Az Antarktisz története

Oronteus Fineus francia térképész világtérképén megjelenik az Antarktisz, 1500-as évek eleje

Ortelius 1570-ben készült világtérképe. A déli földrészről szóló mondák alapján sok középkori térképen jelenik meg egy elképzelt kontinens az Antarktisz helyén. Itt szárazföldi kapcsolata van Dél-Amerikával.

Az Antarktisz csak alig 300 éve játszik szerepet az emberi civilizáció történetében. Ekkor kezdődött felfedezése, melynek során évről évre közelebb jutottak a kutatók a kontinenshez.

18. század

A titokzatos déli kontinens

A francia geográfus Philippe Buache (1700-1773) 1737-ben készült világtérképén a jégtakaró nélküli Antarktisz partvonalát ábrázolja, ráadásul két részből álló kontinensként rajzolja azt. Hogy az Antarktisz nem egységes összefüggő földrész, hanem két fő részből áll, csak a 20. század közepén vált ismertté. Egy expedíció kutatási eredményei alapján tudjuk, hogy a jégtakaró nélküli Antarktiszt egy hatalmas szoros szeli ketté. Egyes kutatók szerint Buache olyan térképről vagy térképekről másolhatta az Antarktisz térképét, amelynek az eredetijét olyan prehisztorikus emberek készítették, akik még azelőtt térképezték fel Antarktikát, mielőtt azt a jég elborította.

A Rarotonga-szigeten polinézek élnek. Az ő legendáik szerint őseik egy csónakkal utaztak a tengeren, aminek Te-ivi-o-atea volt a neve. Ezen az úton messze délen "nagy fehér sziklákat" pillantottak meg. A nemzedékváltások alapján visszaszámolva az időt, valószínű, hogy ez az esemény 650 körül történhetett, a nagy fehér sziklák pedig valószínűleg a tengerben úszó jéghegyek lehettek.

A titokzatos déli kontinensről - Terra Australis Incognita - szóló mondák a 18. században újabb és újabb felfedezőutakra serkentették a hajósokat. Közülük a francia Jean-Baptiste Bouvet vezette expedíció 1739-ben felfedezte a Körülmetélés-fokát. Nála jóval több eredményt ért el az angol James Cook.

James Cook útjai

James Cook a 18. század legjelentősebb földrajzi felfedezője, nevéhez fűződik Ausztrália és Óceánia felfedezésén túl az Antarktisz első körülhajózása is, melynek során a még mindig titokzatos földrészt tágan behatárolta.

Cook 1772 nyarán indult második föld körüli útjára az angliai Plymouthból. Két hajója volt: a Resolutiont maga vezette, míg az Adventure-ön Tobias Fourneaux volt a parancsnok. Először a már felfedezett Körülmetélés-fokát kereste, amiről azt hitték, hogy a déli kontinens egyik kiszögellése, de nem találták meg. A felderítést nem hagyták abba, és a keleti hosszúság 39°-a mentén továbbhajóztak délnek. 1773. január 17-én, a hajózás történetében először - átlépték a déli sarkkört. Sokkal messzebb már nem jutottak, mert 67°15'-nél tömör jégmező állta útjukat.

Ezután visszafordultak, és a franciák által felfedezett Kerguelen-szigetek keresésére indultak, azonban a két hajó elvesztette egymást, és legközelebb csak Új-Zélandnál találkoztak. 1773 közepén a hajók a polinéz szigetvilágban jártak, majd ismét szétszakadtak. Emiatt Cook kapitány csak a Resolutionnel vágott neki 1773 novemberében az Antarktisz csendes-óceáni oldalának felderítéséhez. Ezen az úton már kétszer is sikerült átszelnie a déli sarkkört, sőt a 109° nyugati hosszúsági fokon kb. 200 kilométerre megközelített Antarktisz sziklás partjait, a Thurston-szigetet, bár erről Cook semmit sem tudott, mivel csak az összefüggő jégmezőt látta.

