Emlékezet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az emlékezet egy szervezet azon képessége, hogy eltároljon, megőrizzen és előhívjon információkat és élményeket. Az emlékezet hagyományos kutatásai a filozófiai területén kezdődtek. A 19. század végén, illetve a 20. század elején az emlékezetkutatást a kognitív pszichológia keretein belül folytatódott. A kutatók jelenleg úgy vélik, hogy az emlékezés egy komplex, az agy számos területére kiterjedő folyamat, amely nem csak az agy egy meghatározott régiójában zajlik. Az emlékezés folyamata kódolással kezdődik, majd tárolással folytatódik és végül a felidézéssel zárul. Az utóbbi évtizedekben az emlékezetkutatás a kognitív tudományok vezető témájává vált, mintegy interdiszciplináris láncszemként a kognitív pszichológia és az idegtudomány között.

Az emlékezet kutatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hermann Ebbinghaus (1850-1909) német filozófus volt az első tudós, aki demonstrálta, hogy az emlékezet kísérletileg vizsgálható. Vizsgálódásait saját emlékezetén végezte: szólistákat dolgozott ki, tanult meg, és vizsgálta az emlékezeti teljesítményét. Eredményei alapján ő írta le az ún. felejtési görbét. Az emlékezet vizsgálatának ebbinghausi hagyománya, amelyet később verbális tanulási megközelítésnek neveztek, az Egyesült Államokban talált követőkre és vált rendkívül népszerűvé. A kutatók ezen szemléleten keresztül azt vizsgálták, hogy a különböző feltételek hogyan befolyásolják az újonnan elsajátított ismeretek hozzákapcsolódását a régiekhez. Eredményeiket az inger-válasz kategóriák segítségével értelmezték, és kísérleteik során többnyire szólisták tanulását alkalmazták. Ez a megközelítés az 1930-as évektől nagyjából a 60-as évikig virágzott.

Az emlékezetkutatás másik nagy gyökere a német alaklélektani iskolához köthető. Az elsősorban percepcióval foglalkozó irányzat az észleléskutatási eredményeit megpróbálta az emlékezetkutatásban is alkalmazni. A Gestalt-pszichológusok inkább a belső reprezentációk jelentőségét hangsúlyozták az inger-válasz kapcsolatok helyett. Az emlékezetre mint aktív folyamatra hívták fel a figyelmet, és a tanulást végző személy szervezői tevékenységére is hangsúlyt fektettek. Ezen irányzat jeles képviselője George Mandler és Endel Tulving.

Az emlékezetkutatás harmadik fő irányvonala Nagy-Britanniából indult ki, amely Frederic Charles Bartlett (1932) Az emlékezés című művének nyomán alapult. Bartlett megkérdőjelezte az értelmetlen szövegek tanulásának mechanizmusának vizsgálatát, és a hangsúlyt a komplex, összetett ingeranyagokra helyezte. Híres emlékezeti tesztje "A szellemek háborúja", amely az európai kultúra számára idegen népek hagyományain alapuló népmese. Vizsgálataiban kifejezetten hangsúlyozta a megértésre tett erőfeszítést, az emlékezés során előforduló hibázások vizsgálatát. Bartlett úgy vélte, hogy a feltevések belső reprezentációkon, sémákon alapulnak. A sémák strukturálják a világról őrzött tudásunkat, illetve befolyásolják azt is, hogy miként tárolunk el és hívunk elő új információkat. Azonban ezeket a nehezen megragadható belső reprezentációkat kísérletileg ekkor még nehezen lehetett vizsgálni.

Az 1950-es évek kognitív forradalmának keretében elterjedt az ún. információfeldolgozási megközelítés. A digitális számítógép modelljére kialakult az emlékezet mint információkódoló, -tároló illetve -előhívó, több tárolási rendszerrel rendelkező modellje. Az utóbbi évtizedekben az emlékezetkutatás a kognitív tudomány egyik vezető témájává vált.

Az emlékezés folyamata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Információfeldolgozási szemszögből három fő lépésre osztható az emlékezés folyamata:

  • kódolás, azaz az információ befogadása, feldolgozása és kombinálása
  • tárolás, azaz a kódolt információ tartós regisztrálása
  • előhívás, azaz az eltárolt információ felidézése valamely inger hatására

Az emlékezés folyamatának e három szintje különböző feladatokat lát el, azonban szorosan összefüggnek egymással. A kódolás milyensége befolyásolja az információ eltárolását, a tárolás módja pedig a későbbi előhívás sikerességét.

