Ugrás a tartalomhoz

Szaturnusz

Hivatkozások szerkesztése
Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szaturnusz (bolygó) szócikkből átirányítva)
Ez a szócikk a bolygóról szól. Hasonló címmel lásd még: Szaturnusz (egyértelműsítő lap).
♄ Szaturnusz
2008-as felvétel természetes színben
2008-as felvétel természetes színben
Névadó
Pályaadatok
EpochaJ2000.0
Aphélium távolsága1 503 983 449 km
10,05350840 CsE
Perihélium távolsága1 349 467 375 km
9,02063224 CsE
Fél nagytengely1433,4 millió km
9,582 CsE[1]
Pálya kerülete8,958 Tm
59,879 CsE
Pálya excentricitása0,05415[2]
Orbitális periódus10 757,7365 nap
Sziderikus keringési idő10 756,1995 nap
(29,46 év)
Szinodikus periódus378,10 nap
Min. pályamenti sebesség9,137 km/s
Átl. pályamenti sebesség9,639 km/s
Max. pályamenti sebesség10,183 km/s
Közepes anomália317,02°
Inklináció2,48446°
(5,51° a Nap egyenlítőjéhez képest)
Felszálló csomó hossza113,7153281104°
Központi égitestNap
Holdak82
Fizikai tulajdonságok
Átlagos átmérő120 536 km
Egyenlítői sugár60 268 km
(a földi 9,449-szerese)
Poláris sugár54 364 km
(a földi 8,552-szerese)
Lapultság0,09796
Felszín területe4,27×1010 km²
(a földi 83,703-szerese)
Térfogat8,27×1014 km³
(a földi 763,59-szerese)
Tömeg5,6846×1026 kg
(a földi 95,162-szerese)
Átlagos sűrűség0,6873 g/cm³
(kevesebb, mint a vízé)
Felszíni gravitáció8,96 m/s²
(0,914 g)
Szökési sebesség35,49 km/s
Sziderikus forgásidő0,440023 nap
(10h 33m 38s +1m 52s −1m 19s )[3]
Forgási sebesség9,87 km/s,
35 500 km/h
(az egyenlítőnél)
Tengelyferdeség26,73°
Az égitest északi égi pólusának rektaszcenziója40,59° (2 h 42 min 21 s)
Az égitest északi égi pólusának deklinációja83,54°
Albedó0,47
Felszíni hőmérséklet
Min.82 K Felszín
  Felhők teteje
Átl.143 K Felszín
93 K Felhők teteje
Max.  Felszín
  Felhők teteje
Látszólagos fényesség
  • 1,2
  • -0,24
Abszolút fényesség28
Atmoszféra
Felszíni nyomás140 kPa
Összetevők>93% hidrogén
>5% hélium
0,2% metán
0,1% vízpára
0,01% ammónia
0,0005% etán
0,0001% foszfin
A Wikimédia Commons tartalmaz Szaturnusz témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Szaturnusz a hatodik bolygó a Naptól számítva, a második legnagyobb a Naprendszerben a Jupiter után. Egyike annak az öt bolygónak, ami a Földről szabad szemmel is látható. A Szaturnusznak látványos, jégből és törmelékekből álló gyűrűrendszere van. Szaturnuszról, a római istenről nevezték el. Jele az isten sarlójának stilizált képe (Unicode: ♄).

A Szaturnusz belső magja valószínűleg vas-nikkel összetételű, a magot fémes hidrogén veszi körül, ezután egy közbülső réteg következik, amit folyékony hidrogén és folyékony hélium alkot, és végül a bolygó külső takarója gázokból áll. A Szaturnusz légkörének halvány-sárgás színezete van, ezt a benne található ammóniakristályok okozzák.

A fémes hidrogénrétegben elektromos áramok folynak, ez kelti a bolygó körüli mágneses mezőt, ami gyengébb, mint a Föld esetében, de mágneses momentuma 580-szor erősebb, a Szaturnusz nagyobb mérete miatt. A Szaturnusz mágneses mezőjének térerőssége egy huszada a Jupiterének.

A külső légkör általában nélkülözi a kontrasztokat, de hosszabb ideig is fennmaradó alakzatok időnként megjelenhetnek rajta. A szélsebesség elérheti az 1800 km/h-t (ez több, mint a Jupiter esetében, de nem olyan nagy értékű, mint a Neptunuszon).[4]

A Szaturnusz legismertebb jellegzetessége a gyűrűrendszere, amit nagyrészt jégkristály, kisebb mértékben sziklatörmelék és kozmikus por alkot. Legalább 82[5] holdja ismert, ezek közül 53 van hivatalosan elnevezve.

