Luis Walter Alvarez

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luis Walter Alvarez
LWA Picture Final.jpg
Luis W. Alvarez
Született 1911. június 13.
San Francisco
Elhunyt 1988. szeptember 1.(77 évesen)
Berkeley, Kalifornia
Foglalkozása fizikus
Iskolái Chicagói Egyetem

Luis Walter Alvarez (1911. június 13.1988. szeptember 1.) fizikai Nobel-díjas amerikai fizikus.

1968-ban Fizikai Nobel-díjat kapott "jelentős eredményeiért a részecskefizikában, különösképp a nagyszámú rezonanciaállapot felfedezéséért, mely azáltal vált lehetővé, hogy továbbfejlesztette a hidrogén buborékkamrát és az adatok vizsgálatát"

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Luis Alvarez nagyapja spanyol származású volt. Fiatalként különösen érdekelték a gépek, berendezések technológiája. 11 éves korában, mikor az újságban olvasott egy új találmányról, a rádióról, apja segítségével épített egyet.

18 évesen kezdett el fizikát tanulni a Chicagói Egyetemen. 1936-ban doktori címet szerzett, utána közvetlenül Berkeleyben, a Kaliforniai Egyetem tantestületének tagja lett, a Sugárlaboratórium vezetője.

1938-ban fedezte fel, hogy bizonyos radioaktív elemek egy héjelektron befogásával (a Jukava Hideki és Szakata Sóicsi által megjósolt K-befogás) bomlanak el. Az atomhéj egy elektronja egyesül a maggal, és így eggyel kisebb rendszámú elem keletkezik.

1939-ben elsőként mérte meg a neutron mágneses momentumát Felix Blochhal. (A mágneses momentum a neutron mágneses mezejének erősségének és irányának jellemzője.)

1940 és 1943 között a cambridge-i Massachusetts Institute of Technology munkatársa lett. Itt a mikrohullámú radarberendezés kifejlesztésén dolgozott. 1943 és 1944 között a Chicagói Egyetem munkatársa lett.

A második világháború alatt a Los Alamos Nemzeti Laboratórium munkatársaként dolgozott. Részt vett az atombomba kifejlesztésében a Manhattan terv keretében. Javaslata szerint az atombomba felrobbantását láncreakciót előidéző belső robbanás segítségével valósították meg. Korábbi munkái miatt dolgozott a mikrohullámú jelzőberendezések és radarantennák kifejlesztésében, valamint egy földi irányítású leszállórendszer kidolgozásában. Az ő eljárása alapján vezették be azt az eljárást, amely során radart használtak a bombázás során a cél megjelölésére.

1945-ben a fizika professzora lett.

1949-ben, az első szovjet kísérleti atomrobbantás után Ernest Lawrence-szel felkereste Teller Edét, és a hidrogénbomba munkálatainak folytatására buzdította.

A második világháború után Alvarez segédkezett az első lineáris protongyorsító építésénél (a berendezés az ő nevét viseli: Alvarez-LINAC) és kifejlesztette a folyékony hidrogénnel töltött buborékkamrát, amellyel ki lehet mutatni a szubatomi részecskéket és azok reakcióit. Kísérletei során számos, úgynevezett instabil elemi részecskét fedezett fel. A hatvanas évek végén elsőként alkalmazta a müontechnikát az egyiptomi Kefrén-piramis letapogatásához. Ezzel az eljárással bebizonyította, hogy nincs rejtett kamrája a piramisnak.

1978-ban professor emeritus címet kapott.

1980 táján népszerűsítette fiának, a geológus Walter Alvarez katasztrófaelméletét.

(Megállapítása szerint a Földet egy olyan, nagy irídiumtartalmú agyagréteg borítja, ami 65 millió évvel ezelőtt keletkezett. Álláspontja szerint ez csak úgy jöhetett létre, hogy a Föld összeütközött egy kisbolygóval vagy egy üstökössel. Véleménye szerint ez okozta a dinoszauruszok kipusztulását is.)

Kitüntetései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]