Amalthea (hold)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Amalthea
Jupiter's moon Amalthea photographed by Galileo.jpg
A Galileo űrszonda által készített kép a holdról
Felfedezése
Felfedező: E. Barnard
Felfedezés ideje: 1892. szeptember 9.
Alternatív nevek: Jupiter V
Pályaadatok
Közelpont: 181 150 km (0,00121 CSE)
Távolpont: 182 840 km (0,00122 CSE)
Pálya kerülete: 1 144 000 km (0,008 CSE)
Pálya sugara: 181 995 km (0,001217 CSE)
Pálya excentricitása: 0,0046637841
Keringési periódus: 0,49817905 nap (11 óra 57 perc 23 másodperc)
Min. pályamenti sebesség: 26,443 km/s
Átl. pályamenti sebesség: 26,567 km/s
Max. pályamenti sebesség: 26,691 km/s
Inklináció: 2,45° (az ekliptikához képest)
0,36° (a Jupiter egyenlítőjéhez képest)
Anyabolygó: Jupiter
Fizikai tulajdonságok
Átlagos átmérő: 172 km (262×146×134 km)
Felszín területe: 397 600 km²
Térfogat: ~2 430 000 km³
Tömeg: 2,1·1018 kg
Átlagos sűrűség: 0,862 g/cm³
Felszíni gravitáció: ~0,025 m/s² (~0.0025 g)
Szökési sebesség: ~0,061 km/s
Forgási periódus: szinkronforgás
Forgási sebesség: 69 km/h
Tengelyferdeség: nincs
Albedó: 0,09
Felszíni hőm.:
   Kelvin
min átl. max
  ~122 K  
Atmoszféra
Légköri nyomás: 0 kPa

Az Amalthea (görögül Αμάλθεια) a Jupiter harmadik ismert természetes holdja (a bolygótól távolodva), és ötödikként felfedezték fel, innen a római számmal jelzett neve, a Jupiter V.

1892. szeptember 9-én fedezte fel Edward Emerson Barnard a Lick obszervatóriumban. Az Amalthea volt az utolsó hold, melyet közvetlen megfigyeléssel fedeztek fel, és ez volt az első a Galileo Galilei által 1610-ben felfedezett Galilei-holdak óta. Nevét a görög mitológiában található nimfa után kapta, aki a csecsemő Zeuszt (Jupiter) kecsketejjel nevelte.[1]

A Jupiter belső holdjai közül a legnagyobb.[2]

Az Amalthea nevet a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) hivatalosan csak 1975-ben vette át,[3] habár nem hivatalosan már évtizedekkel előtte használták Camille Flammarion ajánlására.[4] 1975 előtt egyszerűen csak Jupiter V-ként ismerték, Barnard azon javaslata ellenére, hogy hívják Kolumbiának Amerika felfedezésének 400. évfordulójának alkalmából.

A holdat nem szabad összetéveszteni a 113 Amalthea nevű aszteroidával.

Fizikai jellemzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Amalthea a legvörösebb objektum a Naprendszerben, vörösebb a Marsnál is. A színt az a kén adja, amely az Ióról származik. Világoszöld foltok is feltűntek a hold lejtőin, de annak természete eddig ismeretlen.[2]

Az Amalthea szabálytalan alakú, kiterjedése 270 × 168 × 150 km; hossztengelyével a Jupiter felé irányul.[5] A felszín kráterekkel tarkított, néhány olyannal is, amely meglehetősen nagy a hold méretéhez képest. Pan, a legnagyobb kráter, 100 kilométeren át húzódik, és legalább 8 km mély. Egy másik, a Gaea, 80 km széles és valószínűleg kétszer olyan mély, mint a Pan. Az Amaltheának két ismert hegye van, a Mons Lyctas és a Mons Ida, melyek 20 kilométerre emelkednek ki az ottani környezetből.[2]

A Jupiter összes többi belső holdjához hasonlóan az Amalthea is kötött tengelyforgású, és mindig a hosszú tengelye néz a bolygó felé. Az Ióhoz hasonlóan az Amalthea is több hőt sugároz ki, mint amennyit a Naptól kap. Ezt valószínűleg az az elektromos áram okozza, mely akkor keletkezik, mikor a hold keresztülhalad a Jupiter mágneses mezőjén.[6]

Amalthea a szépirodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Barnard, E. E. (1892.). „Discovery and Observation of a Fifth Satellite to Jupiter”. Astronomical Journal 12, 81–85. o. DOI:10.1086/101715.  
  2. ^ a b c Thomas, P. C.; Burns, J. A.; Rossier, L.; Simonelli, D.; Veverka, J.; Chapman, C. R.; Klaasen, K.; Johnson, T. V. et al; Galileo Solid State Imaging Team (September 1998). "The Small Inner Satellites of Jupiter". Icarus 135 (1): 360–371.
  3. IAUC 2846: Satellites of Jupiter', 1975. október 7
  4. Flammarion, C. (1893.). „Le Nouveau Satellite de Jupiter”. L'Astronomie 12, 91–94. o.  
  5. Burns, J.A.; Simonelli, D. P.;Showalter, M.R. et.al. (2004). "Jupiter’s Ring-Moon System". Jupiter: The Planet, Satellites and Magnetosphere. Ed. Bagenal, F.; Dowling, T.E.; McKinnon, W.B.. Cambridge University Press. 
  6. Simonelli, D.P. (1982). "Amalthea: Implications of the temperature observed by Voyager". Icarus 54 (3): 524–538.