A Titán, a Szaturnusz legnagyobb holdja (a második legnagyobb hold a Naprendszerben) nagyobb, mint a Merkúr bolygó, bár tömege kisebb. Ez az egyetlen olyan hold a Naprendszerben, aminek jelentős légköre van.[6]

Fizikai tulajdonságok

[szerkesztés]
A Szaturnusz légköri sávjai

A Szaturnusz lapított gömb alakú. Az egyenlítői és sarki átmérő majdnem 10%-kal különbözik (120 536, illetve 108 728 kilométer). Ez a nagy sebességű forgás eredménye.[7] A többi gázbolygó szintén lapított, de kisebb mértékben. A Szaturnusz a Naprendszer egyetlen bolygója, melynek sűrűsége kisebb a víznél. Bár a Szaturnusz magja sokkal sűrűbb, mint a víz, az átlagos sűrűsége a gáznemű légkör miatt 0,69 g/cm³. Mágneses tengelye szinte egybeesik a forgástengelyével, ami ellentmond a bolygók mágneses tere kialakulásának, így ez az elmélet módosításra szorul.

Forgástengelye 27°-kal tér el az ekliptikára merőleges egyenestől. Az eltérést a bolygó körül keringő holdak okozzák. Az eltérés a következő pár milliárd évben még tovább fog növekedni. A tengelyferdeség fő oka a legnagyobb hold, a Titán. A holdak egyre távolodnak az anyabolygójuktól, és ez hozzájárul a bolygó tengelyferdeségének kialakulásához, illetve annak növekedéséhez. A ferdeség kialakulásának kezdete mindössze 1 milliárd évvel ezelőttre tehető. A ferdeséghez a Neptunusz bolygó is hozzájárul. A tanulmány készítő két tudós egyike a Párizsi Obszervatóriumban (PSL/CNRS) dolgozik, a másikuk a Sorbonne Egyetemen. A kutatást az Institute of Celestial Mechanics and Ephemeris Calculation intézetben végezték, ami a Párizsi Obszervatórium egyik részlege. A tanulmány 2021. január 18-án a Nature Astronomy szakfolyóiratban jelent meg.[8]

A Szaturnusz belső szerkezete hasonlít a Jupiterhez, egy sziklás mag a központban, felette egy folyékony fémes hidrogénréteg, kívül pedig egy molekuláris hidrogénréteg. A Szaturnusz belsejének hőmérséklete a magnál eléri a 11 700 °C-ot, és emiatt a bolygó több energiát sugároz vissza az űrbe, mint amennyit a Naptól kap. Az energiakülönbség legnagyobb részét a Kelvin-Helmholtz folyamat (lassú gravitációs kompresszió) hozza létre, de ez egyedül nem lehet elegendő, hogy megmagyarázza a Szaturnusz teljes hőtermelését. Egy másik elmélet feltételezi, hogy a bolygó belsejében a folyékony hidrogénben lassan lesüllyedő hélium hőenergiát szabadít fel.[9][10]

A Szaturnusz hőmérséklete -140 és -180 Celsius fok között váltakozik.

A Szaturnusz légköre a Jupiterhez hasonló sávos felépítésű, de a Szaturnusz sávjai sokkal halványabbak és sokkal szélesebbek az egyenlítő közelében. A Szaturnusz szelei a Naprendszerben a leggyorsabbak közé tartoznak. A Voyager adatok szerint elérhetik az 1800 km/h-t.[11] A Szaturnusz halványabb felhőmintázatát a Voyager küldetésekig nem láthattuk. Azóta a földi teleszkópok már annyit fejlődtek, hogy rendszeres megfigyeléseket végezhetnek.

