Fw 190

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Focke-Wulf Fw 190 szócikkből átirányítva)
Fw 190
Focke-Wulf Fw 190 050602-F-1234P-005.jpg
Fw 190 a levegőben

Funkció vadászrepülőgép
Gyártó Főként a Focke-Wulf,
de gyártotta az Ago, az Arado, a Fieseler, a Mimetall és a Norddeutsche Dorner is
Tervező Kurt Tank
Gyártási darabszám több mint 20 000

Személyzet 1 fő
Típusváltozatok Ta 152
Első felszállás 1939. június 1.
Szolgálatba állítás 1941. augusztus
Méretek
Hossz 9 m
Fesztáv 10,51 m
Magasság 3,95 m
Szárnyfelület 18,30 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg 3200 kg
Tömeg üzemanyaggal 4417 kg
Max. felszállótömeg 4900 kg
Hajtómű
Hajtómű BMW 801D-2
Teljesítmény 1272 kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség 656 km/h
Hatósugár 800 km
Legnagyobb repülési magasság 11 410 m
Emelkedőképesség 13 m/s
Szárny felületi terhelése 241 kg/m²
Fegyverzet
Beépített fegyverzet
Háromnézeti rajz
FW190 A8 3Seiten.JPG
Fw 190 A–8

A Focke-Wulf gyártmányú Fw 190 a Luftwaffe egyik együléses, egymotoros vadászrepülőgépe, és kora egyik legjobb vadásza. 1942 őszétől egészen 1943 végéig a legjobb gép volt kategóriájában még a szövetséges gépek között is, azok csak a háború vége felé előzték meg, de mindvégig a Luftwaffe legkiválóbbja maradt. Ennek ellenére a németek vadászpilótái mégis a Bf 109-est részesítették előnyben. Főként a második világháborúban használták. A háború után a francia és a szovjet légierő is használta rövid ideig. 1941-től több mint 20 000 darabot gyártottak belőle, beleértve a körülbelül 6000 vadászbombázó változatot is.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1938 tavaszán az RLM (Reichsluftfahrtministerium, Birodalmi Légügyi Minisztérium) különböző tervezőket kért fel, hogy alkossanak meg egy új vadászgépet, a Bf 109 (ami Németország légierejének gerincét alkotta) mellé. Akkoriban a Bf 109 rendkívül versenyképes vadászgép volt, de az RLM aggódott, hogy a későbbi fejlesztések klasszisokkal jobbak lehetnek. Ezért akarták, hogy legyen egy fejlesztés alatt álló gépük.

Kurt Tank előállt két egymáshoz hasonló tervvel. Mindkettőnek egyszerű törzse volt, és elsősorban a motorban különböztek. Az egyik a Daimler–Benz DB 601 motort használta (ugyanazt, mint a Bf 109), a másik pedig a léghűtéses 18 hengeres BMW 139-es csillagmotort. Azidőben a csillagmotor használatát helytelenítették Európában nagy homlokfelülete miatt, amiről azt gondolták, hogy túl nagy a légellenállása. Tank erről nem volt meggyőződve, látva a Pratt & Whitney Wasp motorok sikerét. Ezeket az US Navy (Amerikai Haditengerészet) használta, és a gépei áramvonalasak maradtak a hajtómű beszerelése után is. Ahelyett, hogy „nyitva” hagyta volna a géporr elejét, hogy hűtse a hengereket, Tank inkább kis nyílásokat vágott a motorburkolaton, és a nagy méretű légcsavar mögött egy ventillátor a levegőt a motorra fújta. A légcsavar lapátjainak dőlésszöge állítható volt.[1]

