Az első világháború évei (1915)

Első világháború
Dátum	1914. július 28. – 1918. november 11.
Helyszín	Európa
Eredmény	Antantgyőzelem
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Antant: Egyesült Királyság Franciaország Orosz Birodalom Egyesült Államok Olaszország Szerbia Románia Montenegró Portugália Japán Császárság Görögország Központi hatalmak: Német Birodalom Osztrák–Magyar Monarchia Oszmán Birodalom Bulgária

1915 az első világháború második éve.

Rivális stratégiák és a Dardanellák ostroma

Falkenhayn, a német vezérkar főnöke, 1914 végére láthatólag a következő következtetésekre jutott: (1) a háború felőrlő háború lesz, és hosszú ideig fog tartani; (2) bár a végső döntést nyugaton fogják kivívni, Németországnak nincsenek ott közvetlen kilátásai a sikerre; (3) az egyetlen lehetséges hadszíntér a hadműveletekhez a közeljövőben a keleti front, akármilyen összefüggéstelenek is lesznek ezek a hadműveletek. A nyugati szövetségesek két táborra oszlottak a stratégia kérdésében. Joffre és a francia vezérkar legtöbb tagja, Sir John French támogatásával, a németek franciaországi lövészárkai elleni további támadások mellett érveltek, a nyilvánvaló zsákutca ellenére, amelybe a lövészárok-hadviselés vezetett. A brit stratégák egy része és néhány francia vezető viszont úgy érvelt, ahelyett, hogy áttörést kísérelnének meg a németek áthatolhatatlan nyugati frontján, a szövetségesek a Balkánon át indított offenzívával vagy akár Németország balti tengerpartján végrehajtott partraszállással ingassák meg a központi hatalmak helyzetét. Briand már 1914 végén javaslatot tett a szaloniki partraszállásra. 1915 januárjában Kitchener azt javasolta, hajtsanak végre partraszállást Törökország partjain, és vágják el a török hadsereg összeköttetési vonalait. Lloyd George úgy vélekedett, a brit csapatok zömét át kell dobni a Balkán-félszigetre, hogy a „hátsó kapun” közelítsék meg az ellenséget. Galliéni elképzelése az volt, hogy a szaloniki partraszállás után foglalják el Konstantinápolyt, majd a Duna mentén indítsanak offenzívát Ausztria hátsó szárnya ellen. Franchet d’Espèrey hasonló véleményen volt. Ez a javaslat sokban hasonlított az 1918-ban végül bekövetkezett balkáni offenzívához.

Joffre és a támogatói kerekedtek felül a vitában. 1915. január 2-án azonban Nyikolaj nagyherceg, az orosz főparancsnok arra kérte Kitchenert, a britek, annak érdekében, hogy csökkentsék a Kaukázusban az orosz csapatokra nehezedő török nyomást, kezdjenek valamilyen akciót Törökország ellen. A britek heves vita után, egy februárra tervezett haditengerészeti expedíció mellett döntöttek, amelynek az volt a feladata, hogy bombázza és elfoglalja a Gallipoli-félszigetet (a Dardanellák nyugati partját), végső célja pedig Konstantinápoly bevétele volt. Bár előzetesen megegyeztek, hogy miután a flotta végrehajtja a szorosok áttörését, szárazföldi csapatokról is gondoskodnak a partvidék tartása érdekében, február 19-én a támadás a szárazföldi csapatok támogatása nélkül kezdődött.

A Dardanellákat védő erődök

Egy hónappal később még semmit nem sikerült elérni, kivéve a külső védművek lerombolását. Amikor április 25-én Sir Ian Hamilton csapatai Egyiptomból végre megkezdték a partraszállást a török tengerparton, a törököknek és német parancsnokuknak, Liman von Sandersnek bőven elegendő ideje volt a védelmi állások megerősítésére.

Az antant partraszállás és a török védelem elhelyezkedése

A helyi török parancsnok, Mustafa Kemal (a későbbi Atatürk) határozott ellenállása ellenére az ausztrál és új-zélandi csapatok hídfőállást foglaltak Gaba Tepétől északra, az „Anzac-öbölben”, a félszigetnek az Égei-tenger felé eső oldalán. Mintegy 20 000 fő szállt partra az első két nap alatt. A britek eközben számos ponton megkíséreltek partra szállni a Hellész-fok körül, de csak három hídfőállást tudtak létesíteni, ezután pedig erősítéseket kértek. Amint a meglepetésből eredő pillanatnyi előny elmúlt, és a törökök képesek voltak átdobni tartalékaikat, a támadók nem tudták kiszélesíteni hídfőiket.

