Szitutunga
 | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Szitutunga bika
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 és tehén
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett      
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Tragelaphus spekii (Speke, 1863) | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 Elterjedési területe
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Szitutunga témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Szitutunga témájú médiaállományokat és Szitutunga témájú kategóriát. |
A szitutunga vagy más néven szitatunga (Tragelaphus spekii) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tulokformák (Bovinae) alcsaládjába tartozó faj.[1][2]
Ez az állat egy mocsári antilopfaj, melynek az előfordulási területe főleg Afrika középső részén van. A szitutunga elterjedési területe magába foglalja a Kongói Demokratikus Köztársaságot, Kamerunt, Dél-Szudán egyes részeit, Ghánát, Botswanát, Zambiát, Gabont, Tanzániát, Ugandát és Kenyát. Ezt az antilopot legelőször 1863-ban, John Hanning Speke angol felfedező, a Nílus forrásának felfedezője írta le. Közepes méretű antilop, melynél a bika marmagassága körülbelül 81-116 centiméter, a tehéné 72-90 centiméter. A bika testtömege eléri a 76-119 kilogrammot, míg a tehén csak a 24-57 kilogramm. A szitutunga vízálló szőrzete bozontos, hosszú szálakból tevődik össze és élőhelytől, illetve nemtől függően változó színű. Az állat test- és lábfelépítése a mocsári életmódjáról tanúskodik. Ennél az antilopnál csak a bikának van szarva. A szarv kissé csavarodott, csak 1-2 spirálos és általában 45-92 centiméter hosszú.
A szitutunga főleg a hajnal első óráiban, a napnyugta előtti utolsó egy-két órában, valamint éjszaka tevékeny. Nem területvédő; nem is jelöl ki magának területet. A táplálék szempontjából eléggé válogatós, csak a friss leveleket és füveket, vízinövényeket, mint például a palkaféléket, és különböző erdei bokrok leveleit fogyasztja. Az ivarérettséget a tehén egyévesen, míg a bika másfél évesen éri el. Egész évben szaporodhat, azonban a szaporodási időszaka a száraz évszakra tehető. A vemhesség majdnem 8 hónapig tart, ennek végén általában egy borjú jön világra. Fogságban 22-23 évig is élhet.
Majdnem kizárólag a mocsarak és lápvidékek lakója. A magas füvű és dús növényzetű mocsarakat, évszakos árterületeket, láposokat, nedves ligeterdőket és mangroveerdőket részesíti előnyben. A szitutungát elsősorban az élőhelyeinek elvesztése veszélyezteti. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. A ghánai hatóságok kérésére az állat felkerült a Washingtoni egyezmény (CITES) 3. listájára; ezen a listán azok az élőlények szerepelnek, melyek világszinten nincsenek veszélyben, azonban a velük való kereskedéshez engedély kell.[3] Habár az elterjedési területének egyes részein szétszórva él, a botswanai Okavango-deltában és a zambiai Bangweulu-tó körül gyakorinak számít.
Neve[szerkesztés]
A szitutunga tudományos neve Tragelaphus spekii. Az antilopot legelőször 1863-ban, a Nílus forrásának felfedezője, az angol John Hanning Speke írta le.[2][4] Speke ezt az állatfajt az akkoriban Little Windermere = „Kis Windermere” nevű tónál (mai nevén a tanzániai Kagera-régióban levő Lwelo-tó) pillantotta meg először. Könyvében, melynek címe „Journal of the Discovery of the Source of the Nile”, az antilopot nzoé-nak nevezi; szuahéli nyelven így nevezik ezt az állatot. Angolul water-boc-nak is nevezik, mivel hasonlít a waterbuck-ra (magyarul gyűrűsfarkú víziantilop Kobus ellipsiprymnus).[5] Az antilop tudományos nevét gyakran, azonban hibásan Tragelaphus spekei-nek írják. Az nem ismert, hogy a faji szintű nevét Speke nevezte el magáról, vagy Philip Lutley Sclater angol ügyvéd és zoológus nevezte el Speke tiszteletére. Speke a könyvében egy lábjegyzet erejéig azt írja, hogy Sclater a névadó, az angol zoológus pedig a Tragelaphus spekii nevet adta az állatnak.