A Szaturnusz általában nyugodt légköre néha hosszú életű oválisokat és más jellemzőket mutat. 1990-ben a Hubble űrtávcső egy óriási fehér felhőt figyelt meg az egyenlítő közelében, amely a Voyager megközelítések idején még nem volt meg. Az 1990-es vihar ún. Nagy Fehér Folt volt, egy egyedülálló, de rövid életű jelenség, durván 30 éves periódussal. Nagy Fehér Foltokat korábban 1876-ban, 1903-ban, 1933-ban, és 1960-ban figyeltek meg. A periódust követve egy másik vihar 2020 körül fog kialakulni.[12]

Az északi póluson egy mintegy 25 000 km széles, közel szabályos hatszög alakú légköri képződmény található, amit még az 1980-as években figyeltek meg először. Jellegzetességét közel szabályos alakja és az adja, hogy együtt forog a bolygóval. Peremén futóáramlás figyelhető meg. Belsejében sötétebb a légkör. Kiterjedése és kialakulása pontosan még nem ismert.[13]

Gyűrűk

[szerkesztés]
A Szaturnusz gyűrűi a Cassini űrszonda felvételén

A Szaturnusz főleg a gyűrűrendszeréről ismert, amely az egyik leglátványosabb objektum a Naprendszerben. A főbb gyűrűk nevei: D, C, B, A, F, G és E (a bolygótól való távolság függvényében).[14]

Történet

[szerkesztés]

A gyűrűket először Galileo Galilei figyelte meg távcsövével 1610-ben, de nem tudta azonosítani őket. Azt írta, "a bolygó nincs egyedül, hanem három részből áll, amelyek majdnem érintik egymást és soha nem mozdulnak el egymáshoz képest". 1612-ben a gyűrűk síkja közvetlenül a Föld felé irányult és a gyűrűk látszólag eltűntek, majd 1613-ban újra megjelentek.[15]

1655-ben Christiaan Huygens volt az első, aki felvetette, hogy a Szaturnuszt egy gyűrű veszi körbe. Egy, a Galiliénál fejlettebb távcsövet használva Huygens megfigyelte a Szaturnuszt, és azt írta: "a Szaturnuszt egy vékony, széles gyűrű veszi körbe, amely sehol nem érinti".[15]

1675-ben Giovanni Domenico Cassini megállapította, hogy a Szaturnusz gyűrűjét valójában több kisebb gyűrű és a köztük lévő rések alkotják; a legnagyobb ilyen rést később Cassini-résnek nevezték el.

1859-ben James Clerk Maxwell bebizonyította, hogy a gyűrűk nem lehetnek egy tömbből, és felvetette, hogy apró részecskéből állnak, melyek egymástól függetlenül keringenek a bolygó körül.[16] Maxwell elméletét 1895-ben bizonyították be a gyűrűkről végzett spektroszkópos megfigyelésekkel, amelyeket James Keeler végzett a Lick Obszervatóriumban.

Fizikai tulajdonságok

[szerkesztés]

A gyűrűket már kisebb távcsővel is meg lehet figyelni. 6630 és 120 700 kilométer magasságban találhatók a Szaturnusz egyenlítője fölött. Vastagságuk mindössze 10 m körüli, helyenként azonban 4 km-es magasságot elérő hullámok találhatók benne.[17] Főleg kőzetekből, vas-oxidból és jégrészecskékből állnak, melyek mérete a porszemtől a kisebb személygépkocsiig terjed.

Két fő elmélet létezik a Szaturnusz-gyűrűk eredetének magyarázatára. Az egyik elmélet, amelyet eredetileg a 19. században Édouard Roche javasolt az, hogy a gyűrűk egyszer a Szaturnusz egyik holdját alkották, melynek pályamagassága annyira lecsökkent, hogy a bolygó közelében az árapályerők miatt széthullott (lásd Roche-határ). Ennek az elméletnek egy változata, hogy a hold egy nagy üstökössel vagy aszteroidával való ütközés miatt hullott szét. A második elmélet szerint a gyűrűk soha nem képezték egy hold részét, hanem az eredeti csillagközi anyagból maradtak meg, amelyből a Szaturnusz kialakult. Ezt az elméletet széles körben ma már nem fogadják el, mióta a gyűrűkről úgy tudják, néhány millió éves időszakon túl instabilak, tehát viszonylag új eredetűek lehetnek.

Míg a legnagyobb gyűrűrések, mint például a Cassini-rés vagy az Encke-rés, a Földről is megfigyelhetők, a Voyager szondák felfedezték, hogy a gyűrűket több ezer kisebb gyűrű és vékony rések bonyolult szerkezete alkotja. Ez a szerkezet a Szaturnusz-holdak gravitációs vonzásából származik.