Emlékezeti rendszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szenzoros emlékezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szenzoros emlékezet az információknak egy nagyon rövid ideig történő tárolása egy adott modalitásban (pl. vizuális, auditoros).[1]. Ez az időtartam kb. 200-500 milliszekundum. Ha úgymond egy pillantást vetünk valamire, akkor a szenzoros emlékezeti rendszerünket használjuk. Ennélfogva a szenzoros emlékezet egyben tartozik az észlelés, illetve az emlékezet témaköréhez is. A szenzoros emlékezetnek több típusa van: megkülönböztethetjük az ún. ikonikus emlékezetet, amely a vizuális információk rövid ideig történő tárolását végzi, illetve az echoikus emlékezetet, amely az auditoros szenzoros emlékezetre használt kifejezés.

Rövid távú emlékezet és a munkamemória[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rövid távú emlékezet (short term memory - STM) kis mennyiségű információ néhány másodpercig történő tárolására képes rendszer. A rövid távú emlékezet verbális, vizuális-téri, sőt, akár szaglási és tapintási információk tárolását is lehetővé teszi. A munkamemória olyan emlékezeti rendszer, amely egyfajta "mentális munkaállomás", amely lehetővé teszi, hogy bizonyos információkat fejben tartsunk, azokat manipuláljuk egy feladat elvégzése közben.

Hosszú távú emlékezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hosszú távú emlékezet (long term memory - LTM) az a rendszer, amely lehetővé teszi, hogy hosszú időn keresztül információkat tároljunk. A szenzoros és a rövidtávú emlékezettel ellentétben a hosszú távú emlékezetnek nincs kapacitási korlátja.

A hosszú távú emlékezeten belül élesen elkülönül az ún. explicit vagy deklaratív emlékezet, illetve az implicit avagy a nem deklaratív emlékezet.

Az explicit emlékezet tartalma szándékos előhívás során hozzáférhető. Ezt a fajta emlékezetet tovább oszthatjuk ún. epizodikus emlékezetre, amely az egyedi eseményekre való emlékezést teszi lehetővé. Az explicit emlékezet másik szelete a szemantikus emlékezet, amely a világról való tudásunkat, ismereteinket tárolja.

Az implicit emlékezet során a hosszú távú memóriából előhívott emlékezet a teljesítményen keresztül mutatkozik meg, és nem a tudatos felidézésben.

Emlékezeti modellek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Atkinson-Shiffrin modell[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Atkinson és Shiffrin az ún. modális modellje az emlékezet információfeldolgozási megközelítése. A modell szerint az információ először a környezetből a szenzoros emlékezetünkbe jut, onnan pedig bekerül a rövid távú emlékezetbe. A modellben a rövid távú emlékezet mint munkamemória működik, avagy ez a rendszer felelős az emlékezeti stratégiák kiválasztásáért és működéséért. Innen az ismétlés segítségével kerül át az információ a hosszú távú memóriába.

Ez a modell azonban számos kritikát kapott. Többek között nem tud megmagyarázni számos neuropszichológiai esetet. Mivel a modell szerint a hosszú távú emlékezet "előszobája" a rövid távú emlékezet, ez utóbbi deficitje esetén súlyos tanulási nehézségeknek kellene jelentkeznie a betegeknél. Azonban például Shallice és Warrington (1970) betegére sem volt ez jellemző.[2]

Többkomponensű modell[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alan Baddeley és Graham Hitch 1974-ben publikálta a munkamemória-modellt, amely a rövid távú emlékezetet hagyományos, megtartó funkcióján kívül kibővítette egy speciális, aktív komponenssel. A munkamemória-modell napjaink leginkább elfogadott koncepciója a munkamemória működésével kapcsolatban. A modellnek három eleme van. Az ún. fonológiai hurok funkciója a beszédalapú elemek átmeneti megtartása. A másik alrendszer, a téri-vizuális vázlattömb a vizuálisan illetve térileg kódolt elemek megtartását végzi. Ezt az egész rendszert a modell szerint az ún. központi végrehajtó kontrollálja, amely egy korlátozott figyelmi kapacitású ellenőrző rendszer, amely a fonológiai hurokban és a téri-vizuális vázlattömbben lévő elemek szelekcióját és manipulációját végzi. Ezt a három komponenst Baddeley 2000-ben kibővítette az ún. epizodikus puffer fogalmával.[3] A modell komponensei egymással párhuzamosan működnek, az egyik sérülése érintetlenül hagyja a másikat, és egyik kapacitása sem jósolja be a másik kapacitását.

