Uránusz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Uránusz Az Uránusz csillagászati jele
Az Uránusz
A Voyager-2 képei az Uránuszról
Felfedezése
Felfedező: William Herschel
Felfedezés ideje: 1781. március 13.
Pályaadatok
Aphélium távolsága: 3 006 389 405 km
20,09647190 CsE
Perihélium távolsága: 2 735 555 035 km
18,28605596 CsE
Fél nagytengely: 2 870 972 220 km
19,19126393 CsE
Pálya kerülete: 18,029 Tm
120,515 CsE
Pálya excentricitása: 0,04716771
Sziderikus keringési idő: 30 707,4896 nap
(84,07 év)
Szinodikus periódus: 369,65 nap
Min. pályamenti sebesség: 6,486 km/s
Átl. pályamenti sebesség: 6,795 km/s
Max. pályamenti sebesség: 7,128 km/s
Inklináció: 0,76986°
(6,48° a Nap egyenlítőjéhez képest)
Felszálló csomó hossza: 74,22988°
Holdak: 27[1]
Fizikai tulajdonságok
Egyenlítői sugár: 25 559 km
(a földi 4,007-szerese)
Poláris sugár: 24 973 km
(a földi 3,929-szerese)
Lapultság: 0,0229
Felszín területe: 8,084×109 km²
(a földi 15,849-szerese)
Térfogat: 6,834×1013 km³
(a földi 63,086-szerese)
Tömeg: 8,6832×1025 kg
(a földi 14,536-szerese)
Átlagos sűrűség: 1,318 g/cm³
Felszíni gravitáció: 8,69 m/s²
(0,886 g)
Szökési sebesség: 21,29 km/s
Sziderikus forgásidő: 0,71833 nap (17 h 14 min 24 s by convention) [2]
Forgási sebesség: 2,59 km/s,
9320 km/h
Tengelyferdeség: 97,77°
Az északi pólus rektaszcenziója: 77,31° (5 h 9 min 15 s)
Deklináció: +15,175°
Albedó: 0,51
Felszíni hőm.:
   Felszín
   Felhők teteje
min átl. max
59 K 68 K  
  55 K  
Atmoszféra
Felszíni nyomás: 120 kPa (a felhőkben)
Összetevők: 83% hidrogén
15% hélium
1,99% metán
0,01% ammónia
0,00025% etán
0,00001% acetilén
nyomokban szén-monoxid
nyomokban hidrogén-szulfid

Az Uránusz a Naprendszer hetedik bolygója. Óriásbolygó, a harmadik legnagyobb átmérőjű és a negyedik legnagyobb tömegű.

Az Uránusz felfedezését 1781. március 13-ától számítjuk, mert ekkor pillantotta meg először Sir William Herschel. Azóta tudjuk, hogy a bolygót előzőleg 1690 és 1771 között legalább hússzor regisztrálták, de mindannyiszor csillagnak vélték. Az elmozdulását pedig mérési hibának. Herschel eleinte nem volt tisztában vele, hogy a Naprendszer egy eddig ismeretlen bolygóját fedezte fel, először üstökösként azonosította az égitestet.

Nem tartott sokáig, mire a csillagászok felismerték e felfedezés jelentőségét. Sir William eredetileg támogatójáról, III. György angol uralkodóról nevezte el a bolygót, a Georgium Sidus (György csillaga) név azonban nem talált lelkes fogadtatásra a világ többi részén. Lalande azt javasolta, hogy a felfedezőről nevezzék el, végül Johann Elert Bode német csillagász elképzelése kerekedett felül, az Uránusz (Οὐρανός latinosított neve), ami így jobban illeszkedett a többi bolygó ógörög-latin elnevezéseinek sorába). Uránosz az atyja Kronosznak, amely Szaturnusz görög megfelelője, az ég ura.

Herschel hat évvel később felfedezte az Uránusz két legnagyobb holdját: a Titániát (III) és az Oberont (IV). Az Arielt (I) és az Umbrielt (II) 1851-ben Lassell találja meg. A Mirandát (V) csak 1948-ban fedezi fel Gerard Kuiper.

Egyik jele ♅ (Unicode U+2645, főleg asztrológiai) vagy Az Uránusz csillagászati jele (főleg csillagászati).

Atmoszféra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Hubble űrtávcső felvétele az Uránusz felhőzetéről, gyűrűjéről és holdjairól

Az Uránusz légköre nagyrészt hidrogénből (83%) és héliumból (15%) áll. Kevés metánt (2%) is tartalmaz, amely az atmoszféra felső részén elnyeli a vörös fényt, ami miatt a bolygó halvány kékeszöld színű. A felhők ugyanúgy mozognak a szélességek mentén, mint a Jupiter és a Szaturnusz esetében, csak sokkal halványabbak.

Tengelyhajlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Uránusz tengelyhajlása 90°-nál is nagyobb, ezért legtöbbször az egyik pólus van a Nap irányában. A pólusokon melegebb van, mint az egyenlítőn, a több napenergia miatt. A nagy tengelyhajlás egy korai bolygóméretű objektummal való ütközés során jöhetett létre több milliárd évvel ezelőtt.

Magnetoszféra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Uránusznak a Földénél sokkal nagyobb, a Jupiterénél kisebb mágneses tere van. A holdak mind ebben a mágneses térben keringenek. A mágneses tér a bolygó belsejében alakul ki, de még nem lehet tudni, hogy pontosan mi hozza létre. A Jupiternél és Szaturnusznál feltételezhető fémes hidrogénből álló övezet az ehhez szükséges elegendő tömeg hiányában az Uránusznál (és a Neptunusznál) nem tud kialakulni. Mágneses tengelye 60°-kal tér el a forgási tengelytől.