Miután véget ért a tél, 1774 végén újabb nagy utat tett meg az antarktikus tengereken. Ezúttal ismét a Körülmetélés-fokát kereste, helyette azonban felfedezte a Déli-Georgia-szigeteket és a Déli-Sandwich-földet. Több mint 3 évnyi bolyongás után tért vissza Angliába. Az Antarktisz körüli útjának tapasztalatait így foglalta össze:

„Nem vonom kétségbe, hogy a sark közelében lehet kontinens vagy jelentékeny földrész...Ez azonban természettől örök hidegre kárhoztatott, a napsugarak melegét nélkülöző föld...”

– James Cook

19. század

Orosz kutatóutak

Cook semmit sem látott az új kontinens partjaiból. A szárazföldet elsőként egy orosz expedíció tagjai látták meg mintegy 50 évvel később.

Az oroszok is két hajót indítottak útnak, a Vosztokot és a Mirnijt. A parancsnok az észt származású Fabian Gottlieb von Bellingshausen lett, aki a Vosztok kapitánya volt. A Mirnij parancsnoka Mihail Petrovics Lazarev lett. 1819 közepén indultak útnak Kronstadtból.

Ugyanezen év decemberében meglátták a Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigeteket, és feltérképezték a partjaikat. Ezután a Déli-sark felkutatására indultak. A sarkkört átlépve 1820. január 28-án elérték a 69°23' déli szélességet, és ezzel délebbre jutottak Cooknál. Az oroszok mintegy 40 kilométerre lehettek ekkor a kontinenstől. A partra később holland bálnavadászok jutottak el, akik Martha hercegnőről nevezték el.

Bellingszgauzen további két alkalommal próbált behatolni a jég birodalmába, de az akkori hajók nem tudtak megbirkózni az időjárási viszonyokkal és a jéggel. Az antarktikus nyár igen rövid, így egy hajóúttal nem tudták körbejárni a kontinenst, így hasonlóan Cookhoz, a telet Óceániában töltötték. Az expedíció 1820 novemberében indult második útjára Sydney-ből.

Kelet felé hajózva folytatták az utat, és négy próbálkozásból háromszor sikerült átlépniük a sarkkörön. Az utolsó kísérlet során felfedeztek egy szigetet, amit I. Péter cárról neveztek el, hat nappal később pedig egy magas hegyláncot pillantottak meg, aminek az I. Sándor-föld nevet adták. Erről sokáig úgy hitték, hogy félsziget, de 1946-ban egy kutatócsoport kimutatta, hogy sziget, csupán vastag jégtakaró kapcsolja a szárazföldhöz. Az utókor az Antarktiszt körülölelő Déli-óceánnak ezt a részét Bellingshausen-tengernek nevezte el (angolos helyesírással).

Bellingszgauzen folytatta útját a Drake-átjárón keresztül. Átkutatták a Déli-Shetland-szigeteket, és orosz nevet adott nekik, de ezek a nevek feledésbe merültek, mert a Dél-Amerika felől érkező fóka- és bálnavadászok a saját elnevezéseiket használták.

Vadászok nyomában

James Weddell hajói, a Jane és a Beaufoy

Bár Cook és Bellingszgauzen egyre szorosabb gyűrűbe fogták Antarktiszt, egyikük sem tehette lábát a kontinensre. Erre csupán 1895. január 23-án került sor. Az első ember, aki Antarktiszra lépett, a norvég Carsten Egeberg Borchgrevink volt. Ő Kristensen kapitány expedíciójával érkezett a Robertson-öbölbe, ahol a kapitány többedmagával, köztük Borchgrevinkkel együtt csónakba szállt. Amint a csónak partközelbe ért, Borchgrevink belevetette magát a jeges vízbe, hogy először mindenképpen ő léphessen Antarktisz földjére.

4 évvel később, 1899-ben ő vezette azt a 10 tagú csoportot, ami először telelt át az Antarktiszon, és megfigyeléseikkel az első hiteles adatokat szolgáltatták.

