Ugrás a tartalomhoz

Porajmos

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Porrajmos szócikkből átirányítva)
Stephanie Holomek, a holokauszt egyik roma áldozata

A porajmos, parajmos vagy parrajmos (ejtsd: parajmosz) kifejezés a cigány nyelv egyik balkáni dialektusából származik, magyarországi lovari alakja pharrajimos. Eredeti jelentése „elpusztítás, elnyeletés”. A kifejezés magyar megfelelője: roma holokauszt. A roma holokauszt cigány nyelvű elnevezései még a samudaripe (sa: mind, összes; mudaripe: gyilkosság) és a kali trash (kali: fekete; trash: félelem). A porajmos a második világháborúban a Harmadik Birodalom által a cigányok körében végrehajtott etnikai tisztogatás. Mivel a cigányság kevésbé volt szervezett, mint a zsidóság, és mivel sokukat mindenféle nyilvántartásba vétel nélkül gyilkolták meg, az áldozatok számát nehezebb megállapítani; a becslések 200 000-től 2 000 000-ig terjednek. A zsidó holokauszt árnyékában a porajmos sokáig ismeretlen maradt a közvélemény előtt. Helmut Schmidt német kancellár 1982-ben elismerte ugyan a porajmos, a cigány holokauszt tényét,[1] de a cigányságot csak az 1990-es évek elején, Ian Hancock angliai roma polgárjogi aktivista publikációi nyomán kezdték a náci rendszer áldozatai közé számítani. A cigányholokauszt emléknapja augusztus 2. A cigányok nem kaptak a zsidókéval összemérhető kárpótlást az atrocitások után.

A cigányok a nemzetiszocialista ideológiában

[szerkesztés]

A vándorló életmódot folytató cigányok 1000 körül hagyták el Indiát és a 1213. század környékén érték el a Balkán-félszigetet, a 15. században Közép-Európát, s lassan elterjedtek az egész kontinensen.

A többségi társadalmaktól kultúrájában, nyelvében is elkülönülő cigányok vándorló karavánjait évszázadokon keresztül számos előítélet övezte szerte Európában, s le- vagy kitelepítésükre is számos kísérlet történt. Így a 20. században könnyűszerrel váltak a faji tisztaságot hirdető nemzetiszocialisták természetes célpontjaivá is, bár ennek is megvoltak a maga közvetlen előzményei.

Roma asszony egy rendőrrel és Robert Ritter náci pszichológussal

A 19. század végi Bajorországban 1899-ben létrehoztak egy a cigányság genealógiai adatait, fényképeit és ujjlenyomatait gyűjtő intézetet Nachrichtendienst in Bezug auf die Zigeuner néven, 1927-ben pedig külön a cigányok számára rendszeresített, az ujjlenyomatot is tartalmazó személyi igazolványt vezettek be.[2] Másfelől azonban a nemzetiszocialistáknak súlyos dilemmával kellett szembenézniük: az ekképpen megbélyegzett cigányok az indiai árják leszármazottai, és nyelvük, a romani az indoárja nyelvek egyike.[3]

A probléma megoldását Hans Günther, a fajelmélet egyik fő ideológusa, egyébként a Jénai Egyetem szociálantropológusa találta meg: szerinte a cigányság az árják azon alsóbb osztályaiból származik, amelyek keveredtek az árják vándorlása során érintett, alacsonyabb rendű népekkel, például a dravidákkal, a szemitákkal és a törökökkel. Szegénységüket és nomád életmódjukat e keveredés következményének tartotta, és így az árják faji tisztaságát fenyegető tényezőknek tekintette őket.[4] A probléma alaposabb tanulmányozására a nemzetiszocialisták 1936-ban felállították a Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóegységet (Rassenhygienische und Bevölkerungsbiologische Forschungsstelle), Robert Ritter vezetésével; a szervezet feladata a „cigánykérdés” (Zigeunerfrage) alaposabb tanulmányozása és egy cigánytörvény megalkotása volt. A szervezet, miután számos interjú és orvosi kutatás keretében genealógiai és genetikai adatokat gyűjtött, megállapította, hogy a cigányság nagy része veszélyt jelent a német faj tisztaságára, és eliminálni kell őket. A maradékról – elsősorban a szintó és a lalleri népcsoportok tagjairól, akik az európai cigányság mintegy tíz százalékát tették ki – nem hoztak döntést, bár több javaslat is született. Heinrich Himmler például egy távoli rezervátum felállítását javasolta, ahol a romák zavartalanul folytathatják nomád életstílusukat.

