LSD

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
LSD-2D-skeletal-formula-and-3D-models.png
LSD
IUPAC-név
(6aR,9R)-N,'N-diethyl-7-methyl-4,6,6a,7,8,9-

hexahydroindolo-[4,3-fg]quinoline-9-carboxamide

Más nevek LSD, LSD-25, lysergide, D-lysergic acid diethylamide, N,'N-diethyl-D-lysergamide
Kémiai azonosítók
CAS-szám 50-37-3
PubChem 5761
DrugBank DB04829
Kémiai és fizikai tulajdonságok
Kémiai képlet C20H25N3O
Moláris tömeg 323,43 g/mol
Farmakokinetikai adatok
Metabolizmus máj
Biológiai
felezési idő
3-5 óra
Kiválasztás vese
Terápiás előírások
Jogi státusz Schedule III (CA)
Schedule 9 (AU)
illegális (HU)
Class A (UK)
Schedule I (US)
Terhességi kategória C (US)
X (AU)
Alkalmazás orális, intravénás, transzdermális
Albert Hofmann, az LSD felfedezője

A lizergsav-dietilamid, rövidítve LSD, vagy LSD-25 egy félszintetikus, erőteljes hallucinogén hatású, az ergolinok családjába tartozó alkaloid. Hatása alatt megváltozik az érzékelés, a gondolkodásmód, és a létszemlélet. Szinesztéziát, megváltozott idő- és térérzékelést is okozhat. Leginkább rekreációs és/vagy önismereti céllal használják. Az LSD nem okoz fizikai függőséget, toxicitása a küszöbdózishoz mérten rendkívül alacsony, viszont kedvezőtlen mentális hatásai is lehetnek, mint például aggodalom, zavaró érzékcsalódások.[1]

Az LSD-t először Albert Hofmann szintetizálta 1938-ban a lizergsavból, amit Arthur Stoll vont ki az anyarozsból, ami egy rozson élősködő gombafajta. Az „LSD” elnevezés a szer korai kódnevéből, az „LSD-25”-ből származik, ami a német „Lysergsäure-diethylamid” rövidítése az anyag azonosítószámával követve. Az LSD érzékeny az oxigénre, az ultraibolya sugárzásra és a klórra (főleg oldott állapotban). Száraz és sötét helyen évekig eltartható. A tiszta LSD színtelen, szagtalan és kicsit kesernyés. [2] Általában szájon át veszik be; mivel egy adag szabad szemmel szinte láthatatlan, ezért adagonként kb. 6 mm oldalméretű, perforált itatóspapír-négyzetekre ("bélyegre") impregnálják. Másik, ritkábban előforduló formája a kb. 1 mm átmérőjű apró golyó, a "mikrodot". Korábban, leginkább az USA-ban kockacukorra vagy zselatinra is kenték. Az LSD az egyik legpotensebb pszichedelikus anyag, 60-80 mikrogramm a küszöbdózisa.[3]

Az 1950-es és 1960-as években az LSD-vel kb. 1000 kísérletet illetve terápiát folytattak, kb. 40000 alanyon illetve páciensen. Pszichiátriai és pszichoterápiás alkalmazása jelentős eredményeket hozott például az alkoholizmus kezelésében. Az LSD egyre elterjedtebb rekreációs használatára adott válaszlépésként azonban az USA drogháborút ("War On Drugs") hirdetett. Az 1966-os kaliforniai, az 1968-as teljes USA-beli, illetve az 1971-es ENSZ pszichotrop egyezmény alapján történt betiltások következtében az emberi alanyokon folytatott kísérletek megnehezültek és megszűntek. Ezeket a kísérleteket csak az utóbbi években kezdték újra [1].

Hatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mentális[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az LSD hatását nagyban befolyásolhatják a bevétel előtti események, a lelkiállapot, a környezet, és a bevett drog mennyisége. Az LSD 6-8 óra hosszat fejti ki hatását: az érzékelés, az érzelmek, az emlékezet és a tudat „kitágítását”. Ezenkívül gyakran okoz víziókat, például kaleidoszkópszerű vagy egyéb geometriai mintákat, mozgó tárgyak mögött „nyomokat”, és rengetegféle színt.

Az LSD nem okoz a szó szoros értelmében vett hallucinációkat; ehelyett az illúziók, az álmodozáshoz hasonló látomások és a megszokott dolgok, tapasztalatok megjelenése, jelentése változik meg. Ezt némiképp cáfolja Feldmár. Kisebb dózisok esetén igaz a fenti megállapítás, de nagyobb például 500 vagy 1000 mikrogramm LSD olyan állapotot képes előidézni, amelyben a használó ténylegesen kiszakad térből és időből, és néha bizonyos lényeket is érzékel és lát. Néhány perc akár egy órának is tűnhet. Sok esetleírásban olyan élményekről számolnak be, amelyeket szavakkal nem tudnak megfogalmazni. Szintén jellemző a használat utáni spirituális megnyílás érzése, mintegy rövid látogatás emléke egy másik valóságban. William Blake angol költő gyermekkora óta látomásokkal küszködött. Ezekről a látomásokról írta a Menny és Pokol házasság című munkájában a következőket:

Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.
– William Blake: Menny és Pokol házassága, Szenczi Miklós fordítása

Annak ellenére, hogy Blake ezt a művet 1790-1793 között írta, tehát 150 évvel az LSD hatásának felfedezése előtt, sokan úgy tartják, hogy az idézet kiválóan kifejezi az LSD által kiváltott állapotot. Az idézet rámutat, hogy az LSD segíti az alkotó tevékenységet és növeli a kreativitást. Nagyobb adagoknál felléphetnek keresztezett élmények, más néven szinesztézia: színek hallása, hangok látása. Az LSD hatására hosszú távú vagy maradandó személyiségváltozás is bekövetkezhet (esélye kb. 1 : 100 000-hez).

Pontos idegrendszerre gyakorolt hatásmechanizmusa mai napig nem ismert, de mechanizmusában a meszkalinhoz és efedrinhez hasonlóan hat. Váza alapján feltételezhető, hogy képes kötődni az adrenalin-, a noradrenalin- és a dopaminreceptorokhoz is. Dopaminerg hatását már sikerült kimutatni, ezért az ergotalkaloidok egy része (bromokriptin) használható agyi vérkeringési problémák, a Parkinson-kór és a meddőség egyes formái ellen. Az ergotszármazékokban megtalálható indolil-etil-amin egység a szerotoninnal mutat hasonlóságot. Ez okozza az ergotalkaloidok érszűkítő hatását, de összefügghet a szkizofréniás tünetek jelentkezésével is. Kísérletek rámutattak, hogy az LSD hallucinogén volta éppen a vegyületnek az agyi szerotonin háztartásba való beavatkozásával magyarázható. Az LSD növeli a szerotoninszintet. Biológiai vizsgálatok is igazolták, hogy az LSD erősen kötődik a szerotoninreceptorok egy csoportjához.

Fizikai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pupillatágulás, szédülés, fokozott nyálképződés, fokozott nyálkaképződés (egyeseknél köhögést okozhat), elpirulás, hidegrázás, libabőr, enyhe testhőmérséklet-növekedés, gyorsabb szívverés, izomgörcs, állkapocsgörcs, émelygés, esetleg hányinger.

Pszichológiai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hatások élménykategóriákba sorolhatóak Walter Pahnke és Bill Richards kutatásai alapján. Az élmények kialakulása a környezettől, a tapasztalattól és a szellemi fejlettségtől függenek.

Adagolás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyakorlatilag mindig szájon át fogyasztják. A blotter papírt többnyire a nyelv alatt tartják, így a hatóanyag a nyálkahártyán keresztül könnyen felszívódik a véráramba.

