Sötétcápa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Sötétcápa
Akváriumi példány
Akváriumi példány
Természetvédelmi státusz
Sebezhető
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Porcos halak (Chondrichthyes)
Alosztály: Cápák és ráják (Elasmobranchii)
Csoport: Modern cápák (Neoselachii)
Öregrend: Cápák (Selachimorpha)
Rend: Kékcápaalakúak (Carcharhiniformes)
Család: Kékcápafélék (Carcharhinidae)
Nem: Szirticápák (Carcharhinus)
Blainville, 1816
Faj: C. obscurus
Tudományos név
Carcharhinus obscurus
(Lesueur, 1818)
Szinonimák
  • Carcharhinus iranzae Fourmanoir, 1961
  • Carcharhinus lamiella (non Jordan & Gilbert, 1882)
  • Carcharhinus obscurella Deng, Xiong & Zhan, 1981
  • Carcharias macrurus Ramsay & Ogilby, 1887
  • Carcharinus iranzae Fourmanoir, 1961
  • Carcharinus obscurus (Lesueur, 1818)
  • Eulamia obscura (Lesueur, 1818)
  • Galeolamna eblis Whitley, 1944
  • Galeolamna greyi Owen, 1853
  • Galeolamna macrurus (Ramsay & Ogilby, 1887)
  • Prionodon obvelatus Valenciennes, 1844
  • Squalus obscurus Lesueur, 1818
Elterjedés
Elterjedési területe (a sötétkék a biztos előfordulási területe, míg a világoskék területeken csak feltételezik a jelenlétét)Elterjedési területe (a sötétkék a biztos előfordulási területe, míg a világoskék területeken csak feltételezik a jelenlétét)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Sötétcápa témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Sötétcápa témájú kategóriát.

A sötétcápa (Carcharhinus obscurus) (nevezik még kormos vagy feketecápának is) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának a kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a kékcápafélék (Carcharhinidae) családjába tartozó szirticápa-faj.

A sötétcápa a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizek lakója. A Föld számos tengerében előfordul. A part menti vizektől kezdve, egészen a kontinentális self széléig, vagy akár a nyílt tengerben is sokfelé megtalálható. Négyszáz méter mélyen is észlelték.[1] Évszakos vándorhalként nyáron a sarkok felé, míg télen az Egyenlítő felé vonul. A vándorlásai során több száz, vagy több ezer kilométert is megtesz. A szirticápák egyik legnagyobb képviselője; átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Élőhelyének egyik csúcsragadozója; mindenféle táplálékforrást kihasznál. Testalkata áramvonalas és karcsú. A rövid és kerekített pofájáról ismerhető fel. Hosszú mellúszói sarló alakúak; az első és a második hátúszók között kis kiemelkedés van. Az úszókon alig észrevehető mintázatok vannak.

A felnőtt cápának igen változatos az étlapja. Főleg csontos halakkal, cápákkal és rájákkal, valamint fejlábúakkal táplálkozik, de ezek mellett rákokat, tengericsillagokat, mohaállatokat, tengeri teknősöket, tengeri emlősöket, dögöket és hulladékot is fogyaszt. Elevenszülő hal, vagyis a kis cápák az anyjuk testéből kelnek ki. Háromévente szaporodik, mivel a vemhesség 22–24 hónapig tart, és ellés után a nőstény egy évet pihen, hogy újra felépüljön. Egy alomban 3–14 kis sötétcápa van. Vándorló életmódjuk és viszonylag alacsony egyedsűrűségük miatt ritkábban találnak megfelelő párt maguknak, ezért a nőstény sötétcápák hosszú ideig képesek tárolni a hímektől kapott ondót. A sötétcápák a leglassabban növekvő és az ivarérettséget legkésőbb elérő cápafajok egyike, csak 20 éves koruk körül tekinthetők felnőttnek.

Mivel nagyon lassan szaporodik, a sötétcápát igen veszélyezteti az ember által végzett ipari mértékű halászat. Főleg az úszói miatt halásszák, amelyeket az úgynevezett cápauszonylevesekhez használják fel. Továbbá a bőrét, húsát és májolaját is hasznosítják. A sporthorgászok is kedvelik. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) sebezhető fajként kezeli a sötétcápát.[2] Az USA keleti részén a sötétcápák egyedszáma az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. Mivel nagytestű cápafaj, veszélyes lehet az ember számára; de csak kevés cápatámadás tulajdonítható a sötétcápának.

A sötétcápa rendszerezésének története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sötétcápát először 1818-ban Charles Alexandre Lesueur, francia természettudós írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Journal of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia” egyik számában adta ki. Lesueur először a Squalus nembe helyezte, a fajneve, az obscurus a sötét vagy szürke színezetére utal.[3][4] A későbbi taxonomusok felismerték, hogy ez a cápafaj nem Squalus nembéli, hanem a szirticápák (Carcharhinus) egyike. A francia természettudós egy észak-amerikai példány alapján írta le a fajt, de azt az egyedet nem nevezte ki típuspéldánynak.[5]

Számos korábbi forrás Carcharias (később Carcharhinus) lamiellaként említi ezt a porcos halat; ezek az elnevezések 1882-ből származnak és David Starr Jordan, valamint Charles Henry Gilbert ichthiológusok munkái. Habár Jordan és Gilbert e neveket egy állkapocs leírásához adták – melyet egy sötétcápa részének véltek és ezt tekintették a faj típuspéldányának –, de később kiderült, hogy az állkapocs valójában egy bronzcápához (Carcharhinus brachyurus) tartozik. Emiatt a C. lamiella név nem a sötétcápa szinonimája, hanem a bronzcápáé.[4][6]

A sötétcápa megnevezés mellett e cápafajt magyarul kormos illetve feketecápának is nevezik. Az angol területeken ennél jóval több megnevezése is van: bay shark (öbölcápa), black whaler (fekete bálnakövető), brown common gray shark (közönséges barna-szürke cápa), brown dusky shark (barna sötétcápa), brown shark (barna cápa), common whaler (közönséges bálnakövető), dusky ground shark (sötét fenékcápa), dusky whaler (sötét bálnakövető), river whaler (folyami bálnakövető), shovelnose (lapátorrú) és slender whaler shark (karcsú bálnakövető).[7]

