„Gnú” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Laptörténet interaktív böngészése
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
DenesFeri (vitalap | szerkesztései)
180 771 szerkesztés
DenesFeri (vitalap | szerkesztései)
180 771 szerkesztés
72. sor: 72. sor:


=== Vándorlásaik ===
=== Vándorlásaik ===
Nem minden gnú folytat vándorló életmódot. Azok a fehérfarkú gnúk közül, melyek nagyobb rezervátumokban élnek, egyes évszakonként meg-megtesznek kisebb vándorutakat, míg ugyanabban a rezervátumban élő más fajtársaik, az évsorán ugyanazon a helyen maradnak. Egy átlagos fehérfarkú gnú - általában bikáról van szó - területe, körülbelül 1 négyzetkilométert foglal magába. Ha jók a körülmények a bikák területe, csak 100-400 négyzetméteres. Ha terület tökéletes a számára, a bikák között, csak akár 9 méter is lehet, de ha szegényes a terület, akkor a bikák, csak 1,6 kilométeres távolságban tűrik meg egymást. A tehéncsordák, körülbelül 100 [[hektár]]nyi területen belül mozognak. A terület nélküli fiatal bikákból, illetve a területeiket elvesztő idősebb bikákból álló csordák, nem rendelkeznek emmiféle területtel, és idejüket a legelészés mellett, kóborlással töltik.
Nem minden gnú folytat vándorló életmódot. Azok a fehérfarkú gnúk közül, melyek nagyobb rezervátumokban élnek, egyes évszakonként meg-megtesznek kisebb vándorutakat, míg ugyanabban a rezervátumban élő más fajtársaik, az évsorán ugyanazon a helyen maradnak. Egy átlagos fehérfarkú gnú - általában bikáról van szó - területe, körülbelül 1&nbsp;négyzetkilométert foglal magába. Ha jók a körülmények a bikák területe, csak 100-400&nbsp;négyzetméteres. Ha terület tökéletes a számára, a bikák között, csak akár 9&nbsp;méter is lehet, de ha szegényes a terület, akkor a bikák, csak 1,6&nbsp;kilométeres távolságban tűrik meg egymást.<ref name=nowak>{{cite book|last=Nowak|first=R. M.|title=Walker's Mammals of the World |year=1999 |publisher=Johns Hopkins University Press |isbn=0-8018-5789-9 |pages=1184–6 |edition=6th}}</ref> A tehéncsordák, körülbelül 100&nbsp;[[hektár]]nyi területen belül mozognak. A terület nélküli fiatal bikákból, illetve a területeiket elvesztő idősebb bikákból álló csordák, nem rendelkeznek semmiféle területtel, és idejüket a legelészés mellett, kóborlással töltik.<ref name=uu>{{cite web|last=Huffman |first=B. |title=''Connochaetes gnou'': White-tailed gnu, Black wildebeest |url=http://www.ultimateungulate.com/Artiodactyla/Connochaetes_gnou.html |publisher=Ultimate Ungulate |accessdate=19 January 2014}}</ref>


A csíkos gnúnak egyaránt vannak vándorló és területhez hű állományai is. Például a tanzániai [[Ngorongoro Természetvédelmi Terület]]en ez az állat terület hű; a legerősebb bikák állandó területeket jelöltek ki maguknak, még a szaporodási időszakon kívül is. A tehenek és borjaik, körülbelül tízfős csordákba verődnek, néha eme családi csordák nagyobb csordákba tömörülnek. Amint a fehérfarkú esetében is, a csíkos terület nélküli bikák, legénycsordákban ide-oda bolyonganak. A Serengetiben és a Tarangire-ben élnek a legvándorlósabb csíkos csordák. Amikor ilyen nagy vándorlásokba kezdenek, a kisebb csordák egyesülnek és kétneművé válnak, azaz a tehenek és bikák együtt haladnak. Azonban ezeken a területek is léteznek nem vándorló terület hű állományok. Amikor a szaporodási és a vándorlási időszak egybeesik, akkor a párosodni vágyó bikák, csak néhány óráig vagy legfeljebb egy napig tudnak kijelölni és védeni egy területet; a rövid idő alatt meg kell küzdjön más bikákkal, magához kell vonzza a teheneket, illetve párosodnia is kell. Miután a csorda tovább haladt, a bikák újból kijelölnek maguknak egy-egy ideiglenes területet.
A csíkos gnúnak egyaránt vannak vándorló és területhez hű állományai is. Például a tanzániai [[Ngorongoro Természetvédelmi Terület]]en ez az állat terület hű; a legerősebb bikák állandó területeket jelöltek ki maguknak, még a szaporodási időszakon kívül is. A tehenek és borjaik, körülbelül tízfős csordákba verődnek, néha eme családi csordák nagyobb csordákba tömörülnek. Amint a fehérfarkú esetében is, a csíkos terület nélküli bikák, legénycsordákban ide-oda bolyonganak.<ref name=Leuthold>{{cite journal |author=Leuthold, Walter |year=1977 |title=The influence of environmental factors on the spatial and social organization |journal=Zoophysiology |volume=8 |pages=227–235 |doi=10.1007/978-3-642-81073-2_18 }}</ref> A Serengetiben és a Tarangire-ben élnek a legvándorlósabb csíkos csordák. Amikor ilyen nagy vándorlásokba kezdenek, a kisebb csordák egyesülnek és kétneművé válnak, azaz a tehenek és bikák együtt haladnak. Azonban ezeken a területek is léteznek nem vándorló terület hű állományok.<ref name=":0">{{Cite journal|last=Morrison|first=Thomas A.|last2=Link|first2=William A.|last3=Newmark|first3=William D.|last4=Foley|first4=Charles A. H.|last5=Bolger|first5=Douglas T.|date=2016-05-01|title=Tarangire revisited: Consequences of declining connectivity in a tropical ungulate population|url=http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0006320716300775|journal=Biological Conservation|volume=197|pages=53–60|doi=10.1016/j.biocon.2016.02.034}}</ref> Amikor a szaporodási és a vándorlási időszak egybeesik, akkor a párosodni vágyó bikák, csak néhány óráig vagy legfeljebb egy napig tudnak kijelölni és védeni egy területet; a rövid idő alatt meg kell küzdjön más bikákkal, magához kell vonzza a teheneket, illetve párosodnia is kell. Miután a csorda tovább haladt, a bikák újból kijelölnek maguknak egy-egy ideiglenes területet.<ref name=Leuthold/>


