Keresztes Szent János

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Keresztes Szent János
JohnCross.jpg
Keresztes Szent János – Ismeretlen XVII. századi festő
Születése 1542. június 24., Fontiveros, Spanyolország
Halála 1591. december 14., Ubeda, Andalúzia, Spanyolország
Boldoggá avatása 1675. január 25.
Boldoggá avatta: X. Kelemen pápa
Szentté avatása 1726. december 27.
Szentté avatta: XIII. Benedek pápa
Kegyhely Keresztes Szent János sírja Segovia, Spanyolország
Ünnepnapja december 14.
Minek/kiknek a védőszentje? misztikusoknak, spanyol költőknek, szemlélődő szerzeteseknek

Keresztes Szent János (San Juan de la Cruz) (1542. június 24.1591. december 14.) spanyol katolikus misztikus teológus, kármelita szerzetes, az egyik legjelentősebb kora újkori szent (1726-tól), a barokk misztika meghatározó alakja. Elmélkedő-teológiai-önéletrajzi jellegű (lelkiségi) írásait sokszor idézik modern katolikus gondolkodók is, főleg mióta XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítónak jelentette ki.

Mindemellett híres szerzetes költő, a katolikus egyház belső reformátora. Avilai Szent Terézzel együtt a kármelita rend megújításán tevékenykedett. Íróként legjelentősebb kora spanyol irodalmában, főként Istenhez íródott rajongó versei ismertek, melyben ezt az érzést a szerelemhez hasonlítja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Juan de Yepes y Álverez néven született Fontiveros városában, Kasztíliaban, ám a szegény takácsmester apa halála után édesanyja, Medina del Campo-ba költözött.[1] Itt belépett a jezsuita rendbe, ahol 1559 és 1563 között tanult, illetve a helyi kórházban szerzetesként dolgozott.

A kármelita rendbe 1563. február 24-én lépett be, és ekkor vette fel a Juan de la Cruz szerzetesi nevet. A rend Salamanca-ba küldte, ahol San Andrés Egyetemén filozófiát tanult. Itt sajátította el a héber és arámi nyelvet, de bibliai tanulmányai során lefordította spanyol nyelvre az Éneket énekét is, noha ebben az időben tilos volt a nép nyelvére fordítani a Bibliát.

Avilai Szent Teréz és a karmelita rend[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután 1567-ben szerzetessé avatták, át akart lépni a Karthauzi rendbe. Előtte azonban Medina del Campo-ba utazva találkozott Avilai Szent Terézzel, aki szintén a karmelita rend reformját tervezte, és arra kérte, halassza el a másik rendhez való csatlakozást. Ő is meditációval, a krisztusi szegénység hirdetésével, és az elpuhult szerzetesrendek megregulázásával képzelte el a reform útját.

Végül az Ajates völgyében, Avila mellett alapítottak egy új rendházat. Itt szigorú életet folytattak a szerzetesek és apácák. Így született meg a Mezítlábasok mozgalma, annak ellenére, hogy több apáca és szerzetes részéről nagy ellenállásra találtak helyenként túlzó reformjai. Az elképzelés a munkát helyezte a középpontba, így folyamatosan feladatokat szabott ki, még akkor is, ha éppen nem volt feladat.

Bebörtönzése, szabadulása és halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Mezítlábasok tevékenysége csakhamar szemet szúrt XII. Gergely pápának, aki lázadónak mínősítette a mozgalmat. Így 1577. december 3-án éjjel rátörték az ajtót a karmelita rend emberei és Toledo várbörtönébe szállították. Itt az inkvizíció kezébe került, ami teljesen elszigetelte egy akkora cellába, amibe egy ember is alig fér el, s egy háromujjnyi résen szűrődött be hozzá a napfény.

Fogságának hatodik hónapjában egy új börtönőr nagyobb megértéssel viseltetett iránta, és így már papírt és tintát is kapott. Több jelentős verse is itt született látomások, kínok és reménység között. A börtönben terjedő hírekből megtudta, hogy nemcsak a Mezítlábasok mozgalmával, hanem személy szerint vele is végezni szándékoznak. Így megkísérelte a szökést, ami sikerrel is járt, és a San José-beli apácák befogadták.

Végül Granadába költözött, ott rendezte, egészítette ki műveit és alkotott újakat. Azonban számtalan vitája, és a Szentszékkel való nem túl felhőtlen viszonya miatt Amerikába, Nueva Espana-ba akarták küldeni, de betegsége ezt nem tette lehetővé. Súlyosan betegen Ubedaba ment, ahol a helyi rendfőnökkel akart beszélni, és végül 1591. december 14-én elhunyt.

