Hermann Emil Fischer

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Emil Fischer
(Hermann Emil Fischer)
Emil Fischer ca1895 Berlin.jpg
Született 1852. október 9.
Euskirchen
Elhunyt 1919. július 15. (66 évesen)
Berlin
Nemzetisége német
Foglalkozása vegyész
Iskolái
Kitüntetései Pour le Mérite
Davy-érem
Kémiai Nobel-díj
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Emil Fischer témájú médiaállományokat.

Hermann Emil Louis Fischer (1852. október 9.1919. július 15.) német kémikus. A cukrok és a purinszármazékok vizsgálatáért 1902-ben elnyerte a kémiai Nobel-díjat.

Tanulmányai[szerkesztés]

Emil Fischer 1852. október 9-én született a Köln közelében fekvő Euskirchenben, Laurenz Fischer és Julie Poensgen öt gyermeke közül a legfiatalabbként (és egyetlen fiúként). Három évig magántanár oktatta, majd két évet egy helyi iskolában, két évet Wetzlarban, további kettőt pedig Bonnban tanult, végül 1869-ben kitüntetéssel érettségizett. Apja sikeres kereskedő volt, aki azt szerette volna, ha fia viszi tovább a vállakozást, de Emil természettudományt, főleg fizikát szeretett volna tanulni. Rövid és sikertelen időszakot töltött a családi üzletben, 1871-ben pedig beiratkozott a Bonni Egyetem kémia szakára. Az egyetemen Kekulé és Zincke előadásait hallgathatta, fizikából August Kundt, ásványtanból Paul Groth voltak a tanárai. A következő évben unokatestvére, Otto Fischer (akiből szintén neves vegyész lett) rábeszélésére és mert még mindig inkább a fizika felé húzott, átiratkozott a Strassburgi Egyetemre. Itt találkozott Adolf von Baeyerrel, akinek hatására végleg elköteleződött a kémia iránt. Von Baeyer diákjaként a ftalein alapú festékeket vizsgálta és ebből a témából írta 1874-ben megvédett doktori disszertációját. Ugyanebben az évben tanársegéddé nevezték ki az egyetemen és rövidesen felfedezte a fenilhidrazint és kimutatta rokonságát a hidrazobenzollal.

Munkássága[szerkesztés]

Emil Fischer a laboratóriumban (kb. 1912)

1875-ben von Baeyert felkérték, hogy Liebig után vegye át a Müncheni Egyetem katedráját; Fischer pedig követte mentorát. 1878-ban habilitált, a következő évben docensi kinevezést kapott. Ekkor felajánlották neki az Aacheni Egyetem kémiai katedráját, de elutasította. 1881-ben már elfogadta az Erlangeni Egyetem professzori székét. 1883-ben a Badische Anilin- und Soda-Fabrik meghívta kutatási igazgatójává, de Fischer az egyetemi pályánál maradt. 1888-től a Würzburgi Egyetemen adott elő, 1892-ben pedig a Berlini Egyetem kémiaprofesszora lett.

Fischer Münchenben folytatta a hidrazinokkal végzett munkáját és Otto unokatestvérével közösen kidolgozott egy elméletet a trifenilmetánból származtatottt festékek előállítására. Erlangenben a tea, a kávé és a kakaó hatóanyagait, a koffeint és a teobromint kezdte analizálni és később sikerült mesterségesen előállítania ezeket a vegyületeket.

1884-ben kezdte el vizsgálni a cukrokat és hamarosan sikerült feltárnia ennek az addig meglehetősen rejtélyes molekulacsaládnak a szerkezetét és rokonsági kapcsolatait. Kísérleteiben nagy hasznát vette a korábban felfedezett fenilhidrazinnak. Ennek segítségével össz tudta hasonlítani a glukóz, a fruktóz és a mannóz (amelyet ő fedezett fel 1888-ban) kémiai viselkedését. 1890-re megállapította a cukrok sztereokémiai szerkezetét és megjósolta potenciális izomerjeiket. Ugyanebben az évben glicerinből kiindulva mesterségesen sikerült előállítania a glukózt, a fruktózt és a mannózt. Munkáját kiterjesztette a rokon vegyületekre a glukozidokra.

