Magyarország és Szerbia kapcsolatai

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Magyarország és Szerbia kapcsolatai Magyarország és a Szerb Köztársaság (szerbül cirill írással Република Србија, latin írással Republika Srbija) közti kétoldalú, elsősorban diplomáciai de gazdasági és kulturális kapcsolatokat is jelenti. A két nép között évezredes a kapcsolat, az Osztrák–Magyar Monarchia és a Szerb Királyság között az utóbbi kikiáltása, vagyis 1882. március 6., a két ország – mint önálló entitás – között 2006. június 3. óta létezik diplomáciai kapcsolat.[1]
Magyarország és Szerbia egymással szomszédos országok, melyeknek, 175 kilométer[2] hosszú közös határuk van. A két nép évezredes egymás mellett élése, és a határok változása folytán a két mai entitás területén jelentős számú nemzeti kisebbség él. Magyarország területén 2011-ben 3 316 szerb élt,[3] míg Szerbia területén ugyanekkor 251 136[4] magyar.

Történelmi és politikai kapcsolatok[szerkesztés]

Előzmények[szerkesztés]

Szerbia a középkorban 1190-től fejedelemségként, majd 1217-től Szerb Királyság néven alkotott önálló országot. Ebben az időben még az uralkodói családi kapcsolatok révén is szoros viszony alakult ki a szerbek és magyarok között: V. István magyar király lánya Dragutin István szerb királyhoz ment feleségül 1269 körül, őt Magyarországi Katalin szerb királyné néven ismerik. Az 1389-es rigómezei csata során a szerbek elvesztették területeiket, az Oszmán Birodalom megszállta az országot. Ekkor kezdődött meg a szerbek betelepülése – menekülése – Magyarországra. A 17. századi nemzetközi összefogás eredményeként – mely időszakban Magyarország is megszabadult a török igától – Szkopjéig visszafoglalták a területeket, azonban az európai politikai helyzet és a török ellentámadás miatt ismét hátrálni kellett. Ekkor érkezett jelentős számú menekült az osztrák befolyás alatt álló Magyarország területére, akik számára I. Lipót magyar király a jogaikat biztosító diplomát is kiállított 1690-ben. Ez volt az úgynevezett nagy szerb kivándorlás Magyarországra.[5]

„Szerbia s Magyarország érdeke oly szorosan összefonódik, hogy akár akarjuk, akár nem, barátokká kell lennünk.”

írta Széchenyi István első aldunai útját követően 1830-ban.[6] Széchenyi a Duna hajózhatóvá tételével kívánta megvalósítani gazdaságélénkítő elképzeléseit, melyhez Miloš Obrenović akkori fejedelem őszinte támogatását is elnyerte. Szerbiának ebben az időben a török és orosz nagyhatalmi érdekek közt lavírozva kellett megtalálnia az utat önállósága megtartásához és a fejlődéshez. Széchenyi érdemének tudható, hogy a korabeli közvélemény figyelmét felkeltette Szerbia iránt, olyannyira, hogy számos más lap mellett a Magyar Tudós Társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia) Tudománytár című folyóirata is komoly cikkeket közölt Szerbia irodalmi fejlődéséről, gazdasági haladásáról, népi mozgalmairól és néprajzáról.[7]

A szerb-román-magyar határ a Vaskapu-szorosnál 1916-ban

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során a szerbség mindkét fél oldalán képviseltette magát. A szabadságharc magyar honvédei között éppúgy találunk szerb nemzetiségűeket, mint a császár oldalán. Legismertebb képviselőik talán Damjanich János (Jovan Damjanić) a magyar, és Jellacsics József Josip Jelačić az osztrák oldalon. A szabadságharc időszakát Andrija Radenić szerb történész három szakaszra bontja: 1848 márciusától májusáig a feudalizmus felszámolásáért vívott közös harc érdekében még együttműködés jellemezte a magyar-szerb kapcsolatokat. Az 1848 tavaszán Karlócán tartott szerb kongresszusok egy független szerb vajdaság felállítását követelték, melynek kivívása érdekében kitört a magyarok elleni délvidéki szerb felkelés. 1848 őszétől pedig kialakul a magyarok elleni szerb-osztrák szövetség. Miután azonban a szerb függetlenséget az osztrákok sem támogatták, ismét megindultak a magyar-szerb tárgyalások: Ðorđe Stratimirović a szerb fegyveres ellenállás katonai vezetője a magyarokhoz való átállását ajánlotta fel, amennyiben a Szerb Vajdaságot a kormány létrehozza, azonban a Batthyány-kormány bár kulturális autonómiát és a katonai határőrvidék polgárosítását is kilátásba helyezte, az ország területi egységét nem kívánta feladni, így megegyezés nem született. A magyar kormány Csernovics Péter személyében délvidéki királyi biztost nevezett ki a szerbekkel való tárgyalásokra, akinek azonban erélytelen fellépése nem tudta megakadályozni a konfliktus kialakulását.[8]