Az utókor a katolikus egyház reformátorai közé sorolta, elismerve jelentőségét. X. Kelemen pápa 1675. január 25-én boldoggá avatta, majd rá ötven évvel XIII. Benedek pápa 1726. december 27-én szentté avatta.

Irodalmi művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Keresztes Szent János négy jelentős műve kéziratban nem - csak lejegyzett formában maradt ránk, helyenként különféle leírásban. Írásai egyedi, különleges műfajt alkotnak, mivel verseit prózai magyarázatokkal is fűszerezi. Valamennyi - költemény és próza csodálatos egysége. Így Keresztes Szent János írásaiban egyszerre tölti be a misztikus tapasztalatokkal rendelkező szent és a lelki tanítómester szerepét.

A költemények közvetlenebbül tükrözik a misztikus tapasztalatot személyes, érzelmekkel teli, szuggesztív stílusban, ugyanakkor feltételezik az olvasó részéről a leírt lelki valóságok előzetes dogmatikai és lelki ismeretét. A költő előszeretettel használ keresztény és nem keresztény szimbólumokat, mely a kifejezést élővé, érzelmekkel telítetté, tágabb jelentéstartalommal bíróvá teszi.

A prózai kifejezésmód sem másodlagos, magyarázza és értelmezi a lírai versekben megragadott érzések, helyenként misztikus jelenések hatását, jelentőségét. A tartalomtól függően teológiai, lírai vagy imádságos nyelvezetet alkalmaz az író.

Ezek a jellegzetes költemény-próza-párok nem egyszerre jöttek létre. Toledói börtönében csak verseket ír, az El Calvario kolostorában pedig lelki mondásokat, tanácsokat fogalmaz meg kisebb írásaiban. Csak idősebb korában, Granadában tartózkodva fonja össze e két kifejezésformát a költemény és próza együttesébe.

A Kármelhegy útja és A lélek sötét éjszakája című két összetartozó művet a szerzeteseinek dedikálja, illetve kommentálja. Ez okból nem könnyű olvasmány, mivel minden személy, akinek íródott többé-kevésbé korának embere, amely eltérő mentalitást, más társadalmi-lelki környezetet, sőt egy szerzetes esetében még egy sajátos életformából származó tapasztalatot is jelent.[2]

A szellemi páros éneket és Az élő szeretetlángot viszont két nő részére írja: az elsőt Ana de Jesús kármelita perjelnőnek, a másodikat pedig egy Ana de Peñalosa nevű lelki gyermekének, akik maguk is egyfajta lelki barátságban lehettek egymással. Amikor Ana de Jesús apáca 1584-ben kézhez kapja Az élő szeretetláng magyarázattal ellátott kéziratát, doña Ana de Peñalosa is kéri a szerzőt, hogy a hármójukat összekötő barátság nevében ő is kaphasson ajándékba egy számára dedikált költeményt a hozzá tartozó magyarázat szövegével együtt. Így keletkezik Az élő szeretetláng költemény-magyarázat együttes műve, amely A szellemi páros énekkel együtt sokkal líraibb, érzelmekkel és lelki tapasztalatok leírásával telítettebb alkotás, mint az előző kettő.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Kármelhegy útja (A Kármel hegyére vezető út) és A lélek sötét éjszakája - két összetartozó mű Olvasható itt, vagy itt
  • Az élő szeretetláng (Szerelem égő lángja) Olvasható itt
  • A szellemi páros ének

Megjelenések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Verseinek első kiadása Alcalában jelent meg 1618-ban, majd Barcelonaban 1619-ben. Azóta több nyelven is kiadták műveit.

Magyarországon az 1920-as években Szeghy Ernő karmelita szerzetes fordította le komoly teológiai háttérrel Keresztes Szent János prózáját, de az általa készített versfordítások nem felelnek meg művészi igényeknek. A Magyar Helikon Könyvkiadó 1988-ban, majd legutóbb az Európa Kiadó adta ki Takács Zsuzsa szerkesztésében.[3]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Referenciák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Norman Roth, Conversos, Inquisition, and the Expulsion of the Jews from Spain, Madison, WI: The University of Wisconsin Press, 1995, pp. 157, 369
  2. P. MARIE-EUGÈNE, Jean de la Croix, Présence de lumière, Venasque, Éd. du Carmel, 1991, pp. 163.
  3. Takács Zsuzsa, Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája, Budapest, Európa, 1992, pp. 195.