A vállalkozás elakadása krízishez vezetett Londonban Winston Churchill, az Admiralitás első Lordja (a tengerészeti miniszter), aki kezdeti kétségei után a hadművelet fő támogatója lett, és John Fisher, az Első Tengeri Lord (aki mindig kételkedett a hadművelet sikerében) között. Május 14-én Fisher azt követelte, hogy ne folytassák a hadműveletet, majd miután nem ez nem teljesült, másnap lemondott. A liberális kormány helyébe a koalíció lépett, Churchill azonban, noha leváltották korábbi tisztségéből, a háborús kabinet tagja maradt.

Abban a reményben, hogy átvágják a törökök észak–déli irányú összeköttetési vonalait a félsziget teljes hosszában azzal, hogy elfoglalják a Sari Bair magaslatokat, amelyek uralták a terepet, a britek megerősítették a Gaba Tepétől északra, az „ANZAC-öbölben” létesített hídfőállást, és augusztus 6-a éjszakáján további csapatokat hajóztak ki a Szuvla-öbölben (ma Anafarta Limanı), távolabb északon. Néhány nap alatt az „ANZAC-öbölből” indított offenzíva és az új partraszállás is eredménytelennek bizonyult. A háborús kabinetben ez újabb vitákat váltott ki, és az év folyamán csak később ismerték be, hogy a kezdetben ígéretes, de a továbbiakban rosszul irányított vállalkozást abba kell hagyni. Legalább a csapatok evakuálása sikeresen lezajlott: a Szuvla- és az „ANZAC”-öbölből 1915. december 18–19-én, a Hellész-foktól 1916. január 8–9-én. A kísérlet 214 000 főnyi veszteséghez vezetett.

A nyugati hadszíntér

1915 februárjában és márciusában a németek champagne-i lövészárok-akadálya elleni, ismétlődő francia támadások csak 500 méteres térnyeréshez vezettek, 50 000 fős veszteség árán. A britek részéről Sir Douglas Haig Armentières és Lens között tevékenykedő 1. hadserege március 10-én új kísérletet tett Neuve-Chapelle-nél, az eredmény azonban kezdetben mindössze az élőerő-veszteség volt. Az áprilisi francia támadás a németek saint-mihieli kiszögellése ellen, 64 000 főt feláldozott, minden eredmény nélkül.

Gáztámadásban ideiglenesen megvakult brit katonák

Gyalogság gázmaszkban, Ypres, 1917

A németek Falkenhayn stratégiájának megfelelően általában védelemben maradtak nyugaton. A szövetségesek ypres-i kiszögellése ellen azonban, ahol a franciák 1914 novemberében átvették a britek helyét a frontvonalban 1915. április 22-én támadást indítottak. A gyalogság támadását, gáztámadással vezették be; itt került sor a klórgáz első bevetésére a nyugati fronton. A klórgázt előállító Fritz Haber professzor már korábban is javasolta a vezérkarnak, de ekkor még visszautasították, mondván, etikátlan és lovagiatlan. Az év folyamán a keleti front lengyel részén már bevetették a klórgázt, de a kedvezőtlen időjárási körülmények között csalódást okozott, ezért a német parancsnokság most sem várt nagy hatást.

Ypresnél azonban a palackokból kibocsátott gáz a fulladozó katonák tömeges menekülését váltotta ki. A német hadvezetés nem gondoskodott megfelelő tartalékokról, hogy kiaknázzák a sikert és áttöréssé fejlesszék. A művelet elsődleges célja mindössze az volt, hogy aktivitásnak tűnő tevékenységgel álcázzák a tényt, miszerint Gorlice-Tarnów megtámadásának érdekében csapatokat vontak el a nyugati frontról. A német csapatok végrehajtották az utasításban meghatározott három kilométeres előrenyomulást, majd több helyen beásták magukat. Eközben a szövetségesek arcvonalszakaszán a rés még nagyjából huszonnégy órán át nem volt lezárva, így egy előretörés ekkor még semmilyen ellenállásba nem ütközött volna. A kanadai csapatok a rés szárnyán tartották az állásaikat; angol és indiai tartalékok érkeztek be gyorsan, hogy jóvátegyék a helyzetet; és az egy hónapig tartó ütközet végére a szövetségesek frontja csak kevéssel húzódott vissza.