Rendszertani besorolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]




Carcharhinus altimus



Carcharhinus plumbeus





Carcharhinus falciformis




Carcharhinus perezi




Carcharhinus galapagensis



Carcharhinus obscurus



Carcharhinus longimanus



Prionace glauca






A szirticápák filogenetikus rokonsága az izoenzimjeik génszekvenciái alapján.[8]

Jack Garrick 1982-ben publikálta a szirticápafajok körében végzett filogenetikus vizsgálatait. A vizsgált fajokat alaktani szempontok szerint választotta és obscurus csoportnak nevezte. Vizsgálatai alapján a sötétcápa (Carcharhinus obscurus) és a galápagosi cápa (Carcharhinus galapagensis) rendszertanilag ennek közepére sorolható. A vizsgált csoportba alaktanilag egyrészt a nagytestű, háromszög alakú fogú fajok tartoznak, amik rendelkeznek a két hátúszó közti kiemelkedéssel, másrészt a nagyorrú cápa (Carcharhinus altimus), a karibi szirticápa (Carcharhinus perezii), a homokpadi cápa (Carcharhinus plumbeus) és az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus) fajok.[9] Ezt a csoportosítást 1988-ban Leonard Compagno is megerősítette fenetikus tanulmányában,[10] valamint 1992-ben Gavin Naylor is, amikor a fajok izoenzimjeinek génszekvenciáit kutatta. Naylor képes volt a háti úszók közötti kiemelkedéssel rendelkező csoport fajai között további rokonsági kapcsolatot is feltárni; és megállapítani, hogy a sötétcápa, a galápagosi cápa, az óceáni fehérfoltú cápa, valamint a kékcápa (Prionace glauca) szinapomorf kládot alkotnak a csoporton belül, vagyis alaktani jellegzetességük valóban egy közös őstől számazik.[8]

Kifejlődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az őskori leletek elég sok fosszilizálódott sötétcápafogat tartalmaznak; bár a fogak alapján elég nehéz megkülönböztetni a különféle Carcharhinus-fajokat.[11] Megkövesedett sötétcápafogak a miocén (23–5,3 millió év) kori rétegekből is ismertek; a legfőbb miocén kori lelőhelyei: a Grenadában levő carriacoui Grand Bay-formáció,[12] az egyiptomi Moghra-formáció,[13] a floridai Polk megye[14] és talán az észak-venezuelai Cerro La Cruz.[15] Késő miocén és kora pliocén (11,6–3,6 millió év) korszakbeli megkövesedett fogakban bővelkednek a következő helyek: a Yorktown-formáció, az észak-karolinai Pungo folyó és a Chesapeake-öböl térsége; bár az itteni fogak kissé eltérnek a modern sötétcápáétól, és gyakran, bár tévesen az óceáni fehérfoltú cápának tulajdonítják.[11] Észak-Karolinában két fosszilizálódott sziláscet közelében is találtak Carcharhinus fogakat; az egyik késő pliocén korszaki és a Goose Creek Limestone-nál volt, míg a másik csak 12 ezer éves és a pleisztocén-holocén korok határán élhetett.[16]

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sötétcápa világszerte elterjedt; gyakran remoraszerű halak követik, mint például ez a Rachycentron canadum

A sötétcápa világszerte megtalálható a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizekben, bár az előfordulási területe nem egységes, azaz egyes állományok között sötétcápamentes térségek vannak. Az Atlanti-óceán nyugati részén az Amerikai Egyesült Államokbeli Massachusetts államtól és a Georges Banktől (óriás tengeralatti homokpad az USA és Kanada között) kezdve, a Bahama-szigeteken és Kubán keresztül, egészen Brazília déli részéig lelhető fel. Az Atlanti-óceán keleti felén a Földközi-tenger nyugati és központi részén észlelték; jelentették a Kanári-szigetek, Zöld-foki Köztársaság, Szenegál, Sierra Leone vizeiben előfordulásukat, igy valószínűleg megtalálható Portugália, Spanyolország, Marokkó és Madeira-szigetek környékén is. Az Indiai-óceánban főleg a Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik és Madagaszkár part menti vizeiben található meg; az Arab-tengerben, a Bengáli-öbölben csak szórványos példányokat jegyeztek fel és talán a Vörös-tengerben is előfordul. A Csendes-óceán nyugati felén a sötétcápa előfordulási területe Japántól egészen Új-Kaledóniáig tart. Az északi és déli határai között elterülő Kína, Vietnam és Ausztrália vizeiben is megtalálható. A Kelet-Csendes-óceánban Kalifornia déli részétől, a Kaliforniai-öböltől, valamint a Revillagigedo-szigetektől kezdve egészen Chile északi részéig található meg. Az Atlanti-óceán északkeleti és középső részén, valamint a trópusi szigetek környékén megfigyelt példányok meglehet, hogy nem is sötétcápák, hanem galápagosi cápák.[1][2] DNS- és mitokondriális DNS-vizsgálatok azt mutatják, hogy az indonéziai és ausztráliai állományok a többitől elkülönülő csoportot alkotnak.[17]

E cápafaj legfőbb élőhelye a tengerpartok mentén a bukóhullámok vonalától kezdődően egészen a kontinentális self végéig terjed. Ezt az élőhelyét kénytelen megosztani más, specializáltabb szirticápákkal; például: a partok mentén élő homokpadi cápával, a nyílt vízi selyemcápával és óceáni fehérfoltú cápával, a mélytengeri nagyorrú cápával, valamint a szigetek környékén élő galápagosi cápával és fehérfoltú szirticápával.[5] Egy kutatás során, melyet a Mexikói-öböl északi részén végeztek, a halbiológusok nyomkövetők segítségével megfigyelték, hogy a sötétcápa általában 10–80 méter mélyen tartózkodik, de időnként 200 méter mélyre is lemerül. A legmélyebben megfigyelt példányok 400 méteres mélységben voltak. A 19–28 Celsius-fokos vízhőmérsékletet kedveli. Kerüli az alacsony sótartalmú vizeket, például a folyótorkolatokat.[4][18]