A Masai Marában van egy terület hű állomány, mely 1977-ben, körülbelül 119&nbsp;000&nbsp;főt számlált, azonban húsz év alatt 1997-ben, 22&nbsp;000&nbsp;példányra csökkent. Eme nagymértékű állománycsökkenést, az ember szarvasmarháival folytatott versengésnek, valamint a mezőgazdaságnak és az esőzések ingadozásainak tulajdonítják.
A Masai Marában van egy terület hű állomány, mely 1977-ben, körülbelül 119&nbsp;000&nbsp;főt számlált, azonban húsz év alatt 1997-ben, 22&nbsp;000&nbsp;példányra csökkent. Eme nagymértékű állománycsökkenést, az ember szarvasmarháival folytatott versengésnek, valamint a mezőgazdaságnak és az esőzések ingadozásainak tulajdonítják.<ref>{{cite journal |author1=Ottichiloa, Wilber K. |author2=de Leeuwa, Jan |author3=Prins, Herbert H. T. |year=2001 |title=Population trends of resident wildebeest [''Connochaetes taurinus hecki'' (Neumann)] and factors influencing them in the Masai Mara ecosystem, Kenya |journal=Biological Conservation |volume=97 |issue=3 |pages=271–282 |doi=10.1016/S0006-3207(00)00090-2 }}</ref>


Az ismeretterjesztő filmekből jól tudjuk, hogy egyes kelet-afrikai csíkos gnú csordák nagy vándorutakat tesznek meg, hogy pontosan akkor érkezzenek meg egy bizonyos helyre, amikor ott épp a legjobb minőségű a fű. E vándorlások elindulása évről-évre változó, és az esőzések határozzák meg. Kelet-Afrikában, az esős évszak vége május-június között van; ezután pedig eljön a száraz évszak, mely során a gnú elvándorolnak oda ahová ivóvizet találnak. Mikor hónapok múlva újból eljön az esős évszak, a gnúk visszafordulnak, hogy kihasználják, az eső teremtette tökéletes körülményeket. A vándorlást négy fő tényező hajtja: a táplálék- és vízhiány, valamint a ragadozók jelenléte és a füvek [[foszfor]] tartalmának csökkenése. A foszfor létfontos eleme minden élőlénynek, főleg a szoptatós teheneknek. Emiatt a legelő csordák tehenei, mindig a magasabb foszforos szintű legelőket keresik. A foszfor mellett, a magas szintű [[nitrogén]] is szűkséges számukra.
Az ismeretterjesztő filmekből jól tudjuk, hogy egyes kelet-afrikai csíkos gnú csordák nagy vándorutakat tesznek meg, hogy pontosan akkor érkezzenek meg egy bizonyos helyre, amikor ott épp a legjobb minőségű a fű. E vándorlások elindulása évről-évre változó, és az esőzések határozzák meg. Kelet-Afrikában, az esős évszak vége május-június között van; ezután pedig eljön a száraz évszak, mely során a gnú elvándorolnak oda ahová ivóvizet találnak. Mikor hónapok múlva újból eljön az esős évszak, a gnúk visszafordulnak, hogy kihasználják, az eső teremtette tökéletes körülményeket. A vándorlást négy fő tényező hajtja: a táplálék- és vízhiány, valamint a ragadozók jelenléte és a füvek [[foszfor]] tartalmának csökkenése. A foszfor létfontos eleme minden élőlénynek, főleg a szoptatós teheneknek. Emiatt a legelő csordák tehenei, mindig a magasabb foszforos szintű legelőket keresik.<ref name=ulfstrand /> A foszfor mellett, a magas szintű [[nitrogén]] is szűkséges számukra.<ref name=benshahar>{{cite journal|last=Ben-Shahar|first=Raphael|author2=Coe, Malcolm J. |title=The relationships between soil factors, grass nutrients, and the foraging behaviour of wildebeest and zebra |journal=Oecologia |year=1992 |volume=90 |issue=3 |pages=422–428 |doi=10.1007/BF00317701}}</ref>


