Dániel könyve

Dániel könyve a Biblia Ószövetségének egyik legismertebb, prófétai és erősen apokaliptikus jellegű irata. A könyv két nagy egysége udvari elbeszéléseket (Dán 1–6) és jelképes látomásokat, angyali magyarázatokat (Dán 7–12) egyesít; központi témája Isten uralma a világbirodalmak felett, a hűség és kitartás próbái, valamint az igazak végső igazolása.

A héber Biblia (a Tanakh) kánonjában a Ketuvím (Írások) részébe tartozik, míg a keresztény bibliák többsége a prófétai könyvek között – a görög fordítások és a Vulgata hagyományának hatására – a „nagypróféták” közelében, rendszerint a végén helyezi el. A könyv szöveg- és kánontörténete sajátosan összetett: a héber–arámi szöveg mellett a görög bibliai hagyomány három bővítést őrzött meg (a 3. fejezet betoldása, továbbá a Zsuzsanna és a Bél és a sárkány), amelyek a katolikus és az ortodox kánonban kanonikusak (deuterokanonikus, azaz a zsidó kánonban nem szereplő, de az egyházi kánonban elfogadott részek), míg a zsidó és a legtöbb protestáns kánon nem tekinti őket kanonikusnak.

A könyv helye a kánonban

A zsidó hagyományban Dániel könyve nem a próféták (Nevi’im), hanem az Írások között szerepel. A kánoni hely megindoklására több magyarázatot ad a szakirodalom; gyakran hangsúlyozzák, hogy a könyv végső formájának datálása és kanonizációja a klasszikus prófétai kor utánra tehető, illetve hogy a mű műfaja (udvari elbeszélés + apokaliptikus látomás) eltér a „klasszikus prófétai” könyvek formájától.

A keresztény hagyomány ezzel szemben a prófétai könyvek között tartotta számon, mert a látomások és a „messiási ország” témája – különösen Dán 7 „Emberfia”-képe és Dán 9 „hetven hét” szakasza – erősen meghatározta a későbbi keresztény értelmezéstörténetet és liturgikus olvasmányhasználatot.

Szöveg, nyelv, kéziratok

Nyelvek

A protokanonikus (héber–arámi) Dániel két nyelven maradt fenn:

• héber: 1,1–2,4a; 8,1–12,13
• arám: 2,4b–7,28

A görög hagyományban fennmaradt bővítések (a 3. fejezet betoldása, továbbá Dán 13–14) főként ógörög szövegtanúkból ismertek.

A görög Dániel két fő szövegformája: Ógörög és Theodotion

A könyv görög szövegének két fő változata ismert: az ún. „Ógörög” (Old Greek; a Szeptuaginta Dániel-hagyományához kötve) és a Theodotion nevéhez kapcsolt görög szöveg. A keresztény kéziratos és liturgikus hagyományban általában a Theodotion-féle szöveg vált uralkodóvá, míg az Ógörög Dániel a szövegkritika és a történeti rekonstrukció szempontjából fontos tanú maradt.

A két görög szöveg különbségei nem pusztán stílusbeli árnyalatok. A kutatásban elterjedt összefoglalás szerint:

• az 1–3. fejezetekben az Ógörög és a Theodotion több ponton közelebb áll egymáshoz, de már itt is megfigyelhető az eltérő fordítói profil;
• a 4–6. fejezetekben a különbségek a legerősebbek: a szöveg sorrendje, a hangsúlyok és egyes betétek eltérhetnek, ami részben eltérő szöveghagyományt vagy fordítói stratégiát valószínűsíthet;
• a 7–12. fejezetekben a két görög szöveg ismét közelebb kerül egymáshoz.

Fordítástechnikailag a Theodotion-féle szöveg sok értékelés szerint formahűbb, terminológiailag egységesebb és a héber–arámi szövegszerkezethez közelebb áll, míg az Ógörög gyakran funkcionálisabb, narratívabb és teológiailag értelmezőbb megoldásokat alkalmaz. Tartalmi példáként gyakran említik, hogy az Ógörög a 3. fejezetben tágabban és „birodalmiabb” retorikával festi meg a király hatalmát, illetve a 4. fejezetben a király hitvalló–doxologikus részeit eltérő helyre és eltérő terjedelemben közli. A görög hagyomány szövegszámozása és fejezetbeosztása emiatt több ponton eltérhet a héber (maszoréta) hagyománytól, különösen a 3–6. fejezetek környékén.

A maszoréta szöveg és a korai tanúk

A héber–arámi szöveg fő hagyományos alapja a maszoréta szöveg, amelyet a modern fordítások és kritikai kiadások rendszerint alapul vesznek. A könyv korai tanúi közé tartoznak a holt-tengeri tekercsek (Qumrán) Dániel-töredékei is, amelyek jelzik, hogy a könyv (legalábbis egyes részei) a Kr. e. 2–1. században már tekintélyesnek számítottak és használták őket.