Nomád életmódot folytató porcos hal, majdnem mindig vándorol, 3800 kilométeres útjait is megfigyelték. A kifejlett egyedek hosszabb utakat tesznek meg. Észak-Amerika partjainál mindkét óceánban a sötétcápa a meleg nyár beköszöntével északabbra vonul, míg a tél közeledtével az Egyenlítő felé húzódik.[2] Dél-Afrikánál a fiatal, 90 centiméternél hosszabb hímek és nőstények elhagyják a Durban párszáz kilométeres térségében lévő (a KwaZulu-Natal tartomány partjai menti) szülőhelyeiket és dél, illetve észak felé szóródnak szét némileg átfedve egymás kiinduló területeit. Néhány év múlva csatlakoznak újra a felnőttekhez, eddig még nem ismert útvonalakon. A fiatal sötétcápa a tavaszt és a nyarat a bukóhullámok környékén tölti, míg ősszel és télen a nyíltabb vizekbe húzódik, és amikor eléri a 220 centiméteres hosszúságot akkor megkezdi az észak-dél irányú vándorlását a téli Durban térsége és nyári Fokváros térsége (Nyugat-Fokföld tartomány partjai menti) tartózkodási helye között. A mégnagyobb, 280 centimétert meghaladó példányok akár Mozambik déli részéig is eljutnak.[2][5][19] Nyugat-Ausztrália partjainál nyáron és ősszel, a felnőttek és a fiatalok a partok felé vándorolnak, de nem az annyira közeli területre, mint az egészen fiatalok tartózkodási helye a, szülőhelyül szolgáló partmenti vizekben.[2]

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nevét sötét bőrszínéről kapta
A fogain apró fogazottság van, ezek segítik a harapásban

A szirticápák egyik legnagyobb képviselője. Átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Eddig a legnagyobb kifogott sötétcápa 420 centiméter hosszú és 347 kilogramm tömegű volt.[7][20] A nőstény nagyobb, mint a hím.[21] A testfelépítése karcsú és áramvonalas, torpedó alakú; pofája szélesen kerekített, de nem nagyobb a szája szélességénél. Az orrlyukait alig fejlett bőrlebenyek takarják. Közepes méretű szemeit a szemhéj alatt pislogóhártya is óvja. A szája szélein nagyon rövid, alig látszó mélyedések vannak. Mindkét állkapcsának mindkét oldalán 13–15, de általában 14 fogsor ül. A felső fogak szélesek, háromszög alakúak és kissé befelé hajolnak; rajtuk nagy és érdes fogazottság van. Az alsó fogak viszont keskenyek, egyenesen felállnak és a fogazottságuk finomabb. Az öt pár kopoltyúnyílása testéhez képest eléggé hosszú.[20]

Nagy mellúszói akkorák, mint a test egyötöde, sarló alakúak, végük kihegyesedik. Az elülső hátúszója közepes méretű és sarló alakú; a vége kihegyesedik és a hátsó része erősen bemélyül. A töve arról a szintről indul, ahol a mellúszók hegyes vége van. A második hátúszó jóval kisebb, és mindjárt a farok alatti úszó fölött helyezkedik el. A két hátúszó között alacsony kiemelkedés húzódik. A farokúszója nagy és magas, jól fejlett alsó nyúlvánnyal; a hosszabb felső nyúlvány vége felé egy kis bőrlebeny látható.[22] Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkellyel fedett, melyet ha előre simítanánk, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha elölről hátulra simítjuk, akkor bársonyos tapintású. Ez a sok fogaspikkelyke szorosan ül egymás mellett. Mindegyik pikkelyke gyémántalakú és öt vízszintes kiemelkedése van.[20] Testszíne felül a bronztól a kékesszürkéig változik, míg a hasi része fehér. A hasi rész fehér színe feljön az oldalakra is, ahol fokozatosan összeolvad a háti rész szürke színével, de addig fehéres sávként mutat. Az úszói, főleg a mellúszók alsó részei és a farokúszó alsó nyúlványa a végeik felé besötétednek. Ez a színjelenség főleg a fiataloknál figyelhető meg.[23]

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csúcsragadozóként a tápláléklánc legfelsőbb szintjén helyezkedik el, a többi, hasonló cápafajhoz képest kevesebb egyedszámmal rendelkezik.[5] Ugyanakkor bizonyos területeken nagyobb, főleg fiatalokból álló állománysűrűség figyelhető meg.[4] A partoktól távol gyakran látnak felnőtt szirticápákat hajókat követve, például az Agulhas-áramlat mentén.[19] Észak-Karolinában, a Cape Fear folyó torkolatának környékén végzett mérések szerint a sötétcápák átlagos sebességge 0,8 km/óra.[24] A sötétcápa az egyik gazdaállata a remoraszerű Echeneis naucrates-nek, amely rátapadva viteti magát.[25] Az ismert belső élősködői: a galandférgek (Cestoda) (Anthobothrium laciniatum[26], Dasyrhynchus pacificus[27], Platybothrium kirstenae[28], Floriceps saccatus[29], Tentacularia coryphaenae, amivel lazac fogyasztásával fertőződik meg[30], Triloculatum triloculatum[31]); és az egyenesfejlődésű mételyek (Monogenea) (Dermophthirius carcharhini[32], Loimos salpinggoides[33]). Külső élősködői: a Stibarobdella macrothela nevű halpióca (Piscicolidae)[34]; az evezőlábú rákok (Copepoda) közé tartozó Alebion-fajok (Pandarus cranchii[35], Pandarus sinuatus[20], Pandarus smithii); az ászkarákok (Isopoda) közé tartozó Gnathiidae lárvái[35]; valamint a tengeri ingola (Petromyzon marinus)[36].