Bellingszgauzen és Borchgrevink kutatásai között eltelt 70 évben is többen jártak ezen a vidéken. Az 1820-as évektől kezdve fóka- és bálnavadászok érkeztek a Tűzföld felől. Az angolok szerint az ő honfitársaik, William Smith és Edward Bransfield pillantotta meg először az Antarktiszi szárazföldet. Smith a Horn-fokot akarta megkerülni egy teherhajóval, de délnek sodródva szárazföldet pillantott meg. Jelentést tett a Brit Tengernagyi Hivatalnak, ami az Andromache nevű hajót küldte ki Valparaiso-ból, felderítésre. Ennek a parancsnoka volt Bransfield hadnagy, és az úton vele tartott Smith is. A kettejük által felfedezett partot a tengernagyi hivatal első lordjáról nevezték el Graham-földnek.

Az amerikaiak azonban kétségbe vonták, hogy Bransfield és Smith földet láttak volna, szerintük csupán egy szigetet fedeztek fel, így ők a szintén amerikai Nathaniel Palmernek hittek, aki Hero nevű hajójával fókavadászat közben "hitelt érdemlően" pillantotta meg a kontinenst a Deception-sziget közelében. Ennek alapján az angolok Graham-földnek, az amerikaiak Palmer-földnek nevezték el ugyanazt a félszigetet. Később, a viták elkerülése érdekében a semleges Antarktiszi-félsziget nevet adták a helynek, ami ma is ezen a néven szerepel a térképeken.

1823-ban egy James Weddell nevű angol bálnavadász Jane nevű hajójával járta az antarktiszi vizeket, amikor hatalmas tengert fedezett fel, amit róla neveztek el Weddell-tengernek.

Az Enderby-fivérek ösztönzésére, akik egy brit bálnavadász-társaság vezetői voltak, egyre több hajó végzett a vadászaton kívül földrajzi megfigyeléseket, felfedezéseket is. Ennek eredményeképpen 1831-ben felfedezték az Enderby-földet, a felfedező John Bisco volt Tula nevű hajóján. 1833-ban Peter Kemp a Kemp-partot fedezte fel az Indiai-óceán felőli oldalon. 1839-ben bukkant rá a Balleny-szigetekere John Balleny, Sabrina és Eliza Scott nevű hajóin, és a szigetektől nyugatra felfedezett egy partszakaszt, amit Sabrina-partnak nevezett el.

Kormányexpedíciók

Az 1840-es években a bálnavadászok helyett már kormányok támogatásával indított tudományos expedíciók indultak Antarktisz felé.

A francia Dumont d'Urville által vezetett expedíció két hajóval, az Astrolabe és Zelée nevűekkel indult útnak. 1838-ban Dél-Amerika felől jövet bejárta a Weddell-tengert és az Antarktiszi-félsziget partjait. Két év trópusi vizeken való hajózás után 1840-ben Tasmania felől tért vissza és felfedezett egy új partot, amit felesége után Adélie-földnek nevezett el.

Az amerikaiak is indítottak expedíciót, Charles Wilkes vezetésével 1839-42-ben. Az általa feltérképezett, a 150° és 100° keleti hosszúságok között fekvő területeket Wilkes-földnek nevezik.

1840-43-ban az angol James Clark Ross két speciális hajóval, a jég közötti hajózásra alkalmas Erebussal és Terrorral hajózott. Sikerült áttörnie az úszó jéghegyek között, és egy hatalmas jégmentes tengert fedezett fel. Ez a tenger, amit róla Ross-tengernek hívnak, a szárazföldbe legmélyebben benyúló tenger. Ross ugyanezen az úton fedezte fel az Antarktisz egyetlen aktív vulkánját, a majdnem 4000 méter magas Erebust. Az expedíciót végül egy 60 méter magas jégfal állította meg. Ez a Ross-selfjég.

20. század

Expedíciók a szárazföldön

Scott hajója, a Discovery

Az 1840-es évek után mintegy 50 évig tartó szünet következett. A terület további felfedezése helyett inkább az Antarktiszt közelebb-távolabb körülvevő szigetek kiaknázására tevődött át a hangsúly.