Antropozófiai modell[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner, az antropozófia atyja szerint az emlékezés kialakulásához mindenekelőtt az élményeket átélő lényre, az énre, individuumra van szükség. Amennyiben az én tudatosan, azaz gondolkodással áthatottan éli meg lelki élményeit, arra később emlékezhet. Ahhoz, hogy az ember később emlékezni tudjon élményére, az szükséges, hogy az én az átélését gondolkodva élje át és képzetet is alkosson róla. Az élmény emlékezetbe rögzítése úgy történik, hogy a gondolkodó én az élmény képzetének jelét az életfolyamatokba vési.[4] Az antropozófiai megismerés szerint minden élőlény nem csak fizikai testtel, hanem élettesttel is rendelkezik, amely az élőlényt élete végéig életben tartja. (Lásd: test.) Ez az élet nem a fizikai testből keletkezik, hanem attól függetlenül létezik. Az emlékképzetek jeleit tehát az ember életteste, folyton áramló élete tartalmazza, nem a fizikai teste. A láb kisujjától a fej búbjáig áramló élet hordozza az emlékjeleket, amiket aztán az én később felidézhet, azaz miután saját jelét felismerte, a korábbi élményről újra képzetet alkothat. Fontos különbség, hogy az újra alkotott képzet nem azonos az élmény átélésekor alkotott képzettel, ami viszont nem jelenti azt, hogy az eredeti és a felidézett képzet tartalma nem lehet azonos.

A fizikai agynak vagy bizonyos agyterületeknek nem az emlékek tárolása a feladata, hanem, hogy biztosítsák a lehetőségét az életáramba vésett jelek későbbi felidézésének. Ez pedig úgy válik lehetővé, hogy már az emlékképzetek elraktározása is fizikai idegrendszeri változásokkal jár. Az életbe véséskor lezajló fizikai agyi folyamatok később segítik a fizikai agyhoz köthető tudatba felvenni az emlékeket. (Lásd: Tudatállapotok.)

Ez a magyarázat választ ad számos kérdésre. Az emberi memória információkapacitásának problémája azonnal megoldódik. Az emlékek előhívása pedig azért ütközik időnként nehézségekbe, mert az életből kell őket a fizikai agyhoz köthető tudatba hozni, tehát egy áramló közegből rögzített formájú közegbe), másrészt az élet és a fizikai test állapota is folyton változik. Jelentős trauma utáni emlékezetkiesés azzal magyarázható, hogy a fizikai és élettest közötti kapcsolat olyan mértékű kárt szenvedett, hogy az emlékek felmerülése akadályozott. Bizonyos betegségek miatt a z élet és a fizikai test állapota is megváltozik, ezért az emlékek felidézése is nehezebbé válhat. Annak az oka is érthetővé válik, hogy miért inkább az élmény elraktározásakor meglévő tudatállapothoz hasonló állapotba kerülés idején sikerül a felidézés. És a klinikai halálból visszatért emberek emlékezetének hirtelen kitágulását is valóságosan lezajló eseményeknek tartja az antropozófia, melyek során a (életfilm-élmény) is azért történik, mert a testből kiemelkedő élet mintegy kiszabadul a fizikai testből és az emlékek felidézésének további testi akadálya megszűnik. Agyba tükrözni az életbe vésett képzetek jeleit sokkal nehezebb, mintha az előhíváshoz nem kellene igénybe venni a fizikai testet. Paradoxul hangzik, mégis elsősorban a fizikai agy a legfőbb akadálya annak, hogy már földi életünk során is ilyen átfogó emlékezettel rendelkezzünk.

A memória fejlesztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Baddeley, A., Eysenck, M. W., & Anderson, M. C. (2010) Emlékezet. Budapest, Magyarország: Akadémiai kiadó

  1. Baddeley, A., Eysenck, M. W., & Anderson, M. C. (2009). Memory. Hove and New York: Psychology Press.
  2. Shallice, T., & Warrington, E. K. (1970). Independent functioning of verbal memory stores: A neuropsychological study. Quarterly Journal of Experimental Psychology, 22(2), 261-273.
  3. Baddeley, A.D. (2000). The episodic buffer: a new component of working memory?. Trends in Cognitive Science 4(11), 417–23. doi:10.1016/S1364-6613(00)01538-2. PMID 11058819.
  4. Rudolf Steiner: A világ és az ember, Clusium, Kolozsvár, 1993. Az ember mivolta c. fejezet