A kifejlett sötétcápának alig van természetes ellensége,[20] fiatal korában viszont több ragadozó étlapján is szerepel, mint például a homoki tigriscápáén (Carcharias taurus), a fehér cápáén (Carcharodon carcharias), a bikacápáén (Carcharhinus leucas) és a tigriscápáén (Galeocerdo cuvier). A Durban térségében (KwaZulu-Natal tartomány partjainál) úszókat védelmező, úgynevezett „cápahálók” jelentős mértékben lecsökkentették nagytestű ragadozóinak a számát, ami miatt drámai mértékben megnőtt a fiatal példányok száma. A túlszaporulat megtizedeli a kisebb csontos halak állományát, ami hátrányosan érinti a térség ökoszisztémáját mivel csökken a biológiai sokféleség.[5][37]

Táplálkozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legfőbb tápláléka a Pomatomus saltatrix nevű hal, …
… de a nehezen lenyelhető sünhalat sem veti meg

A sötétcápa nem specializálódott semmiféle zsákmányra. Mindent felfal, ami útjába kerül és számára ehető. A vízfelszíntől a tengerfenékig egyaránt vadászik, bár kedvelt táplálkozó helye az utóbbi.[23][38] Ha lehetősége adódik, akkor a felnőtt cápa testtömegének a 10%-át is felfalhatja egy-egy alkalommal.[39] Mérések szerint egy 2 méteres példány foghegye 2 négyzetmilliméternyi területen 60 kilogrammos nyomást gyakorol. Ez a legnagyobb érték, amelyet valaha cápánál mértek, bár ez a nagy érték csak a fogak csúcsán ekkora a koncentrálódó erők miatt.[40] Az Indiai-óceánban megfigyelték, hogy a bőséges a táplálékkínálat adta lehetőséget kihasználva, a fiatal sötétcápák sűrű rajokba gyűltek össze.[2]

Ennek a cápafajnak az étlapja igen változatos. Legfőképp csontos halakkal (heringalakúak, makrélafélék, vitorláskardoshal-félék, kardhal, tüskésmakréla-félék, makrahalalakúak, Polynemidae, abroncshalfélék, Alepisaurus, gyöngyöshalfélék (Myctophidae), tengeripérfélék, tengeri durbincsfélék, árnyékhalfélék, laposfejű halak, angolnaalakúak, gyíkhalfélék (Synodontidae), kígyóhalfélék (Ophidiidae), morgóhalfélék (Triglidae), lepényhalalakúak, nyilascsukafélék, tengerimárna-féléknek (Mullidae), sertésfogúhal-félék, Epinephelinae, skorpióhalfélék és sünhalfélék), porcos halakkal (tüskéscápa-alakúak, fűrészescápa-alakúak, angyalcápa-alakúak, macskacápafélék, rókacápafélék, nyestcápafélék, kisebb szirticápák, fűrészesrájafélék, hegedűrája-félék, valódi rájafélék, sasrájafélék és Gymnuridae) és tengeri gerinctelenekkel (fejlábúak, tízlábú rákok, kacslábú rákok és tengericsillagok) táplálkozik. Nagyon ritkán a legnagyobb méretű sötétcápák, tengeri teknősökket, cetekket (főleg elpusztult példányokkal) és az ember által a tengerbe szórt hulladékot is elfogyaszthatnak.[4][5][38][41]

Az Atlanti-óceán északnyugati részén e cápafaj táplálékának a 60%-át a csontos halak képezik; ebben a térségben több mint tíz halcsaládból zsákmányol, de táplálékának a legnagyobb részét a Pomatomus saltatrix és a Paralichthys dentatus alkotják. E két halfaj után, főleg valódi rájákkal és azok tojástokjaival táplálkozik; a gerinctelenek közül az Ovalipes ocellatus nevű rák a kedvence.[38] Dél-Afrika és Ausztrália vizeiben szintén a csontos halak alkotják e cápa zsákmányának a jelentős részét. Az újszülöttek és a nagyon fiatalok a heringek és kalmárok ivadékaival táplálkoznak. A két méternél hosszabb sötétcápák már nagyobb csontos halakra és porcos halakra is vadásznak.[42][43] Amikor a Sardinops sagax nevű heringfélék télen hatalmas rajokba gyűlnek össze Dél-Afrika keleti partjainál, a zsákmányolásukban közepes és nagy méretű sötétcápák is részt vesznek. A vemhes és a nemrég ellett nőstények nem vesznek részt ebben a tömeges vadászatban, valószínűleg azért, mert az apró, gyors halak elfogása igen fárasztó lenne számukra.[39] Egy dél-afrikai kutatás azt mutatta, hogy a sötétcápák 0,2%-ának a gyomrában palackorrú delfin (Tursiops truncatus) maradványok voltak.[44]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a cápafaj, akár az összes többi szirticápa, elevenszülő porcos hal, vagyis a kis sötétcápák az anyjuk testéből kelnek ki. A magzat először a többi cápafajhoz hasonlóan a szikzacskóból táplálkozik, de amikor a szikzacskó tartalma elkezd fogyni, a szikzacskón és a méhen redők alakulnak ki, amelyek aztán méhlepényszerű burkot alkotnak. Az Atlanti-óceán északnyugati részén a párzási időszak tavasszal van, míg máshol, például Dél-Afrikában nincs meghatározott szaporodási időszaka.[4][5] A nőstény nagy mennyiségű ondót képes tárolni – valószínűleg több hímtől. Az ondót hónapokig vagy évekig is képes egy átalakult mirigyébe (nidamental gland) tárolni. A cápafajnak e különleges képessége azért alakult ki, mivel a felnőtt példányok ritkák és ritkán is találkoznak. Hosszútávú vándorhalként a két különböző nemű porcos hal nehezen talál egymásra.[45]

A különböző nemű sötétcápák felnőttkori hossza és a felnőttkor elérésnek az éve négy különböző előfordulási területen
Régió A hím hossza és a felnőttkor elérése A nőstény hossza és a felnőttkor elérése
Északnyugat-Atlanti-óceán 2,80 m, 19 évesen[21] 2,84 m, 21 évesen[21]
Kelet-Dél-Afrika 2,80 m, 19–21 évesen[4][46][47] 2,60-3,00 m, 17–24 évesen[4][46]
Indonézia 2,80 m, az év ismeretlen[48] 2,80 m, az év ismeretlen[48]
Nyugat-Ausztrália 2,65 m, 18–23 évesen[23][49] 2,95 m, 27–32 évesen[23][50]

