Pietrelcinai Szent Pio

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pio atya
Padre Pio.jpg
Pietrelcinai Szent Pio
Pap, szerzetes, stigmatizált, misztikus
Születése 1887. május 25., Pietrelcina, Olasz Királyság
Halála 1968. szeptember 23. (81 év), San Giovanni Rotondo,Olaszország
Egyháza Római Katolikus Egyház
Boldoggá avatása 1999. május 2., Róma
Boldoggá avatta: II. János Pál pápa
Szentté avatása 2002. június 16., Róma
Szentté avatta: II. János Pál pápa
Kegyhely San Giovanni Rotondo (itt élt és itt van eltemetve is)
Ünnepnapja szeptember 23.
Minek/kiknek a védőszentje? a katolikus kamaszok és a civil önkéntesek védőszentje

Francesco Forgione (Pietrelcina, 1887. május 25.San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.) stigmatizált olasz római katolikus pap, kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatták.

Kezdeti évek (1887—1903)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forgione Ferenc 1887. május 25-én látta meg a napvilágot a dél-olasz, Sanvio tartománybeli kisvárosban, Pietrelcinában, Grazio Mario Forgione (1860–1946) és Maria Giuseppa de Nunzio Forgione (1859–1929) második gyermekeként. 4 testvére közül volt egy bátyja: Mihály, és három húga: Felicita, Pellegrina, és Grazia (aki később apáca lett). Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték meg a betevőre valót. Édesanyja ragyogó, világos szemű asszony. Reggeltől késő estig dolgozott. Amíg mezei munkák voltak, a földeken, később otthon a lakásban és a ház körül látta el háziasszonyi, sőt hosszú időn át a családfői teendőket. Édesapja szintén munkás ember volt. Azért, hogy Ferenc tanulhasson Amerikába utazott dolgozni. A várfal mellett húzódó, közeli Szent Anna kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrált is. A keresztelésben a Ferenc nevet kapta. Később azt mondta, hogy öt éves korára már tudta, hogy életét Istennek fogja szentelni. Sűrűn vállalt vezeklést, anyja egyszer rajtakapta, amint a földön alszik egy nagyobb követ használva párnaként. Tíz éves koráig állatőrzéssel foglalkozott, ami késleltette tanulmányainak megkezdését. Egyszerű életet éltek, de későbbi visszaemlékezéseiben ezt írta: „családunkban nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink se.” [1]

Gyermekkorában Ferenc mennyei látomásokról és elragadtatásokról számolt be. 1897-ben, miután elvégezte az elemi iskolát Ferenc hívást érzett a szerzetesi életre, amikor egy fiatal kapucinus szerzetessel beszélt, aki akkor a vidéken gyűjtött adományokat. Amikor kifejezte szándékát szüleinek, elutaztak Morconéba egy közösséghez, amely 21 kilométerre északra volt Pietrelcinától, hogy megtudják, fiuk beléphet-e a kapucinus rendbe. Az ottani szerzetesek elmondták a szülőknek, hogy szeretnék Ferencet felvenni a közösségükbe, de magasabb tanulmányi szintre van szükség ehhez.

Ferenc apja az Egyesült Államokba utazott, hogy munkát keressen, amelynek keresetéből kifizetheti fia magánóráit. Ez idő alatt bérmálkozott Ferenc 1899. szeptember 27-én. Elvégezte a magániskolát és megszerezte a megbeszélt tanulmányi fokozatot. 1903. január 6-án, 15 évesen, belépett a morconei kapucinus szerzetesek noviciátusába, ahol január 22-én felöltötte a ferences habitust és megkapta a Pio nevet, V. Piusz pápa tiszteletére, aki Pietrelcina védőszentje volt. Letette az egyszerű szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat.

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferenc csendes, nyugodt gyerek volt. Ha édesanyja játszani küldte, gyakran kérdte, hogy maradhasson: „Nem szeretnék, mert csak rosszalkodnak.” Józan ítélőképességgel saját maga választotta meg barátait, elkerült minden alattomos és álnok gyereket. Vézna, de egészséges gyerek volt. Nem alkudott meg, kötelességtudó volt. Sok életrajzírója úgy mutatja be őt, mint besavanyodott koravén, kedvetlen gyereket. Ezt cáfolják kortársai, egykori játszótársai, ő maga pedig így emlékezett vissza évtizedekkel később: „Örültem a játéknak, örültem ha láthattam a vidáman játszó pajtásokat, szerettem az ízléses, szellemes tréfákat.[2]

Ferenc magániskolába kerülése után Don Tiziani felügyelete alá került. Don Tiziani korábban pap volt, de a reverendát szögre akasztotta, és felcserélte egy asszonnyal. Bár Don Tiziani tanítványaival szemben tartózkodó volt, mégsem lehetett a botrányt a papi hűtlenséget titokban tartani. Otthon feleségét és lányát vádolta. Feltárta előttük belső lelki gyötrelmeit, önvádjait, szemükre vetette, hogy mindez miattuk van. Az effajta, kulisszák mögötti színjáték kihallatszott, a tanulószoba sarkába húzódott gyermekek mindent hallottak. Ferencet ezek a szín nélküli fellépések teljesen megzavarták. Egy napon édesanyja érdeklődött a tanítónál a fiú előrehaladása felől. Fájdalommal kellett hallania: „Egyáltalán nem halad a gyerek. - És ha meg is érti a tananyagot, azonnal a templomba szalad: reggel misére, este ájtatosságra, hol marad hát ideje a tanulásra?” Amikor a kis Ferenc hazament a templomból, kitört a vihar. Ferenc a szemrehányásokra egy szót se válaszolt. Végül édesanyja kétségbeesetten kiáltott fel: Most mit írjak a papának, aki miattad van tőlünk távol, érted dolgozik, hogy tanulhass, hogy páter lehess?! Ferenc könnyekre fakadt és csak annyit mondott: „Mama, nem vagyok bűnös, mert nem tanulok, azért sem mert templomba járok. Mama, arról van szó, hogy a tanító egy rossz pap.” Amíg ezek otthon Itáliában történtek édesapjának egyre az járt az eszében, hogy ha fia páter akar lenni, tanulhat valami jót egy kiugrott paptól? Azonnal írt feleségének, hogy vegye ki az iskolából. Édesanyja Angelo Caccavot választotta új magántanárnak és megérte, hogy fia osztályelső lett. [3]

Vallásos légkör[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pietrelcina vallásos falu volt, ahol az év összes ünnepnapját megtartották és a szenteket is nagy tisztelet övezte. Bár írástudatlanok voltak, Ferenc szülei megjegyezték és gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket. A család tagjai naponta jártak Szentmisére, esténként imádkozták a rózsafüzért és Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe előtt három napos böjtöt tartottak. Úgy tartják, hogy Ferenc gyermekkorától kezdve látta Jézust, Szűz Máriát és az őrzőangyalát, és beszélgetni is tudott velük, és amíg gyermek volt, meg volt róla győződve, hogy erre mások is képesek.