Tartalma

I. rész: Udvari elbeszélések (1–6. fejezet)

Az első rész udvari elbeszélései Dániel és társai babiloni, majd a birodalmi hatalomváltás után perzsa–méd keretben értett történeteit mondják el. A fő kérdés az, miként marad hű az ember Istenéhez idegen udvari kultúrában, és miként mutatkozik meg Isten szuverenitása a királyok és rendeletek fölött.

• 1. fejezet: Dániel és társai a királyi udvarba kerülnek; a királyi étkezés elutasítása a vallási identitás jelképeként.
• 2. fejezet: Nabukodonozor álma a különböző anyagokból álló szoborról; Dániel magyarázata a birodalmak váltakozásáról; a „kő” motívuma.
• 3. fejezet: A három ifjú a tüzes kemencében; a görög hagyomány betoldásaiban Azarjás imája és a három ifjú éneke kap hangsúlyt.
• 4. fejezet: A király megaláztatása és helyreállítása (a gőg és az isteni ítélet motívuma).
• 5. fejezet: Baltazár lakomája; a falra írt titokzatos szöveg („mene, tekel…”) és annak értelmezése.
• 6. fejezet: Dániel az oroszlánok vermében; a hűség és a csodás szabadítás mintája.

II. rész: Látomások és apokaliptikus kinyilatkoztatások (7–12. fejezet)

A második rész apokaliptikus jellegű: jelképes látomások, angyali magyarázatok és történeti panorámák váltakoznak benne. A látomások üzenete a hűségesek bátorítása, az üldözés időbeli korlátozottsága, illetve Isten végső igazságszolgáltatása.

• 7. fejezet: Négy fenevad a tengerből; az „Öregkorú” (arámiul ’Attīq Yōmīn, gyakran „Napok Ókorúja” fordításban) ítélete; az „Emberfia”-kép és a „szentek” részesedése az uralomban.
• 8. fejezet: A kos és a kecskebak; a perzsa és görög korszak jelképes leírása; a „kis szarv” és a szentély válsága; a „támíd” (a jeruzsálemi templomban naponta bemutatott állandó áldozat) megszüntetésének motívuma.
• 9. fejezet: Dániel imádsága és a „hetven hét” kijelentése; a szöveg értelmezéstörténetében messiási és történeti olvasatok egyaránt jelentősek.
• 10–12. fejezet: Hosszú angyali kinyilatkoztatás az északi és déli királyok konfliktusairól; üldözés és „vég ideje”; a feltámadás és végső jutalom/büntetés egyik legvilágosabb ószövetségi megfogalmazása (12,2–3).

Deuterokanonikus bővítések (görög hagyomány)

A katolikus és ortodox Bibliákban a könyv tartalmazza a Dániel-kiegészítéseket is:

• Azarjás imája és a három ifjú éneke (Dán 3 betoldása),
• Zsuzsanna (Dán 13),
• Bél és a sárkány (Dán 14).

Keletkezése és szerkezete

Hagyományos álláspont

A zsidó és keresztény hagyomány a könyvet Dániel prófétának tulajdonította, és a történeti keretet a babiloni fogság idejére (Kr. e. 6. század) tette. E hagyomány a könyv első személyű látomásbeszámolóira, Dániel későbbi recepciójára és a prófétai jellegre hivatkozott.

Modern bibliatudományi megközelítések

A modern kutatásban elterjedt, hogy a könyv végső szerkesztése a Kr. e. 2. században, a hellenisztikus korszak és a makkabeusok korának vallási-politikai válságai idején történt. Sok rekonstrukció szerint az arámi udvari elbeszélések (2,4b–7,28) önálló hagyományként is keringhettek, majd egy nagyobb kompozícióba illeszkedtek a héber részekkel (1; 8–12). Más megközelítések a mű egységesebb szerkesztését hangsúlyozzák, és a párhuzamos birodalomképek (Dán 2 és Dán 7), valamint a motívumok ismétlődése alapján tudatos kompozíciót feltételeznek.

A datálás vitájában fontos szempontként szokták említeni, hogy a 11. fejezet számos részlete a hellenisztikus korszak (különösen a szíriai–egyiptomi konfliktusok és IV. Antiokhosz kora) eseményeihez illeszthető. Emellett a „méd korszak” sajátos szerepeltetése (például „Dáriusz, a méd”) több értelmező szerint arra utal, hogy a könyv a Babilon és a Perzsia közé egy külön méd szakaszt illeszt be, ami az ókori kronológiával nem egyeztethető egyszerűen; ezt a jelenséget a modern datálás egyik érvének is szokták tekinteni.

Műfaj és cél

A Dániel könyve az ószövetségi apokaliptika egyik kulcsirata. Az apokaliptikus irodalom jellegzetessége, hogy jelképes látomásokkal, angyali közvetítéssel és „végidő”-horizonttal értelmezi a történelmet, és a közösségnek reményt ad Isten végső igazságszolgáltatásában. A könyv udvari elbeszélései és látomásai közös üzenete, hogy a politikai hatalmak uralma átmeneti, Isten uralma pedig maradandó, és a hűség – még üldözésben is – végső igazolást nyer.