A légi fotók bebizonyították, hogy a mozgó csordák nem haladnak fejetlenül; vagyis az egyedek nem maguktól mennek ide-oda, csak épp a csordabiztonságát élvezve. A kutatók megfigyelték, hogy a hatalmas vándorló csorda, valójában hullámokban halad, azaz a benne levő kisebb csordák maguk határozzák el, hogy mikor mozogjanak. Számos természetfilmben láttuk, hogy amikor a folyókat szelik át, sokukat elkapják a krokodilok, vagy belefulladnak a vízbe. Habár úgy tűnik, hogy ekkortájt minden állat fejét vesztve, minden áron átakar kelni, a kutatók úgy vélik, hogy az úgynevezett „raj intelligencia” üt be, és az állatok szisztematikusan megpróbálják megkeresni a legmegfelelőbb átkelő helyeket. Az egész csorda egy állatként viselkedik.
A légi fotók bebizonyították, hogy a mozgó csordák nem haladnak fejetlenül; vagyis az egyedek nem maguktól mennek ide-oda, csak épp a csordabiztonságát élvezve. A kutatók megfigyelték, hogy a hatalmas vándorló csorda, valójában hullámokban halad, azaz a benne levő kisebb csordák maguk határozzák el, hogy mikor mozogjanak.<ref>{{cite journal |author1=Gueron, Shay |author2=Levin, Simon A. |year=1993 |title=Self-organization of front patterns in large wildebeest herds |journal=Journal of Theoretical Biology |volume=165 |issue=4 |pages=541–552 |doi=10.1006/jtbi.1993.1206 }}</ref> Számos természetfilmben láttuk, hogy amikor a folyókat szelik át, sokukat elkapják a krokodilok, vagy belefulladnak a vízbe. Habár úgy tűnik, hogy ekkortájt minden állat fejét vesztve, minden áron átakar kelni, a kutatók úgy vélik, hogy az úgynevezett „raj intelligencia” üt be, és az állatok szisztematikusan megpróbálják megkeresni a legmegfelelőbb átkelő helyeket. Az egész csorda egy állatként viselkedik.<ref>{{cite journal |author1=Corne, David W. |author2=Reynolds, Alan |author3=Bonabeau, Eric |year=2012 |title=Swarm intelligence |journal=Handbook of Natural Computing |pages=1599–1622 |doi=10.1007/978-3-540-92910-9_48 }}</ref>


Az [[oroszlán]] ''(Panthera leo)'', a [[foltos hiéna]] ''(Crocuta crocuta)'', a [[leopárd]] ''(Panthera pardus)'', a [[gepárd]] ''(Acinonyx jubatus)'' és a [[nílusi krokodil]] ''(Crocodylus niloticus)'' a nagyobb emlősök közül, főleg a csíkos gnúra vadásznak. Habár az elsődleges védekezési módszere a szaladás, a hegyes szarvainak végével sebeket ejthet a rátámadó ragadozókon, még az oroszlánon is. A gnúk legfeljebb 80&nbsp;km/órás sebességgel szaladnak. Menekülés közben a borjak és fiatalok a csorda közepébe igyekszenek. Támadáskor a ragadozók megpróbálnak elhajtani a csordától egy fiatal vagy beteg példányt. A csordákban, míg egyesek legelnek vagy alszanak, addig mások a veszélyekre figyelnek. Főleg a vándorló csordákat, nagy [[óvilági keselyűformák|keselyűcsapatok]] ''(Aegypiinae)'' figyelnek, illetve kísérnek; elhunyt gnúkban reménykedve. Az elpusztult gnúk tetemeinek a 70%-át a keselyűk fogyasztják el. Egyes helyeken a gnú állományok csökkenése a helybéli keselyűállományok csökkenését is jelentette. A tanzániai Serengetiben, a gnúk vándorlása, más növényevő állatok vándorlásait is elősegíti; így például a [[Thomson-gazella|Thomson-gazelláét]] ''(Eudorcas thomsonii)'', mely a gnúk által legelt friss hajtású füveket keresik.
Az [[oroszlán]] ''(Panthera leo)'', a [[foltos hiéna]] ''(Crocuta crocuta)'', a [[leopárd]] ''(Panthera pardus)'', a [[gepárd]] ''(Acinonyx jubatus)'' és a [[nílusi krokodil]] ''(Crocodylus niloticus)'' a nagyobb emlősök közül, főleg a csíkos gnúra vadásznak.<ref name="National geographic"/> Habár az elsődleges védekezési módszere a szaladás, a hegyes szarvainak végével sebeket ejthet a rátámadó ragadozókon, még az oroszlánon is. A gnúk legfeljebb 80&nbsp;km/órás sebességgel szaladnak.<ref>{{cite web| last = PBS| title = Animal Guide: Blue Wildebeest| work = Nature| accessdate =8 January 2013| url = http://www.pbs.org/wnet/nature/animal-guides/animal-guide-blue-wildebeest/3255/}}</ref><ref>{{cite book| publisher = Cambridge University Press| isbn = 9780521576734| last = McGowan| first = Christopher| title = A Practical Guide to Vertebrate Mechanics| date = 28 February 1999|page=162}}</ref> Menekülés közben a borjak és fiatalok a csorda közepébe igyekszenek. Támadáskor a ragadozók megpróbálnak elhajtani a csordától egy fiatal vagy beteg példányt. A csordákban, míg egyesek legelnek vagy alszanak, addig mások a veszélyekre figyelnek. Főleg a vándorló csordákat, nagy [[óvilági keselyűformák|keselyűcsapatok]] ''(Aegypiinae)'' figyelnek, illetve kísérnek; elhunyt gnúkban reménykedve. Az elpusztult gnúk tetemeinek a 70%-át a keselyűk fogyasztják el. Egyes helyeken a gnú állományok csökkenése a helybéli keselyűállományok csökkenését is jelentette.<ref name=Virani>{{cite journal|last=Virani|first=Munir Z.|author2=Kendall, Corinne |author3=Njoroge, Peter |author4=Thomsett, Simon |title=Major declines in the abundance of vultures and other scavenging raptors in and around the Masai Mara ecosystem, Kenya|journal=Biological Conservation |year=2011 |volume=144 |pages=746–752 |doi=10.1016/j.biocon.2010.10.024 |issue=2}}</ref> A tanzániai Serengetiben, a gnúk vándorlása, más növényevő állatok vándorlásait is elősegíti; így például a [[Thomson-gazella|Thomson-gazelláét]] ''(Eudorcas thomsonii)'', mely a gnúk által lelegelt friss hajtású füveket keresik.<ref>{{cite journal |author=McNaughton, S. J. |year=1979 |title=Grazing as an optimization process: grass-ungulate relationships in the Serengeti |journal=The American Naturalist |volume=113 |issue=5 |pages=691–703 |jstor=2459961 |doi=10.1086/283426}}</ref>