Szerzetesség (1903—1968)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1903. január 6-án belépett a morconei Kapucinus Ferences Testvérek Rendjébe, ahol ugyanebben a hónapban öltötte föl a ferences habitust és kapta a Frater Pio nevet (=Pio testvér). Novícius korában állítólag gyakran érték támadások a Gonosztól, aki egy esetben egy vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg egy éjszaka a cellájában.

A hat évig tartó papi tanulmányok megkezdése előtt, ökrös szekéren utazott Assisi Szent Ferenc Szerzetesrendjébe. Három évvel később, 1907. január 27-én, ünnepélyes fogadalmat tett. Tizenhét évesen hirtelen megbetegedett, rosszul érezte magát, étvágytalanságra, álmatlanságra, kimerültségre, ájulásra és szörnyű fejfájásra panaszkodott. Sűrűn hányt és csak tejet és sajtot tudott enni. Életrajzírói szerint ez idő alatt, a testi megbetegedéseivel egyidejűleg, megmagyarázhatatlan jelenség kezdődött. Történeteik szerint az ember hangokat hallhatott a szobájából éjjelenként - néha sikításokat és ordításokat. Imádság alatt Pio testvér eszméletlen volt, mintha ott se volna. Egyik szerzetestársa azt állítja, hogy egyszer látta extázisban a föld felett lebegni.

1905. júniusában Pio testvér egészsége annyira visszaesett, hogy elöljárói egy hegyi kolostorba küldték abban a reményben, hogy a levegőváltozás jó hatással lesz rá. Egészségi állapota rosszabb lett, ekkor az orvosok azt javasolták, hogy térjen vissza szülőfalujába. Egészségi állapota ott is rosszabbra fordult.

1910. augusztus 10-én Beneventoban Paulo Schinosi püspök pappá szentelte. Négy nappal később első Szentmiséjét az Angyalos Boldogasszony plébániatemplomában mutatta be. A szentelést követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a helyeken, ahol később a stigmák megjelentek: tenyere közepén, talpán és a mellkas egy pontján.[4] A fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. Bizonytalan egészségügyi állapota miatt 1916-ig engedélyezték neki, hogy kapucinus habitust viselve a családjával maradhasson. Ezen idő alatt iskolában tanított és naponta tartott prédikációkat.

1916. szeptember 4-én Pio atyát visszarendelték a közösségbe. Így került egy földművelő közösségbe, a Kegyelmek Anyja Kapucinus Szerzetesrendbe, amely Gargano hegyein található, San Giovanni Rotondo falujában, Foggia megyében. Pio atyával együtt a közösség hét szerzetesből állt. Haláláig San Giovanni Rotondóban maradt katonai szolgálatát kivéve.

Katonai szolgálat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor kitört az első világháború, négy szerzetest választottak ki katonai szolgálatra. Ekkor Pio atya szemináriumi tanár volt és lelki vezető (spirituális.) Amikor még egy szerzetest hívtak be katonai szolgálatra, Pio atya a közösség vezetője lett. 1915. november 16-án besorozták az olasz hadseregbe és december 6-án kijelölték a 10. Mediccal alakulathoz Nápolyba. Gyenge egészsége miatt folytonosan leszerelték és behívták egészen 1918. március 16-ig, amikor is alkalmatlannak nyilvánították hadi szolgálatra és leszerelték. Összesen 182 napot töltött katonai szolgálatban.

Pio atya ezután lelki vezető lett. Öt szabálya volt a lelki növekedésre: heti gyónás, napi áldozás, lelki olvasmány, elmélkedés és lelkiismeret vizsgálat.

A heti gyónást a szoba heti leporolásához hasonlította és az elmélkedés és lelkiismeret vizsgálat gyakorlását ajánlotta napi kétszer: először reggel, a napra való felkészülésként, másodszor pedig este, a napra való visszatekintésként. A teológia gyakorlati alkalmazását gyakran úgy összegezte mára hírhedté vált mondatában, hogy: „Imádkozz, remélj, és ne aggodalmaskodj” Rá akarta vezetni a keresztényeket, hogy Istent ismerjék fel mindenben és mindenekelőtt Isten akaratát kívánják teljesíteni.

Bár Pio atya nem töltött sok időt katonai szolgálatban, egy feljegyzett eset mégis nagy katonai jelentőséggel bír. Az alábbi eset szemtanúja volt Bernardo Rosini tábornok, aki abban az időben az Egyesült Légierőnél szolgált.