Mivel a sötétcápánál a vemhesség 22–24 hónapig tart és az ellés után pihen egy évig, a nőstény állat csak háromévente ad életet egy-egy alomnak.[2] Egy alomban 3–16 kis cápa is lehet, bár általában 6–12 van. Az alom nagysága nem függ a nőstény méretétől.[4][39] Az Atlanti-óceán nyugati részén élő sötétcápa nőstények kisebb alomnak adnak életet, mint ugyanez óceán délkeleti részén élők. A nyugati nőstények általában nyolc, míg a délkeletiek tíz kis cápát ellenek.[20] Az ellések ideje előfordulási területtől függően különböző, bár a legtöbb helyen egész évben, vagy néhány hónap lefolyása alatt történhet meg. Az Atlanti-óceán északnyugati részén késő téltől egészen nyárig, Nyugat-Ausztrália vizeiben nyár és ősz között, míg Afrika déli partjainál egész évben (bár a csúcspont ősszel van) ellhetnek a nőstények.[5][23] Amikor eljön az ellés ideje, a nőstények védett helyekre, főleg lagúnákba úsznak be. Ellés után gyorsan elhagyják a helyet.[4][43] A lagúnák azért jók, mert sekély vizűek, tehát a nagyobb ragadozók nem érhetik el a kicsiket, továbbá más halak ivadékai is itt keresnek menedéket, táplálékul szolgálva a kis cápáknak. A sötétcápa legfőbb kölykező helyei KwaZulu-Natalnál, Ausztrália délnyugati részén, Alsó-Kalifornia nyugati vizeiben, valamint az USA keleti partjainál New Jerseytől egészen Észak-Karolináig.[2][4]

Kis sötétcápa

Az újszülött sötétcápa hossza 70–100 centiméteres lehet.[2] A kis cápa születéskori mérete nőhet az anyja méretének a növekedésével és csökkenhet az alom nagyságának a növekedésével; azaz ha a nőstény még növekedésben van, az utóbbi alombeli kicsinyei mindig nagyobbak lesznek, mint az azelőttiek; míg ha egy alomban több kis cápa van, kevesebb hely jut nekik, tehát nem nőhetnek a maximális méretükre. Bebizonyosodott, hogy a nőstény, bár nem tudatosan, képes meghatározni az alom méretét; ha az adott térségben nem jók az életfeltételek, azaz igen kevés a táplálékforrás, akkor a nőstény szervezete elveti a fejletlenebb magzatokat, csak kevesebb kicsi fog kifejlődni, így megnövelve azok túlélési esélyeit. Míg a kis cápák az anyjuk testében vannak, a nőstény felhizlalja a májukat; vagyis születésekkor a kis cápa testtömegének az egyötödét a mája teszi ki. Az új porcos hal a májából él, amíg megtanul vadászni.[39] A sötétcápa az egyik leglassabban növekedő cápafaj, továbbá az ivarérettségét is későn éri el, csak miután elér egy bizonyos méretet és kort (lásd a táblázatot).[51] A különböző kutatások e cápafaj körében azt mutatják, hogy a sötétcápa növekedési rátáját nemigen befolyásolja sem az élőhelye, sem az adott állat neme.[46][48][49] Életének első öt évében évente körülbelül 8–11 centimétert nő.[52] A sötétcápa legfeljebb 40–50 évig élhet, de a maximális kora csak feltételezésen alapul.[51]

A sötétcápa és az ember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sötétcápa nagy mérete miatt meglehetősen veszélyes lehet az ember számára. Eddig csak kevés adat van arról, hogy a sötétcápa hogyan viselkedik az emberrel, például búvárral szemben.[5] 2009-ig a Nemzetközi Cápatámadás Archívum (International Shark Attack File, ISAF) adatai szerint ez a cápafaj legalább hatszor támadott emberre és csónakra; ezekből három alkalommal anélkül, hogy ingerelték volna. A hat támadásból egy halálesettel járt.[53] A bermudai és más szigeteki támadások valójában a galápagoszi cápának tulajdoníthatók.[5] Dél-Afrikában és Ausztráliában az úszni vágyó embereket védő, úgynevezett „cápahálók” számos felnőtt és nagy méretű fiatal sötétcápát ölnek meg. 1978 és 1999 között KwaZulu-Natal vizeiben évente körülbelül 256 példány pusztult el e hálók miatt. Az ausztráliai veszteségek nincsenek fajokra szétbontva; tehát ezen a helyen nem ismert az elpusztult sötétcápák pontos száma.[51] Ha fiatal korban fogják be őket, a sötétcápák jól alkalmazkodnak a városi akváriumi élethez.[5]

Halászata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mivel minden testrésze felhasználható, ez a cápafaj a leghalászottabb porcos halak közé tartozik

Ez a szirticápa az egyik legkeresettebb és halászottabb cápafaj, mivel az úszói nagyok és sok belső sugarat (ceratotrichia) tartalmaznak.[51] A húsát frissen, fagyasztva, szárítva és sózva, vagy füstölve árusítják. A bőrét a bőripar használja fel. Májolajából vitaminokat nyernek ki.[7] Az előbb felsoroltak miatt a sötétcápának világszerte ipari mértékű halászata folyik. A legfőbb halászterületek a következők: Észak-Amerika keleti partjai, Délnyugat-Ausztrália és Dél-Afrika keleti partvidéke. Ezt a porcos halat akár hosszú zsinórokkal, akár halászhálókkal egyaránt ki lehet fogni. Ausztrália délnyugati vizeiben a sötétcápa-halászat az 1940-es években kezdődött. Az 1970-es években évente már 500–600 tonnát fogtak ki ebből a cápafajból. A mélyre leeresztett halászhálók a három évnél kisebb példányokat is befogták; a fogás 18–28%-át az egy évnél fiatalabb egyedek képezték. Ezek ellenére a demográfiai modellek azt mutatják, hogy az állomány mégis életképes, mivel a 2 méternél hosszabb példányok elhalálozási rátája csak 4% alatt van.[51]