Sokak meglepetésére a csillagmotoros változatot fogadták el prototípusnak. A döntést jelentősen befolyásolta, hogy a Daimlernek komoly gondot jelentett az is, hogy a meglévő motorokból eleget gyártson. Tank terve nem nyújtotta ugyanazt a teljesítményt, mint egy "V" motor, de legalább nem volt nagy teher az amúgy is akadozó motorellátásnak. Mivel a 139-essel sorozatos problémák adódtak, ezért a BMW úgy döntött, hogy egyszerűen elölről kezdi a motor fejlesztését. Ennek az eredménye a BMW 801. A motor a repülőgépvezető munkájának egyszerűsítésére ún. Kommandogerättel volt ellátva (korabeli automatika). A kabintetőt repülés közben nehezen lehetett ledobni, ezért vészhelyzetben piropatronnal robbantották le. Próbálkoztak katapultüléssel is, de az akkori technikai színvonal nem tette lehetővé használható katapult létrehozását.

Az A, B, E, F és G sorozatok kaptak BMW 801-est, illetve ennek alváltozatait, a feladatnak megfelelően. A C-t kísérleti jelleggel DB 603-as fordított V hengerelrendezésű motorral szerelték. A D széria és a Tank Ta 152-es modell H változata 12 hengeres fordított "V" elrendezésű Junkers Jumo 213-t kapott, a Ta 152 C pedig DB 603-ast.

Alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első bevetésére Franciaországban került sor. Az angol pilóták hitetlenkedve figyelték az új repülőt. Nagyobb tűzerővel rendelkezett, mint a Bf 109, jobb volt a stabilitása zuhanásban is, továbbá meredekebben emelkedett más repülőgépeknél, bár a Bf 109-es emelkedősebességét nem érte el. Az angliai csata során igazolta, hogy a Spitfire V-ösnél is jobb gép. Ezt elsősorban jobb manőverezőképességének és erősebb motorjának köszönhette, ráadásul kisebb mérete miatt eleve kisebb célpontot nyújtott, mint más gépek. Óriási előnye volt, hogy nem kellett minden repülési helyzetben újra trimmelni (kiegyensúlyozni), így vezetése kevésbé volt fárasztó.

A keleti frontra 1940 augusztusában érkezett meg a 190 A változata, elsőként az I/JG 51 vadászezred kapott belőlük. Szeptembertől februárig az északi és déli hadseregcsoportot is felszerelték velük, párhuzamosan a Bf 109 legjobb, G változatával. Csakhogy ez egybe esett az La–5 és Jak–9 szovjet vadászok megjelenésével, amelyek a kiváló német vadászok számára is komoly kihívást jelentettek.[2] 1941 júniusától novemberéig a Franciaországban állomásozó JG 26 gépeinek egy része volt Fw 190-es, és kitűnő eredményeket értek el a RAF Circus hadműveletében részt vevő vadászai ellen – még a Spitfire VB ellen is. 1942 áprilistól a másik nyugaton maradt vadászezredet, a JG 2-t is felszerelték Fw 190 A–2-esekkel, pedig nekik addig a Bf 109 addigi legjobb változatai, az F–2 és F–4 állt rendelkezésükre. A Bf 109 G megjelenésével mindkét ezredet újra Bf 109-esekkel látták el, de hamarosan kiderült, hogy a G-változat sem jobb, mint az Fw 190.[3]

Novemberben a szövetségesek észak-afrikai partraszállása miatt a Fliegerführer Afrika II/JG 2 vadászezrede A–4-es változatokat kapott. 1943 januártól áprilisig a II/JG 2 két pilótája, Kurt Bühligen főhadnagy és Erich Rudorffer főhadnagy voltak a legeredményesebbek 40, illetve 26 gép lelövésével.[4]