Ahányszor visszatértek a pilóták a küldetésről - mondja - egy szerzetesről beszéltek, aki megjelent az égben, hogy visszafordítsa a gépeket. Mindenki nevetett ezeken a hihetetlen történeteken. De mivel ezek a történések ismétlődtek a parancsnok úgy döntött, hogy személyesen veszi elejét az ügynek. Egy repülőszázadot vezényelt, hogy megsemmisítsenek egy titkos német hadianyagraktárt San Giovanni Rotondo területén. Ezidáig senkinek sem sikerült ebbe az irányba menni a misztikus illúzió miatt, amely visszafordította a repülőket. Mivel ez már egy ideje folyt, a bázison nyugtalanság volt. Mindannyian kíváncsiak voltunk a művelet eredményére. Amikor a repülőszázad visszatért, elmentünk megkérdezni, hogy mi történt. Az amerikai parancsnok feldúlt volt. Elmesélte, hogy amint a célpont közelébe értek, ő és a pilótái láttak egy szerzetest az égben, amint magasra emeli a kezét. A bombák maguktól lehulltak a fák közé és a gépek visszafordultak, a pilóták részéről bármilyen beavatkozás nélkül. Azon az estén ez az eset volt a fő téma. Mindenkit az érdekelt, hogy ki volt ez a kísértet, akinek a gépek engedelmeskedtek. Valaki elmesélte a parancsnoknak, hogy San Giovanniban él egy stigmatizált pap, akit mindenki szentnek tart, és hogy lehet, hogy ő a felelős a gépek visszafordításáért. A parancsnok nehezen hitte el, de mihelyst lehetett meg akarta tudni az igazságot. A háború után a parancsnok néhány pilótája kíséretében megérkezett a kapucinus kolostorba. Amint átlépte a szentély küszöbét, meglátott néhány szerzetest, akik közül felismerte azt, aki megállította a repülőket. Pio atya odament hozzá, vállára tette a kezét és ezt mondta: „Szóval te voltál az, aki mindannyiunkat el akart távolítani.” A parancsnok letérdelt előtte. Pio atya a szokásos beneventói akcentusával beszélt, de a tábornok meg volt győződve arról, hogy angolul beszélt. A parancsnok, aki protestáns volt áttért a katolikus hitre.” [5]

A katonáknak a városka nem jelentett semmit. Mivel nem merészkedhettek közel, hogy a pontos célpontot meghatározzák és csak azt bombázzák, ezért az egész várost le kellett volna bombázniuk. Ez nem történt meg.

San Giovanni Rotondóban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalon, kezein a stigmákkal

1916. szeptember 4-én Piót San Giovanni Rotondóba helyezik, a Gargano hegyekbe. Vele együtt 7 atya működött a kolostorban. Katonai szolgálatát leszámítva haláláig itt élt. 1918. szeptember 20-án imádság közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a stigmák. Értelmüket látomás tárja fel Pio számára: Krisztus társa lesz a szenvedésben. A stigmák néhány héttel Pio halála előtt teljesen eltűntek testéről. A San Giovanni Rotondóban való tartózkodása alatt meglátogatta őt a fiatal pap Karol Jozef Wojtyła (a későbbi II. János Pál pápa), akinek állítólag megjósolta, hogy pápa lesz.

Gyenge egészsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyermekkori betegségei mellett Pio atya életében "asztmás hörghurutban" szenvedett. Emellett nagy volt a veseköve, amely gyakori hasüregi fájdalmat okozott neki. Továbbá krónikus gyomorhurutban is szenvedett, amely később fekéllyé vált. Szenvedett még szem-, fül-, orr- és torokgyulladásban, amely később orrnyálkahártyagyulladást és hallójáratgyulladást okozott.

1925-ben Pio atyát lágyéksérvvel műtötték, s röviddel ezután egy nagy ciszta alakult ki a nyakán, amelyet műtéti úton kellett később eltávolítani. Egy másik műtétre volt szükség, hogy eltávolíthassanak egy rosszindulatú tumort a fülén. Az operáció után Pio atyának sugárkezelésre volt szüksége, amely sikeres volt, úgy tűnik, két kezelés után.

1956-ban komoly nyálkás mellhártyagyulladást diagnosztizáltak nála. A diagnózist Professzor Cataldo Cassano állapította meg, aki személyesen is komoly mennyiségű folyadékot szívott ki Pio atya testéből. Négy egymást követő hónapban maradt ágyban ezután.

Idős korában Pio atyát ízületgyulladás kínozta. Pio atya nem engedte, hogy altassák. Az orvosok helyi érzéstelenítést alkalmaztak vagy megpróbálták leitatni, hogy kevésbé érezze a műtéteket. Egyszer azt mondta az orvosának: „Ne keverjük a kapucsínót alkohollal.” - célozva ezzel azzal a hasonlóságra, amely a kapucinus és a kapucsínó szó között fennáll.

A keresztény elmélkedés erős híveként Pio atya ezt mondta: „A könyveken keresztül az ember Istent keresi; az elmélkedés által viszont meg is találja.”

Lelki szenvedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pio atya hitte, hogy Isten szeretete elválaszthatatlan a szenvedéstől, és hogy a lélek úgy juthat el Istenhez, ha mindent elszenved. Úgy érezte, hogy a lelke egy kaotikus labirintusban van teljesen elhagyatottságba merülve mintha a pokol legmélyebb bugyrában volna. Hívei azt tartják, hogy eme lelki szenvedés ideje alatt Pio atyát megtámadta a Sátán lelkileg és testileg is. Hívei azt is tartják még, hogy a Sátán ördögi fogásokkal akarta Pio atya szenvedését növelni. Ez úgy történt, hogy megjelent a "világosság angyalaként" vagy megsemmisített vagy megváltoztatott leveleket, amelyeket a lelki vezető kapott és küldött. Ágoston atya ezt megerősítette, amikor ezt mondta:

A Sátán megjelent fiatal lányok képében, akik meztelenül táncoltak teljesen ruha nélkül, a megfeszített Krisztus képében, a szerzetesek fiatal barátjának képében, a lelki atya képében, a provinciális atya képében, X. Piusz pápa képében, az őrangyala képében, Szent Ferenc képében és a Szűzanya képében.

Ma 22 napja, hogy Jézus megengedte az ördögöknek, hogy rajtam töltsék haragjukat. Atyám, az egész testem zúzódott a verések miatt, amelyeket elviseltem ideig az ellenségeinktől. Sűrűn letépték az ingemet, hogy a csupasz bőrömet üthessék.

Gabriele Amorth atya, a Vatikán rangidős ördögűzője azt állította egy interjúban, hogy Pio atya különbséget tudott tenni a Jézus, Mária és a szentek valódi megjelenése és a sátáni illúziók között azáltal, hogy gondosan megfigyelte lelkiállapotát és azokat az érzéseket, amelyeket a jelenések közben elfogták. Pio atya leveleiben az áll, hogy türelmes maradt megpróbáltatásai közepette, mert erősen hitt abban, hogy Jézus, Mária, őrangyala, Szent József és Szent Ferenc végig vele vannak és végig segítik őt. A leveleiből kiderült, hogy Pio atya úgy tett különbséget a gonosz lelkek között, hogy megkérte őket, hogy mondják: Éljen Jézus!. Ezt a gonosz lelkek nem mondták utána.