[5] Akárki is nevezte el, a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexének (International Code of Zoological Nomenclature, ICZN) 50.1.1 cikke és a Nemzetközi Zoológiai Nomenklatúrabizottság (International Commission on Zoological Nomenclature, ICZN) szabályai szerint az, hogy Speke egy lábjegyzetben azt írta, hogy Sclater a névadó, nem elég.[2] Emiatt Speke lett elismerve a szitutunga névadójaként. A spekii szó a latinizált Spekius-nak a birtokos esete. Manapság a Tragelaphus spekii a helyesen leírt tudományos neve a szitutungának.[6]
Rendszertani besorolása, alfajai és kifejlődése[szerkesztés]
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Az alábbi családfa a 2005-ben Sandi Willows-Munro és társai által végzett kutatások eredményei szerint készült |
A szitatunga a tülkösszarvúak (Bovidae) családján belül a Tragelaphus nevű emlősnembe van besorolva. 2005-ben, Sandi Willows-Munro a durbani KwaZulu-Natal Egyetem kutatója sejtmag és mitokondriális DNS-vizsgálatokat végzett kilenc Tragelaphus-fajon. Ebből a kutatásból megtudtuk, hogy a szitutunga és a bongó (Tragelaphus eurycerus) a Buxton-hegyiantiloppal (Tragelaphus buxtoni) és a közönséges bozótiantiloppal (Tragelaphus scriptus) egy monofiletikus kládot alkotnak, azaz egy közös rendszertani őstől származnak.[7] A nagy kudu (Tragelaphus strepsiceros) körülbelül 8,6 millió évvel ezelőtt vált le erről a kládról.[8][9]
A Tragelaphus nemen belül, amint már írva van, a szitatunga, a bongó, a hegyi nyala és a közönséges bozóti antilop nagyon közeli rokonai egymásnak. A közönséges bozóti antilop és a Delamere-bozótiantilop (Tragelaphus sylvaticus) – antilopok, melyeket nemrég még egy fajként tartottak számon, a bozóti antilopba összefoglalva –, valamint a szitatunga annyira közeli rokonai egymásnak, hogy hibridizálódni tudnak egymással.[10] A bongó és szitutunga közti hibrid példányok ivarképesnek bizonyultak.[11][12] A csavartszarvú antilopok (Strepsicerotini) nemzetségén belül – mely magába foglalja a Tragelaphus és a Taurotragus nemeket –, a szitatunga a legváltozatosabb megjelenésű állat, talán azért, mert a különböző állományai elszigetelve élnek a különböző mocsaras területeken.[13]
A testalkat, a szőrzet tapintása és színezete, valamint mintázata alapján az idők során akár 10 alfaját is leírták. Azonban a szőrzet vastagsága vagy éppen vékonysága a környezetétől függ, a bundájának mintázata még ugyanazon az állományon belül is változatos. Továbbá a bunda árnyalata és a mintázatok színezete is változhat az adott példány – főleg a bikák esetében – korának előrehaladtával.[6] Még az is meglehet, hogy alfaj nélküli.[6] Azonban az előfordulási területén található három főbb folyómedencét véve a szitatungának 3 alfaja különíthető el:[14][15]
- keleti szitutunga (Tragelaphus spekii spekii) (Speke, 1863) – Kelet-Afrikában, a Nílus-medencében él
- erdei szitutunga (Tragelaphus spekii gratus) (Sclater, 1880) – Afrika középső és nyugati részein, a Kongó-medencében található meg
- zambézi szitutunga (Tragelaphus spekii selousi) (W. Rothschild, 1898) – Dél-Afrikában, a -medencében fordul elő
Előfordulása[szerkesztés]
A szóban forgó antilop a következő országokban őshonos: Angola, Benin, Bissau-Guinea, Botswana, Burundi, Csád, Dél-Szudán, az Egyenlítői-Guinea, Gabon, Gambia, Ghána, Guinea, Kamerun, Kenya, a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Közép-afrikai Köztársaság, Mozambik, Namíbia, Nigéria, Ruanda, Szenegál, Tanzánia, Uganda, Zambia és Zimbabwe. Nigerből kihalt; itt a Csád-tó környékén élt. Feltételezhetően Togóból is kihalt, mivel élőhelyeit átvették az egyre növekvő emberi települések. Habár Nyugat-Afrikában elszórva fordul elő, eme kontinens középső, keleti és déli részein még mindig gyakorinak számít, főleg ahol még nagy erdők találhatók.[1][16]
