Max Perutz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Max Perutz
Max Perutz.jpg
Született 1914. május 19.
Bécs
Elhunyt 2002. február 6. (87 évesen)
Cambridge
Állampolgársága
Ország Ausztria
Egyesült Királyság
Gyermekei Robin Perutz
Foglalkozása molekuláris biológus
Iskolái
Díjak kémiai Nobel-díj (1962)
Royal-érem (1971)
Copley-érem (1979)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Max Perutz témájú médiaállományokat.

Max Ferdinand Perutz (Bécs, 1914. május 19.Cambridge, 2002. február 6.) osztrák-brit molekuláris biológus. 1962-ben John Kendrew-val közösen elnyerte a kémiai Nobel-díjat a mioglobin és a hemoglobin szerkezetének meghatározásáért.

Tanulmányai[szerkesztés]

Max Perutz 1914. május 19-én született Bécsben, Hugo Perutz és felesége, Adele Goldschmidt gyermekeként. Mindkét szülője vagyonos zsidó családból származott, akik textilgyártásból gazdagodtak meg a 19. században. Maxot római katolikusnak keresztelték, bár később ateista lett. A Theresianumba járt középiskolába. Szülei azt szerették volna, ha jogot tanul, hogy besegíthessen a családi üzemben, de Max az iskolában megkedvelte a kémiát és 1932-ben, 18 évesen beiratkozott a Bécsi Egyetem hétéves programjára, amelynek végén kémiai doktorátust kapott volna. A bécsi tanmenet nem tetszett neki, ezért 1936-ban Cambridge-be ment, hogy a Nobel-díjas Frederick Hopkinsnál tanuljon. Bécsi tanára azonban elfelejtette értesíteni Hopkinst Perutz érkezéséről, aki Cambridge-ben megismerkedett a fizikus John Desmond Bernallal, aki röntgenkrisztallográfiával foglalkozott és végül nála kezdett el dolgozni a Cavendish Laboratóriumban.

Perutz szervetlen kristályokon megtanulta a technika alapjait, majd nekikezdett doktori témájának, a hemoglobin röntgendiffrakciós vizsgálatának. Bernall a fokozódó nemzetközi helyzetben egyre inkább politikával kezdett foglalkozni és végül el is költözött Londonba. Ezzel egyidejűleg a laboratórium vezetője az a William Lawrence Bragg lett, aki felfedezte a röntgendiffrakciót és lelkesedett az ötletért, hogy módszerét komplex biológiai molekulák kutatására használják. Mikor Hitler 1938-ban annektálta Ausztriát, Bragg elintézett Perutz számára egy ösztöndíjat a Rockefeller Alapítványnál, amely biztosította anyagi hátterét a háború végéig és a pénzből Angliába tudta hozatni Zürichbe menekült szüleit is. Két testvérének sikerült Prágán keresztül eljutnia az Egyesült Államokba.

A második világháborúban[szerkesztés]

1940 tavaszán beadta doktori disszertációját. Néhány hónappal később, amikor a németek angliai inváziója egyre komolyabb veszélynek tűnt, a brit hatóságok letartóztatták a ellenséges országokból származó külföldieket, köztük Perutzot is. Mintegy 7 ezer 16 éven felüli német és osztrák állampolgárt ültettek hajóra és Kanadába szállították őket. Perutz 1200 másik menekülttel együtt érkezett egy új-fundlandi internálótáborba (útközben megtudták, hogy egy másik hajót, hatszáz emberrel a fedélzetén, egy német tengeralattjáró elsüllyesztett és százötvenen odavesztek). Az internáltak tábori egyetemet szerveztek, az előadók között Perutzon kívül ott voltak a Royal Society olyan leendő tagjai, mint Hermann Bondi kozmológus és matematikus, Thomas Gold csillagász és a fizikus Klaus Fuchs, aki részt vett a Manhattan-tervben és a szovjeteknek kémkedett.

Eközben az angol tudósok petíciót nyújtottak be a kormánynak, hogy engedjék szabadon az internált kutatókat és Perutz visszatérhetett Cambridge-be. Kalandja mintegy nyolc hónapig tartott.

1942-ben beszervezték a titkos Habakkuk-tervbe, melynek lényege az volt, hogy jég és fűrészpor keverékéből ellenálló jégtáblákat hoztak volna létre, amely a sarkvidéken leszállópályaként szolgált volna a repülőgépeknek. Perutz korábban foglalkozott a jég kristályszerkezetével a gleccserek különböző rétegeiben és mint szakértőt kérték fel a részvételre. A munka Londonban zajlott egy valamikori hústároló pincében, amelyet -20 °C-ra hűtöttek. Miután sikerült előállítaniuk a beton szilárdságával vetekedő anyagot, a csoportot az Egyesült Államokba szállították és Perutz brit útlevelet kapott. Ekkor azonban a terv fő támogatóját, Mountbatten herceget Délkelet-Ázsiába küldték, a munka veszített prioritásából és végül lefújták.

1944 januárjában Perutz visszatért Cambridge-be a hemoglobinkutatáshoz. 1945-ben kapott egy munkatársat, a PhD-ját készítő fizikokémikus John Kendrew személyében.

Hemoglobinkutatás[szerkesztés]

A hemoglobin szerkezete

A háború végeztével a Rockefeller-ösztöndíj is véget ért. Bragg tanácsára Perutz az Orvostudományi Kutatási Tanácshoz (Medical Research Council, MRC) fordult támogatásért, amely megalapította a Biológiai Rendszerek Molekuláris Szerkezetkutatási Egységét, melynek Perutz lett a vezetője. A részlegben olyan kutatók dolgoztak, mint Hugh Huxley, Francis Crick, James Watson vagy később Sydney Brenner. 1949-ben Perutz közölt egy cikket, amelyben a hemoglobin "kalapdoboz"-modelljét javasolta. A fiatal és kezdő kutató Crick élesen kritizálta az elképzelést és Perutz elismerte, hogy igaza van; a későbbiekben többször megvédte a tiszteletlen Cricket a Cavendish Laboratórium vezetőségétől.

