Hintamanőver
A gravitációs hintamanőver az égi mechanikában és az űrhajózásban egy égitest gravitációs mezejének és sebességkülönbségének felhasználása egy űreszköz pályájának megváltoztatására. Segítségével az űrszondák kevesebb tüzelőanyag felhasználásával, rövidebb idő alatt érhetnek a Naprendszer távolabbi égitestjeihez. A hintamanőver felhasználható az űrhajó sebességének növelésére, de csökkentésére is.
Az első űrszonda, melynek pályáját gravitációs hintamanőver felhasználásával tervezték meg, 1973-ban a Merkúr felé indított Mariner–10 volt, azóta szinte minden, a Földhöz legközelebbi két bolygónál (a Vénusz és a Mars) messzebbre indított űrszonda pályájának tervezéséhez felhasználják a bolygók gravitációs mezejét.
Az 1970-es évek második felében a Naprendszer külső vidékei felé induló négy űrszonda (a Pioneer–10 és 11 és a Voyager–1 és 2) a négy nagybolygó (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz) kedvező együttállását (mely csak 176 évenként ismétlődik meg) felhasználva, gravitációs hintamanőverek sorozatával látogatta végig ezeket a bolygókat, majd elhagyták a Naprendszert, ennek a szerencsés együttállásnak „Grand Tour” volt a neve, azaz „Nagy Túra” (Csak a Voyager–2 látogatta meg sorban mind a négy nagybolygót).
Tartalomjegyzék |
Története [szerkesztés]
A hintamanővert 1918-ban, az ukrán származású Jurij Kondratyuk írta le először, mint egy lehetséges módszert űrhajók gyorsítására.
1961-ben egy végzős matematikus, Michael A. Minovitch újra felfedezte a gondolatot, hogy ha megfelelő pályán indítják el az űrszondát, akkor extra sebességre tehet szert jelentősebb üzemanyagfelhasználás nélkül, más égitest közelében elhaladva, annak gravitációs terét felhasználva.
