Voyager–1

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Voyager–1
Voyager spacecraft.jpg

Ország  Amerikai Egyesült Államok
Űrügynökség NASA NASA
Küldetés típusa közelrepülés
Küldetés
Célégitest Jupiter, Szaturnusz
Indítás dátuma 1977. szeptember 5.
Indítás helye SLC–41
Megérkezés 1979. március 5. (Jupiter)
1980. november 12. (Szaturnusz)
Az űrszonda
Tömeg 721,9 kg
Energiaellátás 420 W
Pálya harmadik kozmikus sebesség

A Voyager–1 az amerikai Voyager-program első űrszondája. Meglátogatta a Jupitert és a Szaturnuszt, és ez az első űreszköz, amelyik részletesen fényképezte e két bolygó holdjait. Az űrszonda eredeti neve Mariner Jupiter/Saturn A volt, de a felbocsátás előtt fél évvel átkeresztelték Voyager 1-re.

A Földtől legtávolabb lévő űreszköz. Távolsága a Naptól 2014 februárjában 127 csillagászati egység (19 milliárd km)[1] A Voyager-1 az úgynevezett „stagnálási zónán” halad keresztül, amiben a napszél és a csillagközi gáz keveredik. Ezt a Naprendszer határvidékének tekintik.[2]

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Voyager–1 indítása
Aranylemezes űrüzenet

A Voyager–1-et 16 nappal a Voyager–2 után indították 1977. szeptember 5-én Cape Canaveralból. 15 km/s csúcssebességre gyorsult fel. Hat óra múlva 10 km/s sebességgel közelítette meg a Holdat. 500 000 km távolságból 6 felvételt készített a Föld–Hold rendszerről. Ezeket a fedélzeten tárolta és október 8-án, 30 millió km-ről visszasugározta.

Szeptember 11-én és 13-án pályaváltoztatásokat végzett, 24 kisebb hidrazin hajtóművet használva. Mivel gyorsabb pályán haladt, a Voyager–1 1977. december 22-én a kisbolygó-övben megelőzte a Voyager–2-t.

1979. március 5-én 280 ezer km-re közelítette meg a Jupitert, melynek gravitációja segítségével 14 km/s-ra gyorsult, így folytathatta útját a Szaturnusz felé. Két nap alatt több Jupiter-holdat is megközelített, köztük az Amaltheát, az Iót, az Európát és a Ganymedest. Január 24-től kezdve készített felvételeket az óriásbolygóról. A szűk látószögű kamerával 40 millió km-ről készült képek sokkal élesebbek voltak a Pioneer–10 és Pioneer–11 által készített képeknél. Közben a szonda adatokat gyűjtött a légkör összetételéről: 82% hidrogén, 17% hélium, 0,05% metán, 0,01% ammónia, vízgőz, kén, nitrogén stb.

A Jupiter Nagy Vörös Foltja a Voyager–1 felvételén

A Nagy Vörös Folt egy légköri örvény, melyről 1980. március 5-től készített felvételeket 217 ezer km távolságból. Kiderült, hogy valamennyire a környező felhőrétegek fölé emelkedik. A légkörben több kisebb vörös foltot is felfedeztek. Az IRIS spektrométer 30 µm-en infravörös sugárzást észlelt. A Voyager–1 március 4-én felfedezte a Jupiter gyűrűjét, amely retrográd irányba kering 7 órás periódussal. A gyűrű 56 300 km távolságra van a legmagasabb felhőrétegektől, szélessége 8 700 km, vastagsága 30 km. A Voyager–1 fedezte fel a Jupiter 14. holdját, amely 30–40 km átmérőjű és 58 000 km távolságra kering.

Ezek után a szonda a Szaturnusz felé vette az irányt, melyet 1980. november 12-én közelített meg 124 000 km-re. A bolygó hét holdját is megközelítette: a Titánt 4000 km-re, a Rheát 72 000 km-re, a Mimast 88 800 km-re, a Dionét 161 000 km-re, az Enceladust 202 500 km-re, a Tethyst 415 300 km-re és a Hyperiont 879 900 km-re. November 7. és 18. között a Voyager–1 2000 felvételt készített és 10 milliárd bit információt sugárzott a Földre.

Újabb hintamanőver segítségével kilépett a Föld pályasíkjából és jelenleg a csillagközi tér felé repül. 2011 áprilisában a Naptól számítva 116 csillagászati egységnyi távolságra volt.[3] A NASA 2013. szeptember 12-én megerősítette, hogy a Voyager-1 2012. év folyamán elhagyta a Naprendszert és a csillagközi térben utazik tovább.[4]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az űreszköz képei
A Voyager felépítése
A Voyager felépítése  
A Voyager-1 az űrszimulátor kamrában
A Voyager-1 az űrszimulátor kamrában  
Az aranylemez a Voyager-1-ben
Az aranylemez behelyezése a Voyager-1-be  

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Voyager–1 témájú médiaállományokat.