A Szerb Királyság 1882-ben jött létre. Magyarország ebben az időben az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, külpolitikáját az osztrák érdekek szerint Ausztria képviselte. A monarchia a szerb–bolgár háborúban a szerbek mellett foglalt állást, s a lehetséges osztrák beavatkozás a bolgárokat visszavonulásra kényszerítette, s a háború 1886-os lezárásához vezetett. A viszonyt azonban később rontotta, sőt, végzetes pályára állította Bosznia annexiója, vagyis, hogy a monarchia 1908-ban annektálta az 1876 óta felügyelete alá tartozó Bosznia-Hercegovinát, a soknemzetiségű területet. 1914-ben a szarajevói merénylet során lelőtték Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst, melynek hatására az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A háború eredménye közismert, 1918. december 1-jén a Szerb Királyság egyesült Horvátországgal és a szlovén területekkel, s kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Mint háborús győztes, jelentős magyarlakta területekkel gazdagodott az új entitás, a trianoni békeszerződés jóvoltából a Vajdaság is odakerült.

Az első világháborút követő időszak (1918-1929)[szerkesztés]

Az új délszláv ország a monarchia szétesését követően Magyar Királyság néven létrejött szintén új állammal szembenállva az úgynevezett kisantant tagjaként ellenséges politikát folytatott. Magyarország pedig a területi revizionizmus ethoszában folytatta külpolitikáját a Horthy-korszakban. Ugyanez volt azonban a diplomáciai kapcsolatok felvételének időszaka is: Szerbia budapesti követsége 1919-ben nyílt, az első tapasztalt diplomata 1920-ban foglalta el helyét:, a volt hágai követ, Milan Milojević lett a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság képviselője, aki négy évig volt budapesti szolgálati helyén.[9] Magyarország belgrádi nagykövetsége 1919 utolsó napjaiban nyílt: december 17-én utazott oda Wodianer Rezső követünk.[10]

1921-ben Szerbia létrehozta pécsi székhellyel a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, mely a szerb megszállás alatt álló, de nem Szerbiának ítélt területet fedte le. A jórészt baloldaliak által alapított államocska lényegében nyolc napig létezett, ezt követően a szerb hadsereg kivonult, Horthy Miklós pedig visszacsatolta Magyarországhoz a területet.[11]

Jugoszlávia megalakulása utáni időszak (1929-1945)[szerkesztés]

A jugoszláv-magyar örök barátsági szerződés aláírása 1941-ben

Az ország nemzetiségi feszültségei hatására I. Sándor jugoszláv király 1929. január 6-án felfüggesztette a törvényhozást és bevezette a királyi diktatúrát, az ország nevét pedig Jugoszláv Királyságra változtatta.[12] Bár a két ország érdekei sok tekintetben eltértek egymástól, külpolitikai orientációjuk sem ugyanabba az irányba mutatott, mégis a viszonyok javulni kezdtek. 1940 decemberében aláírták a magyar–jugoszláv örök barátsági egyezményt. 1940 márciusában Jugoszlávia csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez, így lényegében egy szövetségi táborba került Magyarországgal. Másnap azonban egy németellenes puccs eltávolította Dragiša Cvetković kormányát, Jugoszlávia német megtámadása nem volt kétséges. 1941. április 6-án a Harmadik Birodalom magyar területeken átvonulva megkezdte a támadást Jugoszlávia ellen, április 10-én elfoglalták Zágrábot és Horvátország kikiáltotta a függetlenségét. Ezt követően – arra hivatkozva, hogy az a Jugoszlávia, mellyel Magyarország a barátsági szerződést korábban megkötötte, már nem létezik – a 3. magyar hadsereg is megkezdte megszálló hadműveleteit Jugoszlávia területén.[13] Magyarország szerepének megítélését tovább rontja az 1942-ben elkövetett Újvidéki vérengzés amikor magyar rendvédelmi alakulatok a szerb és zsidó lakosság körében követtek el tömeggyilkosságot.[14] Erre mintegy válaszol, 1944-45 telén a vajdasági szerbek által létrehozott népőrség kezdett tisztogató akcióba az ott élő magyar és német ajkú lakosság ellen, mely délvidéki vérengzések néven vonult a történelembe.[15]