Üldöztetés és megsemmisítés

[szerkesztés]

1935. november 26-án a zsidók és „árják” közötti házasságot megtiltó 1935-ös nürnbergi törvényeket a cigányokra is kiterjesztették, majd 1936. március 15-én a cigányoktól is megvonták a szavazati jogot. Május 22-én több száz berlini romát, többségükben szintót telepített ki a rendőrség a Marzahnnál kijelölt karavántáborba.[5]

Az 1940-es évekre a Harmadik Birodalom cigánysága hamarosan a zsidósághoz hasonlóan embertelen megaláztatást és méltánytalanságokat volt kénytelen elviselni. A zsidókhoz hasonlóan a cigányokat is gettókban különítették el, 1940. január 30-án például döntés született arról, hogy 30 ezer németországi cigányt a megszállt Lengyelországba deportálnak. A terv ugyan e formájában meghiúsult, de 5 ezernyi német romát így is elhurcoltak a łódźi gettóba. 1942. április–június folyamán további németországi romák kerültek a varsói gettóba, ahol Z betűs (Zigeuner) karszalaggal megkülönböztetve, a zsidóságtól elkülönült közösségként élték életüket.[6] Az 1942. január 20-ai – a zsidókérdés „végső megoldás”-át szentesítő, nemzetiszocialista vezetők részvételével zajló – wannseei konferencia szellemében Himmler még ugyanazon év december 16-án elrendelte, hogy az összegyűjtött és fekete háromszöggel jelölt romákat az auschwitzi koncentrációs táborba szállítsák.[7] 1943. november 15-én kibocsátott rendeletében pedig arról rendelkezett, hogy a tiszta vagy félvérű cigányok a zsidókéval azonos elbánásban részesüljenek, s kétséges esetekben a rendőrség dönti el a cigány származást.[8] Jóllehet, „munkakerülő” (Arbeitsscheuen) cigányokat szórványosan már 1938 óta szállítottak Buchenwaldba, de a cél ekkor még nem a gyors megsemmisítésük volt.[9] Az 1943-as Himmler-féle dekrétumot követően ugrásszerűen megnőtt az internált romák száma, Buchenwaldban például 1942 végén 9500 rab volt, számuk egy évvel később már elérte a 37, 1945 januárjára pedig a 110 ezret.[10] A táborokat túlélő zsidók és nemzetiszocialista fogvatartóik tanúvallomásai alapján az Auschwitz-Birkenauba, Buchenwaldba, Ravensbrückbe, vagy kisebb számban a sobibori és belzeci táborba[6] hurcolt romákkal sok esetben embertelenebb módon bántak, mint a zsidókkal. Ravensbrückben például tömegesen sterilizálták a cigányokat,[11] Birkenauban cigány gyermekek és nők tífuszkísérletekben vettek részt[12] stb.

Eközben a birodalom keleti csatlós államaiban a különböző bevetési csoportok is tömegesen pusztították a már koncentrációs táborba hurcolt cigányokat, illetve a különféle bábkormányok szívesen álltak a nemzetiszocialisták segítségére „a cigánykérdés megoldásában”. A horvátországi usztasák a jaszenováci koncentrációs táborban gyilkoltak meg több tízezer romát (szerbekkel és zsidókkal egyetemben). Romániában az Antonescu-kormány a Dnyeszteren túl létesített koncentrációs táborokat, ahova 25 ezer romát hurcoltak el, s mintegy 11 ezren ott is haltak meg.[13] A nemzetiszocialisták által megszállt cseh és morva területek cigányságát a letyi és hodoníni táborba, majd onnan Auschwitzba szállították, ahol elgázosították őket.[14] A Szovjetuniótól időlegesen elhódított balti és belarusz területeken mintegy 30–35 ezer cigányt öltek meg a nemzetiszocialisták.[15]

A porajmos Magyarországon

[szerkesztés]
Az EU-döntés utáni Porajmos-megemlékezés– a spanyol Ostalinda Maya Ovalle beszél, Bársony Kata fordít

Előzmények

[szerkesztés]

A porajmosnak már a 19. század végétől megvannak az előzményei, több járvány terjedése miatt felelősnek tették meg a cigányokat. Az üldözést több módon valósították meg, például gettósításokkal próbálták a cigányokat bizonyos helyekhez kötni (többek között Ondód, Pankasz, Bicske, Pankota dokumentáltak) vagy például olyan rendeletekkel (1901 után) mely önkényes megállapítások alapján cigány gyermekeket Magyarországon kiszakított a családjukból, a cigányságot külföldre űzni (például 60000/1907 belügyi rendelet). A Horthy-korszakban a cigányok jogfosztása tovább fokozódott, mert helyi rendeletek is korlátozták a mozgásukat, illetve kitiltották őket a kereskedelemből.