A Cassini űrszonda adatai azt mutatják, hogy a Szaturnusz gyűrűi saját légkörrel rendelkeznek. A légkör molekuláris oxigénből (O2) áll, ami a Napból érkező ultraibolya fény és a gyűrűkben lévő vízjég kölcsönhatásából jön létre.

Küllők

[szerkesztés]
Küllők a B-gyűrűben

1980-ig a Szaturnusz gyűrűinek szerkezetét kizárólag a gravitációs erők hatásaként magyarázták. A Voyager szondák sugaras alakzatokat találtak a B-gyűrűben, melyeket küllőknek hívunk, és amelyeket ezzel a módszerrel nem magyarázhattak meg. A küllők sötétnek tűnnek a gyűrűk fényesebb része mellett. Feltételezik, hogy elektromágneses kölcsönhatásokhoz kapcsolódnak, mivel a Szaturnusz magnetoszférájával majdnem egyidejűleg keringenek. Mindazonáltal a küllők kialakulásának folyamata egyelőre ismeretlen.

Huszonöt évvel később a Cassini űrszonda megint megfigyelte a küllőket. Úgy tűnik, idényjellegű jelenségek, akkor jelennek meg, mikor a Szaturnusz napéjegyenlőséghez közelít. A Cassini megérkezésekor a küllők nem voltak láthatóak. Néhány tudós az addigi modellek alapján, 2007-re jósolta meg a küllők megjelenését. A Cassini képkezelő csapata ezért állandóan küllőket keresett a gyűrűk képeiben, melyeket végül meg is találtak a 2005. szeptember 5-én készített felvételeken.

Porgyűrű

[szerkesztés]
A porgyűrű a Szaturnusz körül
(a bolygó méretarányosan a kép közepén, a kis körben helyezkedik el – tőle jobbra nagyítva látható)

A Spitzer űrteleszkóp infravörös felvételei alapján 2009. október 6-án óriási, az eddig ismertek méretét messze meghaladó, porból és jégszemcsékből álló gyűrűt fedeztek fel a Szaturnusz körül. A gyűrű átmérője körülbelül 300-szorosa, vastagsága pedig mintegy 20-szorosa a bolygó átmérőjének. A látható fény tartományában egyáltalán nem figyelhető meg, ezért maradhatott eddig észrevétlen. Az egész alakzat kiterjedésére jellemző, hogy ha szabad szemmel láthatnánk, a Földről nézve két teliholdnyi átmérőt foglalna el az égbolton. A porgyűrű belső széle a bolygótól körülbelül 6 millió kilométerre található, míg a külső széle durván 12 millió kilométeres távolságig terjed. A porgyűrű mintegy 27 fokos szögben hajlik a fő gyűrűrendszer síkjához.[18]

Az újonnan felfedezett gyűrű messze a legnagyobb az óriásbolygó ismert gyűrűihez képest. Nem rendelkezik éles határokkal. Benne kering a Phoebe hold, amely a feltételezések szerint a gyűrű anyagának forrása. Az égitest minden bizonnyal nem a bolygóval együtt keletkezett, a Szaturnusz később fogta be.

A 2003-ban indított, a Nap körül keringő, 2009-ben a Földtől 107 millió km-re levő Spitzer-űrtávcső a hideg (kb. 80 K hőmérsékletű, -193 °C) por infravörös sugárzását detektálta a Szaturnusz környezetéből.

Az új gyűrű talán egy régi rejtélyre is választ adhat a Szaturnusz rendszerével kapcsolatban. A kétarcú – az egyik oldalán fényes, a másikon sötét – Iapetus hold talán attól néz ki ilyen furcsán, mert kölcsönhatásban áll az óriásgyűrűből származó poranyaggal. Míg a Iapetus, a legtöbb más hold és a belső gyűrűk is egy irányban keringenek, addig a Phoebe és a hozzá kapcsolható új alakzat az ellenkező irányban. A Iapetus egyik felén csapódhat le a gyűrűből befelé jutó por, mint nyári estéken a rovarok az autók szélvédőin.[19]

Holdak

[szerkesztés]
A Szaturnusz holdjai

A Szaturnusznak 2019-ben 82 holdja ismert.[20] A további holdak besorolása nehézkes. A pontos számukat nem lehet meghatározni, mert nézőpont kérdése, hogy mi számít valódi holdnak, és mi egy gyűrűhöz tartozó szikla vagy jégdarab.