Transzverberáció és látható stigmák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pio atya elmondása alapján már a korai papsága idején megtapasztalta a látható stigmák kevésbé feltűnő változatát, a látható stigmákét, amelyek miatt később híressé vált. Egy 1911-es levélben, amelyeket lelki tanácsadójának, Benedek atyának írt, leír valamit, amelyet már egy éve tapasztal:

Azután tegnap este történt valami, amit sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudok. A tenyereim közepén megjelent egy vörös folt, körülbelül egy pénzérme nagyságú, heves fájdalommal együtt a vörös foltok közepén. A fájdalom sokkal jobban érződött a bal tenyeremen olyannyira, hogy még mindig érzem. Emellett a lábam alatt is érzek fájdalmat.

Közeli barátja Ágoston atya írt neki 1915-ben konkrét kérdésekkel, hogy pl. mikor tapasztalt először látomásokat, hogy talán a stigmák ajándékában részesült, és hogy érezte-e Krisztus keresztútjának fájdalmait, nevezetesen a töviskoronázást és az ostorozást. Pio atya azt válaszolta, hogy látomásai noviciátus kora óta vannak (1903—1904). Leírta azt is, hogy bár megkapta a stigmákat, annyira megijedt tőlük, hogy kérte az Urat arra, hogy vegye vissza őket. Nem kívánta, hogy a fájdalom elmúljék, csak a látható sebhelyek, attól a pillanattól kezdve leírhatatlan és majdnem elviselhetetlen megaláztatásnak vélte a sebeket. A látható sebek eltűntek egy időre, de 1918 szeptemberében újra megjelentek. Jelentette, ugyanakkor, hogy a fájdalom ez idő alatt megmaradt és hevesebb volt bizonyos napokon (pénteken) és különböző körülmények között. Azt is elmondta, hogy valóban megtapasztalta a töviskoronázás és az ostorozás fájdalmát. Nem tudta pontosan megmondani a tapasztalat gyakoriságát, de azt elmondta, hogy pár éve heti rendszerességgel elszenvedte ezeket.

Ezek az élmények felelősek állítólag egészségének megromlásáért, s ezért kellett otthon maradnia. Hogy fenntarthassa szerzetesi életét mialatt távol volt a közösségtől naponta mondott Misét és tanított az iskolában.

Keresztes Szent János így írja le a transzverberáció jelenségét:

A lélek Isten szeretetétől meggyújtva egy szeráf támadása alá kerül, aki átszúrja azt egy tüzes dárdával. Ez a lelket sebzetten hagyja, ami szenvedést okoz neki túlcsorduló isteni szeretetből.

Az első világháború még zajlott, és 1918 júliusában XV. Benedek pápa, aki a világháborút "Európa öngyilkosságának" nevezte, megkért minden keresztényt, hogy imádkozzanak a háború véget éréséért. Ugyanezen év július 27-én Pio atya felajánlotta magát áldozatként a világháború véget éréséért. A napok teltek augusztus 5.-e és 7.-e között, s Pio atyának látomása volt, amelyben megjelent Krisztus és átszúrta az oldalát. Ennek eredményeként Pio atyának valós seb keletkezett az oldalán. Ezt az eseményt "transzverberációnak" nevezik vagy pedig az Istennel való szeretetkapcsolat következtében történő szív átdöfésnek. (Aug. 8-án a Szövetségesek megkezdték a 100 napos offenzívát, amely fegyverszünethez és a háború végéhez vezetett.)

Mellékesen Pio atya első osztályú ereklyéje, amely egy nagy keretbe szedett ruhadarab Pio atya átdöfött oldalán a sebből kifolyt vérrel, a chicago-i Kenti Szent János templomban található.

A transzverberációjával együtt egy másik hét hetes lelki nyugtalanság követezett be. Az egyik kapucinus testvér ezt mondta akkori állapotáról:

Ez idő alatt az egész külseje úgy festett mintha meghalt volna. Folyton sírt és sóhajtozott mondván Isten elhagyta őt.

Pio atya 1918. augusztus 21-én, Benedek atyának írt levelében leírja a transzverberációs tapasztalatait:

Miközben a fiúk gyónásait hallgattam 5-én este [augusztus], hirtelen megrettentem egy mennyei személy látványától, aki a lelki szemeim előtt megmutatta magát. Egy olyasféle fegyver volt a kezében, amely hasonlított egy nagyon hosszú éles fémkardra, s úgy tűnt mintha tüzet bocsájtana ki. Ezután hirtelen ez az egész lejátszódott előttem: a személy teljes erejéből a lelkembe hajította lándzsáját. Nehezen tudtam felkiáltani, úgy éreztem, hogy meghalok. Megkértem a fiút, hogy távozzon, mert rosszul éreztem magam és nem volt erőm tovább folytatni. A gyötrelem 7-e reggeléig megszakítás nélkül tartott. Képtelen vagyok elmondani mennyit szenvedtem a kínok ideje alatt. Még a zsigereimet is széttépte, összetörte a fegyver és semmit sem kímélt. Attól a naptól kezdve halálosan meg lettem sebesítve. A lelkem mélyén érzem, hogy a seb még mindig nyílt és ez további gyötrelmeket okoz.

1918. szeptember 20-án a feljegyzések szerint a transzverberáció fájdalmai abbamaradtak és Pio atyát "mélységes béke" töltötte el. Azon a napon, mikor Pio atya imádkozott a Kegyelmek Anyja templom kórusán, ugyanaz a Személy, aki megjelent és átdöfte a szívét, és akit a Sebzett Krisztusnak vélt, ismét megjelent Pio atyának egy másik vallásos elragadtatást okozva ezzel. Amikor az elragadtatás véget ért, Pio atya megkapta a látható stigmákat, Krisztus öt sebét. Ekkor azonban a stigmák véglegesek voltak és rajta maradtak életének következő 50 évében.