A szitatunga egyike a „kétéltű antilopoknak”, azaz egyaránt jól érzi magát a szárazon és a vízben is. A mocsarak és lápvidékek tökéletes élőhelyek számára.[17] A legkedveltebb élőhelyei a magas füvű és dús növényzetű mocsarak, évszakos árterületek, láposok, nedves ligeterdők és a mangroveerdők.[18] Ahol megtalálható, ott a nádasokban jól kivehető „utakat” tapos ki magának.[19] Ezek az útvonalak akár 7 méter szélesek is lehetnek, és összekötik a táplálkozóhelyeket a víz menti erdőszélekkel.[10] A szitutunga habár nem jelöl ki magának saját területet, melyet aztán védelmezne, mégis megvan a megszokott mozgáskörzete, amelyet egész életében bejár. A mozgáskörzetben mindig van valamilyen vizes hely, az lehet patak, folyó, tó vagy a mocsár állóvize.[17] A szavannákon átfolyó nagy folyamoknál a papiruszsásosokban (Cyperus papyrus), Phragmites nádasokban és Echinochloa pyramidalis mezőkön lelhető fel. Az élőhelyét gyakran más antilopfajokkal megosztja; így például a dél-szudáni Sudd-mocsárban a nagyszarvú mocsáriantiloppal (Kobus megaceros), Afrika déli mocsaraiban a zambézi mocsáriantiloppal él egy helyen.[1]
Megjelenése[szerkesztés]
Közepes méretű antilopfaj, melynél jelentős a nemi kétalakúság, azaz a szarvval rendelkező bika jóval nagyobb, mint a szarv nélküli tehén. A bika átlagos fej-testhossza 136-177 centiméter, míg a tehéné 104-146 centiméter. A bika marmagassága eléri a 81-116 centimétert, a tehén pedig 72-90 centiméter. A hímállat testtömege 76-119 kilogramm között mozog, míg a nőnemű 24-57 kilogrammot nyom. A farok 14-37 centiméter hosszú. A tányérszerű fülei 11-17 centiméteresek.[6] Megjelenésileg a szitatunga majdnem azonos a nyalával (Tragelaphus angasii), a különbséget talán a sörény és a lábnyomok jelentik.[10]
.jpg)
A szőrzet színezetének árnyalata élőhelytől függően változó, azonban az alapszínek a fiataloknál rozsdás-vörös és a teheneknél gesztenyebarna.[20] A pofán jól kivehető fehér mintázatok láthatók. A test több részén is fehér csíkok és pontok vannak, azonban ezek nem annyira erősek, mint más Tragelaphus-fajok esetében. Fehér foltok láthatók a torkon, a fej közelében és a mellen.[5][21] A combok belső felén egy-egy szagmirigy pár van.[10] A bika szőrzete korának előrehaladtával egyre sötétebbé válik, mígnem szürke vagy sötétbarna lesz. A bika durva szőrszálú sörényt növeszt; ez általában barna színű. A gerince mentén fehér csík fut.[10] Szintén a bikánál a szemek között ék alakú, csontos kinövés van.[22]
A test- és lábfelépítése tökéletesen alkalmazkodott a mocsári élethez. A bika patája meghosszabbodott és szélesen szétterül.[23] A kócos, durva szőrzete nagyjából vízálló, csak kevés nedvesség hatol át rajta; így habár az állat folyton nedves növények között és lápos területeken mozog, meglehetősen száraz marad a bőre. Az ék alakú teste, a lehajtott feje járás közben, valamint a hátrahajló szarvak – a bika esetében – tökéletesek a sűrű növényzet közötti haladáshoz. A pata és a pata fölötti igen hajlékony lábrész[21] együttesen banán alakú,[24] a hátsó lábakon 16 centiméter, míg a mellsőkön 18 centiméter lehet.[23] A patavégek hegyesek, emiatt majdnem nesztelenül tud haladni a vízben is.[25] A szőrzetének színezete és mintázata tökéletes az állat álcázásához, elrejtéséhez. A hallása igen kiváló; mozgó fülei a felépítésük miatt pontosan észreveszik és meghatározzák a hang forrását. A jól hallás igen fontos egy olyan állat számára, melynek látási viszonyait gátolja a sűrű növényzet, és az ebből keletkező homály.[6]