  • Az űrkorszak előtt kilenc ismert holdja volt a Szaturnusznak.
  • 1980-ban a Voyager–1 űrszonda további kilenc holdat fedezett fel.
  • A 2000-ben kezdődött felmérés során 12 új holdat azonosítottak, többnyire kis méretű szikla- és jégdarabokat.
  • 2003-ban a földi teleszkópok felvételei alapján sikerült rátalálni egy új holdra.
  • A Cassini űrszonda 2004-ben érkezett meg a Szaturnuszhoz és még abban az évben 5 újabb holdat fényképezett le.
  • 2004-ben és 2005-ben földi távcsövekkel további 12, külső pályán keringő holdat fedeztek fel.[21][22]
  • 2006-ban a Cassini űrszonda, a Hubble-űrtávcső és földi teleszkópok felvételei alapján újabb 8 holdat sikerült beazonosítani [23][24]

A holdak közül sok kis méretű van: 57-ből 31 átmérője nem éri el a 10, további 13 pedig az 50 km-t.[25] A holdak közül csak hét elég nagy ahhoz, hogy gömb alakba álljon össze saját gravitációja alatt. A Szaturnusz legfigyelemreméltóbb holdja a Titán, a Naprendszerben az egyetlen hold, amelynek sűrű légköre van.

A Szaturnusz nagy holdjai és a Hold összehasonlítása
(zárójelben a Holdhoz viszonyított arány)
Név
 Átmérő [km] Tömeg [t] Pályasugár [km] Periódus [nap]
Mimas 400
(10%)		 4 × 1016
(0,05%)		 185 000
(50%)		 0,9
(3%)
Enceladus 500
(15%)		 1,1 × 1017
(0,2%)		 238 000
(60%)		 1,4
(5%)
Tethys 1060
(30%)		 6,2 × 1017
(0,8%)		 295 000
(80%)		 1,9
(7%)
Dione 1120
(30%)		 1,1 × 1018
(1,5%)		 377 000
(100%)		 2,7
(10%)
Rhea 1530
(45%)		 2,3 × 1018
(3%)		 527 000
(140%)		 4,5
(20%)
Titán 5150
(150%)		 1,35 × 1019
(180%)		 1 222 000
(320%)		 16
(60%)
Iapetus 1440
(40%)		 2 × 1018
(3%)		 3 560 000
(930%)		 79
(290%)

További holdak:

Megfigyelés

[szerkesztés]
A Szaturnusz nézete a Földről

A Szaturnuszt történelem előtti idők óta ismerik. Ez a legtávolabbi bolygó, amely könnyen észrevehető szabad szemmel. A másik négy a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Jupiter. Az Uránusz csak sötét éjszakákon látható szabad szemmel. A Szaturnusz az éjszakai égbolton fényes, sárgás csillagként jelenik meg, +1 és 0 magnitúdó közötti látszólagos fényességgel. Hozzávetőleg 29,5 év alatt tesz meg egy teljes fordulatot a Nap körül. Legalább 20-szoros nagyítású optikai segédeszköz szükséges ahhoz, hogy a Szaturnusz gyűrűi megfigyelhetők legyenek.

A Szaturnusz a Nappal történő együttállás (konjunkció) időszakának kivételével jól látható az éjszakai égbolton, de a bolygót és a gyűrűket legjobban akkor láthatjuk, amikor a bolygó szembenállásban (a bolygó az égbolton a Nappal ellentétes pontban) van. A 2005. január 13-i szembenállás során a Szaturnusz fényesebb volt, mint bármikor lesz 2031-ig, javarészt a gyűrűk Földhöz viszonyított helyzete miatt.

Kutatás

[szerkesztés]

Űrszondák

[szerkesztés]
Műhold neve Megérkezés Küldetés típusa Távolság (km) Sorsa
Pioneer–11 NASA 1979. szeptember 1. közelrepülés 20 900[26] A Naprendszert elhagyó pályára állt
Voyager–1 NASA 1980. november 12. közelrepülés 124 000[27] A Titánnal való találkozása után, folytatta Naprendszerből kivezető útját
Voyager–2 NASA 1981. augusztus 25. közelrepülés 100 800 Pályára állt a Uránusz felé
Cassini Huygens NASA Európai Űrügynökség 2004. július 1. keringőegység - 2017. szeptember 15-én irányított becsapódással ért véget