== Szaporodásuk ==
== Szaporodásuk ==

A lap 2017. május 2., 11:38-kori változata

 Ezen a lapon nagyobb átalakítás zajlik – lásd a cikk vitalapját!
Néhány napnál tovább ne hagyd ezt a sablont a cikken! A szerkesztési ütközések elkerülése érdekében a vitalapot használd javaslattételre!
Legutóbbi módosítás: 2017. május 2.
Gnú
Evolúciós időszak: Kora pleisztocén - jelen, 2,5–0 Ma
↓
Fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou)
Fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou)
Csíkos gnú (Connochaetes taurinus)
Csíkos gnú (Connochaetes taurinus)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Tehénantilop-formák (Alcelaphinae)
Brooke, 1876
Nem: Connochaetes
Lichtenstein, 1812
Elterjedés
Elterjedési területük (a kék terület a csíkos gnúé és a sárga a fehérfarkú gnúé, míg a barna területen mindkét faj előfordul)
Elterjedési területük (a kék terület a csíkos gnúé és a sárga a fehérfarkú gnúé, míg a barna területen mindkét faj előfordul)
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Gnú témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Gnú témájú kategóriát.

A gnú (Connochaetes) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó nem.

A gnú nevű emlősnem, csak egyike a számos antilopnemnek, melyek manapság létezik. Mivel a tülkösszarvúak családjának részei, a gnúk közelebbi rokonságban állnak a tulkokkal, kecskékkel és birkákkal. E nem mindkét faja afrikai származású, illetve előfordulású. A fosszilis anyagok alapján, a kutatók úgy vélik, hogy a két faj, körülbelül 1 millió éve vált szét, kialakulva az északibb csíkos gnú és a déli elterjedésű fehérfarkú gnú. A legelső gnúra emlékeztető állat, körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg, a pleisztocén kor elején. A csíkos gnú megmaradott az ősgnú eredeti élőhelyén, az alakját, kinézetét is megtartotta majdnem változatlanul; ettől eltérően a fehérfarkú gnú, délre húzódott és tovább evolúált, hogy jobban alkalmazkodjon az ottani körülményekhez. A két faj fő megkülönböztető jelei, a szőrzetük eltérő színezete, valamint a szarvak hegyeinek iránya; a csíkosé oldalra mutatnak, míg a fehérfarkúé előbbre.

Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legelterjedtebb zsákmányállat, úgy a ragadozók számára, mint a vadászok számára is. Egyes állományai évszakonként, nagyméretű vándorutakat tesznek, a jobb minőségű legelők felkutatásának érdekében; ettől eltérően a déli rokona kevésbé vándorló. Mindkét fajnak az esős évszak végén kezdődik a szaporodási időszaka, és mind a kettőnél rövid ideig, csak néhány hétig tart. A borjaik születésük után nemsokára lábra állnak és szaladni is tudnak; a teheneket követve a csordákon belül. Úgy a fiatalokból, mint a felnőttekből, áldozatául esnek a helybéli ragadozóknak. A gnúk, gyakran más antilopokkal vagy zebrákkal társulnak biztonsági okokból; a több szem többet lát elve alapon. A gnúk és más szavannabeli növényevő állatok, a páviánok (Papio) figyelmeztetőkiáltásaira is reagálnak. Ezek a párosujjú patások számos turistát vonzanak magukhoz, ami jelentős gazdasági hasznot eredményez a helybéli embereknek; azonban negatív alapon, versengenek az ember szarvasmarháival a legelőkért, továbbá több betegséget és élősködőt is átadhatnak a házi jószágoknak. Az állományaikat néha felkeresik az orvvadászok is; de mivel sok állomány rezervátumokban, valamint magán vadasparkokban és farmokon él, e fajok világszintű megmaradása nincs veszélyben. A fehérfarkú gnút a 19. század végén, majdnem teljesen kiirtották, azonban sikerült időben megmenteni. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mind a két gnúfajt nem fenyegetett fajnak minősíti, mivel az állományaik sokfelé élnek és jól szaporodnak.

Nevük

A gnú emlősnem tudományos neve, a Connochaetes. Ezt a megnevezést 1812-ben, Martin Lichtenstein német orvos, természettudós és kutató alkotta meg.[1][2] Ez a megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejteni: kónnos) = „szakáll”, és χαίτη (kiejteni: khaítē) = „lógóhaj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre.[3] A „gnú” név, amelyen ezeket az állatokat világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai khoikhoi nyelvből származik, és ezeknek az állatoknak a neveit jelenti. Más vélemény szerint, a „gnú” szó a T'gnu-ból ered, mely nama nyelven eme antilopok bikáinak hangkiadására utal, „gé-núú”.[4] Egy harmadik vélemény szerint, a „gnú” szanul a fehérfarkú gnú megnevezése, azaz a !nu, azonban az angolok gnúnak hallották, illetve értelmezték.[5] Az angol neve, a „wildebeest”,[6][7][8] holland eredetű, és „vadszörnyet” vagy „vadmarhát” jelent.[9][10][11]

Rendszerezésük és evolúciójuk

A nembe a következő kettő faj tartozik:

A gnúnem a tülkösszarvúakon belül, a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjának tagjai, tehát a legközelebbi rokonai, a Alcelaphus- és a Damaliscus-fajok; megemlítve a vörös tehénantilopot (Alcelaphus buselaphus), a közönséges lantszarvúantilopot (Damaliscus lunatus) és a vadászantilopot (Beatragus hunteri).[1] Az első európaiak, kik gnúkat pillantottak meg, a holland telepesek voltak. Ők az 1700-as években elsőként érték el Dél-Afrika belső területeit. Mivel az addig nem ismert gnúk teheneknek tűntek nekik, elnevezték „vadökörnek” vagy „vadszörnynek”, azaz wildebeest-nak; az angolok ezt a megnevezést használják ma is. Emiatt a két gnú közül, a fehérfarkúról szerzett hamarább tudomást a nyugati világ. A csíkos gnút, körülbelül félévszázaddal később, az 1800-as években fedezték fel.[12]