Szent Pio atya elöljárójának és lelki tanácsadójának, Benedek atyának írt levelében, amely 1918. október 22-i dátummal van ellátva, Pio atya leírja az élményét a stigmák megszerzéséről:

Múlt hónap 20-án reggel a kórusban, miután megünnepeltem a Szentmisét rám tört az álmosság, amely hasonló volt az édes alváshoz. [...] Magam előtt láttam egy titokzatos személyt, aki hasonló volt ahhoz, akit augusztus 5-én láttam. A különbség az volt, hogy kezeiből és lábából vér csöpögött. A látvány megrémített és amit akkor éreztem az leírhatatlan. Azt gondolom meghaltam volna, ha az Úr nem lépett volna közbe és nem erősítette volna meg a szívemet, amely majdnem kiszakadt a mellkasomból. A látomás eltűnt és arra lettem figyelmes, hogy a kezeimből, a lábaimból és az oldalamból vér csöpög. Képzelje el a gyötrelmet, amelyet megtapasztaltam és tapasztalok minden nap. A szívseb folytonosan vérzik különösen csütörtök estétől szombatig. Kedves atyám, meghalok a sebek okozta fájdalomtól és a sebek miatti szégyenkezéstől, amelyet lelkem mélyén érzek. Attól tartok, hogy elvérzek, ha az Úr nem hallgatja meg szívből jövő esedezésem, hogy szüntesse meg ezt az állapotot. Megfogja-e ezt szüntetni Jézus, aki oly jó, s megadja-e ezt a kegyelmet? Megszabadít-e legalább a szégyenkezéstől, amely a külső jelek miatt ér? Felemelem a hangomat és nem hagyom abba a könyörgést amíg az irgalmassága el nem veszi, nem a sebeket vagy a fájdalmat, ami lehetetlen hiszen fájdalomtól megrészegült szeretnék lenni, hanem ezeket a külső jeleket, amelyek oly sok szégyenkezést és elviselhetetlen megaláztatást okoznak.

Idézte: „a fájdalom olyan intenzív volt, hogy elkezdtem magam úgy érezni, mintha haldokolnék a kereszten.”

Foggiai atyák megbízták Dr. Luigi Romanellit, - Barletta városának kórházából érkezett - aki figyelte és kezelte a sebeket. Dr. Amico Bignami - Római Egyetem patológusa - javaslatára a kötésre pecséteket tettek. Dr. Romelli tizenöt hónapon keresztül vizsgálta. A sebekről végül jelentésében azt írja nem tudta osztályozni, de úgy vette észre nem felületi sebekről van szó. A sebek legkisebb nyomásra is éles fájdalmat váltottak ki. A kéz sebei kétoldali benyomásánál ürességet érzett, de nem tudta megállapítani, hogy összeért volna az ujjai a kéz vastagságában a fájdalmak miatt.[6][7]

Bár Pio atya szeretett volna titokban szenvedni, 1919 elejére a stigmatizált szerzetes híre elkezdett terjedni a világban. Pio atya sebeit sok ember megvizsgálta, köztük orvosok is. Az emberek, akik elkezdték újjáépíteni életüket az első világháború után, Pio atyát a remény szimbólumának tekintették. Akik közel álltak hozzá esküt tesznek arra, hogy több lelki ajándék kezdett megmutatkozni rajta köztük a gyógyítás, bilokáció, levitáció, prófétálás, csodák, különleges megvonása az alvásnak és a tápláléknak (Ágoston atya feljegyzései állítják, hogy egy esetben Pio atya Verafrenoban minimum 20 napon keresztül csak Eucharisztián élt minden táplálék nélkül), a lelkekben olvasás képessége, a nyelvek ajándéka, a térítés ajándéka és a sebeinek illata.

Viták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1940-ben Pio atya elkezdte tervezni egy kórház építését San Giovanni Rotondóban, amelynek a Szenvedés Enyhítésének Háza nevet adta. A kórház 1956-ban nyílt meg. Barbara Ward, egy brit humanitárius és újságíró fontos szerepet játszott a projekt kivitelezésében azzal, hogy $325.000 segélyt szerzett az ENSZ Segély- és Újjáépítési Bizottságától. Azért, hogy Pio atya közvetlenül felügyelhesse a munkálatokat, XII. Piusz pápa 1957-ben felmentést adott neki a szegénységi fogadalma alól. Pio atya becsmérlői a munkálatokat fegyverként használták, hogy támadhassák. Azzal vádolták, hogy a pénzt helytelenül kezeli.

Pio atya számos eljárás alanya volt. Helyi forrongástól tartva, a terv, hogy Pio atyát elszállítsák egy másik kolostorba el lett vetve és egy második terv lépett életbe, amikor majdnem forrongás tört ki. 1924-től 1931-ig a Szentszék különböző állításokkal tagadta, hogy Pio atya életének eseményei bizonyítottan isteni eredetűek. Egy ideig eltiltották attól, hogy nyilvánosság előtt gyakorolja a papi tevékenységeit, mint a gyóntatást és misemondást.

1933-ra ez megváltozott, amikor XI. Piusz pápa a Szentszéket arra utasította, hogy töröljék el Pio atya tilalmait a nyilvános misemondásról. A pápa ezt mondta: „Nem álltam rosszul Pio atyához, de rosszul informáltak.” 1934-ben újból megengedték, hogy gyóntathasson. Megadták neki a prédikálás tiszteletbeli címét, holott sohasem tett vizsgát prédikálásból. XII. Piusz pápa, aki 1939-ben lett pápa, bátorította az embereket, hogy látogassák meg Pio atyát. Egy nem régi könyv szerint, XXIII. János pápa (1958—1963) nem támogatta elődjei szemléletmódját és 1960-ban írt Pio atyáról mint "óriási csalás". Ennek ellenére utódja, VI. Pál pápa a 60-as évek közepén minden vád alól felmentette.

Rendkívüli jelenségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pio életében a stigmák mellett legismertebb és több tanú által igazolt rendkívüli jelenség a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, valamint az ún. bilokáció (egyszerre két helyen való jelenlét). Közismert, több esetben tanúsított és sokszor vizsgált jelenség volt továbbá a rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok) és egy nagyon kellemes, intenzív virágillat, amely jelenlétéhez vagy az általa használt tárgyakhoz kötődött. (Ld. Castelli, Francesco: Padre Pio sotto inchiesta. Ares, Milano 2008. Közli a jelentést arról a vizsgálatról, amelyet Rafaele Carlo Rossi püspök 1921. június 14. és 24. között tartott San Giovanni Rotondóban a (mai nevén) Hittani Kongregáció megbízásából.)

