Fritz Haber

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fritz Haber
Fritz Haber.png
Életrajzi adatok
Született 1868. december 9.
Wrocław
Elhunyt 1934. január 29. (65 évesen)
Bázel
Ismeretes mint „a vegyiháború atyja”
Házastárs Clara Immerwahr
Gyermekek Hermann Haber
Iskolái
Pályafutása
Szakmai kitüntetések
Nobel-díj (1918)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fritz Haber témájú médiaállományokat.
Fritz Haber Nobel-diplomája

Fritz Haber (Wrocław, 1868. december 9. - Bázel, 1934. január 29.) Nobel-díjas német kémikus, az alkalmazott kémiában való munkálkodása jelentősen befolyásolta a világ történelmét. A „vegyiháború atyjaként” is szokták emlegetni.

Életpályája[szerkesztés]

Sziléziai zsidó családból származott; édesapjának kereskedése volt, édesanyja születése után három héttel meghalt. 1893-ban édesapja nem tetszése ellenére a protestáns egyházhoz csatlakozott.

Széles körű oktatásban részesült, klasszikus nyelveket is tanult, majd beiratkozott a Berlini Egyetemre (1886), hogy kémiát tanuljon. Később Heidelbergben, majd Berlinben a Charlottenburgi Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait. A doktori címét szerves kémiából Karl Liebermann irányítása alatt 1891-ben szerezte meg. Disszertációja megvédése után eleinte nem talált magának megfelelő állást, egy ideig különböző vegyi üzemekben és főiskolákon, sőt mint utazó üzletkötő tevékenykedett apja festékkereskedésében.

1892 őszén Ludwig Knorr laboratóriumában, Jénában kapott egy egyszerű állást, majd 1894-ben Karlsruhéban, az akkori Technikai Főiskolán kezdett el dolgozni asszisztensként. Karlsruhéban a szerves kémiáról áttért a fizikai-kémia területére, megírta a szénhidrogének részekre bontása, valamint ezek oxidációja terén végzett kutatásairól szóló munkáját. Legfontosabb kutatási területe ezekben az években mégis az elektrokémia volt. Kutatásait a meglévő irodalom és az ipari kísérletek tanulmányozásával kezdte és kiadott egy könyvet "A technikai elektrokémia vázlata elméleti alapokon" címmel. Ebben a könyvében az elmélet és a gyakorlat egységét vázolja.

Az ammóniaszintézis[szerkesztés]

A 20. század elején Haber figyelme a "nitrogén-probléma" felé fordult. A 19. század végére a növekvő népesség élelmiszer-ellátása egyre nagyobb gondot jelentett, mert a termőtalajok nitrogéntartalma kimerülőben volt, a Dél-Amerikából szállított nátrium-nitrát (chilei salétrom) nem biztosított egyenletes ellátást a műtrágya-gyárak számára és a nitrogéntartalmú műtrágyák előállítását még nem oldották meg. Ezért szorgalmazták a nitrát szintetikus úton való előállítását, sürgető volt a feladat, hogy a levegő nitrogénjét felhasználva tudjanak nitrogéntartalmú vegyületet előállítani. Haber első kísérletei során normál légnyomáson próbált nitrogénből ammóniát szintetizálni, de ezek a kísérletek sikertelennek bizonyultak. Később rájött, hogy az ammóniaszintézis nagybani megvalósítása és ezáltal az ammónia nagy mennyiségben történő előállítása jelentős eredményekre vezethet, ha a folyamatot kb. 200 atmoszféra nyomáson hajtják végre vas katalizátor jelenlétében, megfelelő hőmérsékleten. Ezzel Fritz Haber lefektette az ammóniaszintézis alapelveit.

Haber az ammóniaszintézis folyamatát 1909 júliusában mutatta be a "Badische Anilin & Soda Fabrik" cégnek (BASF). A BASF cég, illetve Carl Bosch kémikus vállalta a szintézis energetikai problémáinak megoldását, valamint biztosította az olcsó katalizátorokat és a nagy nyomást előállító reaktort. 1914-től a BASF Ludwigshafenben már napi 20 tonna ammóniát állított elő. Az ammóniaszintézis hírnevet és gazdagságot hozott Haber számára. A BASF cég minden kilogramm előállított ammóniáért jutalékot adott Habernek, aki így hamarosan multimilliomos lett.

1911-től a Berlini Kaiser Wilhelm Institut fizikai-kémiai részlegének igazgatója lett, a világ egyik legjobban felszerelt laboratóriumával rendelkezett.

Fritz Haber szerepe az első világháborúban[szerkesztés]

Az első világháború kezdetével új korszak kezdődött Haber életében is: hazafias érzelmektől táplálva felajánlotta szolgálatait az akkori kormánynak családja tiltakozása ellenére. Csatlakozott a "Kémiai Hadászati Szolgálathoz" (Strategischdienst für Chemie), amelynek 1916-ban igazgatója lett. Haber ammóniaszintézise elősegítette a salétromsav, továbbá különböző robbanóanyagok (nitroglicerin, lőgyapot, nitrocellulóz) gyártását: elkezdődött a gázfegyverek kifejlesztése. Ez volt az első eset, hogy kémiai szintézist katonai célokra használtak fel. Intézete a hadsereg számára titkos kutatásokat végzett. A klórgázzal végzett kísérleteket egy üzemi baleset igazolta, amelynek következtében a kiszabadult mérges gáz saját munkatársának fulladásos halálát okozta.

Haber maga irányította a klórgáz első hadászati bevetését 1915-ben az Ypern melletti ütközetben, de 1917-től a németek megtiltották a gáz támadó fegyverként történő alkalmazását. Németországot, mint a gázfegyverek első alkalmazóját és Habert, mint a gázfegyverek gyártóját sok kritika és támadás érte a polgári és tudományos sajtó részéről egyaránt.

Felesége, Clara asszony, Clara Immerwahr (1870. június 21. - 1915. május 2.), akivel Haber 1901-ben kötött házasságot, mélyen elítélte férje militarista alapállását, amely szerint a tudományt a tömeggyilkosság eszközévé tette, 1915-ben öngyilkosságot követett el.

Haber a vesztes háború után attól tartott, hogy háborús bűnösként felelősségre vonják, ehelyett 1918-ban (erősen vitatott) kémiai Nobel-díjat kapott a háború előtti munkásságáért, a műtrágya gyártását lehetővé tevő ammóniaszintézisért.

A háború utáni évek[szerkesztés]

Haber a háború után is aktívan részt vett a fizikai-kémia kutatásaiban. Újra szervezte a háborúban lerombolt laboratóriumát, nagy tudású munkatársakat, tudósokat gyűjtött maga köré. Haber jelentős anyagi támogatást kapott a nagyipartól kísérleti és adminisztrációs célokra. 1923-ban Polányi Mihályt bízta meg a Kaiser Wilhelm Institut für physikalische Chemie und Elektrochemie egyik osztályájának irányításával.

1933 nyarán – a nemzeti szocialisták hatalomra jutása után - Haber elhagyta Németországot, beutazta Európát, majd Svájcban találkozott a cionista Háim Weizmann-nal, aki állást kínált neki egy újonnan alapított kutatóintézetben, az akkori Brit Palesztin Mandátum területén. Nem sokkal halála előtt Sir William Pope meghívására Angliába (Cambridge) utazott, hogy egyetemi előadásokat tartson.

Források[szerkesztés]