A 20. század elején, Kelet-Afrika területén leírtak egy gnúfajt, Connochaetes albojubatus néven. 1914-ben, a gnúnak két különböző fajtáját különítették el: a Gorgon a. albojubatus-t, melyből később a keleti fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus albojubatus) nevű alfaj lesz, és a G. a. mearnsi-t, melynek alapján a nyugati fehérszakállú gnút (Connochaetes taurinus mearnsi) írják le. A kettőt 1939-ben, összevonták a Connochaetes taurinus albojubatus megnevezésű fajtába. A 20. század közepén, még mindig két típusú gnú volt számon tartva: a Gorgon taurinus hecki és a G. t. albojubatus.[12] Végül az összes gnút, két különálló fajra, azaz a mai elismertekre - fehérfarkú gnú és csíkos gnú - osztották fel. A csíkos fajt, hamarább külön, a Gorgon nembe sorolták be,[13][14] míg a fehérfarkúnak megmaradt a Connochaetes. Manapság viszont a csíkos fajt is Connochaetes-nak tekintik.[1]

A mitokondriális DNS-vizsgálatokból ítélve, a két gnúfaj, körülbelül a pleisztocén közepén, azaz 1 millió éve vált ketté, azaz külön, önálló fajok.[15] A kutatók 2%-os változási rátát számítottak ki.[14] A különböző adatok szerint, nem azért váltak szét a gnú, mert egymásnak a vetélytársai voltak, hanem mert mindegyikük különböző ökológiai fülkét választott magának.[16]

A 2,5 millió éves csíkos gnú, vagy legalábbis a ráhasonló állat maradványok eléggé elterjedtek. Fosszilis maradványokat találtak a Johannesburgtól északra fekvő Cradle of Humankind (Az emberiség bölcsőjénél) nevű barlangos térségnél. További fosszíliákban gazdag lelőhelyek: Elandsfontein, Cornelia és Florisbad.[17] A legősibb fehérfarkú maradványokat az Oranje Szabadállam-i Cornelia nevű város melletti kőzetekben találták meg; becslések szerint ezek a kövületek, körülbelül 800 ezer évesek lehetnek.[16] Manapság a csíkos gnúnak 5 alfaját tartják számon, míg a délen élő fehérfarkú gnúnak nincsen megnevezett alfaja.[18]

Genetikájuk és hibrideik

A gnúk kromoszómáinak diploid száma 58.[19] A kutatók egyaránt tanulmányozták a bikák és tehenek kromoszómáit is. A tehenek esetében, egy pár nagy méretű szubmetacentrikus kromoszóma kivételével, az összes többi acrocentrikus. A bikák kromoszómáinak esetében, metafázisos kutatásokat végeztek; a tudósok ebből megtudták, hogy a bikáknak nagy szubmetacentrikus kromoszómái vannak, egyébként a többi a tehenekéhez hasonlóan acrocentrikusak. Az X kromoszóma nagy acrocentrikus, míg az Y kromoszóma nagyon apró.[20][21]

Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természeten történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott, vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik.[22] A hibrid példány, az öszvértől - állat, mely a ló és háziszamár ivarképtelen leszármazottja - eltérően általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások, azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban - wormian csontok - nyilvánulnak meg.[23] A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).[24]

Előfordulásuk

A gnúfajok előfordulási területei a Szahara sivatagtól délre eső Kelet-Afrika és Dél-Afrika, északnyugatra pedig, egészen Angoláig. A fehérfarkú gnú, csakis eme emlősnem legdélebbi területein fordul elő. A korábbi, eredeti élőhelyei a Dél-afrikai Köztársaságban, Lesothóban és Szváziföldön voltak, manapság viszont már csak rezervátumokban és magán vadasparkokban található meg; mivel a 19. század végére az ember szintje kiirtotta. Manapság mind a három eredeti területén fekvő országba visszatelepítették, továbbá Namíbiába is, ahol életképes állománya jött létre.[25] A természetes élőhelyei a nyílt füves puszták, akár a dombvidékeken is, valamint a Karoo bozótosa. A hegységekben 1350-2150 méter magasra is felhatol.[26] A fehérfarkú gnú amikor még szabadon kószálhatott, a száraz telet a magasföldeken, míg a nedves nyarat a Karooban töltötte. Mivel a fajt majdnem kiirtották, és a megmaradt példányok és azok leszármazottai fogságban élnek, a történelmi vándorutak, illetve vándorlások eme gnúfaj körében megsemmisültek.[27]

A csíkos gnú elterjedése, a fehérfarkúéhoz képest sokkal nagyobb. Magába foglalja Kenya, Tanzánia, Botswana, Zambia, Zimbabwe, Mozambik, Dél-afrikai Köztársaság, Szváziföld és Angola területeit. Malawiból, ahol korábban előfordult, kiirtották, úgy szintén Namíbiából is, de ahová sikeresen visszatelepítették. Ez az állat a rövid füvű, bozótosokkal szegélyezett, és néhol akáciákkal (Acacia) rendelkező szavannákat kedveli. Nagyjából kerüli a túl száraz és túl nedves területeket. A fehérfarkútól eltérően, mely a nyíl területeket kedveli, a csíkos faj, bozótosokban és ligeterdőkben is megtalálható. Ha nincs választása, akkor a félsivatagokban és az árterületeken is megél.[26] Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legtöbb példánnyal és biomasszával rendelkező, nagytestű emlősállat.[28] Embernek és számos ragadozó állatnak az egyik fő zsákmánya. Amellett, hogy meghaladja a milliós főt, ez az állat arról vált közismerté, hogy nagyméretű vándorutat tesz meg a tanzániai Serengeti Nemzeti Parkból a kenyai Masai Mara Nemzeti Rezervátumba és vissza. Egy másik vándorló állománya a zambiai Liuwa Plain Nemzeti Parkban található meg.[29]