Életmódja[szerkesztés]
Ez az antilop főleg a hajnal első óráiban, a napnyugta előtti utolsó egy-két órában, valamint éjszaka tevékeny.[25] Idejének nagy részét táplálkozással tölti.[19] Nagyjából helyben maradó állat, azaz nem vándorol sehova. A nappal forró időszakát a nádasokban elrejtőzve tölti.[26][27] Nappal ritkán merészkedik ki a mocsárból.[19] Általában párban vagy magányosan él, bár nagyobb csordában is megfigyelték. Egy kenyai kutatás alkalmával megfigyeltek egy 9 fős csordát, melyben egy bika, négy tehén és négy borjú volt.[10] Olykor laza csoportosulások jöhetnek létre, de a példányok között alig van kapcsolat, érintkezés.[26] Amikor csordába verődnek, a csordák általában azonos nemű állatokat tartalmaznak.[6]
A szitatunga nem területvédő. A bikák azonban néha megküzdhetnek egymással, vagy éppen rátámadnak a körülöttük levő növényzetre.[27] Cselszerűen, nagyobbnak tűnhetnek azzal, hogy felállnak hátsó lábaikra. Amikor két szitutunga találkozik, előbb összeérintik orraikat, aztán nyaldosni vagy harapdálni kezdik egymást. A megijedt vagy figyelmeztetett állat merev testtartást vesz fel; ekkor magasra emeli fejét és az egyik lábát a levegőben behajlítva tartja. Időnként, főleg éjszaka ez az állat erős köhögő vagy ugató hangokat hallat; ezek elég erősek ahhoz, hogy áthallatszanak a mocsár másik végébe. A hangkiadás célja az egymáshoz való csalogatás. A tehenek egyes ugatásai más tehenek elriasztását szolgálják. A szaporodási időszakban, amikor egy bika egy tehénhez, vagy egy tehéncsordához közelít, halk bőgést hallat. Táplálkozás közben rövid síphang hallható. Az anyaállat és borja bégetések által tartják fenn a kapcsolatot.[6]
Ez a csavartszarvú antilop pihenés és táplálkozás közben a zambézi mocsáriantilop (Kobus leche) közelében ülhet, bár ezzel egyszer sem érintkezik. Az antilopot gyakran sárgacsőrű nyűvágók (Buphagus africanus), afrikai levéljárók (Actophilornis africanus) és nagy kócsagok (Ardea alba) kísérik. A szitatunga kiváló úszó, azonban a krokodiloktól való félelmében csak ott úszik, ahol sűrű a növényzet. Amikor már nem bírja a szúnyogok és legyek csípéseit, vagy ragadozó üldözi, akkor ez az állat lemerülhet a víz alá; ilyenkor csak az orrát és a szemeit hagyja a víz fölött. Mivel életét vízközelben tölti, a szitutungát, amint a gyűrűsfarkú víziantilopot is, „víziantilopnak” írták le.[17][28] Miután a vízben táplálkozott, a Napsütésben szárítja meg magát.[6] A szitatunga legfőbb ragadozói: a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus), az oroszlán (Panthera leo), a leopárd (Panthera pardus) és a hiénakutya (Lycaon pictus).[20]
Táplálkozása[szerkesztés]
A szitutunga étlapja számos növényből tevődik össze, és ezekből is csak a neki legkiválóbb részeket válogatja ki. Csak a friss leveleket és füveket, vízinövényeket, mint például a palkaféléket, és különböző erdei bokrok leveleit fogyasztja. A legkedveltebb növényei közé tartoznak: a gyékény- (Typha), a palka- (Cyperus), az Echinochloa-, a Pennisetum-, a Leersia-, az Acroceras- és a kölesfajok (Panicum), valamint a Vossia cuspidata. A kenyai Saiwa Swamp Nemzeti Parkban élő példányok a zellerféléket (Apiaceae) és a medvekörömféléket (Acanthaceae) kedvelik, míg a zambiai Bangweulu-tó környékén és a Kafue Nemzeti Parkban élők a pillangósvirágúakat (Fabaceae) részesítik előnyben.[19] A táplálkozás nagy része az élőhelyének határain történik. A kedvelt táplálék évszakonként, a vizek növekedésének vagy csökkenésének – ebből adódóan a növényzet is megváltozik – megfelelően változik. A gerenukhoz (Litocranius walleri) hasonlóan a szitutunga is feláll a hátsó lábaira, hogy jobb falatokat érjen el. Néha a szarvát is használja az ágak lehúzásához.[6]