A németek elszalasztották az alkalmat; a vegyi fegyvernek gyorsan híre ment, így teljes meglepetést többet nem érhettek el. Az antant katonák a következő alkalommal már nem vártak tétlenül, hanem a gáztámadás első jelére visszavonultak egy-két kilométert, kivárták, míg a gázfelhő eloszlott, majd újra elfoglalták lövészárkaikat. Májusra már megjelentek az első, hevenyészett, fikszírsóba áztatott, klór elleni védőcsuklyák, így a klórgáz egyre kevésbé volt hatásos. Május végéig a németek további, csökkenő hatású gáztámadásokat hajtottak végre. Az ütközet 35.000 német és 60-70.000 antantkatona kidőlését okozta, valamint elindította a vegyi fegyverek, illetve a vegyvédelmi öltözetek és gázmaszkok hajszolt ütemű fejlesztését. 1915 szeptemberében Loosnál az angolok már saját fejlesztésű gázfegyverüket vetették harcba, kevés sikerrel.

A lövészárokban

Május 9-én eközben a szövetségesek újabb elsietett offenzívát indítottak. A Lens és Arras közötti francia főcsapással együttműködésben Haig 1. hadserege két csapást mért Festubert és Fromelles felől, a Lenstől északra elterülő Aubers-gerinc ellen. A franciák június 18-ig meghosszabbították erőfeszítésüket, 102 000 főt veszítettek, anélkül, hogy bárhogyan biztosították volna az eredményeiket; a britek, akik még mindig lőszerhiánnyal küzdöttek, már három héttel korábban felfüggesztették a támadásaikat. Júniusban létrehozták Londonban a Lloyd George (a liberális kormány korábbi pénzügyminisztere) vezette hadfelszerelési minisztériumot, az intézmény azonban aligha pótolhatta volna a hiányokat az év vége előtt.

Még súlyosabb katonai kudarc volt a szövetségesek 1915. szeptember 25-én indított offenzívája. 27 francia hadosztály támadott harminc kilométeres arcvonalon Champagne-ban, Reimstől északra és keletre, ezzel egyidejűleg 14 francia hadosztály csapást mért a távoli Artois-ban húsz kilométeres fronton, és hat brit hadosztály Loos mellett, Lenstől északra. Loosnál a britek klórgázt használtak, ami azonban kevésbé volt hatásos, mint Haig remélte. Minden elérhető alakulatát bevetette az első rohamba, ennek a hatása azonban semmivé foszlott, ugyanis Haig főparancsnoka, Sir John French, túlságosan lassan küldte előre a tartalékokat. A franciák az idejében beérkező támogatás hiányában mindkét frontjukon hasonlóképpen elvesztették az első támadásaikkal elfoglalt terület legnagyobb részét. Mindent egybevéve csekély térnyerésért cserébe a szövetségesek 242 000 főt veszítettek, szemben a védők 141 000 fős veszteségeivel.

Sir John French-et leváltották, helyére 1915 decemberében Haiget nevezték ki brit főparancsnoknak. Kinevezését nagy részben az udvarral fenntartott, gondosan ápolt kapcsolatainak (1914 végétől kezdve levelezett az angol királlyal), valamint French elleni intrikáinak köszönhette. 1915 októberében azt mondta a királynak, hogy „már senki sem bízik” Frenchben, majd, hogy teljesen érthetővé tegye az elképzelését, hozzátette, készen áll teljesíteni a kötelességét bármilyen beosztásban.

Az orosz hadszíntér

Az oroszok 1915-ös terve előirányozta az északi és a galíciai szárnyuk erősítését, mielőtt újra előrenyomulnának Szilézia irányában. A Kelet-Poroszország déli határára mért csapásra tett előkészületeik félbeszakadtak, amikor február elején Ludendorff hirtelen csapást mért kelet felé Kelet-Poroszország területéről, körülvett négy orosz hadosztály az augustówi erdőkben, a Mazuri-tavaktól keletre; Galíciában azonban a téli küzdelmek március 22-én, Przemyśl elestével kulmináltak.