Megjelenésük

Mindkét állat párosujjú patás, hegyes és görbe szarvval, valamint a szürkéstől és sötétbarnától, egészen a feketéig terjedő szőrzet színezettel. Első ránézésre inkább a szarvasmarhákra, semmint az antilopokra hasonlítanak. Mind a két gnú esetében a bikák nagyobbak a teheneknél. Az elülső testrészük, a fartól eltérően erőteljesebb és szélesebb felépítésű. A gnúk orrnyergén és homlokán sötétebb szőrpárna található. Egyes csíkos gnú alfaj sörénye lelógó, míg másoké és a fehérfarkú gnúé felálló. Mindkettőnél a farok lófarokszerű, azonban a délié szálasabb és fehér, míg a másiké fekete, és szőrzet rajta lejjebbről kezdődik.[28] A még kék gnúnak nevezett állat szarva oldalra mutat, a fehérfarkúé viszont 90 fokos szögben előre néz. A kettő közül a csíkos a nagyobbik; a bikájának átlagos marmagassága 150 centiméter és testtömege 250 kilogramm körüli. A fehérfarkú bika marja 111-120 centiméteres magasságban van, és körülbelül 180 kilogrammot nyom. A csíkos tehén marmagassága 135 centiméter és testtömege 180 kilogramm; ettől eltérően a fehérfarkú tehén, csak 108 centiméter magas és 155 kilogrammos. A csíkos gnú általában sötétszürke, néha kékes árnyalattal, míg a fehérfarkú gnú színezete a barnától egészen a feketéig változik; farka krémes-fehér.[30]

Életmódjuk

Az északibb állat sokféle élőhelyen jól érzi magát, a ligetektől egészen a nyílt szavannáig, míg a másik kizárólag széles, nyílt térségeket részesíti előnyben.[18] Ez utóbbi az alacsonyabb hegyvidékeken is jól megvan, míg a másik kerüli a hegyeket és a hűvösebb vidékeket. Egyes területeken a csíkos gnú nagy vándorutakat tesz meg, míg a kisebbik rokona ilyent nemigen tesz, főleg azért, mert állományai fogságban élnek, azonban korábban ez is vándorolt, bár nem olyan mértékben, mint a csíkos.[31]

Kivételes esetekben, és főleg a fogságban a gnúk elérik a 40 éves kort is, azonban a vadonban nemigen élnek 20 évnél tovább.[29]

Vándorlásaik

Nem minden gnú folytat vándorló életmódot. Azok a fehérfarkú gnúk közül, melyek nagyobb rezervátumokban élnek, egyes évszakonként meg-megtesznek kisebb vándorutakat, míg ugyanabban a rezervátumban élő más fajtársaik, az évsorán ugyanazon a helyen maradnak. Egy átlagos fehérfarkú gnú - általában bikáról van szó - területe, körülbelül 1 négyzetkilométert foglal magába. Ha jók a körülmények a bikák területe, csak 100-400 négyzetméteres. Ha terület tökéletes a számára, a bikák között, csak akár 9 méter is lehet, de ha szegényes a terület, akkor a bikák, csak 1,6 kilométeres távolságban tűrik meg egymást.[13] A tehéncsordák, körülbelül 100 hektárnyi területen belül mozognak. A terület nélküli fiatal bikákból, illetve a területeiket elvesztő idősebb bikákból álló csordák, nem rendelkeznek semmiféle területtel, és idejüket a legelészés mellett, kóborlással töltik.[32]

A csíkos gnúnak egyaránt vannak vándorló és területhez hű állományai is. Például a tanzániai Ngorongoro Természetvédelmi Területen ez az állat terület hű; a legerősebb bikák állandó területeket jelöltek ki maguknak, még a szaporodási időszakon kívül is. A tehenek és borjaik, körülbelül tízfős csordákba verődnek, néha eme családi csordák nagyobb csordákba tömörülnek. Amint a fehérfarkú esetében is, a csíkos terület nélküli bikák, legénycsordákban ide-oda bolyonganak.[33] A Serengetiben és a Tarangire-ben élnek a legvándorlósabb csíkos csordák. Amikor ilyen nagy vándorlásokba kezdenek, a kisebb csordák egyesülnek és kétneművé válnak, azaz a tehenek és bikák együtt haladnak. Azonban ezeken a területek is léteznek nem vándorló terület hű állományok.[34] Amikor a szaporodási és a vándorlási időszak egybeesik, akkor a párosodni vágyó bikák, csak néhány óráig vagy legfeljebb egy napig tudnak kijelölni és védeni egy területet; a rövid idő alatt meg kell küzdjön más bikákkal, magához kell vonzza a teheneket, illetve párosodnia is kell. Miután a csorda tovább haladt, a bikák újból kijelölnek maguknak egy-egy ideiglenes területet.[33]

A Masai Marában van egy terület hű állomány, mely 1977-ben, körülbelül 119 000 főt számlált, azonban húsz év alatt 1997-ben, 22 000 példányra csökkent. Eme nagymértékű állománycsökkenést, az ember szarvasmarháival folytatott versengésnek, valamint a mezőgazdaságnak és az esőzések ingadozásainak tulajdonítják.[35]