Az LSD rendes adagja 50-150 mikrogramm körül van. Egy blotter papír körülbelül ekkora dózist tartalmaz. A küszöbdózis 20 mikrogramm körül van, 400 mikrogramm felett pedig különlegesen intenzív hatásokra lehet számítani.

Egyéb források szerint (Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa): a küszöbdózis inkább 60-80 mikrogrammra tehető. A 90-es években "sárkányosnak" nevezett LSD bélyeg egy kereskedelmi egysége, ami egy negyed ábrának felelt meg, 500 mikrogrammot tartalmazott. Ebből egy negyed, 125 mikrogramm, enyhe tripet idéz elő átlag mentális állapotú 20-30 év közötti férfiaknál. 250 mikrogramm már komoly belső küzdelmet igényel, ha az illető utcán vagy nyilvános helyen van, de megfelelő helyen és társaságban még elviselhető. Alkohol kis mennyiségben jellemzően jól oldja a paranoid és skizoid tüneteket, „lehozza” a használót, de nem semlegesíti az alap és stimuláns hatást, valamint fokozza a vakmerőségre való hajlamot, ami 8-12 óráig is tarthat. Ilyenkor jellemzően lehetetlenné válik pl. az alvás.

Cannabis fogyasztása drámai módon felerősítheti az LSD „tudatot szétziláló” hatását, valószínűleg ez a baklövés állhat a végzetes kimenetelű esetek nagy részében, másrészt az alkoholos vakmerő állapotban is történhetnek balesetek. Fenti tulajdonságai és nem mindig kellemes hatásai miatt az általános nyugati-civilizációs városi droghasználatból az elmúlt évtizedben szinte teljesen kikopott.

Veszélyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pszichikai függőséget alakíthat ki, azonban mivel rövid távon a tolerancia nagyon nagy, erre kevés a reális esély. Fiziológiás függőséget (addikciót) nem okoz.

Legveszélyesebb mellékhatása az ún. flashback, amely az egyszeri használat után évek múltán is bármikor jelentkezhet.

Használótól függően hozzájárulhat a lappangó pszichés betegségek felszínre töréséhez (skizofrénia, paranoia, pánikbetegség, halálfélelem, ön- és közveszélyes magatartás ). Timothy Leary szerint a legkevésbé veszélyes kikapcsolódás, [2] ugyanis a setre és settingre való odafigyeléssel a legtöbb mentális veszély jelentősen csökkenthető.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Története az úgynevezett ergotizmus mikotoxikózis (gombamérgezés) vizsgálatával függ össze. Arthur Stoll a svájci Sandoz cég bázeli laboratóriumának vezetője már a századelőn gyógyhatású hatóanyagokat vont ki több növényből. 1918-ban az anyarozsnak nevezett gabonaparazita gombából vonta ki az ergometrint és az lizergsavat. Ezeket az alkaloidákat a méhizom-összehúzó hatása miatt mind a mai napig a szülés megindítására és a szülés utáni vérzés megindítására használják. Emellett koffeinnel alkalmazva hatásos a migrénes fejfájás ellen, mivel érszűkítő. Az ergotizmus okozója az anyarozs (Claviceps purpurea), mely gabonákon, főleg rozson élősködő gomba. Nagy mennyiségben tartalmaz ergot alkaloidokat: lizergsavat, ergometrint és ergotoxint. Ezek közül az ergotizmust a lizergsav és az ergotoxin okozza. A betegség már az ókorban létezett, szédülést, hasi fájdalmat, a végtagok és testrészek elüszkösödését, hányást és zsibbadást okozott. Latinul „ignis sacer”-nek nevezték, és tévesen sokáig járványnak és fertőzőnek tartották (még 1926-27-ből Oroszországból és 1928-ból Angliából van ilyen jellegű leírás). Gordon Wasson és Carl Ruck véleménye szerint a görögök Démétér kultuszhelyén Eleusziszben készített kykeón-nak nevezett üdítőital, amely mentát is tartalmazott, hallucinogén Claviceps paspali gombával fertőzött árpából készülhetett