Pioneer–11

[szerkesztés]
A Pioneer–11 a Szaturnusznál

A Szaturnuszt először a Pioneer–11 látogatta meg 1979 szeptemberében. A bolygó felhőitől 20 000 kilométerre repült el. Kisfelbontású képeket készített a bolygóról és néhány holdról; a képek felbontása nem volt elég jó ahhoz, hogy felszíni alakzatokat lehessen kivenni rajtuk. Az űrszonda tanulmányozta a gyűrűket is; a felfedezések között volt a vékony F-gyűrű és a tény, hogy a sötét rések a gyűrűkben fényesek, mikor a Nap irányába néznek, tehát nem teljesen üresek. Pioneer–11 megmérte a Titán hőmérsékletét is.[28]

Voyager

[szerkesztés]
A Voyager–2 szonda a Szaturnusz mellett

1980 novemberében a Voyager–1 űrszonda látogatta meg a Szaturnusz rendszert. Visszaküldte az első nagy felbontású képeket a bolygóról, a gyűrűkről és holdakról. Először láthattuk a különféle holdak felszíni jellemzőit. A Voyager-1 végrehajtott egy Titán közelrepülést is, amellyel nagyban hozzájárult az óriáshold kutatásához. Bebizonyosodott, hogy Titán légköre látható hullámhosszon áthatolhatatlan, úgyhogy felszíni részletek nem voltak láthatók. A közelrepülés megváltoztatta az űrszonda röppályáját, amely így elhagyhatta a Naprendszer síkját.

A Titán holdról készült közelkép

Majdnem egy évvel később, 1981 augusztusában a Voyager–2 folytatta a Szaturnusz rendszerének tanulmányozását. A Szaturnusz holdjairól, a légkörben és a gyűrűkben végbemenő változásokról több közelkép is készült. A közelrepülés idején a szonda mozgatható kameraplatformja néhány napon keresztül beragadt és a tervezett fényképezés egy részét nem tudták elvégezni. A Szaturnusz gravitációját felhasználva az űrszonda röppályáját az Uránusz felé irányították.

A Voyager szondák több új holdat erősítettek meg és fedezték fel a gyűrűk közelében vagy belsejében. Felfedezték a kisebb Maxwell- és Keeler-rést is.

Cassini-Huygens szonda

[szerkesztés]

2004. július 1-jén a Cassini–Huygens űrszonda pályára állt a Szaturnusz körül, de már azelőtt megkezdte a holdrendszer tanulmányozását. 2004 júniusában megközelítette Phoebe holdat, amelyről nagy felbontású képeket és adatokat küldött.

A Cassini még kétszer közelítette meg a Titánt, mielőtt leválasztották róla 2004. december 25-én a Huygens szondát. A Huygens 2005. január 14-én leereszkedett a Titán felszínére. A légköri ereszkedés közben és a leszállás után is rengeteg adatot küldött. 2005 folyamán a Cassini további közelrepüléseket végzett a Titánnál és más jeges holdaknál.

2006. március 10-én a NASA bejelentette, hogy a Cassini gejzírekben feltörő folyékony vízre utaló bizonyítékot fedezett fel az Enceladus holdon.[29]

2006. szeptember 20-án a Cassini felfedezett egy korábban ismeretlen gyűrűt a fényesebb fő gyűrűkön kívül, illetve a G és az E gyűrűn belül.[30]