A központi hatalmak részéről az osztrákok vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf először azt kívánta, hogy egy akcióval enyhítsék a galíciai frontjára nehezedő nyomást, és Falkenhayn hajlandó volt segíteni neki ebből a célból, anélkül, hogy eltért volt saját általános, felőrlő stratégiájától – ami eddigre már konfliktusba került Ludendorffnak azzal a vágyával, hogy hosszan tartó erőfeszítéssel érjék el a döntő győzelmet Oroszország ellen. A vezérkari főnök úgy vélte, közvetlen megközelítéssel érdemes megbénítani Oroszország katonai erejét, Ludendorff azonban kettős átkarolás végrehajtását támogatta: a balti, illetve a galíciai arcvonalszakaszon indított támadásokkal végül sikerül bekeríteni a lengyel kiszögellésben tevékenykedő orosz seregeket, és megadásra kényszerítik Oroszországot.

A végül elfogadott terv (a Falkenhayné) az volt, hogy az orosz centrum szétzúzásának céljával a dunajeci szektorban, Galíciában, támadást indítanak harminc kilométeres fronton Gorlicétől Tuchówig (Tarnówtól délre). Annak érdekében, hogy az előrenyomulás ne veszítsen a lendületéből, nem határozták meg az egyes hadtestek vagy hadosztályok napi célkitűzéseit; ehelyett mindegyiknek az volt a feladata, hogy a lehető legnagyobb mértékű előretörést érjék el, mielőtt az oroszok előrehozhatnák a tartalékaikat, ugyanis feltételezték, hogy a támadó alakulatok gyors előrenyomulása megingatná a szárnyon tevékenykedő ellenséges alakulatokat is, így elősegítené azoknak a csapatoknak az előrenyomulását is, amelyek első alkalommal több ellenállásba ütköztek. Április végén titokban összpontosítottak tizennégy hadosztályt a jelenlévő hat orosz hadosztály elleni csapásra. Mackensen (német 11. hadsereg) volt a parancsnok, és Hans von Seeckt, az új, beszivárgásos taktika támogatója volt a törzsfőnöke.

A gorlicei támadás május 2-án indult, és minden várakozást felülmúló sikert aratott. Az oroszok, miután lerohanták őket a Dunajecnél, megpróbáltak megkapaszkodni a Wislokánál, ezután újra visszavonultak. Május 14-ig Mackensen csapatai eljutottak a Sanig, 130 kilométerre a kiindulási pontjuktól, és Jarosławnál erőszakos átkelést hajtottak végre. Mackensen, akit további, Franciaországból átdobott német csapatokkal erősítettek meg, ezután újra csapást mért, június 3-án bevette Przemyślt, június 22-én pedig Lemberget (ma Lviv). Az orosz frontot ezzel kettévágták, Falkenhayn és Conrad azonban nem látta előre ezt az eredményt és nem tettek megfelelő előkészületeket a kiaknázására. Nyikolaj nagyherceg már korábban, június 17-én elrendelte az orosz Lengyelország teljes kiürítését.

A keleti front 1915. május 1. és szept. 15. között

Falkenhayn, aki biztonságban akarta tudni Ausztriát (amely Olaszország hadüzenete miatt most veszélybe került) az oroszok újabb heves támadásaitól, ugyanis úgy gondolta, hogy az osztrák hadsereg ereje a háború előrehaladásával egyre csökken, úgy döntött, valahogy folytatja az offenzívát. Június 3-án a német császár megbeszélést tartott a központi hatalmak legfontosabb parancsnokaival. Ludendorff közölte, szerinte nem a front középső szakaszán kell áttörést elérni, hanem kettős átkarolást kellene indítani a szárnyakról. Ehhez megfelelő nagyságú erősítést kért, amellyel, ha bekeríti a lengyel kiszögellésben küzdő orosz hadseregeket, véget vethet a háborúnak keleten. Mackensen a középső arcvonalszakaszon indított támadás mellett állt ki. Falkenhayn egyetértett Mackensennel, és keresztülvitte az akaratát. Június 30-án Ludendorff újabb, még nagyobb arányú bekerítés tervét terjesztette a császár elé. Falkenhayn azonban félresöpörte a tervet, és utasította Ludendorffot, készítsen elő frontális támadást a balti arcvonalszakaszán Mackensennek a centrumban végrehajtott offenzívája támogatására.

