Második isonzói csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
a II. Isonzói-csata

Konfliktus Olasz front
(Első világháború)
Időpont 1915. július 18.augusztus 3.
Helyszín Isonzó folyó
Eredmény Visszavert olasz támadás
olasz taktikai győzelem
Szemben álló felek
 Olasz Királyság Osztrák–Magyar Monarchia
Parancsnokok
Olasz Királyság Luigi Cadorna (vezérkari főnök)
Olasz Királyság Savoyai Emánuel Filibert (Harmadik hadsereg parancsnoka)
Olasz Királyság Pietro Frugoni (Második hadsereg parancsnoka)
Osztrák–Magyar Monarchia Frigyes főherceg (Osztrák-Magyar Hadsereg főparancsnoka)
Osztrák–Magyar Monarchia Franz Conrad von Hötzendorf (vezérkari főnök)
Osztrák–Magyar Monarchia Jenő főherceg (az olasz front parancsnoka)
Osztrák–Magyar Monarchia Svetozar Borojević tábornok (Ötödik Hadsereg parancsnoka)
Szemben álló erők
  • Olasz Királyság Második Hadsereg
  • Olasz Királyság Harmadik Hadsereg
  • Összesen:
    • 250 000 fő
    • 260 zászlóalj
    • 840 löveg
  • Osztrák–Magyar Monarchia Ötödik Hadsereg
  • Összesen:
    • 78 000 fő
    • 105 zászlóalj (később még 25 másik zászlóalj is érkezett)
    • 420 löveg
Veszteségek
42 000 halott vagy eltűnt45 000 halott vagy eltűnt
Térkép
a II. Isonzói-csata (Olaszország)
a II. Isonzói-csata
a II. Isonzói-csata
Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 45° 51′ 48″, k. h. 13° 31′ 41″Koordináták: é. sz. 45° 51′ 48″, k. h. 13° 31′ 41″

A II. isonzói-csatára 1915-ben július 18-ától augusztus 3-áig került sor az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország csapatai között. A korábbi első isonzói csata nem hozott áttörést a támadó olasz csapatoknak, így főparancsnokuk, Luigi Cadorna egy újabb támadást tervezett, melyet már a nehéztüzérség is támogatott, az olasz gyalogság egységesen rohamozott.

A csata[szerkesztés]

Cadorna tábornok öngyilkos stratégiát dolgozott ki: a létszámfölényben lévő olasz csapatoknak frontális támadást kellett intézniük a Monarchia lövészárkai ellen, és míg egyes katonák harcolnak, addig más katonáknak a szögesdrótoktól kellett volna megtisztítani a területet, így segítve az előrenyomulást. A támadás során azonban nem sikerült a szögesdrót-kerítéseket semlegesíteni, és a létszámfölényben lévő olasz csapatokat a Monarchia hadserege visszakényszerítette a saját lövészárkukba. A támadás főként Doberdó ellen irányult, de jelentős harcok dúltak Görz és Tolmein hídfőknél is.

Az olasz támadás nagyrészt a Karszt-fennsíkon folyt, ahol kilátástalan körülményekkel kellett megküzdeniük a harcoló feleknek. Az olasz támadás Görz (Gorizia) bekerítését célozta. A kimerítő kézitusát az olasz 2. és 3. hadsereg vívta, rendkívül sok áldozattal, többek között a magyar 20. hadosztály ellen is. A Monarchia a csata alatt folyamatosan szállított a térségbe a balkáni frontról utánpótlás csapatokat. A Száva-Drina mentén már csak népfölkelő egységek maradtak, azonban még ennek egy részét – egy magyar népfölkelő dandárt – is átszállítottak az Isonzó vonalára. A csata végén ért be még a keleti frontról a gráci hadtest.

Monte San Michele körüli harcok[szerkesztés]

1915. július 25-én az olasz csapatok elfoglalták a Doberdótól északra fekvő Monte San Michele-t, mely nem nem túl magas domb, ám a birtoklásával uralni tudtak egy igen nagy területet a nehéztüzérségnek köszönhetően. A Monarchia hadvezetésének létfontosságú volt Monte San Michele visszafoglalása, melyet elit katonákkal támadott meg Richter ezredes, és nagy véráldozatokkal, de a hegyet sikerült visszafoglalni. Az itt küzdő magyar csapatok, a 17. közös hadosztály (debreceni, szegedi, karánsebesi és temesvári bakák) , a 20. honvéd hadosztály (budapesti, debreceni, nagyváradi, székesfehérvári honvédek), a 16. hegyi dandár stb. rendkívül sok vért vesztettek. A 20. honvéd hadosztály 2/3-a megsemmisült.

Eredmények[szerkesztés]

A II. isonzói csata jóval több áldozatot követelt mindkét oldalon, mint az első isonzói csata. Három hét alatt több mint 90 000 katona halt meg. A Monarchia vesztesége közel 30 000 főre rúgott és megközelítette az olaszok veszteségét, ami a védőnél megdöbbentően magas áldozatnak volt mondható. Az olaszok területi nyeresége minimális volt. Az olasz hadvezetés a második kudarcuk után befagyasztotta a frontvonalat és elkezdték kiépíteni a védősáncokat, lövészárkokat. Állóháborúra rendezkedtek be.

A Monarchia számára bebizonyosodott, hogy a karsztos doberdói-fennsíkot a sekély árkokban és kőrakásokból készített fedezékekben hosszabb ideig nem lehet megvédeni, mert a védelmet már egyedül a számbeli fölényben lévő olasz tüzérség is teljesen el tudja pusztítani. Ezért Jenő főherceg elrendelte, hogy kőfúró gépekkel és sziklarobbantások útján kell a hadsereg számára biztos fedezékeket készíteni.

Források[szerkesztés]

  • Galántai József: Az első világháború (p. 268) - Gondolat K. Bp. (II.k:1988.) - ISBN 963-282-004-5

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]