Az ipari mértékű halászat mellett a sötétcápa mellékfogásként is áldozatul eshet, mivel gyakran a tonhalaknak és kardhalaknak kitett csalikat lopkodja. Ilyenkor ha még él is a szóban forgó porcos hal, a halászok nem engedik vissza, hanem levágják az úszóit. Az úgynevezett sporthorgászok is kedvelik; ezek közül sem ereszti vissza mindenki. A fiatal példányokat a sporthorgászok főleg Dél-Afrikában és Ausztrália keleti részén fogják ki. Az USA-beli Florida állam vizeiben a sötétcápa volt a legfőbb trófea hal; horgászversenyeket rendeztek a kifogására.[51]

Védelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sötétcápát vizsgáló környezetvédő

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) világszinten mérsékelten fenyegetett fajként, míg az Atlanti-óceán északnyugati részén és a Mexikói-öbölben sebezhető fajként kezeli a sötétcápát. Az Amerikai Halászati Társaság (American Fisheries Society) is sebezhető fajnak tartja az észak-amerikai sötétcápa állományokat.[20] Mivel igen lassan szaporodik, ez a szirticápafaj ki van téve a túlhalászás veszélyeinek. Az USA keleti állományai máris túlhalászottak; 2006-ban a Nemzeti Tengeri és Halászati Szolgálat (National Marine Fisheries Service; NMFS) becslései szerint e térségbeli állománysűrűség az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. 1997-ben a NMFS felvette a fajt az úgynevezett „Species of Concern” nevű listájára, mivel védelmet érdemel, de az US Endangered Species Act listára adathiányra hivatkozva nem került fel. 1998-ban olyan törvényt hoztak, mely szerint a sporthorgászok és a halászhajók (ha mellékfogásként sötétcápát halásztak) vissza kell, hogy engedjék ezt a cápafajt. Habár már létezik ez a törvény, a hatása alig látszik, mivel a zsinórokra fennakadva vagy a hálókba begabalyodva számos cápa amúgy is elpusztul. Továbbá a védelem ellenére, 2003-ban a sporthorgászok körülbelül 2000 példányt fogtak be. 2005-ben Észak-Karolinában olyan határozatot hoztak, mely szerint egy-egy sporthorgásznak egy bizonyos helyen csak egy megszabott ideig szabad tartózkodnia.[54] A polimeráz-láncreakció (egy molekuláris biológiai technológia, mely a DNS enzimatikus amplifikálását használja) segítségével pontosan meg lehet állapítani, hogy az eladásra kerülő cápaúszó sötétcápáé-e vagy valamely közönségesebb fajé.[55]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Compagno, L.J.V., M. Dando and S. Fowler. Sharks of the World (angol nyelven). Princeton University Press, 302–303. o (2005). ISBN 978-0-691-12072-0 
  2. ^ a b c d e f g h i Carcharhinus obscurus IUCN (angol nyelven). iucnredlist.org. (Hozzáférés: 2015. január 8.)
  3. Lesueur, C.A. (1818. May). „Description of several new species of North American fishes (part 1)” (angol nyelven). Journal of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia 1 (2), 222–235. o.  
  4. ^ a b c d e f g h i j k Ebert, D.A.. Sharks, Rays, and Chimaeras of California (angol nyelven). University of California Press, 160–162. o (2003). ISBN 0-520-22265-2 
  5. ^ a b c d e f g h i j k Compagno, L.J.V.. Sharks of the World: An Annotated and Illustrated Catalogue of Shark Species Known to Date (angol nyelven). Food and Agricultural Organization, 489–491. o. ISBN 92-5-101384-5 (1984) 
  6. Jordan, D.S. and Gilbert, C.H. (1882. június 3.). „Description of a new shark (Carcharias lamiella) from San Diego, California” (angol nyelven). Proceedings of the United States National Museum 5 (269), 110–111. o. DOI:10.5479/si.00963801.5-269.110.  
  7. ^ a b c Carcharhinus obscurus (Lesueur, 1818) FishBase (angol nyelven). fishbase.org. (Hozzáférés: 2015. január 8.)
  8. ^ a b Naylor, G.J.P. (1992.). „The phylogenetic relationships among requiem and hammerhead sharks: inferring phylogeny when thousands of equally most parsimonious trees result” (angol nyelven). Cladistics 8 (4), 295–318. o. DOI:10.1111/j.1096-0031.1992.tb00073.x.  
  9. Garrick, J.A.f. (1982.). „Sharks of the genus Carcharhinus.” (angol nyelven), 1-194.. o, Kiadó: NOAA Technical Report, NMFS Circ. 445.  
  10. Compagno, L.J.V.. Sharks of the Order Carcharhiniformes (angol nyelven). Princeton University Press, 319–320. o. ISBN 0-691-08453-X (1988) 
  11. ^ a b Heim, B. and Bourdon, J. (April 20, 2009). Species from the Fossil Record: Carcharhinus obscurus. The Life and Times of Long Dead Sharks. Retrieved on April 29, 2010.
  12. Portell, R.W.; Hubbell, G.; Donovan, S.K.; Green, J.K.; Harper, D.A.T. and Pickerill, R. (2008.). „Miocene sharks in the Kendeace and Grand Bay formations of Carriacou, The Grenadines, Lesser Antilles” (angol nyelven). Caribbean Journal of Science 44 (3), 279–286. o.  
  13. Cook, T.D.; Murray, A.M.; Simons, E.L.; Attia, Y.S. and Chatrath, P. (2010. február 8.). „A Miocene selachian fauna from Moghra, Egypt” (angol nyelven). Historical Biology: an International Journal of Paleobiology, 1029–2381. o.  
  14. Brown, R.C.. Florida's Fossils: Guide to Location, Identification, and Enjoyment, third, Pineapple Press (2008). ISBN 1-56164-409-9 
  15. Sanchez-Villagra, M.R.; Burnham, R.J.; Campbell, D.C.; Feldmann, R.M.; Gaffney, E.S.; Kay, R.F.; Lozsan, R.; Purdy R. and Thewissen, J.G.M. (2000. September). „A New Near-Shore Marine Fauna and Flora from the Early Neogene of Northwestern Venezuela” (angol nyelven). Journal of Paleontology 74 (5), 957–968. o. DOI:<0957:ANNSMF>2.0.CO;2 10.1666/0022-3360(2000)074<0957:ANNSMF>2.0.CO;2.  