A hemoglobin szerkezetkutatásában 1953-ban sikerült áttörést elérnie. Egyrészt új matematikai módszerrel sikerült kiszámolnia az atomok közötti távolságot, másrészt kidolgozott egy módszert, amivel nehézfématomot (higanyt) kapcsolt a fehérjemolekulához és mérte az eredeti és módosított hemoglobin közötti különbséget.

Kendrew aki vele párhuzamosan a jóval egyszerűbb szerkezetű mioglobinon dolgozott, hamarabb ért el eredményt, de így is csak 1958-ra készült el a mioglobin első általános, két évvel később pedig a minden atom helyzetét mutató, nagy felbontású modellje. Ekkorra Perutz is elkészült a hemoglobinnal és kimutatta, hogy az négy, mioglobinszerű alegységből áll. Munkájukat nagyban segítették az első kísérleti elektronikus számítógépek, amelyek a közeli Matematikai Laboratóriumban épültek meg.

Későbbi munkássága[szerkesztés]

1962-ben Perutz és Kendrew kémiai Nobel-díjat kaptak teljesítményükért. Perutz folytatta hemoglobinkutatásait, elsősorban az oxigénkötés pontos mechanizmusa érdekelte. Módszerével 1970-re meghatározta az oxigenált és és oxigénmentes hemoglobin pontos szerkezetét és bebizonyította, hogy az oxigén megkötése a fehérjealegységek konformációs változásával jár, ahogyan az a francia biokémikus Jacques Monod néhány évvel korábban megjósolta. A részletes fehérjemodell révén számos olyan betegség mechanizmusát is tisztázni tudták, amely a hemoglobingén mutációja okozott.

A protein- és DNS-kutatás egyre több munkatársat vonzott és a hely egyre szűkösebbé vált. Perutz a fehérjekutató Fred Sangerrel közösen kérelmezte az MRC-nél az új Molekuláris Biológiai laboratórium felállítását. Az 1962-ben megnyílt új egységet Perutz 17 éven át vezette, mialatt a laboratórium a gyorsan fejlődő tudományág egyik kulcsfontosságú központjává vált. Vezetői stílusát a bürokrácia minimalizálása jellemezte; alapelve az volt, hogy ha kiválasztotta a megfelelő kutatókat, hagyni kell, hogy azt csinálják amit szeretnek. Ő volt az 1963-ban megalakult Európai Molekuláris Biológiai Szervezet első elnöke is.

1979-ben visszavonult a laboratórium éléről, de folytatta kutatásait. Elsősorban továbbra is a hemoglobinnal dolgozott, összehasonlította különböző fajok oxigénszállító molekuláit, olyan gyógyszereket kutatott, amellyel javítani lehetne a sarlósejtes anémiában szenvedők hemoglobinjának oldékonyságát; de tanulmányozta az olyan neurodegeneratív betegségeket is, mint a Huntington-kór.

A Watson-incidens[szerkesztés]

Max Perutz és felesége a Nobel-díj átadási bankettjén

A DNS-szerkezet egyik feltárója, James Watson 1968-ban kiadta könyvét, a A kettős spirált, a felfedezés történetéről. Ebben kínos helyzetbe hozta Perutzot, mert úgy állította be, hogy ő adta át neki a Rosalind Franklin által készített röntgendiffrakciós felvételeket, a kutatónő tudta vagy beleegyezése nélkül. Perutz levelet írt a Science-nek, melyben tisztázta, hogy a felvételek nem voltak bizalmasak és a benne lévő adatok már korábban elhangoztak a megbeszéléseken. Azt viszont elismerte, hogy udvariasságból megkérhette volna Franklin hozzájárulását.

Irodalmi munkássága[szerkesztés]

Idősebb korában Perutz rendszeresen írt esszéket a London Review of Books és a New York Review of Books folyóiratokba, elsősorban tudománytörténeti, életrajzi; valamint olyan társadalmi témákban, mint a kutatás szabadsága, a népesedéspolitika, élelmiszertermelés, atomenergia-hasznosítás vagy az emberi jogok helyzete. Többször tartott előadásokat is ezekben a témákban. Esszéit két gyűjteménykötetben is kiadták, 1989-ben Szükség van-e a tudományra (Is Science Necessary?) 1998-ban pedig Bárcsak korábban feldühítettelek volna (I Wish I’d Made You Angry Earlier) címmel. 1997-ben elnyerte a Rockefeller Egyetem Lewis Thomas-díját, amelyet természettudósok irodalmi teljesítményéért adományoznak.

Díjai[szerkesztés]

Max Perutz a Nobel-díjon kívül számos egyéb kitüntetésben részesült:

Tagja volt a Royal Society-nek (1954-től), az Amerikai Tudományos Akadémiának, a Pápai Tudományos Akadémiának és a Leopoldina Német Tudományos Akadémiának.

Családja[szerkesztés]

Max Perutz 1942-ben vette feleségül Gisela Peisert. Két gyermekük született: 1944-ben Vivian (aki a művészettörténészi pályát választotta), és 1949-ben Robin (akiből kémiaprofesszor lett).

Max Perutz 2002. február 6-án halt meg rákban, 87 éves korában.

Források[szerkesztés]