Közvetlen előzmények, gettósítás, 1931-1943

[szerkesztés]

1931-ben már országos rendelet tiltotta a megyehatáron kívüli iparűzést és a munkavégzéshez lovas szekér használatát. A roma holokauszt első közvetlen előzménye 1934-ben Endre László későbbi államtitkár követelése a romák koncentrációs táborba zárásáról és a férfiak sterilizálásól, 1938-tól pedig életbe lépett a romákat üldöző azon rendelet, mely szerint minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni.[16]

Az ezt követő években részint ez alapján több településen, például Esztergomban 1942-ben, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a városatyák, amit csak a munkavégzés céljából hagyhattak el.[17][18][19]

Az EU-döntés utáni Porajmos-megemlékezés Daróczi Ágnes vezetésével

A magyarországi cigányságot sújtó porajmos története csak megközelítően dokumentálható. Széles körben elterjedt vélekedés szerint Magyarország 1944. március 19-ei német megszállását követően – jelentős mértékben ezekről a zárt cigánytelepekről – kb. 30–70 000 romát, köztük gyerekeket, nőket és öregeket deportáltak a komáromi Csillagerődbe, majd onnan különböző koncentrációs táborokba. A porajmos során meghalt magyarországi cigányokról nem rendelkezünk pontos számadatokkal. Karsai László történész, a magyarországi holokauszt kutatója szerint kb. 5000-re tehető azon cigány honfitársaink száma, akiket 1944–45-ben etnikai hovatartozásuk miatt álorvosi kísérletekkel megkínoztak, megnyomorítottak, illetve akiket haláltáborokban gyilkoltak meg, vagy munkaszolgálaton haltak meg.[20][21] Karsai egy 2012-ben készült televíziós beszélgetés során a cigány üldözöttek összlétszámát 10 000-re, a halottakét mintegy ezerre becsülte.[22][23]

Irodalom

[szerkesztés]
  • Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945 – Út a cigány Holocausthoz. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest 1992. 197 old. ISBN 9637990895
  • Karsai László: Holokauszt. Pannonica, Budapest 2001. 426 old. ISBN 9639252255
  • Pharrajimos I–II. A romák sorsa a nácizmus idején (szerk. Bársony János és Daróczi Ágnes, L’Harmattan Kiadó, 2005)

Dokumentumfilm

[szerkesztés]
  • Varga Ágota (forgatókönyv, rendezés): Porrajmos. 2000. 93 perc, Operatőr: Markert Károly

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Karola Fings – Donald Kenrick, The Gypsies during the Second World War I–II., Paris, Gypsy Research Centre, 1997–1999, I. 183.
  2. Sybil Milton, Holocaust: The Gypsies, in Century of genocide: Critical essays and eyewitness accounts, New York, Routledge, 2004, 162.
  3. Yitzhak Arad, Belzec, Sobibor, Treblinka: The Operation Reinhard death camps, Bloomington, Indiana University press, 1987, 150.
  4. Arad 1987. 150.; Deborah Dwork, Holocaust: A history, New York, Norton, 2002, 92.
  5. Fings–Kenrick 1997–1999. II. 174.; Milton 2004. 162.
  6. a b Arad 1987. 151–152.
  7. Arad 1987. 151.; Fings–Kenrick 1997–1999. II. 95.
  8. David Crowe, A history of the Gypsies of Eastern Europe and Russia, New York, 1994, 186.
  9. Fings–Kenrick 1997–1999. II. 77.
  10. Fings–Kenrick 1997–1999. II. 83.
  11. Fings–Kenrick 1997–1999. II. 72, 94.
  12. Fings–Kenrick 1997–1999. II. 100–106.
  13. 'The report of the International Commission on the Holocaust in Romania – a Jad Vasemtől.. [2007. július 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. augusztus 2.)
  14. Fings–Kenrick 1997–1999. II. 149–170. Bohemia and Moravia – two internment camps for Gypsies in the Czech lands c. fejezet.
  15. Crowe 1994. 186.
  16. A cigányság története - CKÖ. [2014. szeptember 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. július 28.)
  17. A roma vészkorszak (múlt-kor.hu)
  18. "A „cigánybűnözés” sulykolásával kezdődött a roma holokauszt" - HVG
  19. Porrajmos - Beszélő
  20. Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945 – Út a cigány Holocausthoz. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest 1992.
  21. Rights denied: The Roma of Hungary, New York, Human Rights Watch, 1996, 9.
  22. ATV videó
  23. NOL 2014.08.05. – Balog, a roma holokauszt és a számháború

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]