A háború során egyre erősebb és jobban felfegyverzett változatok készültek, volt torpedóvető és vadászbombázó változata is. Funkcionális változatait leginkább a kurszki csata után alakították ki, amikor a zuhanóbombázók fejlesztése leállt, helyette csatarepülő-egységeket szerveztek. Ezekben vadászbombázókká átalakított Fw 190-esek és gépágyús Hs 129-esek alkották a többséget.[5] A csatarepülők három különböző feladatkört láttak el, ami három különböző felszereltségű változatot igényelt. Ezek az éjszakai, a páncélvadász és a több feladatú csatarepülők. Ettől kezdve a vadászok fedélzeti fegyvereit szinte kizárólag földi célok ellen alkalmazták, légi támogatást csak ritkán teljesítettek. Már csak azért is, mert bombázógépek alig maradtak, amiket védeni kellett volna. Ehelyett az éjszakai csatarepülők az arcvonal mögötti infrastruktúrát támadták, a páncélvadászok – amelyek között korábbi bombázók gépágyús változatai is feltűnnek, mint a Ju 87G és Hs 129 – a páncélozott célokat támadták.[6]

1943 elején a keleti fronton öt repülőszázad Fw 190 A–4-esei – Bf 110 G és Hs 129 B mellett – alkották a csatarepülőegységeket. Ezek a II./ZG 1, 13./JG 5, JG 51, I./SchG 1, II./SchG 1. Az egymotoros vadászok tizennégy alakulatban szolgáltak, ezek vegyesen Fw 190 A és Bf 109 G típusúak voltak. Tankelhárító változat nem volt.[7] Ugyanekkor az Fw 190-ből a Földközi-tenger térségében összesen két alakulat (II./SKG 10, III./SKG 10) néhány vadászbombázója tartózkodott, szicíliai állomáshellyel.[8]

A vadászrepülők száma meredeken zuhant a kurszki csata, a szicíliai partraszállás és a normandiai partraszállás után. 1944-ben a vadászrepülők gyártása kizárólagos prioritást kapott, és megint emelkedni kezdett a számuk. 1944 szeptemberében érte el a maximumot, amikor 1390 darab Fw 190-est állítottak elő.[9] Végül az üzemanyaghiány kényszerítette földre az ekkor nagyon eredményesen működő német vadászrepülőket. 1943 szeptemberében a Harmadik Birodalom 280 000 tonna üzemanyaggal rendelkezett, 1944 áprilisában 574 000 tonnával. Ekkortól a szövetségesek olajipari célokat bombáztak, és az olajtermelés májustól szeptemberig a havi 195 000 tonnáról 7000 tonnára esett vissza.[10]

A Magyar Királyi Honvéd Légierő szolgálatában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Magyar Királyi Honvéd Légierő 1944 októberében kapta első 18 db Fw 190 F–8-as gépét. Ezekkel a 102/1. Pávián zuhanóbombázó-század Ju 87 D–5 gépeit cserélték le. A század Lévay Győző (Lexi) százados parancsnoksága alatt állt. Súlyos harcokat követően karácsonyra elvesztették gépeik felét. 1944 decemberében és 1945 januárjában további 18 gépet adtak át. Ezzel megalakult a 102/2. Puli század és a 102. vadászbombázó osztály is. Január után kaptak még 2×18 gépet, amik részben eredeti német felségjellel repültek, csak a fehér sorszám volt feltüntetve a motorburkolaton. A teljes átvett mennyiség 72 db gép. A gépek a W.501-től W.572-ig tartó számozást kapták.

A háború végén a két század Ausztriában adta meg magát az amerikaiaknak. Megmaradt gépeiket felrobbantották. A magyar „fókákkal” repülő pilóták a földi kilövések mellett elértek körülbelül másfél tucat légigyőzelmet is. A legsikeresebb talán Róza János szakaszvezető volt, aki 5-8 légigyőzelmet ért el. Az iratanyagok megsemmisültek a háborúban, ezért nem lehet pontosan meghatározni, ki hány győzelmet aratott.

