Voyager–1
 |
Ez a szócikk vagy bekezdés egy jelenleg zajló űrrepülésről szól. Az adatok még jelentősen módosulhatnak. Legutóbbi módosítás: 2013. március 24. |
 |
| Voyager–1 | |
 |
|
|
|
|
| Ország |  Amerikai Egyesült Államok |
| Űrügynökség |  NASA |
| Küldetés típusa | közelrepülés |
| Küldetés | |
| Célégitest | Jupiter, Szaturnusz |
| Indítás dátuma | 1977. szeptember 5. |
| Megérkezés | 1979. március 5. (Jupiter) 1980. november 12. (Szaturnusz) |
| Az űrszonda | |
| Tömeg | 721,9 kg |
| Energiaellátás | 420 W |
| Pálya | harmadik kozmikus sebesség |
A Voyager–1 az amerikai Voyager-program első űrszondája. Meglátogatta a Jupitert és a Szaturnuszt, és ez az első űreszköz, amelyik részletesen fényképezte a bolygók holdjait. Az űrszonda eredeti neve Mariner Jupiter/Saturn A volt, de a felbocsátás előtt fél évvel átkeresztelték Voyager 1-re.
A Földtől legtávolabb lévő űreszköz. Távolsága a Földtől 2012 novemberében 123 csillagászati egység (18,4 milliárd km)[1] A Voyager-1 az úgynevezett „stagnálási zónán” halad keresztül, amiben a napszél és a csillagközi gáz keveredik. Ezt a Naprendszer határvidékének tekintik.[2]
Küldetés [szerkesztés]
A Voyager–1-et 16 nappal a Voyager–2 után indították 1977. szeptember 5-én Cape Canaveralból. 15 km/s csúcssebességre gyorsult fel. Hat óra múlva 10 km/s sebességgel közelítette meg a Holdat. 500 000 km távolságból 6 felvételt készített a Föld–Hold rendszerről. Ezeket a fedélzeten tárolta és október 8-án, 30 millió km-ről visszasugározta.
Szeptember 11-én és 13-án pályaváltoztatásokat végzett, 24 kisebb hidrazin hajtóművet használva. Mivel gyorsabb pályán haladt, a Voyager–1 1977. december 22-én a kisbolygó-övben megelőzte a Voyager–2-t.
1979. március 5-én 280 ezer km-re közelítette meg a Jupitert, melynek gravitációja segítségével 14 km/s-ra gyorsult, így folytathatta útját a Szaturnusz felé. Két nap alatt több Jupiter-holdat is megközelített, köztük az Amaltheát, az Iót, az Európát és a Ganymedest. Január 24-től kezdve készített felvételeket az óriásbolygóról. A szűk látószögű kamerával 40 millió km-ről készült képek sokkal élesebbek voltak a Pioneer–10 és Pioneer–11 által készített képeknél. Közben a szonda adatokat gyűjtött a légkör összetételéről: 82% hidrogén, 17% hélium, 0,05% metán, 0,01% ammónia, vízgőz, kén, nitrogén stb.
A Nagy Vörös Folt egy légköri örvény, melyről 1980. március 5-től készített felvételeket 217 ezer km távolságból. Kiderült, hogy valamennyire a környező felhőrétegek fölé emelkedik. A légkörben több kisebb vörös foltot is felfedeztek. Az IRIS spektrométer 30 µm-en infravörös sugárzást észlelt. A Voyager–1 március 4-én felfedezte a Jupiter gyűrűjét, amely retrográd irányba kering 7 órás periódussal. A gyűrű 56 300 km távolságra van a legmagasabb felhőrétegektől, szélessége 8 700 km, vastagsága 30 km. A Voyager–1 fedezte fel a Jupiter 14. holdját, amely 30–40 km átmérőjű és 58 000 km távolságra kering.
Ezek után a szonda a Szaturnusz felé vette az irányt, melyet 1980. november 12-én közelített meg 124 000 km-re. A bolygó hét holdját is megközelítette: a Titánt 4000 km-re, a Rheát 72 000 km-re, a Mimast 88 800 km-re, a Dionét 161 000 km-re, az Enceladust 202 500 km-re, a Tethyst 415 300 km-re és a Hyperiont 879 900 km-re. November 7. és 18. között a Voyager–1 2000 felvételt készített és 10 milliárd bit információt sugárzott a Földre.
Újabb hintamanőver segítségével kilépett a Föld pályasíkjából és jelenleg a csillagközi tér felé repül. 2011 áprilisában a Naptól számítva 116 csillagászati egységnyi távolságra volt.[3]
Jegyzetek [szerkesztés]
- ↑ Where are the Voyagers?
- ↑ Kereszturi Ákos: Elérte a csillagközi tér határát az első ember alkotta szerkezet, Origo.hu, 2011. december 6. (Hozzáférés: 2011. december 7.)
- ↑ Heti riportok a Voyager szondákról a NASA-JPL honlapján
Külső hivatkozások [szerkesztés]
|
|||||||