Egy csoda, amit Pio atya első csodájaként azonosítottak, 1908-ban történt. Akkor Montefusco monostorában élt. Egy napon egy zsákba gesztenyéket gyűjtött, amik egy közeli erdőben nőttek, és a zsákot Pietrelcinába küldte a nagynénjének, Dariának. Nagynénje mindig nagy szeretettel volt iránta. Az asszony megette a gesztenyéket és eltette a zsákot. Néhány nappal később valamit keresett egy fiókban, ahol a férje általában a puskaport tartotta. Ez este volt, úgyhogy egy gyertyát használt, hogy világítson vele a szobában, amikor hirtelen a fiók kigyulladt, és Daria nagynéni arca megégett. Hirtelen felkapta azt a zsákot, amit Piótól kapott, és enyhülést keresve az arcára tette. A fájdalma azonnal eltűnt és nem maradt seb vagy égésnyom az arcán.

A második világháború alatt Olaszországban a kenyeret jegyre adták. Pio atya monostorának mindig sok vendége volt és ott voltak a szegények is, akik ételért jöttek. Egy napon a szerzetesek az ebédlőbe mentek és rájöttek, hogy a kosárban csak alig két vekni kenyér van. Imádkoztak és leültek mielőtt elkezdtek volna enni. Pio atya bement a templomba, és amikor visszatért, egy halom kenyeret tartott a kezében. A felettese kérdezte Pio atyát: "Hol kaptad ezt a több vekni kenyeret?" - "Egy zarándok az ajtónál nekem adta őket", válaszolta Pio atya. Senki sem kommentálta az esetet, de mindenki azt gondolta, hogy csak Pio atya találkozhatott ilyen zarándokkal.

Egyszer Pio atya monostorában egy szerzetes elfelejtett ostyát előkészíteni a szentmise áldozathoz, az Eucharisztiához. Csak néhány rendelkezésre álló ostya volt. De az átváltoztatás után, amikor Pio atya elkezdte kiosztani az ostyát az embereknek, több ostya maradt a szertartás végén, több mint amennyit azelőtt felszenteltek.

Pio atya egyik lelki lánya éppen egy tőle érkezett levelet olvasott az út oldalán. A szél kifújta a levelet a kezéből, távol, a lejtőn le egy rétre. A levél a nőtől messzire repült, azután hirtelen abbahagyta a repülést és megállapodott egy kövön. Így a nő visszakapta a levelét. A következő nap találkozott Pió atyával aki azt mondta neki: "Legközelebb figyelj a szélre. Ha nem tettem volna a lábamat a levélre, a szél messze röpítette volna, le a völgybe."

Cleonice mesélte, aki Pio atya lelki lánya volt: A második világháború alatt az unokaöcsém fogságba került. Nem kaptunk híreket róla egy éven keresztül, és mindenki azt hitte, hogy már meghalt. A szülei nagyon aggódtak az élete miatt. Az anyja egy napon elment Pió atyához és letérdelt a szerzetes előtt, aki a gyóntatószékben volt: "Mondd el nekem, ha a fiam él. Nem fogok innen addig elmenni, amíg nem mondod el nekem!" - Pio atya együttérzett vele, és néhány könnycseppel az arcán azt mondta: "Állj fel és menj békével." - Néhány nappal később, nem tudtam ellenállni a fájdalom gondolatának, amit a szülők elviseltek, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egy csodát kérek Pió atyától. Mondtam neki: "Atyám, egy levelet fogok írni az unokaöcsémnek, Giovanninónak. A borítékra csak a nevét fogom írni, mert nem tudjuk, hogy ő hol van. Te és az őrangyalod vigyétek el a levelet neki." - Pio atya nem válaszolt, úgyhogy megírtam a levelet. Este az éjjeliszekrényemre tettem, mielőtt ágyba bújtam volna. A következő reggelen nagy meglepetésemre, csodálkozásomra és félelmemre azt találtam, hogy a levél nem volt ott. Hálálkodva mentem Pio atyához, de ő azt mondta nekem: "A Miasszonyunknak adj hálát!" Tizenöt nappal később az unokaöcsénk választ küldött a levélre. Akkor a családunkban mindenki boldog volt, hálát és köszönetet mondott Istennek és Pió atyának.

A második világháború alatt Luisa fia tiszt volt az Brit Királyi Haditengerészetnél. Luisa mindennap imádkozott a fia megtéréséért és üdvözüléséért. Egy napon egy angol zarándok érkezett San Giovanni Rotondóba és néhány angol újság volt nála. Luisa el akarta olvasni őket. Az egyik hír egy elsüllyedt hadihajóról szólt, arról, amin a fiát állomásoztatták. Sírva ment Pió atyához, aki vigasztalta őt: "Ki mondta neked, hogy a fiad meghalt?" - Pio atya pontosan elmondta neki a szálloda nevét és címét, ahol a fiatal tiszt volt, miután megmenekült a hajótörésből az Atlanti-óceánon. Ott várta az új szolgálati beosztását. Luisa egy levelet küldött neki, és néhány hét után választ kapott a fiától.

