Richard Feynman

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Richard Feynman
RichardFeynman-PaineMansionWoods1984 copyrightTamikoThiel bw.jpg
Született
1918. május 11.
New York
Elhunyt
1988. február 15. (69 évesen)
Los Angeles
Foglalkozása fizikus
szerző
mérnök
Iskolái Princetoni Egyetem
Massachusetts Institute of Technology

Richard Feynman az IMDb-n
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Richard Feynman témájú médiaállományokat.
Richard Feynman fiatalkori képe

Richard Phillips Feynman (1918. május 11.1988. február 15.) a 20. század egyik legnagyobb hatású amerikai elméleti fizikusa.

Pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

New Yorkban született, a Massachusetts Institute of Technology-n (MIT) végezte az alapszakot 1939-ben, majd a Princetonra nyert felvételt, ahol 1942-ben kapta meg doktori címét John Wheeler témavezetése alatt.

1943-ban Los Alamosba költözött, ahol részt vett az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan Projektben, az elméleti részlegben dolgozott Hans Bethe keze alatt. A sok tehetséges tudós közül is kiemelkedett, fiatal kora ellenére. Robert Oppenheimer ezt mondta róla: „A legragyogóbb fiatal fizikus itt.”

Feynman írásai, amik ebben az időszakban keletkeztek, kevésbé foglalkoztak a bombával, inkább a feleségéről írt, aki ekkor már súlyos beteg volt. 1942-ben házasodtak össze, Feynman családjának tiltakozása ellenére. Felesége egy Albuquerque-i szanatóriumba költözött, hogy közelebb lehessenek egymáshoz, és 1945 júniusában halt meg, az első atombomba kísérleti robbantása előtt egy hónappal.

Feynman 1945-ben elfogadta a Cornell egyetem professzori állását és 1950-ig itt tanított fizikát, amikor átment a California Institute of Technology-ra (CalTech) tanítani és élete végéig ott maradt.

A Cornellen már elkezdte megújítani a kvantumelektrodinamikát (QED), melynek néhány ismert problémáját vizsgálta. A kvantumelektrodinamika a fizikának az az ága, ami az elektron és a foton kölcsönhatásaival foglalkozik.

Az elektron első közelítésben pontszerű kiterjedésű, aminek elektromos tere a távolsággal négyzetes arányban csökken. „De mi van a töltéssel, ha a távolság nulla, vagyis magát az elektront vizsgáljuk?” - tette fel a kérdést Feynman.

Ezen a ponton a töltésnek (és mivel pontról van szó, a töltéssűrűségnek) végtelennek kellene lennie. Ennek, és hasonló abszurditásoknak a kezeléséhez a fizikusok különféle matematikai eszközöket fejlesztettek ki, amikkel lehetővé vált a végtelenek eltávolítása a képletekből. Ezek azonban mesterségesen beillesztett trükkök voltak, ugyanis az elektron töltése itt is pontosan mérhető és véges értékű. Az akkori elméleti megközelítések tehát hibásak voltak.

Freeman Dyson úgy jellemezte Feynmant ebben az időszakban, mint aki „nem értette a kvantummechanika hivatalos, elfogadott verzióját”, ezért „újból ki kellett találnia a kvantummechanikát” olyan formában, amit ő is megértett.

Feynman az általa kitalált új megközelítést 1948-ban a Physical Review-nak küldte el ezzel a címmel: „Space-Time Approach to Non-Relativistic Quantum Mechanics” (=a nem-relativisztikus kvantummechanika megközelítése a téridő szempontjából), az újság azonban nem közölte az írását. Ebben vezette be az útintegrálok fogalmát, amire másképpen „a történetek összegzése” néven hivatkozott.

Feynman megközelítésében egy olyan esemény valószínűsége, ami többféleképpen is megtörténhet (mint például egy elektron megtalálási valószínűsége egy bizonyos ponton), azoknak a valószínűségeknek az összege, ahogyan az esemény lejátszódhat. Ha ezeket a valószínűségeket összeadják, az eredmény a Schrödinger-hullám lesz - jegyzi meg Feynman.

1949-es írásában Feynman megmutatja, hogyan kell kiszámolni ezeknek az útintegráloknak az összegét egy egyszerű módszerrel, amiket azóta Feynman-diagramnak vagy Feynman-gráfnak neveznek. Ez volt az a terület, ahol az 1965-ös fizikai Nobel-díjat megosztva kapta Julian Schwinger és Sin-Tiro Tomonaga mellett.

A jelölésre az volt az első reakciója, hogy elutasítja, mert az volt a félelme, hogy a Nobel-díj annyira híressé teszi, hogy utána nem tud a fizikával eleget foglalkozni. Barátai azonban figyelmeztették, hogy a Nobel-díj elutasítása is médiasztárrá emelhet valakit, ezért inkább elfogadta a díjat.

Szupravezetéssel is foglalkozott, továbbá részecskefizikával. 1955-ben egy új modellt javasolt, ami a folyékony hélium felépítését írja le.