  16. Cicimurri, D.J. and Knight, J.L. (2009.). „Two Shark-bitten Whale Skeletons from Coastal Plain Deposits of South Carolina” (angol nyelven). Southeastern Naturalist 8 (1), 71–82. o. DOI:10.1656/058.008.0107.  
  17. Ovenden, J.R.; Kashiwagi, T.; Broderick, D.; Giles, J. and Salini, J. (2009.). „The extent of population genetic subdivision differs among four co-distributed shark species in the Indo-Australian archipelago” (angol nyelven). BMC Evolutionary Biology 9, 40. o. DOI:10.1186/1471-2148-9-40. PMID 19216767.  
  18. Hoffmayer, E.R., Franks, J.S., Driggers, W.B. (III) és Grace, M.A. (2009. 03). „"Movements and Habitat Preferences of Dusky (Carcharhinus obscurus) and Silky (Carcharhinus falciformis) Sharks in the Northern Gulf of Mexico: Preliminary Results."” (angol nyelven), Kiadó: MTI Bird and Fish Tracking Conference Proceedings..  
  19. ^ a b Van der Elst, R. and Borchert, P.. A Guide to the Common Sea Fishes of Southern Africa, third, Struik (1993). ISBN 1-86825-394-5 
  20. ^ a b c d e f g Craig Knickle: Biological Profiles: Dusky Shark (angol nyelven). Florida Museum of Natural History (FLMNH) Ichthyology Departement. (Hozzáférés: 2015. március 29.)
  21. ^ a b c Natanson, L.J., Casey, J.G. and Kohler, N.E. (1995.). „Age and growth estimates for the dusky shark, Carcharhinus obscurus, in the western North Atlantic Ocean”. Fishery Bulletin 93 (1), 116–126. o.  
  22. McEachran, J.D. and Fechhelm, J.D.. Fishes of the Gulf of Mexico: Myxiniformes to Gasterosteiformes (angol nyelven). University of Texas Press (1998). ISBN 0-292-75206-7 
  23. ^ a b c d e Last, P.R. and Stevens, J.D.. Sharks and Rays of Australia, second (angol nyelven), Harvard University Press, 269–270. o (2009). ISBN 0-674-03411-2 
  24. Huish, M.T. and Benedict, C. (1977.). „Sonic tracking of dusky sharks in Cape Fear River, North Carolina” (angol nyelven). Journal of the Elisha Mitchell Scientific Society 93 (1), 21–26. o.  
  25. Schwartz, F.J. (2004.). „Five species of sharksuckers (family Echeneidae) in North Carolina” (angol nyelven). Journal of the North Carolina Academy of Science 120 (2), 44–49. o.  
  26. Ruhnke, T.R. and Caira, J.N. (2009.). „Two new species of Anthobothrium van Beneden, 1850 (Tetraphyllidea: Phyllobothriidae) from carcharhinid sharks, with a redescription of Anthobothrium laciniatum Linton, 1890” (angol nyelven). Systematic Parasitology 72 (3), 217–227. o. DOI:10.1007/s11230-008-9168-0. PMID 19189232.  
  27. Beveridge, I. and Campbell, R.A. (1993. február 1.). „A revision of Dasyrhynchus Pintner (Cestoda, Trypanorhyncha), parasitic in elasmobranch and teleost fishes” (angol nyelven). Systematic Parasitology 24 (2), 129–157. o. DOI:10.1007/BF00009597.  
  28. Healy, C.J. (2003. október 1.). „A revision of Platybothrium Linton, 1890 (Tetraphyllidea : Onchobothriidae), with a phylogenetic analysis and comments on host-parasite associations” (angol nyelven). Systematic Parasitology 56 (2), 85–139. o. DOI:10.1023/A:1026135528505. PMID 14574090.  
  29. Linton, E. (1921.). „Rhynchobothrium ingens spec. nov., a parasite of the dusky shark (Carcharhinus obscurus)” (angol nyelven). Journal of Parasitology 8 (1), 22–32. o. DOI:10.2307/3270938. jstor 3270938.  
  30. Knoff, M.; De Sao Clemente, S.C.; Pinto, R.M.; Lanfredi, R.M. and Gomes, D.C. (2004. április-június). „New records and expanded descriptions of Tentacularia coryphaenae and Hepatoxylon trichiuri homeacanth trypanorhynchs (Eucestoda) from carcharhinid sharks from the State of Santa Catarina off-shore, Brazil” (angol nyelven). Revista Brasileira de Parasitologia Veterinaria 13 (2), 73–80. o.  
  31. Caira, J.N. and Jensen, K. (2009.). „Erection of a new onchobothriid genus (Cestoda: Tetraphyllidea) and the description of five new species from whaler sharks (Carcharhinidae)” (angol nyelven). Journal of Parasitology 95 (4), 924–940. o. DOI:10.1645/GE-1963.1. PMID 19271790.  
  32. Bullard, S.A.; Dippenaar, S.M.; Hoffmayer, E.R. and Benz, G.W. (2004. január 1.). „New locality records for Dermophthirius carcharhini (Monogenea : Microbothriidae) and Dermophthirius maccallumi and a list of hosts and localities for species of Dermophthirius” (angol nyelven). Comparative Parasitology 71 (1), 78–80. o. DOI:10.1654/4093.  
  33. MacCullum, G.A. (1917.). „Some new forms of parasitic worms” (angol nyelven). Zoopathologica; scientific contributions of the New York Zoological Society 1 (2), 1–75. o.  
  34. Yamauchi, T.; Ota, Y. and Nagasawa, K. (2008. augusztus 20.). „Stibarobdella macrothela (Annelida, Hirudinida, Piscicolidae) from Elasmobranchs in Japanese Waters, with New Host Records” (angol nyelven). Biogeography 10, 53–57. o.  
  35. ^ a b Newbound, D.R. and Knott, B. (1999. október 1.). „Parasitic copepods from pelagic sharks in Western Australia” (angol nyelven). Bulletin of Marine Science 65 (3), 715–724. o.  
  36. Jensen, C. and Schwartz, F.J. (1994. december 1.). „Atlantic Ocean occurrences of the sea lamprey, Petromyzon marinus (Petromyzontiformes: Petromyzontidae), parasitizing sandbar, Carcharhinus plumbeus, and dusky, C. obscurus (Carcharhiniformes: Carcharhinidae), sharks off North and South Carolina” (angol nyelven). Brimleyana 21, 69–76. o.  