Az ismeretterjesztő filmekből jól tudjuk, hogy egyes kelet-afrikai csíkos gnú csordák nagy vándorutakat tesznek meg, hogy pontosan akkor érkezzenek meg egy bizonyos helyre, amikor ott épp a legjobb minőségű a fű. E vándorlások elindulása évről-évre változó, és az esőzések határozzák meg. Kelet-Afrikában, az esős évszak vége május-június között van; ezután pedig eljön a száraz évszak, mely során a gnú elvándorolnak oda ahová ivóvizet találnak. Mikor hónapok múlva újból eljön az esős évszak, a gnúk visszafordulnak, hogy kihasználják, az eső teremtette tökéletes körülményeket. A vándorlást négy fő tényező hajtja: a táplálék- és vízhiány, valamint a ragadozók jelenléte és a füvek foszfor tartalmának csökkenése. A foszfor létfontos eleme minden élőlénynek, főleg a szoptatós teheneknek. Emiatt a legelő csordák tehenei, mindig a magasabb foszforos szintű legelőket keresik.[28] A foszfor mellett, a magas szintű nitrogén is szűkséges számukra.[36]

A légi fotók bebizonyították, hogy a mozgó csordák nem haladnak fejetlenül; vagyis az egyedek nem maguktól mennek ide-oda, csak épp a csordabiztonságát élvezve. A kutatók megfigyelték, hogy a hatalmas vándorló csorda, valójában hullámokban halad, azaz a benne levő kisebb csordák maguk határozzák el, hogy mikor mozogjanak.[37] Számos természetfilmben láttuk, hogy amikor a folyókat szelik át, sokukat elkapják a krokodilok, vagy belefulladnak a vízbe. Habár úgy tűnik, hogy ekkortájt minden állat fejét vesztve, minden áron átakar kelni, a kutatók úgy vélik, hogy az úgynevezett „raj intelligencia” üt be, és az állatok szisztematikusan megpróbálják megkeresni a legmegfelelőbb átkelő helyeket. Az egész csorda egy állatként viselkedik.[38]

Az oroszlán (Panthera leo), a foltos hiéna (Crocuta crocuta), a leopárd (Panthera pardus), a gepárd (Acinonyx jubatus) és a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) a nagyobb emlősök közül, főleg a csíkos gnúra vadásznak.[29] Habár az elsődleges védekezési módszere a szaladás, a hegyes szarvainak végével sebeket ejthet a rátámadó ragadozókon, még az oroszlánon is. A gnúk legfeljebb 80 km/órás sebességgel szaladnak.[39][40] Menekülés közben a borjak és fiatalok a csorda közepébe igyekszenek. Támadáskor a ragadozók megpróbálnak elhajtani a csordától egy fiatal vagy beteg példányt. A csordákban, míg egyesek legelnek vagy alszanak, addig mások a veszélyekre figyelnek. Főleg a vándorló csordákat, nagy keselyűcsapatok (Aegypiinae) figyelnek, illetve kísérnek; elhunyt gnúkban reménykedve. Az elpusztult gnúk tetemeinek a 70%-át a keselyűk fogyasztják el. Egyes helyeken a gnú állományok csökkenése a helybéli keselyűállományok csökkenését is jelentette.[41] A tanzániai Serengetiben, a gnúk vándorlása, más növényevő állatok vándorlásait is elősegíti; így például a Thomson-gazelláét (Eudorcas thomsonii), mely a gnúk által lelegelt friss hajtású füveket keresik.[42]

Szaporodásuk

A csíkos gnútól eltérően, a fehérfarkú gnú tehene fehérjében gazdagabb, de zsír és tejcukor szintben alacsonyabb tejet ad.[43]