A századfordulóra azonban ismét előtérbe került a tudományos kutatás. 1897-99-ben az Adrien de Gerlache vezette Belgica fedélzetén nemzetközi személyzetű belga expedíció végzett egy évig tartó tudományos megfigyelést. A Belgica befagyott a Bellingshausen-tengeren a 72° déli szélességen. Ez volt az első eset, hogy egy csoport áttelelt az Antarktiszon. A rendkívül rossz körülmények ellenére folytatták a megfigyeléseket, és sok értékes adattal valamint gazdag biológiai gyűjteménnyel tértek haza.

A svéd Otto Nordenskjöld 1901-03-ban vezetett expedíciót Antarctic nevű hajóján, de az Antarktiszi-félszigettől keletre, a 65°-nál hajótörést szenvedett. Az Uruguay nevű argentin hadihajó mentette ki a csapatot. Szintén 1901-ben hajózott Antarktisz felé Erich von Drygalski Gauss nevű hajóján. Ő fedezte fel a II. Vilmos császár partot a 90° keleti hosszúságnál. Ezután a Gauss befagyott, és csak egy év múlva szabadult ki.

1902-ben a skót William Bruce felfedezte a Coats-földet, ami a Weddell-tengerben fekszik.

1903-ban a Français hajó, Jean-Baptiste Charcot vezetésével Nordensjöldék megmentésére indult, de mivel a svéd expedíciót az Uruguay már megmentette, a Francais folytatta a Belgica programját. Charcot, miután hazatért, újabb expedíciót szervezett, és 1908-ban útnak indult a Pourquoi pas? fedélzetén. Mindkét útján fontos megfigyeléseket tett, és értékes térképészeti munkát végzett.

Ezek az expedíciók mind előfutárai voltak a Déli-sark legyőzéséért indított harcnak. Átteleléseikkel és szárazföldi behatolásaikkal bebizonyították, hogy át lehet vészelni a telet az Antarktiszon, és közlekedni is lehet sítalpakon és szánkón. A következő expedíciók az ő tapasztalataikat felhasználva jutottak el egyre távolabbi pontokra.

Robert Falcon Scott első expedícióját 1901-1904-ben hajtotta végre a Discovery nevű hajóval, fedélzetén olyan tudósokkal, akik később szerepet játszottak a kontinens megismerésében (Shackleton, Wilson, Wild). Két telet is átvészeltek a Ross-selfjégnél a McMurdo-szorosban. Scott, Shackleton és Wilson a 82°17'-ig jutottak el 1902-ben egy nyári behatolás során.

1908-ban Ernest Shackleton visszatért a Ross-tengerhez Nimrod nevű hajóján, és újra megpróbálta elérni a Déli-sarkot. A 88°23'-ig jutott, de mintegy 180 kilométerre a saroktól vissza kellett fordulnia. Ugyanekkor egy ausztrál csoport Douglas Mawson vezetésével felfedezte a Déli mágneses-sarkot a 72°25' déli szélesség és a 155°16' keleti hosszúság metszéspontjában.

A Déli-sark meghódítása

Amundsen (piros) és Scott (kék) útvonala a Déli-sarkhoz

Miután Robert Peary 1909. április 6-án elérte az Északi-sarkot, valóságos versenyfutás indult a Déli-sark meghódításáért. Több nemzet, angolok, amerikaiak, németek, japánok és skandinávok egyaránt elsőként szerették volna elérni ezt a nevezetes pontot. Végül két csoport, a Roald Amundsen vezette norvég, és a Robert F. Scott vezette angol felfedezőcsapat indult útnak, szinte egyszerre.

Amundsen 1909-ben az Északi-sark meghódítására indult útnak, de útközben érte a hír, miszerint Peary megelőzte. Ekkor délnek fordította Fridtjof Nansen-től kölcsönkért híres hajóját, a Fram-et, és 1910. nyarán kikötött Buenos Airesben. Ugyanekkor indult útnak Angliából Scott is Terra Nova nevű hajóján, ő az ausztrál Melbourne-ben kötött ki.

