Hintamanőver
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A gravitációs hintamanőver az égi mechanikában és az űrhajózásban egy égitest gravitációs mezejének és sebességkülönbségének felhasználása egy űreszköz pályájának megváltoztatására. Segítségével az űrszondák kevesebb tüzelőanyag felhasználásával, rövidebb idő alatt érhetnek a Naprendszer távolabbi égitestjeihez. Az első űrszonda, melynek pályáját gravitációs hintamanőver felhasználásával tervezték meg, a Merkúr felé indított Mariner–10 volt, azóta szinte minden, a Földhöz legközelebbi két bolygónál (a Vénusz és a Mars) messzebbre indított űrszonda pályájának tervezéséhez felhasználják a bolygók gravitációs sebességét.
Az 1970-es évek második felében a Naprendszer külső vidékei felé induló négy űrszonda (a Pioneer–10 és 11 és a Voyager–1 és 2) a négy nagybolygó (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz) kedvező együttállását (mely csak 176 évenként ismétlődik meg) felhasználva, gravitációs hintamanőverek sorozatával látogatták végig ezeket a bolygókat, majd elhagyták a Naprendszert, ennek a szerencsés együttállásnak volt a neve „Grand Tour”, azaz angolul „Nagy Túra” (Csak a Voyager–2 látogatta meg sorban mind a négy nagybolygót).