Egy kutatás szerint ez az antilop 40 növényfajból táplálkozott; ezek többsége perjeféle volt. Az ember közelében az édesburgonya (Ipomoea batatas) ültetvényeket dézsmálja meg. Amikor az évszakok váltakozásával csökken egy-egy kedvelt tápláléka, akkor felkeresheti a kultúrtájakat.[29] Az évszakonkénti árvizek is mozgásra bírják az amúgy helyhez kötött antilopot. Amikor a nádasban túl magas a vízszint, a szitutunga kénytelen az árterekre kivonulni. Amikor a vizek visszahúzódnak az ember szarvasmarhái veszik át az ártereket, és a szitatungákat visszariasztják a nádasokba.[26]
Szaporodása[szerkesztés]
A tehén egyévesen, a bika 1,5 évesen válik ivaréretté. Az ellések és párzások az év minden szakaszában megtörténhetnek, azonban ezen események többsége a száraz évszakban éri el csúcspontját.[6] Amikor a tehenek készen állnak párzani és többen is összegyűlnek, a környék bikái megküzdenek egymással a párzási jogokért. Egy bika több tehénnel is párosodhat.[18] Udvarlás közben a bika lehajtott fejjel megközelíti a tehenet és megszagolja annak nemi szervét. Ekkor a tehén, kedve szerint lassan odébbáll, vagy idegesen elriad. Ha a tehén eliramodik, a bika utána fut, de nem idegesen, hanem nyugodt iramban, amíg a tehén megnyugszik. Amikor készen áll a párzásra, a tehén felemeli a fejét és nagyra tátja a száját; ez jel a bikának, hogy elkezdődhet a párzás. Párzás közben a tehén lehajtja a fejét, közben a bika előbb behajtja, majd kiegyenesíti a mellső lábait, továbbá a fejét és nyakát a tehén hátára teszi. A pár körülbelül 1-2 napon keresztül együtt marad; eközben a bika minden más ellenfelet elkerget vagy megpróbál elkergetni.[6]
A vemhesség majdnem nyolc hónapot tart. Ennek végén általában egy borjú jön világra. Az ellés egész évben megtörténhet, azonban a borjak többsége a száraz évszakban születik meg.[6] A borjú ügyesen elrejtőzik a sűrű növényzetben. Amikor az anyja szoptatni akarja, bégető és csukló hangokat hallat. A nagyobb borjú az anyját követi akkor is, mikor annak már újabb borja van. Az elválasztás körülbelül hat hónap után következik be. A fiatal állatnak időbe telik, amíg megtanulja a szitutungákra jellemző különleges járásmódot, emiatt néha elveszítve egyensúlyát fel-fel dől, beleesik a vízbe.[10] Úgy a bika, mint egyes tehén is elhagyhatja csordáját, mielőtt eléri az ivarérettséget. Ez talán a szülőállatokkal való versengés és a beltenyészet elkerülése érdekében történik meg.[18] A vadonban nem ismert az élettartama, de fogságban elérheti a 22-23 éves kort.[20]
A szitutunga és az ember[szerkesztés]
Természetvédelmi helyzete[szerkesztés]
Egyelőre összességében nem számít veszélyeztetett fajnak, de állományai néhol nagyon megritkultak, legalább két helyen ki is haltak. Elsősorban a mocsaras vidékek eltűnése, valamint az évenkénti évszakos vízállások nem azonos szintje veszélyezteti. Ha az ember lecsapol egy területet, vagy épít egy gátat, a vízszint a térségben drasztikusan megváltozik, ami befolyásolja a különböző növényfajok elterjedését, ebből kifolyólag az antilop táplálékkészletét is. Ha az ember elfoglal bizonyos területeket, a szitatunga állományok elszigetelődnek egymástól. A Bangweulu-tónál és Busangánál minden évben nagy területeket égetnek fel, és mivel a nádasok igen jól égnek, a szitutunga és a többi itteni állat élete ilyenkor nagy veszélybe kerül.[1] A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon.[1] A ghánai hatóságok kérésére az állat felkerült a Washingtoni egyezmény (CITES) 3. listájára; ezen a listán azok az élőlények szerepelnek, melyek világszinten nincsenek veszélyben, azonban a velük való kereskedéshez engedély kell.[2]