1935-ben Albert Hofmann érdekesnek találta az ergot alkaloidokat, így felelevenítette az egyszer már lezárt kutatást. Elkészítette az alkaloidok alapvázát a lizergsavat. Munkájában csak minimális mennyiségű anyagot állított elő, de így is sikerült néhány új gyógyhatású anyagot előállítania. 1938-ban Hofmann a nikotinsavhoz hasonló N,N-lizergsav-dietil-amidot állított elő, remélve, hogy légzésstimuláló és az idegrendszerre is ható anyagot állít elő. A vegyület borkősavas sóját LSD-25-nek nevezte (ez volt a 25. előállított vegyület). Azonban a kísérleti állatoknál csak enyhe méhösszehúzó hatást tapasztaltak és némi nyugtalanságot. A vegyülettel nem foglalkozott tovább Hofmann, csak 1943-ban vette újra elő, amikor április 16-án újraszintetizálta az LSD-25-öt újabb farmakológiai kísérletekhez. Az előállított vegyületet át szerette volna kristályosítani, de hirtelen rosszul lett. Mivel péntek volt, hazament. Később egy jelentésben számolt be Stollnak a tapasztalatairól. Nyugtalanság és szédülés fogta el. Részegséghez hasonló állapotban érezte magát, enyhe látomásai voltak, a fény bántotta, amikor pedig szemeit becsukta kaleidoszkópszerű színes képeket látott. Az állapot két óra múlva mindenféle utóhatás nélkül elmúlt. Hofmann hamar rájött, hogy egy kevés LSD-25 cseppenhetett rá az ujjára, felszívódhatott és ez okozhatta a hatást. Mivel le szerette volna ellenőrizni, hogy elmélete helyes-e, így három nappal később egy 250 mikrogrammos LSD-oldatot alkalmazott önmagán. A kezdődő hatások (szédülés, szorongásérzés, látászavarok, bénultság, nevetőgörcs) miatt asszisztense társaságában hazatért kerékpárral. (Az LSD-szubkultúrában emiatt ünneplik április 19-én a Biciklinapot.) Az egyre ijesztőbb, halálfélelemmel teli, a külvilág széthullásával és az Én felolvadásával járó hatásokat a szomszédoktól hozatott tejjel próbálta "méregteleníteni". A később kihívott háziorvos azonban semmilyen szokatlan tünetet nem tudott megállapítani a rendkívül tág pupillákon kívül; a pulzus, vérnyomás és légzés normális volt. Hofmann ijedelme lassan elpárolgott, és valójában elkezdte élvezni a "kaleidoszkópszerűen változó tarka, fantasztikus képzetek és szín-szökőkutak töretlen folyamát". Kiderült, hogy az LSD az akkor ismert legerősebb hallucinogénnél a mexikói peyotl kaktusz (Lophophora williamsi) hatóanyagánál 4000-szer erősebb anyag az LSD. A Zürichi Egyetemen vizsgálatok kezdődtek a szer hatásáról. A Sandoz cég által Delysid néven forgalmazott pszichofarmakonnal mesterségesen lehetett a szkizofrénia tüneteit előidézni. Így széles körű pszichológiai és pszichiátriai vizsgálatok kezdődtek meg a szerrel.