  37. Martin, R.A.: A Place For Sharks (angol nyelven). ReefQuest Centre for Shark Research. (Hozzáférés: 2015. március 29.)
  38. ^ a b c Gelsleichter, J.; Musick, J.A. and Nichols, S. (1999. február 1.). „Food habits of the smooth dogfish, Mustelus canis, dusky shark, Carcharhinus obscurus, Atlantic sharpnose shark, Rhizoprionodon terraenovae, and the sand tiger, Carcharias taurus, from the northwest Atlantic Ocean” (angol nyelven). Environmental Biology of Fishes 54 (2), 205–217. o. DOI:10.1023/A:1007527111292.  
  39. ^ a b c d Hussey, N.E.; Cocks, D.T.; Dudley, S.F.J.; McCarthy, I.D. and Wintner, S.P. (2009.). „The condition conundrum: application of multiple condition indices to the dusky shark Carcharhinus obscurus” (angol nyelven). Marine Ecology Progress Series 380, 199–212. o. DOI:10.3354/meps07918.  
  40. Martin, R.A.: The Power of Shark Bites (angol nyelven). ReefQuest Centre for Shark Research. (Hozzáférés: 2015. március 29.)
  41. Gubanov, E.P. (1988.). „Morphological characteristics of the requiem shark, Carcharinus obscurus, of the Indian Ocean” (angol nyelven). Journal of Ichthyology 28 (6), 68–73. o.  
  42. Simpfendorfer, C.A.; Goodreid, A. and McAuley, R.B. (2001.). „Diet of three commercially important shark species from Western Australian waters” (angol nyelven). Marine and Freshwater Research 52 (7), 975–985. o. DOI:10.1071/MF01017.  
  43. ^ a b Smale, M.J. (1991.). „Occurrence and feeding of three shark species, Carcharhinus brachyurus, C. obscurus and Sphyrna zygaena, on the eastern Cape coast of South Africa” (angol nyelven). South African Journal of Marine Science, 31–42. o.  
  44. Cockcroft, V.G.; Cliff, G. and Ross, G.J.B. (1989.). „Shark predation on Indian Ocean bottlenose dolphins Tursiops truncatus off Natal, South Africa” (angol nyelven). South African Journal of Zoology 24 (4), 305–310. o.  
  45. Pratt, H.L. (Jr.) (1993.). „The storage of spermatozoa in the oviducal glands of western North Atlantic sharks” (angol nyelven). Environmental Biology of Fishes 38, 139–149. o. DOI:10.1007/BF00842910.  
  46. ^ a b c Natanson, L.J. and Kohler, N.E. (1996.). „A preliminary estimate of age and growth of the dusky shark Carcharhinus obscurus from the South-West Indian Ocean, with comparisons to the western North Atlantic population” (angol nyelven). South African Journal of Marine Science 17, 217–224. o. DOI:10.2989/025776196784158572.  
  47. Dudley, S.J.F.; Cliff, G.; Zungu, M.P. and Smale, M.J. (2005.). „Sharks caught in the protective gillnets off KwaZulu-Natal, South Africa. 10. The dusky shark Carcharhinus obscurus (LeSueur, 1818)” (angol nyelven). South African Journal of Marine Science 27 (1), 107–127. o. DOI:10.2989/18142320509504072.  
  48. ^ a b c White, W.T. (2007.). „Catch composition and reproductive biology of whaler sharks (Carcharhiniformes: Carcharhinidae) caught by fisheries in Indonesia” (angol nyelven). Journal of Fish Biology 71 (5), 1512–1540. o. DOI:10.1111/j.1095-8649.2007.01623.x.  
  49. ^ a b Simpfendorfer, C.A.; McAuley, R.B.; Chidlow, J. and Unsworth, P. (2002.). „Validated age and growth of the dusky shark, Carcharhinus obscurus, from Western Australian waters” (angol nyelven). Marine and Freshwater Research 53 (2), 567–573. o. DOI:10.1071/MF01131.  
  50. McAuley, R.; Lenanton, R.; Chidlow, J.; Allison, R. and Heist, E. (2005.). „Biology and stock assessment of the thickskin (sandbar) shark, Carcharhinus plumbeus, in Western Australia and further refinement of the dusky shark, Carcharhinus obscurus, stock assessment. Final FRDC Report - Project 2000/134” (angol nyelven). Fisheries Western Australia Fisheries Research Report 151, 1–132. o.  
  51. ^ a b c d e f Fowler, S.L.; Cavanagh, R.D.; Camhi, M.; Burgess, G.H.; Cailliet, G.M.; Fordham, S.V.; Simpfendorfer, C.A. and Musick, J.A.. Sharks, Rays and Chimaeras: The Status of the Chondrichthyan Fishes (angol nyelven). International Union for Conservation of Nature and Natural Resources, 297–300. o (2005). ISBN 2-8317-0700-5 
  52. Simpfendorfer, C.A. (2000. October). „Growth rates of juvenile dusky sharks, Carcharhinus obscurus (Lesueur, 1818), from southwestern Australia estimated from tag-recapture data” (angol nyelven). Fishery Bulletin 98 (4), 811-822. o.  
  53. ISAF Statistics on Attacking Species of Shark (angol nyelven). International Shark Attack File, Florida Museum of Natural History, University of Florida. [2012. szeptember 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. március 29.)
  54. Species of Concern: Dusky Shark. (Jan. 6, 2009). NMFS Office of Protected Resources. Retrieved on May 18, 2009.
  55. Pank, M., Stanhope, M., Natanson, L., Kohler, N. and Shivji, M. (2001. May). „Rapid and Simultaneous Identification of Body Parts from the Morphologically Similar Sharks Carcharhinus obscurus and Carcharhinus plumbeus (Carcharhinidae) Using Multiplex PCR” (angol nyelven). Marine Biotechnology 3 (3), 231-240. o. DOI:10.1007/s101260000071. PMID 14961360.  

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Dusky shark című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A faj tudományos leírásával foglalkozó elektronikus ismeretforrások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]