1958-ban ő és Murray Gell-Mann közösen publikáltak egy elméletet a gyenge kölcsönhatásokról, ami kiterjesztette Fermi elméletét, mert számításba vette a paritássértéseket is. 1968-as Stanfordi látogatása alatt kezdett dolgozni az erős nukleáris kölcsönhatásokon. A protont olyan pontszerű részecskékből állónak tekintette, amiket „parton”-nak nevezett el, és amik nem lépnek interakcióba egymással. Ezekre azért volt szükség, mert ezzel meg lehetett magyarázni a Stanfordi lineáris gyorsító (angol rövidítése: SLAC) által regisztrált rugalmatlan szóródásos ütközéseket.

Az 1963-ban megjelent Feynman Lectures in Physics (előadások a fizikáról) óta Feynman ismertté vált a nagyközönség előtt is. Nemzetközileg ismertté az 1980-as években vált, amikor több tévészereplést is vállalt, és kiadta a „Tréfál, Feynman úr?” című könyvét (1985).

Ritka kombinációja volt a komolyságnak és őszinteségnek, és ugyanakkor annak, hogy irtózott a formalitásoktól, élvezte az életet (például megtanult dobolni).

Amikor 1986-ban felkérték a Challenger-katasztrófa kivizsgálásában való részvételre, arra gondolt, hogy ez egy tudományos vizsgálat lesz.

Önálló kérdezősködései és a mérések megismerése nyomán hamarosan világossá vált számára, hogy a katasztrófa közvetlen oka az O-gyűrűk tömítésének hibája volt, amit a gyorsítórakétában használtak. Az űrsikló felbocsátásának reggelén a hőmérséklet fagypont alatt volt, és ilyen hőmérsékleten ezek a tömítések elvesztették rugalmasságukat. Feynman tudomására jutott, hogy a NASA képviselői is ismerték ezt a lehetséges hibát, mert a tömítést gyártó cég figyelmeztette őket. A vizsgálóbizottság tévétájékoztatóján, anélkül, hogy előzőleg egyeztetett volna a bizottság vezetőjével, egy kancsó vizet és jeget kért, egy szorító bilincsel összeszorította a gyűrűt és belehelyezte a pohár jeges vízbe. Néhány perc múlva az O-gyűrűt kivéve és megszabadítva azt a bilincstől, az láthatóan lassabban nyerte vissza eredeti formáját mint egyébként.

Eredményeit a bizottság megállapításainak mellékleteként adták ki. Feynman észrevette, hogy bár a bizottság is állapított meg hiányosságokat, amik a NASA vezetőit terhelték, ezek a megállapítások a jelentés apró részleteiben szétszórva helyezkedtek el, és ezeket csak a legéberebb olvasók fedezhették fel. Mielőtt a bizottság egyetértett volna a jelentés olyan publikálásában, amibe Feynman is beleegyezett, előtte azzal kellett fenyegetnie őket, hogy nem írja alá a jelentést, és megállapításait önállóan jelenteti meg.

Feynman ezeket a washingtoni tapasztalatait kiábrándítónak találta. Egész életében a természet jelenségeit próbálta megérteni. Az általa végzett munka nehéz volt, intenzív gondolkodást igényelt. Washingtonba azzal a szándékkal ment, hogy ugyanezt az erőfeszítést kell a bizottság tagjaként is megtennie. Azonban olyan emberekkel kellett dolgoznia, akik bár nem voltak csalók, hazudozók vagy lusták, de csak kevéssé voltak érdekeltek az igazság kiderítésében. Fontosabb volt számukra, hogy olyan történetet tálaljanak a washingtoni törvényhozók, a NASA és az amerikai emberek elé, ami elfogadható a számukra. Feynman ekkor már komolyan beteg volt. 1978-ban rosszindulatú daganatot távolítottak el a hasából, 1986-ban pedig csontvelőrákot állapítottak meg nála. A hasüregi rák visszatért 1987-ben, és nem sokkal ezután Feynman elhunyt veseelégtelenségben.

A gravitációról és számítógépekről szóló írásai halála után jelentek meg.

Az elméleti fizikában elért jelentős eredményeiért 1954-ben Albert Einstein-díjat kapott.

Egyik életrajzírója szerint Feynman egy iskolai intelligenciateszten csupán a 125-ös értéket érte el, ami magas ugyan, de nem kiugróan.[1]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Leonard Mlodinow: Feynman szivárványa, Szépség a fizikában és az életben, Park Könyvkiadó, Budapest, 2004 – ISBN 963-530-627-X
  • Richard Feynman: Mit érdekel a mások véleménye?, Park kiadó, 2008. ISBN 978-963-530-791-3
  • John Daintith (szerk.): Biographical Encyclopedia of Scientists, 3rd edition, CRC Press, 2009, ISBN 978-1-4200-7271-6

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Richard_Feynman című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. J. Gleick: Genius. The life and science of Richard Feynman. New York, Pantheon. 1992.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Richard Feynman témájú médiaállományokat.