Jegyzetek

  1. ↑ a b c szerk.: Don E. Wilson & DeeAnn M. Reeder: Mammal Species of the World, 3. kiadás, Baltimore: Johns Hopkins University (2005). ISBN 978-0-8018-8221-0. OCLC 62265494 
  2. ↑ Groves, C.. Ungulate Taxonomy. Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press (2011). ISBN 1-4214-0093-6 
  3. ↑ Benirschke, Kurt: Wildebeest, Gnu. Comparative Placentation, 2002. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  4. ↑ Gnu. Merriam-Webster. (Hozzáférés: 2014. január 14.)
  5. ↑ Hurst, Richard E.: Whence the Wildebeest: An Implausibility of Gnus. (Hozzáférés: 2014. május 7.)
  6. ↑ Wildebeest | Define Wildebeest at Dictionary.com. Dictionary.reference.com. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  7. ↑ wildebeest noun – definition in the British English Dictionary & Thesaurus – Cambridge Dictionaries Online. Dictionary.cambridge.org, 2014. február 18. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  8. ↑ wildebeest – definition of wildebeest by the Free Online Dictionary, Thesaurus and Encyclopedia. Thefreedictionary.com. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  9. ↑ Gnu | Define Gnu at Dictionary.com. Dictionary.reference.com, 1997. április 12. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  10. ↑ gnu noun – definition in the British English Dictionary & Thesaurus – Cambridge Dictionaries Online. Dictionary.cambridge.org, 2014. február 18. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  11. ↑ gnu – definition of gnu by the Free Online Dictionary, Thesaurus and Encyclopedia. Thefreedictionary.com. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  12. ↑ a b Wildlife Monographs:The Wildebeest in Western Masailand, East Africa. National Academies, 20–31. o. (1963) 
  13. ↑ a b Nowak, R. M.. Walker's Mammals of the World, 6th, Johns Hopkins University Press, 1184–6. o. (1999). ISBN 0-8018-5789-9 
  14. ↑ a b Corbet, S. W. (November–December 1991). „Genetic divergence in South African Wildebeest: comparative cytogenetics and analysis of mitochondrial DNA”. The Journal of Heredity 82 (6), 447–52. o. PMID 1795096.  
  15. ↑ Bassi, J.. Pilot in the Wild: Flights of Conservation and Survival. Jacana Media, 116–118. o. (2013). ISBN 978-1-4314-0871-9 
  16. ↑ a b (2007) „Trophic ecology of two savanna grazers, blue wildebeest Connochaetes taurinus and black wildebeest Connochaetes gnou”. European Journal of Wildlife Research 53 (2), 90–99. o. DOI:10.1007/s10344-006-0070-2.  
  17. ↑ B., Hilton-Barber. Field Guide to the Cradle of Humankind : Sterkfontein, Swartkrans, Kromdraai & Environs World Heritage Site, 2nd, Cape Town: Struik, 162–163. o. (2004). ISBN 978-177-0070-653 
  18. ↑ a b Ackermann, Rebecca (2010). „Hybrid Wildebeest (Artiodactyla: Bovidae) Provide Further Evidence For Shared Signatures of Admixture in Mammalian Crania”. South African Journal of Science 106 (11/12), 90–94. o. DOI:10.4102/sajs.v106i11/12.423.  
  19. ↑ Skinner, J. D.. The Mammals of the Southern African Subregion, 3rd, Cambridge: Cambridge University Press, 645–8. o. (2005). ISBN 978-0-521-84418-5 
  20. ↑ Wallace, C. (1978). „Chromosome analysis in the Kruger National Park: The chromosomes of the blue wildebeest Connochaetes taurinus”. Koedoe 21 (1), 195–6. o. DOI:10.4102/koedoe.v21i1.974.  
  21. ↑ Groves, C.. Ungulate Taxonomy. JHU Press (2011). ISBN 978-1-4214-0329-8 
  22. ↑ Grobler, J.P. (2011. augusztus 5.). „Management of hybridization in an endemic species: decision making in the face of imperfect information in the case of the black wildebeest—Connochaetes gnou”. European Journal of Wildlife Research 57 (5), 997–1006. o. DOI:10.1007/s10344-011-0567-1. ISSN 1439-0574.  
  23. ↑ Ackermann, R. R. (2010. október 29.). „Hybrid wildebeest (Artiodactyla: Bovidae) provide further evidence for shared signatures of admixture in mammalian crania”. South African Journal of Science 106 (11/12), 1–4. o. DOI:10.4102/sajs.v106i11/12.423.  
  24. ↑ De Klerk, B. (2008). „An osteological documentation of hybrid wildebeest and its bearing on black wildebeest (Connochaetes gnou) evolution (Doctoral dissertation)”.  
  25. ↑ Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) iucngnou nevű lábjegyzeteknek
  26. ↑ a b Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) iucntaur nevű lábjegyzeteknek
  27. ↑ Estes, R. D.. The Behavior Guide to African Mammals: Including Hoofed Mammals, Carnivores, Primates. University of California Press, 133. o. (2004). ISBN 052-0080-858 
  28. ↑ a b c Ulfstrand, Staffan. Savannah Lives: Animal Life and Human Evolution in Africa. Oxford University Press (2002) 
  29. ↑ a b c Wildebeest. National Geographic. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  30. ↑ Lundrigan, Barbara: Connochaetes gnou. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  31. ↑ Hoffman, Louw (2009). „Effect of Season and Gender on the Physical and Chemical Composition of Black Wildebeest (Connochaetus gnou) Meat”. South African Journal of Wildlife Research 39 (2), 170–174. o. DOI:10.3957/056.039.0208.  
  32. ↑ Huffman, B.: 'Connochaetes gnou: White-tailed gnu, Black wildebeest. Ultimate Ungulate. (Hozzáférés: 2014. január 19.)
  33. ↑ a b Leuthold, Walter (1977). „The influence of environmental factors on the spatial and social organization”. Zoophysiology 8, 227–235. o. DOI:10.1007/978-3-642-81073-2_18.  
  34. ↑ Morrison, Thomas A. (2016. május 1.). „Tarangire revisited: Consequences of declining connectivity in a tropical ungulate population”. Biological Conservation 197, 53–60. o. DOI:10.1016/j.biocon.2016.02.034.  
  35. ↑ (2001) „Population trends of resident wildebeest [Connochaetes taurinus hecki (Neumann)] and factors influencing them in the Masai Mara ecosystem, Kenya”. Biological Conservation 97 (3), 271–282. o. DOI:10.1016/S0006-3207(00)00090-2.  
  36. ↑ Ben-Shahar, Raphael (1992). „The relationships between soil factors, grass nutrients, and the foraging behaviour of wildebeest and zebra”. Oecologia 90 (3), 422–428. o. DOI:10.1007/BF00317701.  
  37. ↑ (1993) „Self-organization of front patterns in large wildebeest herds”. Journal of Theoretical Biology 165 (4), 541–552. o. DOI:10.1006/jtbi.1993.1206.  
  38. ↑ (2012) „Swarm intelligence”. Handbook of Natural Computing, 1599–1622. o. DOI:10.1007/978-3-540-92910-9_48.  
  39. ↑ PBS: Animal Guide: Blue Wildebeest. Nature. (Hozzáférés: 2013. január 8.)
  40. ↑ McGowan, Christopher. A Practical Guide to Vertebrate Mechanics. Cambridge University Press, 162. o. (1999. február 28.). ISBN 9780521576734 
  41. ↑ Virani, Munir Z. (2011). „Major declines in the abundance of vultures and other scavenging raptors in and around the Masai Mara ecosystem, Kenya”. Biological Conservation 144 (2), 746–752. o. DOI:10.1016/j.biocon.2010.10.024.  
  42. ↑ McNaughton, S. J. (1979). „Grazing as an optimization process: grass-ungulate relationships in the Serengeti”. The American Naturalist 113 (5), 691–703. o. DOI:10.1086/283426.  
  43. ↑ Osthoff, G. (2009). „Comparison of the Milk Composition of Free-ranging Blesbok, Black Wildebeest and Blue Wildebeest of the Subfamily Alcelaphinae (family: Bovidae)”. Comparative Biochemistry and Physiology B 154 (1), 48–54. o. DOI:10.1016/j.cbpb.2009.04.015.  

Források

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Gnú&oldid=18704306”