Egy nő San Giovanni Rotondóban olyan jó ember volt, hogy Pio atya azt mondta róla, hogy lehetetlen volt hibát találni a lelkében, amit meg kellene bocsátani. Más szóval megérte, hogy a mennyországba mehessen. Paolina egyszer komolyan betegnek érezte magát. Az orvosok azt mondták, hogy nincs remény számára. A férje és öt gyereke a zárdába mentek hogy Pio atyával imádkozzanak és kérjék meg őt, hogy segítsen rajta. Az öt gyerek közül kettő húzta Pio atya ruháját és sírt. Pio atyát ez felzaklatta, de megpróbálta vigasztalni őket és megígérte, hogy imádkozni fog értük, de semmi többet. Néhány nappal később a hetedik óra elején a szentséges atya viselkedése változott. Valójában Paolina gyógyulását kérte és elmondta mindenkinek: "Húsvét napján fog feltámadni." De Nagypénteken Paolina öntudatát vesztette, és kómába esett. Néhány óra múlva, szombaton Paolina meghalt. A rokonai közül néhány elvitte az esküvői ruháját, hogy ráadják az ország egy régi hagyománya szerint. Más rokonok a zárdába futottak, hogy csodát kérjenek Pio atyától. Ő azt válaszolta nekik: "Ő újra élni fog" - és a Szentmise oltárához ment. Pio atya elkezdte énekelni a Gloriát és amikor a harangok zúgása bejelentette Krisztus feltámadását, Pio atya hangja egy zokogással elcsuklott és a szemei tele voltak könnyel. Ugyanabban a pillanatban Paolina feltámadt. Mindenféle segítség nélkül felkelt az ágyból, letérdelt és háromszor elimádkozta a [[|Apostoli hitvallás|Hiszekegyet]]. Azután felállt és mosolygott. Meggyógyult... vagy jobb, ha azt mondjuk: feltámadt. Tény, hogy Pió atya nem azt mondta: "magához fog térni", hanem azt: "fel fog támadni". Amikor Paolinát megkérdezték, hogy mi történt az időszak alatt, amikor ő halott volt, azt válaszolta: "felmentem, mentem, mentem; amikor elértem egy nagy fénybe, visszatértem."

"Az első lányomat, aki 1953-ban született, megmentette Pio atya, amikor ő tizennyolc hónapos volt," - mondta egy nő. - 1955. január 6-ának reggelén a férjem és én templomban voltunk, ahova Szentmisére mentünk, a lányunk a nagyapjával otthon volt. Történt egy baleset: a gyerek beleesett egy kádba, amiben forró vizet forraltak. Megégett a hasán és a hátán. Az orvos kijött egy órán belül, de azt mondta, vigyük kórházba azonnal, mert belehalhat a sebeibe. Ezért nem is adott gyógyszert nekünk. Ahogy az orvos elment, elkezdtem imádkozni Pio atya segítségéért. Majdnem dél volt. Ahogy készültem, hogy menjünk a kórházba, a lányom, aki egyedül volt a hálószobában, hívott engem: "Anyuci, nekem nincs is sebem már!" - "Hogy lehet az?" - Kérdeztem kíváncsian őt. Azt válaszolta: "Pio atya jött el. A kezét az égésemre tette, és elvette a sebemet." Valóban nem volt az égésnek nyoma a lányom testén, bár az orvos azt mondta nekem, hogy a lányom meg fog halni.

Pio atya földi maradványai

San Giovanni Rotondo parasztjai szeretettel emlékeznek a következő eseményre. Tavasszal a mandulafák virágoztak és jó termést ígértek. De sajnos több millió falánk hernyó érkezett és falta fel a leveleket és virágokat. Nem kímélték még a héjat sem. Miután két napon keresztül próbálták megállítani a fertőzést, a parasztok, akiknek a mandula volt az egyetlen gazdasági erőforrásuk - úgy döntöttek, hogy a problémáról beszélnek Pio atyával. Pio atya megnézte a fákat a zárda ablakából és úgy döntött, hogy megáldja őket. Felvette a szent ünnepi ruhákat és elkezdett imádkozni. Amikor befejezte az imádkozást, vette a szenteltvizet és a kereszt jelét rajzolta vele a levegőbe a fák irányában. Másnap a hernyók eltűntek de a mandulafák úgy néztek ki, mint csupasz botok. Ez katasztrófa volt: az aratás elveszett. Az, ami aztán történt, hihetetlen! Bőséges termés volt; olyan aratás, amit azelőtt soha nem láttak, mert hogyan lehetséges, hogy a fák virágok nélkül gyümölcsöket teremjenek? Hogy volt lehetséges, hogy olyanok voltak, mint a botok, és mégis gyümölcs nőtt rajtuk? A tudósok nem voltak képesek rá, hogy ennek a jelenségnek bármilyen magyarázatát adják.

A zárda kertjében fák voltak; ciprusfák, egy kevés gyümölcs és néhány fenyő. Különösen nyári délutánokon Pio atya a barátaiból és vendégeiből álló társasággal együtt az árnyékban maradt, hogy egy kicsit felfrissüljön a tikkasztóan meleg időben. Amint Pio atya néhány emberrel beszélt, sok madár hirtelen csicsergésbe kezdett, és nagy zajt csinált a fák árnyékában. A madarak valóságos zenekart alkottak. Pio atya bosszússá vált, és miközben nézte a madarakat, annyit mondott: "Maradjatok csöndben!" Ekkor a madarak hirtelen elhallgattak. Azok az emberek, akik a kertben voltak, nagyon megdöbbentek! Tény, hogy Pio atya beszélt a madarakkal, mint Assisi Szent Ferenc.[8]

Dr. Sanguinetti két társával 1936. január 20-án este betért San Giovanni Rotondoba a templomba rövid imára. A kolostorban összetalálkoztak Pio atyával, aki kérte őket, "imádkozzanak együtt egy lélekért, akinek éppen most kell Isten ítélőszéke elé járulnia". Az ima után Pio atya közölte velük, hogy V. György brit királyért imádkoztak. Másnap kiderült, hogy az angol király éppen abban az órában halt meg, amikor az imaszó elhangzott.

Az 1999-es az ír Malachy Gerard Caroll: Pio atya: a csodák embere című könyvének egyik része leírja Gemma de Giorgi történetét, akinek vaksága a Pio atyánál történt látogatás következtében gyógyult meg. Gemma, akit 1947-ben nagyanyja hozott San Giovanni Rotondóba pupillák nélkül született. Az úton Pio atyához a kislány elkezdett tárgyakat látni pl. egy gőzhajót és a tengert. Gemma nagymamája nem hitte el, hogy a kislány meggyógyult. Miután Gemma elfelejtett Pio atyától kegyelmet kérni gyónása alatt, a nagymama könyörgött Pio atyának, hogy kérje meg Istent, hogy adja vissza a látását. Pio atya azt mondta neki: „A gyermeknek nem szabad sírnia és neked sem, mert a gyermek lát és tudod, hogy lát.” A szemészek képtelenek voltak megmagyarázni, miként szerezte vissza látását.