Falkenhayn terve az volt, hogy Mackensent észak felé fordítja, és Ludendorff-fal együttműködésben, aki délkelet felé mér csapást, csapdába ejtik a lengyelországi kiszögellésben tevékenykedő orosz hadseregeket. Az oroszok azonban elég hosszú ideig feltartották Mackensent Breszt-Litovszknál és Ludendorffot a Narew folyónál, hogy csapataik zöme képes legyen kimenekülni a le nem zárt résen át kelet felé. A németek összetartó irányú támadása mindössze kiszorította a kiszögellésből az orosz seregtesteket, visszavetette őket kelet felé, viszont eközben az oroszok egyre közelebb kerültek saját bázisaikhoz és tartalékaikhoz, így ellenállásuk is egyre erősödött. Bár augusztus végére négy hónapig tartó küzdelem után 750 000 oroszt ejtettek foglyul, a központi hatalmak elmulasztották a lehetőségüket.

Az oroszok súlyos kudarcaihoz a cár is hozzátett egyet azzal a döntésével, hogy átveszi a parancsnokságot Nyikolaj nagyhercegtől (akit a kaukázusi front parancsnokának nevezett ki).

Falkenhayn megkésetten megengedte Ludendorffnak, hogy kísérelje meg, amit már jóval korábban javasolt: széles átkaroló hadműveletet Kovno (ma Kaunas) és Dvinszk (ma Daugavpils) felől Vilna irányába. A német lovasság valójában megközelítette a minszki vasutat, messze Vilnán túl; az oroszok ellenállóereje azonban túl nagy volt Ludendorff csekélyke erői számára, ráadásul a tartalékai is kezdtek kifogyni, és a hónap végére felfüggesztette a hadműveleteit. A Luck felől keleti irányban indított, szeptember végén kezdődő és októberben is folytatódó osztrák támadás nagy veszteségeket szenvedett és semmi eredményt nem ért el. Őszre a keleti front a Rigától kevéssel nyugatra, a Balti-tengertől délen Czernowitzig húzódó vonalon stabilizálódott.

Olaszország és az olasz front

1915. április 26-án Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország megkötötte a titkos londoni szerződést Olaszországgal, amely rávette Olaszországot, hogy mondjon le a hármas szövetség kötelezettségeiről, és lépjen be a háborúba a szövetségesek oldalán, a területi növekedés ígéretével az Osztrák–Magyar Monarchia kárára. Olaszországnak nemcsak az olasz lakosságú Trentinót és Triesztet ajánlották fel, hanem Dél-Tirolt, Goriziát, Isztriát és Észak-Dalmáciát is. 1915. május 23-án Olaszország ennek megfelelően hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának.

Az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna tábornok úgy döntött, hogy erőfeszítéseit egy kelet felé indított támadásra összpontosítja Venetia tartományból az Adriai-tenger és az Alpok lába közötti viszonylag sík terepen; azaz az Isonzo (ma Soča) folyó völgyében. A kockázat ellen, hogy az osztrákok Trentinóból (amely északnyugaton határos Venetiával) leereszkednek a hátába, vagy a bal szárnyához az Alpokból (észak felől), Cadorna úgy gondolta, a korlátozott előrenyomulás elegendő óvintézkedés lesz. Tévesen azt is remélte továbbá, hogy az egyéb frontokon gyakorolt orosz és szerb nyomás megakadályozza, hogy Ausztria bármilyen komoly összpontosítást hajtson végre, ami ellensúlyozná az olasz hadsereg kezdeti számbeli fölényét.

Az olaszok kezdeti keleti irányú előrenyomulását, amely 1915 májusában kezdődött, hamarosan megállították, nagyrészt az Isonzo áradása miatt, és megkezdődött a lövészárok-hadviselés. Cadorna azonban eltökélte, hogy előrehaladást ér el, így hozzákezdett az offenzíva sorozatos, makacs felújításához, amelyeket „isonzói csaták” néven ismernek. 1915-ben ezek közül az első négy ment végbe. Az első június 23-tól július 7-ig, a második július 18-tól augusztus 3-ig, a harmadik október 18-tól november 4-ig, a negyedik november 10-től december 2-ig tartott. Ezek a támadások a felszereltségbeli hiányosság, az alacsony olasz harci kedv és az osztrák csapatok magasan fekvő állásai miatt semmi említésre méltó eredményt nem értek el, és az olaszok a védő osztrák–magyar csapatoknál jóval súlyosabb veszteségeket szenvedtek.