2006-tól a szonda négy új holdat fedezett fel és erősített meg, majd 2009-ben egy ötödiket, a G gyűrűben.[31][32] Az elsődleges küldetése 2008-ban ért véget, ekkorra 74 keringést végzett a bolygó körül. A küldetést kétszer is meghosszabbították, először 2010-ig, majd 2010 februárjában 2017-ig ismét meghosszabbították az addig is nagyon sikeres programot.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ A pályaelemek fokozatosan változnak a negyedik jegyben, ezért ennél pontosabb adatot nem érdemes megadni. A J2000 epochára a pontos adat 1 426 725 413 km, 9,53707032 CsE. Lásd. http://nssdc.gsfc.nasa.gov/planetary/factsheet/saturnfact.html Archiválva 2013. január 15-i dátummal a Wayback Machine-ben
  2. ↑ A pályaelemek fokozatosan változnak a negyedik jegyben, ezért ennél pontosabb adatot nem érdemes megadni. A J2000 epochára a pontos adat 0,05415060. Lásd. http://nssdc.gsfc.nasa.gov/planetary/factsheet/saturnfact.html Archiválva 2013. január 15-i dátummal a Wayback Machine-ben
  3. ↑ http://iopscience.iop.org/article/10.3847/1538-4357/aaf798/meta
  4. ↑ „The Planets ('Giants')”, Science Channel, 2004. június 8. 
  5. ↑ Gergely, Koroknai: Hirtelen lett még 20 holdja a Szaturnusznak (magyar nyelven). index.hu, 2019. október 7. (Hozzáférés: 2019. október 10.)
  6. ↑ Munsell, Kirk: The Story of Saturn. NASA Jet Propulsion Laboratory; California Institute of Technology, 2005. április 6. [2011. augusztus 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. július 7.)
  7. ↑ Saturn Surprises As Cassini Continues its Grand Finale, 2017-07-24. (Hozzáférés: 2018. április 27.)
  8. ↑ Saturn's tilt caused by its moons, researchers say - 2021-01-21
  9. ↑ NASA - Saturn. NASA, 2004. [2011. augusztus 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. április 16.)
  10. ↑ Jonathan J. Fortney, William B. Hubbard: Effects of Helium Phase Separation on the Evolution of Giant Planets (angol nyelven). in: The Search for other Worlds, Springer (ISBN 978-0-7354-0190-7), 2004. (Hozzáférés: 2009. április 16.)
  11. ↑ Voyager Saturn Science Summary
  12. ↑ Patrick Moore, ed., 1993 Yearbook of Astronomy, (London: W.W. Norton & Company, 1992), Mark Kidger, "The 1990 Great White Spot of Saturn", pp. 176-215.
  13. ↑ Új kép a Naprendszer legfurcsább alakzatáról
  14. ↑ Spying Saturn’s moonlets 2016-02-08
  15. ↑ a b Historical Background of Saturn's Rings Archiválva 2012. szeptember 23-i dátummal az Archive.is-en Historical Background of Saturn's Rings]
  16. ↑ James Clerk Maxwell on the nature of Saturn's rings
  17. ↑ http://spaceflightnow.com/news/n0909/21saturn/ Archiválva 2009. szeptember 26-i dátummal a Wayback Machine-ben Cassini finds new ring quirks during Saturn equinox - NASA/JPL NEWS RELEASE Posted: September 21, 2009
  18. ↑ http://hirek.csillagaszat.hu/szaturnusz_egyeb/20091008-oriasi-porgyurut-fedeztek-fel-a-szaturnusz-korul.html Archiválva 2009. október 10-i dátummal a Wayback Machine-ben hirek.csillagaszat.hu, Szerző: Kovács József; 2009. október 8.; Óriási porgyűrűt fedeztek fel a Szaturnusz körül
  19. ↑ http://www.urvilag.hu/article.php?id=3501 Archiválva 2013. március 28-i dátummal a Wayback Machine-ben Új porgyűrű a Szaturnusz körül - Amerika és az űrcsillagászat - 2009. október 8.
  20. ↑ https://index.hu/techtud/2019/10/07/szaturnusz_felfedezes_20_uj_hold/
  21. ↑ Dave Jewitt: New Irregular Satellites of Saturn
  22. ↑ [1][halott link]
  23. ↑ Saturnian Satellite Fact Sheet
  24. ↑ Cassini-Huygens: Multimedia-Images. [2007. január 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. április 15.)
  25. ↑ Saturn Satellite and Moon Data
  26. ↑ Pioneer 11. NASA. [2015. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. október 27.)
  27. ↑ Mission Overview. NASA. [2015. február 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. október 27.)
  28. ↑ Archivált másolat. [2006. január 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. július 17.)
  29. ↑ NASA's Cassini Discovers Potential Liquid Water on Enceladus. [2008. március 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. július 8.)
  30. ↑ New Ring Spotted Around Saturn[halott link]
  31. ↑ Newfound Moon May Be Source of Outer Saturn Ring (angol nyelven). The Cassini Equinox mission, 2009. március 3. [2009. március 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 3.)
  32. ↑ Apró holdat fedeztek fel a Szaturnusz rejtélyes gyűrűjében - kép. [Origo] Világűr, 2009. március 4. (Hozzáférés: 2009. március 4.)

További információk

[szerkesztés]
Commons:Category:Saturn (planet)
A Wikimédia Commons tartalmaz Szaturnusz témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szaturnusz&oldid=27517183”