Scott 1911. januárjában már az Erebus vulkán lábánál kötött ki, de korábbi, ugyanezen a helyen vert táborhelyét használhatatlan állapotban találta, ezért 30 kilométerrel odébb, az Evans-foknál alakította ki a bázisukat. Amundsen tőlük 700 kilométerre keletre vert tábort, a Bálna-öbölben. A norvégok raktáraikat a jégbe vájták, maguk kunyhókban éltek, táborukat pedig Framheimnek nevezték el. Mindkét csapat a rövid nyarat arra használta fel, hogy a sarkhoz vezető úton élelemraktárakat helyezzenek el minden szélességi foknál.

1911. szeptemberében a norvégok nekivágtak az útnak, de a rossz időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Végül október 19-én indultak el. A norvégoknak légvonalban mintegy 1500 kilométert kellett megtenniük a sarkig. Az utat alaposan megtervezték: négy szánkóval mentek, amiknek a teherbírása egyenként 360 kg volt. A szánokat egyenként 13 grönlandi kutya húzta, így 4 hónapra elég élelmet és fűtőanyagot tudtak magukkal vinni. A Scott-expedíció szibériai pónilovakat és kutyákat vittek, és két héttel később indultak, mint Amundsenék, ráadásul az ő táborhelyük mintegy 100 kilométerrel messzebb volt a sarktól.

Amundsenék jó időt fogtak ki, sütött a nap, de a Ross-selfjégen átkelve, a Transz-Antarktikus-hegység gleccserei, amik tele vannak szakadékokkal, már jóval nehezebb terepnek bizonyult. Többször jéglabirintusba keveredtek, amiből vissza kellett fordulniuk. Scottéknak annyi előnyük volt, hogy Scott ismerte az út egy részét, a Beardmore-gleccseren pedig a Shackleton-expedíció nyomait követték. Azonban az állatokkal meggyűlt a bajuk, mivel a jéghez nem szokott kutyák és pónik egymás után hullottak el. Innen már az embereknek maguknak kellett húzniuk a szánokat.

Amundsenék érték el előbb a sarkot, 1911. december 14-én tűzték ki a norvég zászlót, a helyet pedig VII. Haakon király fennsíkjának nevezték el. Scott és csapata 1912. január 16-án, azaz egy hónappal később érte el a Déli-sarkot. A visszaút nagyon nehéz volt számukra, hiszen a szánokat maguknak kellett húzniuk, az élelmük fogytán volt, és az időjárás is egyre rosszabbra fordult. Naponta csak 8-10 kilométert tudtak megtenni.

Amundsenén már rég visszaértek a bázisukra, amikor a Scott-expedíció tagjai feladták a küzdelmet. Először Evans halt meg, majd Oates lábai fagytak el. Őt még tovább cipelték, de egy nagy vihar során, hogy ne legyen társai terhére, Oates elhagyta a sátrat, a testét nem találták meg. Három ember maradt, Wilson, Bowers és Scott. Az ő hálózsákba fagyott tetemüket és az útinaplójukat 8 hónappal később találták meg. Habár Scott expedíciója tragédiával végződött, de hősies helytállásuk története rendkívül népszerű lett, főleg az Egyesült Királyság területén.

Felderítés repülőgépekkel és hadihajókkal

A Déli-sark meghódítása után a kutatás már egyre inkább modern technikai eszközök segítségével történt. Az Antarktisz-kutatás modern korszakát Richard Byrd amerikai tiszt első, 1928-29-ben történt repülésétől számítják. Byrd 1929 novemberében indult repülőgépen a Ross-selfjégen létesített Little America bázisról, és sikeresen eljutott a Déli-sarkig és vissza. Ezután fedezte fel a Marie Byrd-földet a Ross-selfjégtől keletre.

Ezekben az időkben több olyan norvég expedíciót is szerveztek, amiken repülőgépekről térképezték fel a kontinenst. Az egyik ilyet Douglas Mawson vezette, és részletes térképet készítettek az Indiai-óceán felőli partszakaszról, a 26° és a 82° között, és mintegy 2000 légifotót készítettek a 80 ezer km²-es területről. A korszak másik jelentős repülője az amerikai Lincoln Ellsworth volt, aki 1936-ban elsőként tette meg az utat a Ross- és a Weddell-tenger között, azaz átszelte a kontinenst.