A Balkán fejleményei

Gáztámadás az első világháborúban

A központi hatalmak diplomáciája jóval kecsegtetőbb ajánlatot tudott tenni Bulgária felé, mint az antant, s ezáltal előnybe került. Az antant gorlicei, isonzói és gallipoli fiaskói azt mutatták, hogy a térségben nem tudnak tekitélyt parancsoló erővel fellépni, ezért Bulgária 1915. szeptember 6-án szövetségi szerződést írt alá a központi hatalmakkal. Az új fegyvertárssal kibővült osztrák-magyar–német koalíció csapatai októberben döntő győzelmet arattak a háború által kimerített Szerbia gyengén felszerelt hadserege fölött. November végéig a nehéz terepen folyamatosan előrenyomulva megszállták az országot, s ezt sem a harmadik isonzói csata, sem az oroszok besszarábiai támadása nem tudta megakadályozni. Szerbia elbukásával a központi hatalmak képessé váltak hatékony tüzérséget és lőszert szállítani a török szövetségesnek, akik november végén Bagdadtól nem messze, Ktésziphon mellett megállították a mezopotámiai brit előrenyomulást és üldözni kezdték a visszavonuló brit sereget.

A szerb hadsereg maradéka az albán hegyeken keresztül az Adria felé menekült, ahonnan antant hajókon a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. A bolgár mozgósítás hírére az antant szeptemberben két hadosztálynyi erőt küldött Venizelosz görög kormányfő engedélyével, hogy Szalonikiben kirakodva a szerb hadak segítségére siessen. Ezzel párhuzamosan a Gallipoli terméketlen erőlködésből végtelenül kiábránduló angol vezetés döntött a hadszíntér felszámolásáról és a csapatok hasznosabb feladatra vezényléséről. Október 14-én elkezdődött a Dardanellák evakuációja, s kivont csapatok egy részét december közepén szintén Szalonikiben tették partra. A Maurice Sarrail tábornok vezetése alatt álló erő Szerbia megmentéséhez elégtelen volt és el is késett. Támadását a 2. bolgár hadsereg erélyesen visszaverte, azonban művelet segítette a szerb erők rendezett visszavonulását.

Az antant informális megszállásának hatására a görög nép szimpátiája fokozatosan a központi hatalmak felé fordult. Szerbia veresége és a gallipoli vereség menthetetlen belpolitikai helyzetbe hozta az antant oldalán a háborúba bekapcsolódást sürgető Venizeloszt. Augusztus óta regnáló kormánya megbukott, s az őt követő kabinet I. Konstantin görög király németbarát irányzatának hive volt. A Szalonikiben partraszállt antant erőket a görög katonaság képtelen lett volna eltávolítani, a Monarchia és Németország közös offenzívája viszont különböző okokból nem lépte át a határt, így támogatást sem adott a helyzet végleges rendezéséhez. A görög kormány tiltakozott a 150 ezres szerb haderő korfui újraszervezése és Szalonikiben való újra hadbaállítása ellen, de érdemben nem tudott tenni az idegen katonaság beözönlése ellen.

Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei (1915) témájú médiaállományokat.

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Első Világháború témában.

• Az első világháború (SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény)
• First World War.com (angol nyelvű)
• A brit hadsereg és a nagy háború (angol nyelvű)
• Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel (magyar nyelvű, 1933-ban kiadott könyv)
• A nagy háboru anekdotakincse (MEK)

Felhasznált irodalom

• Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
• Galántai József: Az első világháború. Budapest, Gondolat Kiadó, 1988.
• Keegan, John: Az első világháború. Budapest, Európa Kiadó, 2010.
• Liddell Hart, Basil Henry: History of The First World War. London, Cassell, 1970.
• Liddell Hart, Basil Henry: Stratégia. Budapest, Európa Kiadó, 2002.