A szocialista korszak (1945-1990)[szerkesztés]

A második világháború kimenetele ismert. Jugoszláviát elsősorban Josip Broz Tito partizánjai szabadították fel, így a háború után is kedvezőbb pozíciót foglalt el az ország a szövetségesek és a Szovjetunió közti felosztási elképzelésekben. A Demokratikus Föderatív Jugoszláv Köztársaság már 1943-ban megalakult, Szerbia mint szocialista népköztársaság volt e föderatív állam része. Magyarország 1947 elején küldött ismét követet Jugoszláviába, de 1948-ban a Rákosi-korszak kezdetén elhidegült a két ország viszonya, Titot mintegy kiközösítette a szocialista tábor a szocializmus építésében képviselt alternatív elképzelései miatt. 1949 és 1953 között Magyarországnak követe sem volt Jugoszláviában. a diplomáciai kapcsolatok csak 1953-ra rendeződtek, a külképviseletet 1956. október 3-án emelték nagykövetségi rangra. Ettől kezdve a két ország kapcsolata viszonylag kiegyensúlyozott volt.[16] Jugoszlávia 1974-ben elfogadott új alkotmányában két, szinte tagköztársasági jogokkal bíró autonóm területet ismert el: a Vajdaságot és Koszovót. Ez a preambulum rendelkezett számos ügyben, így az anyanyelvhasználat, oktatás, kultúra, szervezetalapítás, alkotmányos védelem kérdéseiben, ami a vajdasági magyarok számára sok tekintetben könnyebbséget jelentett.[17]

A rendszerváltozás utáni időszak[szerkesztés]

Zoran Đinđić 2003-ban Davosban

A rendszerváltást követően Jugoszlávia lassú szétesése bonyolította a kapcsolatokat. Szerbia – mint önálló állam – 2006-ban jött létre – lényegében utolsó jogutódjaként az egykori Jugoszláviának -, addig bár az ország többféle formációban és néven működött, a Jugoszlávia elnevezés érvényben volt. Az Antall-kormány a Szerbiával (Jugoszláviával) kapcsolatos külpolitikáját az alábbi három szempont alapján építette fel: az euroatlanti integráció, a baráti együttműködésen alapuló szomszédságpolitika és a határon túli magyarság érdekvédelmét ellátó nemzetpolitika. Ez a három tétel az elkövetkező valamennyi kormány politikájában megfigyelhető volt oly módon, hogy a hangsúlyok hol az egyik, hol a másik szempontra helyeződtek.[18] 1990-ben kölcsönös külügyminiszteri látogatások történtek: júniusban Jeszenszky Géza a Vajdaságba és Belgrádba, októberben Alexandar Prlja Budapestre és Szentendrére látogatott.[19] Jugoszlávia lassú szétesése és a délszláv háború azonban a kapcsolatokat jelentősen rontotta. A koszovói háború 1998-ban kezdődött, Magyarország pedig, mint NATO-tag jelölt (1999 márciusában lettünk tagjai a szervezetnek) különösen nehéz és kényes helyzetbe került. A NATO kérése a tervezett, Szerbia elleni bombázásokhoz szükséges légtérhasználat volt, Magyarország ugyanakkor joggal aggódott a Vajdaságban élő magyarság miatt. A NATO végül megkapta a parlamenti jóváhagyást a légtér, és a taszári légibázis használatához. Kasza József vajdasági magyar politikus ugyanakkor rendszeresen bírálta Budapestet a támadásokban nyújtott segítségért, különösen, miután 1999 áprilisában egy eltévedt bomba Szabadka civilek lakta részén robbant fel.[20] Magyarország 1999-ben elindította az úgynevezett szegedi folyamatot, ami a Slobodan Milošević-csel szemben álló szerbiai demokratikus erők felkészítését segítette egy, a jugoszláv államfőtől független települési kormányzásra. 2001-ben Zoran Đinđić lett Szerbia államfője, akit Orbán Viktor miniszterelnök személyesen keresett fel novemberben Belgrádban. Đinđić ígéretet tett a vajdasági autonóm hatáskörök visszaadására, Magyarország pedig Jugoszlávia euroatlanti és uniós integrációját támogatta. 2001 augusztusában megnyílt Magyarország szabadkai főkonzulátusa.[21] 2003-ban Đinđićet meggyilkolták, későbbi utóda Zoran Živković lett. 2004-re azonban megszaporodtak a magyarok elleni támadások a Vajdaságban, amire Magyarország a diplomácia eszköztárába tartozó válaszokat adott, így az Európai Parlament frakciói határozati javaslatot fogadott el az atrocitások ellen. Magyarország 2008-ban elismerte Koszovó függetlenségét, mire Szerbia visszarendelte nagykövetét, és a két ország viszonya ismét mélypontra jutott.[18] 2013. június 26-án Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő közösen koszorúzták meg a Csúrogon elhelyezett, a második világháború magyar és a szerb polgári áldozatainak emlékműveit, majd Áder a szkupstinában (a szerb nemzetgyűlésben) tartott beszédében el­ítélte a magyarok által a második világháborúban a Vajdaságban elkövetett bűncselekményeket, és bocsánatot kért e tettekért.[22] Egy évvel később, 2014 november 2-án a szerb kormány bejelentette: kikerült a kollektív bűnösség elve a szerb jogrendből, így megszűnt az a 70 évvel korábban hozott rendelet is, ami három magyarlakta település (Csúrog, Zsablya és Mozsor) lakosainak bűnösségét emelte jogszabályi rangba.[23]

A tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet miatt a déli irányból érkezőkkel szembeni védekezésül Magyarország 2015-ben 175 kilométer hosszan négy méter magas kerítést épített a szerb határ teljes hosszában.[2]

Gazdasági kapcsolatok[szerkesztés]

Szerbia Magyarország számára a külkereskedelem volumenét tekintve a 19. partner, ugyanakkor a Nyugat-balkáni régióban a meghatározó fontosságú állam. A két ország közti áruforgalom a válság miatti megtorpanást leszámítva állandóan nő, és jelentős magyar többletet mutat. 2014-ben a magyar export 1,5 százaléka, az import 0,6 százaléka áramlott ebben a relációban, míg a szerb import 4,76 százaléka érkezett Magyarországról.

2016-ban Magyarország vajdasági gazdaságfejlesztési programot hirdetett szerbiai magyar vállalkozások támogatására, melyre kezdetben 50 milliárd forintot szánt, később azonban emelték a keretösszeget. Ugyanakkor egy másik stratégia alapján azok a magyarországi vállalatok is igényelhetnek támogatást, amelyek Szerbiában kívánnak befektetni. Ennek összege 2018-ban 10 milliárd forint volt.[24]

A két ország között a kettős adóztatás elkerüléséről és a beruházások ösztönzéséről, illetve védelméről szóló egyezmény (2001), valamint egy gazdasági együttműködési megállapodás (2015) van érvényben. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Nyugat-balkáni tagozata 2012-ben alakult.[25]

Kulturális kapcsolatok[szerkesztés]

1826-ban alakult a Matica Srpska a magyarországi szerbség legjelentősebb kulturális és tudományos szervezete. Tíz évvel később hozták létre Tökölyanum néven a szerb oktatási központot, mely 1952-es államosításáig működött, majd 1996-ban kapta vissza a szerb közösség.[26] Budapesten működik a Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ.[27]