Technikai adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fw 190 A–0
Fw 190 A–3
Fw 190 A–8
Fw 190 D–9
Fw 190 F–8

Vadászok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

FW 190 A–8

  • Hossz: 8,84 m
  • Fesztávolság: 10,50 m
  • Magasság: 3,95 m
  • Legénység: 1 fő
  • Motor: BMW 801D-2; 1730 LE felszálláskor
  • Sebesség: 650 km/h
  • Fegyverzet: 4 db 20 mm-es Mauser MG 151/20 gépágyú; 2 db 13 mm-es Rheinmetall Borsig MG 131 géppuska
  • Tömeg: 3170 kg (üresen); 4450 kg (maximális felszállótömeg)
  • Csúcsmagasság: 10 300 m
  • Hatótávolság: 985 km

FW 190 D–9

  • Hossz: 10,19 m
  • Fesztávolság: 10,51 m
  • Magasság: 3,36 m
  • Legénység: 1 fő
  • Motor: Junkers Jumo 213A-1; 1776 LE felszálláskor
  • Sebesség: 688 km/h (6600 m-en)
  • Fegyverzet: 2 db 20 mm-es Mauser MG 151/20 gépágyú; 2 db 13 mm-es Rheinmetall Borsig MG 131 géppuska
  • Tömeg: 3490 kg (üresen); 4840 kg (maximális felszállótömeg)
  • Csúcsmagasság: 11 280 m
  • Hatótávolság: 960 km

Csatarepülők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

FW 190 F–8

  • Hossz: 9 m
  • Fesztávolság: 10,50 m
  • Magasság: 3,95 m
  • Legénység: 1 fő
  • Motor: BMW 801D-2; 1730 LE felszálláskor
  • Sebesség: 520 km/h
  • Fegyverzet: 2 db 20 mm-es Mauser MG 151/20 gépágyú; 2 db 13 mm-es Rheinmetall Borsig MG 131 géppuska, 1 db 500 kg + 4 db 50 kg, vagy 1 db 250 kg + 4 db 50 kg, vagy 4 db 50 kg + 4 db 50 kg bomba
  • Tömeg: 3323 kg (üresen); 5400 kg (maximális felszállótömeg)
  • Csúcsmagasság: 7250 m
  • Hatótávolság: 775 km

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fw 190 témájú médiaállományokat.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Urr, i. m. 88. old.
  2. A Harmadik Birodalom hadviselése, i. m. 362. old.
  3. A Harmadik Birodalom hadviselése, i. m. 379. old.
  4. A Harmadik Birodalom hadviselése, i. m. 369–378. old.
  5. Urr, i. m. 79. old.
  6. Urr, i. m. 103–104. old.
  7. A Harmadik Birodalom hadviselése, i. m. 398–399. old.
  8. A Harmadik Birodalom hadviselése, i. m. 405. old.
  9. A Harmadik Birodalom hadviselése, i. m. 417. old.
  10. A Harmadik Birodalom hadviselése, i. m. 418. old.

Szolgálati csúcsmagasság az, ahol a repülőgép még legalább 0,5m/sec emelkedésre képes

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Becze Csaba – Elfelejtett hősök – A Magyar Királyi Honvéd Légierő ászai a II. világháborúban, Peudlo Kiadó, 2006, ISBN 963 9673 064
  • Bonhardt A./Sárhidai Gy./Winkler L. – A Magyar Királyi Honvédség Fegyverzete, Zrínyi Kiadó, 1992, ISBN 963-327-182-7
  • Nagyváradi S./M. Szabó M./Winkler L. – Fejezetek a magyar katonai repülés történetéből, Műszaki Könyvkiadó, 1986, ISBN 963-10-6695-9
  • Price, Alfred – Az Fw 190-es szolgálatban, Hajja & Fiai, 2000, ISBN 963-9037-83-4
  • Punka Gy./Sárhidai Gy. – Magyar Sasok – A Magyar Királyi Honvéd Légierő 1920 – 1945, K.u.K. Kiadó, 2006, ISBN 963-7437-51-7
  • szerk.: Urr Géza: A második világháború repülői és légi csatái. Black & White Könyvkiadó, 5. o. ISBN 963-9330-11-6 (2000)