Pio atya halála napján, a misztikus Isten szolgája Maria Esperanza de Bianchini Venezuelából jelentette, hogy megjelent neki Pio atya egy látomásban és ezt mondta: „Azért jöttem, hogy elköszönjek. Eljött az időm. Most te következel.” A férje ezután látta, hogy a felesége arca átalakul Pio atya arcává. A következő napon hallották Pio atya halálhírét. Tanúk szerint később Esperanza maga is levitált Misén és bilokált. Domenico da Cese testvér, egy társ-stigmatizált, 1968. szeptember 22-én vasárnap jelentette, hogy Pio atyát térdelni látta a Manoppello előtt, bár tudjuk, hogy Pio atya nem hagyta el a szobáját.

Magyar vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pio atya Mindszenty József bíboros cellájában járt. Ezt a különleges képességen alapuló esetet, - a bilokációját - a szentté avatási eljárásának dokumentuma között találhatjuk, a positio második kötetének 1638. oldalán.[9]
  • Pio atya jövendölése Magyarországról: "Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"[10]

Lengyel vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1947-ben Karol Józef Wojtyła, egy fiatal lengyel pap, aki az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemen tanult Rómában, s aki később II. János Pál pápa lett, meglátogatta Pio atyát és meghallgatta gyónását. Egy osztrák bíboros, Alfons Stickler elmesélte, hogy Wojtyła elmesélte* neki a találkozó alatt, hogy „egy nap az Egyház legmagasabb pontjára emelkedik, bár még megerősítés szükséges.” Stickler bíboros úgy folytotta, hogy Wojtyła azt hitte, hogy ez a jóslat akkor teljesedett be, amikor bíboros lett. Nem gondolta, hogy ez a pápaságra vonatkozik. (János Pál pápa titkára, Stansisław Dziwisz tagadja a jóslatot, amíg George Weigel életrajzi könyve, a Witness to Hope említi a találkozást, de a jóslatot nem.) Elbeszélések alapján fennmaradt, hogy Wojtyła püspök írt Pio atyának 1962-ben, hogy imádkozzon Dr. Wanda Poltawskáért, egy lengyel barátjáért, aki rákban szenved. Később Dr. Poltawska rákja spontán elkezdett csökkenni. Az orvosi szakértők nem találtak magyarázatot a jelenségre.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pio atya egészségének romlása 1960-ban kezdődött, de ennek ellenére folytatta lelki tevékenységét. 1968. szeptember 21-én, egy nappal a stigmák megjelenésének 50. évfordulója után, Pio atya nagy fáradtságot érzett. A következő napon 22-én Pio atyának ünnepi Nagymisét kellett volna mondania, de mivel gyengének érezte magát és félt, hogy nem tudja befejezni a Misét, megkérte elöljáróját, hogy Kismisét mondhasson helyette, ahogy éveken át napi szinten tette ezt. A nagy számú zarándok miatt, akik a Misére érkeztek Pio atya elöljárója úgy döntött, hogy az ünnepi Nagymise kell, hogy legyen, és így Pio atya az engedelmesség szellemében celebrálta az ünnepi Nagymisét. Mialatt celebrált rendkívüli módon gyenge és törékeny állapotban volt. Hangja gyenge volt és miután elmondta és befejezte a Misét annyira gyenge volt, hogy az oltárlépcsőn majdnem összeesett miközben lefelé haladt. Sok kapucinus testvér segítségére volt szükség. Ez volt Pio atya utolsó Miséje.

1968. szeptember 23-án reggel, Pio atya utoljára gyónt és megújította ferences fogadalmait. A szokásos módon a Rózsafüzér a kezében volt, de az Üdvözlégyeket már nem tudta hangosan mondani. Végig két szót ismételgetett: "Gesú, Maria" (Jézus, Mária). Körülbelül hajnali 2 óra 30 perckor azt mondta: „két édesanyát látok” (amely sokak szerint saját édesanyja és Szűz Mária volt). 2 óra 30 perckor meghalt San Giovanni Rotondo-i cellájában az utolsó leheletével azt suttogva: „Mária!”

Testét szeptember 26-án temették el a Kegyelmek Anyja templom kriptájában. Gyászmiséjén több mint 100.000 ember vett részt. Gyakran mondta: „Halálom után többet fogok tenni. Az igazi küldetésem halálom után kezdődik.” Azok az emberek, akik Pio atyával végig együtt voltak azt állítják, hogy sebei teljesen eltűntek mindenféle sebhely nélkül. Oldalán csak egy vörös jel maradta "mintha piros ceruzával rajzolták volna", de ez is eltűnt később.

Pietrelcinai Szent Pio jelenleg a civil védő önkéntesek védőszentjeként ismert miután ezt egy 160 főből álló csoport kérvényezte az Olasz Püspöki Konferencián. A püspökök továbbították a kérelmet a Vatikánba, amely megadta rá az engedélyt.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Balnár Mihály, Szent Pio Atya - a titokzatos karizmatikus, 7. old
  2. Blanár, 8-9. old.
  3. Blanár, 10-13. old.
  4. Lásd 1911. szept. 8-án írt lelki vezetőjéhez levelét, in: Pio atya levelei. MÉCS, Budapest, 2008., 28-29. old.
  5. A repülő szerzetes
  6. Maria Winowska: Padre Pio igazi arca,Evilági és síron túli élete,112. oldal, Ecclesia Könyvkiadó, 2002, Budapest, Krisztus mai tanúi sorozat, ISBN 963-363-251-X
  7. Pio atya stigmái és a karbolsav-vád – mi az igazság? in: Magyar Kurír, 2012.06.14
  8. padrepio.catholicwebservices.com
  9. Pio atya misztikus látogatása Mindszenty bíborosnál
  10. Zarándoklat Pio atyához

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Blanár Mihály: Szent Pio atya, a titokzatos karizmatikus, Testvéri Szolgálat Alapítvány, Esztergom, 1982.
  • Harmath Károly: Pietrelcinai Pio atya, Agapé, Novi Sad, 1987.
  • padrepio.catholicwebservices.com: Father Pio's Miracles, (angolul) 2013. június 16.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Pio of Pietrelcina című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.