1923-ban megalapították a Discovery Bizottságot, ami rendszeres expedíciókat küldött az úgynevezett angol-övezetbe, a Falkland-szigetek térségébe, és ott oceanográfiai munkát végeztek. Németország 1938-39-ben végzett nagyszabású légi térképezési munkát a 69°-75° szélességek, és a 10° nyugati és 20° keleti hosszúságok közötti területekről. A legnagyobb légi felderítő munkát azonabn Byrd harmadik expedíciója végezte. A vállalkozás neve High Jump (Magasugrás) volt, és 1946-47-ben hajtották végre. 12 hadihajó és 4000 főnyi katonaság vett rajta részt. Összesen 8000 kilométernyi partszakaszt és 900 ezer km²-nyi területet térképeztek fel, miáltal kirajzolódott a kontinens alakja.

Az első kutatóállomások

Az Antarktiszt felfedező és feltárásában résztvevő országok egymás után csatolták saját országukhoz a felfedezett szelvényeket. Sorra épültek a kutatóállomások.

A nemzetközi kutatás korszaka az 1949-52-ben szervezett közös norvég-brit-svéd expedícióval kezdődött. Felállították a Maudheim állomást, ahonnét kiindulva szárazföldi és légi felderítőutakat szerveztek, feltárták a Maud királyné földet, és jelentős információkat nyertek a jégtakaró alatti felszínről. Fontos meteorológiai, gleccsertani, geológiai megfigyeléseket végeztek, feltártak 1000 km partszakaszt és 500 000 km² területet. Ugyanekkor az Adélie-földön francia kutatóállomás létesült a pingvinek tanulmányozására.

A Maudheim-i expedíció vetette meg az alapjait az 1957-58-as Nemzetközi Geofizikai Év kutatási programjának. Ennek során 12 ország indított expedíciót az Antarktiszra, és mintegy 40 kutatóállomást szereltek fel. A program keretében brit nemzetközösségi expedíciót szerveztek a kontinens szárazföldi átszelésére. A csoport Sir Vivian Fuchs és Edmund Hillary vezetésével indult a Weddell-tengertől, és a Déli-sark érintésével a Ross-szigeteken létesített Scott bázisra jutottak el. A kontinens legszélesebb keleti felének átszelését oroszok hajtották végre, akik 1959. november 6-án indultak a Komszomolszkaja-állomásról lánctalpas járművekkel, és 1838 km megtétele után 1959. december 26-én érkeztek meg a földrajzi Déli-sarkon létesített amerikai Amundsen-Scott kutatóállomásra. A traktorexpedíciónak is nevezett út során pontosan felmérték a jég vastagságát.

Az Antarktisz-egyezmény

1957-ben állították fel az Antarktisz Kutató Szakbizottságot 12 ország tudósainak közreműködésével. Feladata az volt, hogy koordinálja az országok Antarktisz-kutató tevékenységét. Egyeztették az egyes nemzetek programjait, szabványosították a műszereket, és megegyezés született az információk és kutatók rendszeres egymás közti cseréjéről is. Ez a tudományos együttműködés vezetett az 1959-ben Washingtonban megtartott nemzetközi Antarktisz-konferenciához, ahol ezen 12 ország megkötötte az Antarktisz-egyezményt, ami kimondja, hogy a 60° déli szélességtől délre lévő valamennyi antarktikus területet csak békés célra lehet felhasználni. Katonailag le kell szerelni valamennyi kutatóállomást, tilos nukleáris robbantásokat végrehajtani és radioaktív szemetet lerakni. Az egyezmény kimondja, hogy az Antarktiszon bármely ország végezhet békés kutatómunkát, de ugyanakkor nem követeli meg, hogy az egyes nemzetek lemondjanak a területi igényeikről. Az egyezményhez később más országok is csatlakoztak, így Magyarország is.

Források

• Balázs Dénes: Ausztrália, Óceánia, Antarktisz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978. ISBN 963-280-677-8

Külső hivatkozások

• PCO: Antarctic History
• Antarctic Heritage Trust
• Surveying Antarctica, 1957
• Big Dead Place