Fischer kimutatta, hogy az akkoriban izolált, jobbára ismeretlen tulajdonságú anyagcsoport, mint az adenin, a xantin, a koffein, a guanin vagy a húgysav kémiailag rokonok és egyiket át lehet alakítani a másikba. A csoport alapvegyületét, amelyet purinnak nevezett el, eleinte csak elméletben létezőnek gobdolta, de 1898-ban sikerült szintetizálnia.

1899 és 1908 között a fehérjék szerkezetét tanulmányozta. Új módszereket dolgozott ki az aminosavak analízisére és felfedezte egy új típusukat, a ciklikus aminosavakat, mint a prolin és az oxiprolin. Vizsgálta az aminosavak közötti kötést, a peptidkötést és 1901-ben a francia Ernest Fourneau-val közösen sikerült mesterségesen előállítaniuk egy glicin-glicin dipeptidet. A munkát folytatja okto- és dekapeptideket is képesek voltak szintetizálni, amelyek már részben a természetes fehérjékhez hasonló tulajdonságokkal bírtak. Fischer munkája megalapozta a fehérjék kémiai természetének kutatását és lehetővé tette a szerkezetük későbbi pontos megállapítsását.

Vizsgálta a Fekete-erdőben tett kirándulásai közben gyűjtött zuzmók enzimeit és kémiai vegyületeit; a bőrcserzés vegyi folyamatait és élete vége felé a zsírokat is.

Az első világháború kitörésekor Fischer az elsők között írta az a 93-ak kiáltványát amelyben prominens német értelmiségiek támogatásukról biztosították a német kormányt és jogosnak ítélték Belgium megszállását. A kormány tanácsadójaként a vegyipar hatékonyságának növelésén és azon dolgozott, hogyan lehetne pótolni kémiai úton azokat a nyersanyagokat, amelyekhez az ország az antant blokádja miatt nem fért hozzá. Sikerült megnövelnie a kokszgyártás melléktermékeként nyert ammónia mennyiségét, növelte a salétromsavgyártás hatékonyságát és megpróbálkozott szintetikus élelmiszer előállításával.

Elismerései[szerkesztés]

Emil Fischer szobra Berlinben

Fischer porosz titkos tanácsosi címet kapott. Díszdoktorává avatták Oslo, Cambridge, Manchester és Brüsszel egyetemei. Halála után a Német Kémiai Társaság megalapította a Fischer-emlékérmet. Számos kémiai reakciót és módszert neveztek el róla: Fischer-indolszintézis, Fischer-projekció, Fischer-oxazolszintézis, Fischer-peptidszintézis, Fischer-féle fenilhidrazin és oxazon reakció, Fischer-redukció, Fischer–Speier észterifikáció, Fischer-glikozidáció.

Családja és személyisége[szerkesztés]

Emil Fischer 1888-ban feleségül vette Agnes Gerlachot, az Erlangeni Egyetem anatómiaprofesszorának lányát. Hét évvel később felesége agyhártyagyulladásban meghalt. Három fiuk született: Walter elmebetegsége miatt öngyilkos lett, Alfred az első világháborúban katonaorvosként belehalt a tífuszba; a harmadik, Hermann Otto Laurenz Fischer a kaliforniai Berkeleyi Egyetemen tanított biokémiát és 1960-ban halt meg.

Fischert már 18 éves kora óta gyomorpanaszok kínozták, betegsége miatt nem tudta elfogadni a Zürichi Műszaki Főiskola állásajánlatát és würzburgi tartózkodása előtt egy éves betegszabadságot kellett kivennie Tüneteit később krónikus fenilhidrazin-mérgezésnek tulajdonította. Nem volt jó előadó, egyetemi előadásait előre betanulta. Würzburgban sokat kirándult a környező hegyvidéken és a Fekete-erdőben.

Emil Fischer 1919. július 15-én halt meg Berlinben, nem sokkal azután, hogy gyomorrákot diagnosztizáltak nála.

Források[szerkesztés]