Holdak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jelenleg 27 ismert holdja van az Uránusznak. Legnagyobbak a bolygótól való távolság sorrendjében: Miranda (V), Ariel (I), Umbriel (II), Titánia (III) és Oberon (IV). A Voyager–2 tizenegy további Uránusz-holdat fedezett fel (Cordelia, Ophelia, Bianca, Cressida, Desdemona, Juliet, Portia, Rosalinda, Belinda, Puck és Perdita, amit csak 1999-ben találnak meg a Voyager-2 felvételeken). A Caliban és Sycorax holdakat 1997-ben fedezik fel földi távcsövekkel. A Setebos, Stephano és Prospero 1999-ben, a Trinculo, Francisco, Ferdinand és Margaret 2001-ben, a Mab és a Cupido pedig 2003-ban kerül felfedezésre. A holdakat Shakespeare és Alexander Pope hőseiről nevezték el.[3][4] Az Uránusz holdjai igen halványak. Még a legnagyobb és legfényesebb Titania is 14 magnitúdós, ezért csak távcsövekkel figyelhető meg.

Trójai holdak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korábban a csillagászok nem tartották valószínűnek, hogy az Uránusznak trójai holdjai lennének, a Neptunusz gravitációs hatása miatt. Azonban létezik ilyen kisbolygó, a 2011 QF99, ami a bolygó L4 Lagrange-pontja körül kering, meglehetősen nagy távolságra az anyabolygótól. Átmérője mintegy 60 km, anyaga szikla és jég. A bolygó az elmúlt pár százezer évben foghatta be, és a QF99 nagyjából egymillió év múlva el fog szabadulni tőle.[5]

A Miranda[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Miranda erősen barázdált felszíne

A Miranda a nagyobb holdak legbelsőbbike, a Voyager-2 űrszonda 1986-ban alaposan szemrevételezte. Talán az Uránusz legérdekesebb holdja, de legalábbis a legbizarrabb. Amikor az első képek megérkeztek róla, a kutatók nem tudták, mit gondoljanak. A hold felszínén kusza rendetlenség tükröződött, hatalmas szirtek, barázdák és völgyek rakódtak a régi, megszokott kinézetű, kráterekkel pettyezett területekre. Hatalmas, akár 20 km mély kanyonok is látszanak. Esetenként a barázdált területek hirtelen válthatnak, és érdekes alakú képződmény jön létre. A kutatók először azt hitték, a Miranda egy ütközés során széttört, aztán újra összeállt, mint egy rosszul összerakott kirakójáték. Feltevésük szerint akár öt különböző ilyen esemény is történhetett, és a hold mindegyik után a megmaradt maradványokból állt össze, a belsejének egy része pedig kitüremkedett a felszín alól.

Valószínűbbnek tűnik azonban az az elmélet, amely szerint a részben megolvadt jég feltörhetett a hold belsejéből, és beboríthatta a felszín egy részét. A könnyebb anyag a nehezebb felszíni anyagok alá temetve maradt, amíg ki nem dolgozta magát a felszínre. Akárhogy is alakult ki a Miranda összekuszált felszíne, a kutatók meglepődtek, hogy ennyi tektonikus aktivitás tapasztalható rajta, hiszen a hold kicsi, és hideg. Összetétele 40% jég és 60% kő.

A Titánia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Uránusz legnagyobb holdja, átmérője 1578 km. A bolygótól mért távolsága 436 270 km. Felszínét jég borítja, amit hosszú völgyek és kráterek szabdalnak fel. A legnagyobb kráter a 200 km átmérőjű Gertrudis-medence. Aktív geológiai múltjára utalnak a tektonikus szakadékok. A Messina-szakadék 1500 km hosszú és 75 km széles.

Gyűrűrendszere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Uranian rings scheme.png

1977-ben egy csillagfedés alkalmával fedezték fel a gyűrűrendszer létezését. A Voyager-2 később összesen 11 különálló gyűrűt derített fel.

Megfigyelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Uránusz nem mindig pillantható meg szabad szemmel, a látszó fényessége a szem érzékenységének határán mozog. Amikor szembenállásban van a Nappal, és rendkívül tiszta az ég, akkor nagyon halvány égitestként megpillantható. Hogy a bolygókorong látszó átmérője akkorának látszódjon távcsövünkben, mint a Hold szabad szemmel, és néhány felszíni részletet is láthassunk, ahhoz 300-350-szeres nagyítást kell alkalmaznunk 18-20 centiméteres átmérőjű teleszkóppal. Ha a fényszennyezés kicsi, vagy egyáltalán nincs, akkor ilyen nagyítás mellett akár az 5 legnagyobb holdja is látható (Ariel, Miranda, Umbriel, Oberon, Titánia), de ahhoz, hogy a bolygó korong alakja látható legyen, elég 70-80-szoros nagyítás is. Néha sötétebb sávszerű képződményeket is megpillanthatunk, ennek legkedvezőbb ideje 42 évenként van – mostanában 2011 tájékán volt –, amikor az egyenlítő síkja a Föld felé fordul.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Known populations of solar system objects. (Hozzáférés: 2008. november 7.)
  2. IAG TRAVAUX 2001
  3. nineplanets.org
  4. ŰRVILÁG magazin (magyar nyelven). © Űrvilág, 2008. július 12. (Hozzáférés: 2012. június 30.)
  5. 'Trojan' Asteroids in Far Reaches of Solar System More Common Than Previously Thought 2013-08-29

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • M. Alexandersen, B. Gladman, S. Greenstreet, J. J. Kavelaars, J.-M. Petit, S. Gwyn: A Uranian Trojan and the Frequency of Temporary Giant-Planet Co-Orbitals. Science, 2013; 341 (6149): 994 DOI: 10.1126/science.1238072

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]