Szenegálban a túlvadászása és élőhelyeinek elrontása igen ritkává tette a szitatungát. Korábban közönségesnek számított Gambiában, azonban manapság csak néhány mocsárban található meg. A gambiai Abuko természetvédelmi területre (Abuko Nature Reserve) betelepítették. Botswanában, habár a helybéliek táplálékként még mindig vadásszák, ez az állat ebben országban még gyakorinak számít. Szintén Botswanában a szitutunga hozzájárul a közgazdasághoz is, mert az ország északi része adja a legnagyobb szitutunga trófeákat, melyekért a gazdagok és a külföldiek odavannak.[1][16] Csádban, Ghánában, Guineában, Burundiban, Mozambikban és Zimbabwéban az antilop állományszintjei nem ismertek. Viszont jelentős állományai élnek Kamerunban, a Közép-afrikai Köztársaságban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, az Egyenlítői-Guineában, Gabonban, Tanzániában és Zambiában.[16] Mivel alig elérhető helyeken él, a szitutunga világszintű állományának felmérése nagyon nehéz. 1999-ben, a Rod East of the IUCN SSC Antelope Specialist Group nevű szervezet adatai szerint a szitutunga világállománya 170 000 főt számlált. De ez meglehet, hogy túlbecslés volt. Ahol az ember is jelen van, a szitutunga állományok drasztikusan lecsökkentek, de ahol az élőhely távol esik az emberi településektől, ott az állományok stabilak maradnak.[1]
A 170 ezer főre becsült állománynak a 40%-a védett területeken lelhető fel. Ilyen területek: a botswanai Okavango-delta és Cuando-folyó, a kameruni Dja Faunal Reserve és a Lobéké Nemzeti Park, a közép-afrikai köztársasági Bangassou, a kongói demokratikus köztársasági Odzala Nemzeti Park, Lake Télé Community Reserve, a Likouala- és Salongo-folyók medencéi, az egyenlítői-guineai Monte Alén Nemzeti Park, a kenyai Saiwa Swamp Nemzeti Park, a ruandai Akagera Nemzeti Park, a tanzániai Moyowosi Game Reserve és Kigosi Game Reserve, valamint a zambiai Bangweulu-tó és Busanga mocsár. Az előbb felsoroltak közül csak néhány rezervátum van megfelelően védve és igazgatva.[1][16]
Állatkertekben[szerkesztés]
Állatkertekben világszerte sokfelé tartják, elsősorban különleges életmódja miatt kedvelik. A szitutunga jól bírja a fogságot, rendszeresen szokott szaporodni.
Magyarországon a Nyíregyházi Állatparkban, a Fővárosi Állat- és Növénykertben és a győri Xántus János Állatkertben tartják.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g h IUCN SSC Antelope Specialist Group (2008). „Tragelaphus spekii”. IUCN Red List of Threatened Species 2008, e.T22050A9352077. o, Kiadó: IUCN. DOI:10.2305/IUCN.UK.2008.RLTS.T22050A9352077.en. (Hozzáférés: 2016. augusztus 27.)
- ↑ a b c d Tragelaphus spekii Mammal Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference. (Hozzáférés: 2017. június 9.)
- ↑ Ultimate ungulate Tragelaphus_spekii. (Hozzáférés: 2017. június 12.)
- ↑ Groves, C.. Ungulate Taxonomy. Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press, 135. o. (2011. április 25.). ISBN 1421400936
- ↑ a b c Speke, J. H.. Journal of the Discovery of the Source of the Nile. England: William Blackwood and Sons, 223. o. (1863. április 25.)
- ↑ a b c d e f g h i j k l Mammals of Africa. London: Bloomsbury, 172–8. o. (2013. április 25.). ISBN 9781408122570
- ↑ (2005. június 1.) „Utility of nuclear DNA intron markers at lower taxonomic levels: Phylogenetic resolution among nine Tragelaphus spp.”. Molecular Phylogenetics and Evolution 35 (3), 624–36. o. DOI:10.1016/j.ympev.2005.01.018. PMID 15878131.
- ↑ (2006. április 25.) „Etude des radiations adaptatives au sein des Antilopinae (Mammalia, Bovidae)”. Ph.D. Thesis, Université Paris 6 (1–247).
- ↑ (2012. április 25.) „Pattern and timing of diversification of Cetartiodactyla (Mammalia, Laurasiatheria), as revealed by a comprehensive analysis of mitochondrial genomes”. Comptes Rendus Biologies 335 (1), 32–50. o. DOI:10.1016/j.crvi.2011.11.002. PMID 22226162.