Újszövetségi recepció

A könyv a Újszövetségben kiemelkedően erős visszhangot kap. A keresztény értelmezéstörténetben különösen fontos, hogy az „Emberfia” (Dán 7) képét Jézus több helyen önmagára alkalmazza (például a főpapi kihallgatás kontextusában), és a dánieli apokaliptikus motívumok – birodalmi képek, ítéletjelenet, „utálatosság” és „vég ideje” – a szinoptikus eszkatológiai beszédekben és különösen a Jelenések könyve szimbolikájában is meghatározó szerepet játszanak. A keresztény teológiai hagyomány ezért Dánielt gyakran a későbbi apokaliptikus gondolkodás egyik alap-szövegének tekinti.

Értelmezéstörténet

A „négy birodalom”

A Dán 2 (szobor-álom) és Dán 7 (négy fenevad) sok értelmező szerint párhuzamos történeti panorámát ad. A birodalmak azonosításáról több hagyomány létezik; gyakori a Babilon – méd–perzsa korszak – görög korszak – Római Birodalom azonosítás. Más olvasatok külön kezelik a méd és perzsa szakaszt, illetve eltérően azonosítják a negyedik hatalmat, részben a könyv saját kronológiai és narratív jelzései (például a „méd” hangsúly) miatt.

A „kis szarv” és a szentély válsága

A „kis szarv” (Dán 7 és 8) értelmezése a történeti-kritikai irodalomban gyakran IV. Antiokhosz Epiphanész korával és a szentély válságával kapcsolódik össze, míg a patrisztikus és középkori keresztény recepcióban a történeti megfelelések mellett tipológiai és eszkatologikus olvasatok is megjelentek (a történeti üldöző „előképe” a végidők ellenségének).

A „hetven hét” (Dán 9)

A Dán 9,24–27 („hetven hét”) a zsidó és keresztény értelmezéstörténet egyik legtöbbet tárgyalt szakasza. A keresztény hagyományban gyakran messiási olvasatot kapott, és több értelmezés kapcsolta össze Jézus küldetésével, illetve Jeruzsálem későbbi pusztulásával; más, történeti-kritikai megközelítések a szakaszt a hellenisztikus kor válságkörnyezetében értelmezik, vagy többrétegű szerkesztést feltételeznek.

Értelmezési hagyomány

A katolikus hagyomány a könyvet az üdvtörténet egészében olvassa: a birodalmak váltakozásával szemben Isten uralmának győzelmét hangsúlyozza, és a könyv messiási–eszkatologikus rétegeit Krisztus és Isten országa felől értelmezi. A katolikus bibliahasználatban a görög bővítések (Dán 3 kiegészítései; Dán 13–14) is a kanonikus könyv részének számítanak; e részek megőrzésében és nyugati egyházi továbbadásában a Vulgata szöveghagyománya különösen fontos szerepet játszott.

A katolikus kánon rögzítésének történetében a tridenti zsinat (1546) jelentős állomás: a zsinati döntés megerősítette a deuterokanonikus részek kanonikus státuszát, összhangban a középkori latin bibliahasználattal. A patrisztikus kommentárirodalomban kiemelkedő hatású Jeromos Dániel-kommentárja, amely egyszerre tárgyalja a könyv történeti hátterét, a görög hagyományt és a tipológiai értelmezéseket; a korai keresztény apokaliptikus olvasatban pedig fontos szerepet játszott Hippolütosz Dániel-értelmezése is.

Források

• Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983.
• Scolar: Kézikönyv a Bibliához, 2014.

Ajánlott irodalom

• John J. Collins: Daniel: A Commentary on the Book of Daniel. Hermeneia, 1993.
• John J. Collins: Daniel: With an Introduction to Apocalyptic Literature. 1984.
• James C. VanderKam – Peter Flint: The Meaning of the Dead Sea Scrolls. 2002.
• Shemaryahu Talmon: „Daniel”, in: Robert Alter – Frank Kermode (szerk.): The Literary Guide to the Bible. 1990.
• Jeromos: Commentariorum in Danielem (ókeresztény latin kommentár; több modern kiadásban).

Dániel könyvének szövege

• Dániel könyve (Biblia, Szent István Társulat) (katolikus)
• Dániel könyve (Biblia, Káldi–Neovulgáta) (katolikus)
• Dániel könyve (Biblia, Magyar Bibliatársulat újfordítás) (protestáns)

Kapcsolódó szócikkek

• Dániel könyvének kiegészítései
• Dániel próféta
• Apokaliptika
• Makkabeusok
• IV. Antiokhosz Epiphanész
• Szeptuaginta
• Vulgata
• Holt-tengeri tekercsek
• Qumrán
• Theodotion
• Jelenések könyve