Az 1950-es években sorra nyíltak meg a a világ különböző pontjain az LSD-klinikák. Az első ellenérzések a szerrel kapcsolatban az 1960-as években jelentkeztek. Néhány 1967-es tanulmány arról számol be, hogy az LSD-használók kromoszómái erősebben töredeznek, mint a nem használóknál, ezt azonban egyértelműen sikerült megcáfolni. Valójában mai napig nem ismertek toxikus hatásai. A pszichoaktív vizsgálatok mellett a hírszerzés is több kísérletet végzett az LSD-vel, elsősorban „igazságszérumot” kívántak előállítani, amivel az elfogott ellenséges katonákból kiszedhetők bizonyos információk. Először az SS kísérletezett ezzel a dachaui koncentrációs táborban (itt meszkalint használtak), de a háború után mind az amerikaiak, mind a szovjetek vizsgálódtak ilyen területen. Az LSD azonban a hírszerzés számára nem bizonyult ilyen tekintetben hasznosnak. Az 1950-es évek közepétől tört be a művészetekbe is. Aldous Huxley meszkalinos élményei alapján írt „Az észlelés kapui” című munkája volt a pszichedelikus szubkultúra indító műve. Az amerikai fiatalság körében történő tömeges elterjedés, az LSD-hez kapcsolható újszerű, autonóm életmódok és ideológiák, valamint a kapcsolódó felelőtlen szerhasználat nagyfokú médiahisztériát váltottak ki. Ráadásul az LSD-t használók egy része (pl. a hippi-szubkultúra) kifejezetten ellenezte az USA akkori vietnámi háborúját. Ezek hatására az LSD birtoklását Kaliforniában 1966-ban, az egész USA-ban pedig 1968-ban tiltották be. 1971-ben az LSD felkerült az ENSZ pszichotrop anyagokról szóló bécsi egyezményének I.jegyzékére, melyet Magyarország 1979-ben hirdetett ki törvényerejű rendelettel.

LSD és a művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az LSD és a művészet kapcsolata a '60-as években, a hippikorszakban kezdődött, nagy hatással volt az acid rock kialakulására, de a pop-art fejlődésére, a filmművészetre és a képzőművészetre is nagy hatással volt. Napjainkban a goakultúrán érezhető leginkább az LSD hatása.

Szakkifejezések jelentése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • trip: utazás, amit a fogyasztó átél a pszichedelikus szer hatására
  • set: a szer fogyasztásának pszichés tényezői: felkészülés, érzelmi állapot, használati célok, elvárások
  • setting: a szer fogyasztásának fizikai tényezői: környezet, helyszín, társaság, de beleeértve pl. a zeneválasztást és az utazás alatti tevékenységeket is
  • sitter: egy megbízható ismerős vagy jó barát a fogyasztó felügyeléséhez a pszichedelikus élmény ideje alatt
  • bad trip: ijesztő utazás, mely során nagyfokú zavarodottság, félelem, pánik, visszatérö rossz gondolatok stb. léphetnek fel
  • bélyeg (blotter): kb. 6 mm * 6 mm -es oldalméretű perforált itatóspapír-négyzet, melyre LSD-t itattak fel vagy cseppentettek rá

Megnevezései a szlengben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • acid
  • bélyeg
  • blotter
  • csiriz
  • fecni
  • poszter
  • varázsablak/varázsüveg
  • plakát
  • hofi (egy kifejező képpel nyomott, igazán erős, lásd itt)
  • képeslap
  • képregény
  • lecsó
  • papír
  • sav
  • tapéta
  • trikó
  • trinyó
  • trip (a trip emellett általánosan pszichedelikus utazást is jelent, ami lehet LSD-től, gombától, kaktusztól stb.)

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Passie T, Halpern JH, Stichtenoth DO, Emrich HM, Hintzen A (2008.). „The Pharmacology of Lysergic Acid Diethylamide: a Review”. CNS Neuroscience & Therapeutics 14 (4), 295–314. o. DOI:10.1111/j.1755-5949.2008.00059.x. PMID 19040555.  
  2. Burt, PiHKAL, 1st, Transform Press (1991). ISBN 978-0-9630096-0-9 
  3. Greiner T, Burch NR, Edelberg R (1958.). „Psychopathology and psychophysiology of minimal LSD-25 dosage; a preliminary dosage-response spectrum”. AMA Arch Neurol Psychiatry 79 (2), 208–10. o. PMID 13497365.  

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]