- ↑ a b c d e f g Estes, R. D.. The Behavior Guide to African Mammals : Including Hoofed Mammals, Carnivores, Primates, 4th, Berkeley: University of California Press, 175–7. o. (2004. április 25.). ISBN 0520080858
- ↑ Koulischer, L. (1973. április 25.). „Chromosome studies of a fertile mammalian hybrid: the offspring of the cross bongo × sitatunga (Bovoidea)”. Chromosoma 41 (3), 265–70. o. DOI:10.1007/BF00344021.
- ↑ Tijskens, J. (1968. január 1.). „Preliminary notes on the F1 Bongo antelope x sitatunga hybrids Taurotragus eurycerus x Tragelaphus spekei at Antwerp Zoo”. International Zoo Yearbook 8 (1), 137–9. o. DOI:10.1111/j.1748-1090.1968.tb00464.x.
- ↑ Leakey, L.S.B.. Olduvai Gorge. Cambridge: Cambridge University Press, 42. o. (1965. április 25.). ISBN 052105527X
- ↑ "Tragelaphus spekii ". Integrated Taxonomic Information System.. (Hozzáférés: 2017. június 9.)
- ↑ The Kingdon Field Guide to African Mammals, 2nd, London: Bloomsbury Publishing, 515–6. o. (2015. április 25.). ISBN 9781472921352
- ↑ a b c d African Antelope Database 1998. Gland, Switzerland: The IUCN Species Survival Commission, 123–6. o. (1999. április 25.). ISBN 2831704774
- ↑ a b c Tropical Stream Ecology, 1st, London, UK: Academic Press, 177. o. (2008. április 25.). ISBN 9780120884490
- ↑ a b c (2002. február 1.) „Grouping patterns, reproduction, and dispersal in a population of sitatungas”. Canadian Journal of Zoology 80 (2), 245–50. o. DOI:10.1139/z01-224.
- ↑ a b c d (1970. augusztus 1.) „Some observations on the sitatunga in Kenya”. African Journal of Ecology 8 (1), 181–95. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.1970.tb00839.x.
- ↑ a b c Coash, M.: Sitatunga Tragelaphus spekii'. University of Michigan Museum of Zoology. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2014. március 14.)
- ↑ a b Nowak, R. M.. Walker's Mammals of the World, 6th, Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press, 1136–7. o. (1999. április 25.). ISBN 0801857899
- ↑ Vlies, C. V. D.. Southern Africa Wildlife and Adventure. South Africa: Trafford On Demand Publications, 145. o. (2010. április 25.). ISBN 1426919328
- ↑ a b Liebenberg, L.. A Photographic Guide to Tracks and Tracking in Southern Africa. Cape Town: Struik, 121. o. (2000. április 25.). ISBN 186872008X
- ↑ Young Readers Animal World. New York: Egmont Books Ltd., 28. o. (1991. április 25.). ISBN 9780880296939
- ↑ a b (1986. december 1.) „Notes on sitatunga in the Linyanti Swamp, Botswana”. African Journal of Ecology 24 (4), 293–7. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.1986.tb00373.x.
- ↑ a b c (1983. január 1.) „Observations on the sitatunga Tragelaphus spekei selousi in the Okavango delta of Botswana”. Biological Conservation 27 (2), 157–70. o. DOI:10.1016/0006-3207(83)90086-1.
- ↑ a b (2000. december 1.) „Notes on sitatunga in The Gambia”. African Journal of Ecology 38 (4), 339–42. o. DOI:10.1046/j.1365-2028.2000.00262.x.
- ↑ Okavango: Africa's Wetland Wilderness. Struik Publishers, 12. o. (1998. április 25.). ISBN 9781868720415
- ↑ (2010. december 1.) „Feeding patterns of sitatunga (Tragelaphus Spekii) in the Rushebeya-Kanyabaha wetland, south western Uganda”. African Journal of Ecology 48 (4), 1045–52. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.2010.01210.x.
Források[szerkesztés]
- Spinage, C.A. The Natural History of Antelopes. New York: Facts on File Publications, 1986.
- Walther, F. R. 1990. Spiral-horned antelopes. In Grzimek's Encyclopedia of Mammals. Edited by S. P. Parker. New York: McGraw-Hill. Volume 5, pp. 344–359.
- Nowak, Ronald M. Walker's Mammals of the World Fifth Ed. Vol. II. Baltimore: The Johns Hopkins University Press., 1991
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Sitatunga című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk[szerkesztés]
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. július 7.)
- További információk (angol)
- African Wildlife Fund