Magyarország – bár már 1940 óta tervezte – csak 2014-ben nyitotta meg a belgrádi Collegium Hungaricumot, vagyis a szerbiai magyar kulturális centrumot.[28]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Torda Endréné: Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2010. Budapest: Külügyminisztérium. 2010. 412. o.  
  2. a b Csobolyó Eszter: A határőrizeti célú ideiglenes határzár, mint kritikus infrastruktúra. Hadtudományi Szemle, X. évf. 3. sz. (2017) 483. o.
  3. Csordás Gábor: 2011 Népszámlálás; 9.: nemzetiségi adatok. Központi Statisztikai Hivatal (2014) (Hozzáférés: 2019. június 20.)
  4. 2011 Census of Population, Households and Dwellings in the Republic of Serbia. Ethnicity. Data by municipalities and cities PDF (2012) (szerbül és angolul)
  5. Stepanović Predrag: A szerbek története. ELTE BTK Szláv és Balti Fililógiai Intézet (Hozzáférés: 2019. július 1.)
  6. Majláth Béla: Széchenyi István levelei. I Budapest: Athenaeum. 1889–1896. 183. o.  
  7. Fried István: Széchenyi és a szerb-magyar kapcsolatok a romantika korában. Filológiai Közlöny, XIII. évf. 3–4. sz. (1967) 388–393. o.
  8. Bona Gábor: Szerb-magyar szakértői konferencia az 1848—49-es szerb-magyar kapcsolatok témájáról. Századok, CXIII. évf. 1. sz. (1979) 1105–1112. o.
  9. Magyarország és Románia közt helyreáll a diplomáciai kapcsolat. Kis Újság, XXXIII. évf. 199. sz. (1920. augusztus 22.) 4. o.
  10. Belgrádi követünk állomáshelyére utazott. Nemzeti Újság, I. évf. 78. sz. (1919. december 28.) 4. o.
  11. Tarján M. Tamás: A Baranya-bajai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltása. Rubicon Online (Hozzáférés: 2019. június 30.)
  12. Harmat Árpád Péter: Jugoszlávia kialakulása és megszűnése. Történelmi cikkek (2015. február 21.) (Hozzáférés: 2019. június 27.)
  13. Perjés Géza: Bárdossy László és pere. Hadtörténelmi Közlemények (2000) (Hozzáférés: 2019. június 27.)
  14. Hideg napok. Múlt-Kor (2012. január 4.) (Hozzáférés: 2019. június 27.)
  15. Ötezer magyar áldozata lehetett a délvidéki vérengzéseknek. Múlt-Kor (2010. január 28.) (Hozzáférés: 2019. június 27.)
  16. Baráth Magdolna – Gecsényi Lajos: Főkonzulok, követek és nagykövetek: 1945–1990. Budapest: MTA BTK Történettudományi Intézet. 2015. 106. o. arch Hozzáférés: 2019. július 9.  
  17. Wágner Tamás: Vajdasági magyarok és az autonómia. Kisebbségi Jogvédő Intézet (2014) (Hozzáférés: 2019. június 27.)
  18. a b Szilágyi Imre: Magyarország és Szerbia viszonya a rendszerváltás óta. Külügyi Szemle, X. évf. 4. sz. (2011) 80–94. o.
  19. A szerbség ünnepe. Délmagyarország, LXXX. évf. 261. sz. (1990. október 13.) 1. o.
  20. Rovó Attila: Amikor Orbán egy birodalom felé volt lojális. Index.hu (2019. március 24.) (Hozzáférés: 2019. június 22.)
  21. Guszton András: Konzulátus nyílt Szabadkán. Magyar Nemzet, LXIV. évf. 193. sz. (2001. augusztus 18.) 1. o.
  22. Közös elnöki főhajtás Délvidéken: Áder János: A bűnnek nincs származása, sem nemzetisége - Felállva tapsolták meg az államfőt Szerbiában. Magyar Nemzet, LXXVI. évf. 173. sz. (2013. június 27.) 9. o.
  23. Megszüntették a kollektív bűnösséget. Magyar Hírlap, XLVII. évf. 257. sz. (2014. november 5.) 5. o.
  24. Szijjártó Péter: Soha nem volt olyan jó a szerb-magyar politikai kapcsolat, mint most. Magyar Nemzet (2019. május 7.) (Hozzáférés: 2019. július 2.)
  25. Pethes Barbara: Szerbia -Üzletkötés és vállalatalapítás – tudnivalók magyar vállalkozók számára. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (2015. február) (Hozzáférés: 2019. július 1.) arch
  26. Ress Imre: A szerb nemzeti kultúra pest-budai bölcsője : A Matica Srpska (Szerb Matica), 1826. História, XXXII. évf. 1–2. sz. (2010) 18. o.
  27. Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ. Centar (Hozzáférés: 2019. július 2.) arch
  28. Dezső János: Collegium Hungaricum - Belgrád. Balassi Intézet (2018) (Hozzáférés: 2019. június 30.) arch

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára, 1198–1526; MTA, Budapest, 1907 (Magyar történelmi emlékek. 1. oszt., Okmánytárak)
  • Domján Dániel Ferenc: Kényszerpályák és külön utak. Hírszerzés, diplomácia és a magyar-jugoszláv kapcsolatok 1945–1956; Retörki, Bp., 2022 (Retörki könyvek)