Az Antarktisz földrajza

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az Antarktisz vázlatos térképe, néhány kutatóállomás helyének megjelölésével
Az Antarktisz egy NASA-felvételen

Az Antarktisz földrajzát sokáig nehezen lehetett leírni, mivel a kontinens kutatása csupán 300 évvel ezelőtt kezdődött el. A földrajzi viszonyok leírását nehezítette az Antarktisz mostoha időjárása, a jég vastagsága. A partvonal pontos meghatározása még az 1960-as években is kérdéses volt[1], és a part mentén folyamatosan leváló kisebb-nagyobb, de néha országnyi méretű jégtömbök miatt még ma is folytonosan változik a kontinens körvonala. A műholdas és egyéb korszerű vizsgálati módszerek előtt a felfedezők és kutatók még érzékcsalódásaiknak is ki voltak téve, amikor az Antarktisz partvonalát vagy a belső területek földrajzát próbálták leírni.

A magyar köznyelv Antarktisznak hívja magát a kontinenst és az annak környezetében fekvő szigetek és tengerek összességét egyaránt, míg a szakirodalomban magát a kontinenst Antarktikának hívják, és Antarktisz néven Antarktika és a környező szigetek és tengerek összességét értik. A köznyelv Antarktisz/Antarktika szinonímájaként használja a Déli-sark kifejezést is, ez azonban téves, mivel a Déli-sark egy pontosan meghatározható földrajzi pont, mely a déli szélesség 90. fokánál helyezkedik el. Antarktisz szinonímájaként a Déli-sarkvidék kifejezés is elfogadott.

Antarktisz területe 50 millió km², míg a szűken vett Antarktikáé 13 900 000 km²[2] A kontinenst átlagosan 2000 méter vastag jég borítja, amiből csak egyes hegységek 4000-5000 méteres csúcsai emelkednek ki. A kontinenst két fő részre bonthatjuk: Kelet- és Nyugat-Antarktika. Utóbbiból nyúlik ki Dél-Amerika partjai felé az Antarktiszi-félsziget. Kelet- és Nyugat-Antarktika között választófalat képez a Transzantarktiszi-hegység vonulata. A kontinens legmagasabb pontja, az 5140 méter magas Vinson Massif azonban nem itt, hanem az Ellsworth-hegységben található.

A hegyekből számos gleccser halad a tengerek felé, köztük található a világ legnagyobb gleccsereként számontartott Lambert-gleccser. Antarktisz jellemző természeti képződménye a selfjég, amiből több hatalmas méretű is megtalálható, a közel Spanyolország-méretű Ross-selfjég, a Ronne-Filchner-selfjég, vagy a Larsen-selfjég.

Az 1990-es évek óta tudjuk, hogy a jég alatt tavak rejtőznek, az egyik legnagyobb - és az elsők között felfedezett - a Vosztok-tó, mely a Vosztok kutatóállomás alatt található.

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Antarktisz tengerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Amundsen-tenger elhelyezkedése

Az Antarktiszt messzebbről három óceán veszi körül: az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán, de mellette csak a Déli-óceán (más néven Antarktikus-óceán[3]) húzódik, így pontosan csak az veszi körül. A Déli-óceán határa a 40-50. déli szélességi fok között húzódó antarktikus konvergenciavonal. Ezen az óceánon belül három szektort különböztetünk meg: Atlanti-, Csendes-, és India-óceáni. A déli szélesség 75. fokától egészen a Déli-sarkig szárazföld illetve jég borítja a felszínt, de a 60. és a 65. fok között elterülő rész 99,7%-án vizet találunk.[3]

A Déli-óceán legnagyobb tengerei a Weddel-tengertől kiindulva, az óramutató járásával ellentétesen a Weddell-, a Bellingshausen-, az Amundsen-, a Ross-, a D'Urville-, és a Davis-tenger.[4] Ezek közül a két legnagyobb a Weddell-tenger (2,89 millió km²) és a Ross-tenger (kb. 1 millió km²)[3]

A tengerfenék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Déli-óceán aljzatát tenger alatti hátságok, medencék, valamint vulkanikus hegyek alkotják.[3] A Déli-atlanti-hátság az 50-55. szélességi fokok között elterülő Atlanti-indiai-hátságban folytatódik, de kettejük közé beékelődik az Amerikai-antarktiszi-hátság. Ezen a területen található a Bouvet-sziget. Ettől északkeletre a Délnyugati-indiai-óceáni-hátság déli végénél található a Prince Edward-szigetek és a Crozet-szigetek.

A Kerguelen-plató, melyen a Kerguelen- és a McDonald-szigetek fekszenek, választja ketté a Déli-indiai-óceáni-nagymedencét és az Atlanti-indiai-nagymedencét. A Délkelet-indiai-óceáni-hátságot és a Csendes-óceán-antarktiszi-hátságot a Tasmán-törésöv köti össze, és innen indul ki a Macquarie-hátság is. A Csendes-óceán-antarktiszi-hátság határvonalat képez a Délkeleti- és Délnyugati-csendes-óceáni-hátság között is.

Az Antarktiszt a Scotia-öv köti össze a dél-amerikai kontinenssel. Ennek az ívnek a keleti végénél található a térség egyetlen mélytengeri árka, a -8264 méteres Déli-Sandwich-árok.

A tengervíz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Földet borító Világtenger átlagos sótartalma 350‰[5], de a Déli-óceán ennél kevésbé sós, mivel a szárazföldi jégtakaró, ami édesvízből áll, a nyári olvadáskor felhígítja. Így anyári uszadékjég térdégében általában 33,6-33,8‰ a tengervíz sótartalma.[5] A déli szélesség 40. és 50. foka között a tengervíz hőmérséklete és a sótartalma ugrásszerűen megváltozik, előbbi nő, utóbbi csökken.[5]

Az Antarktisz jege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tábla jéghegy
Az Antarktisz fontosabb selfjegei

Az Antarktisz területének 95-98%-át[6] jég borítja, ez a föld jégkészletének 90%-a[7]. Ez a földi édesvíz 75-80%-át[7] tárolja. A jégtakaró átlagos magassága meghaladja a 2000 métert, ezért az Antarktisz földünk legmagasabb kontinense. Legnagyobb jégvastagsága 4775 m.

A jeget két nagy csoportra lehet osztani: szárazföldi vagy belföldi jégre, illetve parti jégre.[7]

A szárazföldi jég[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szárazföldi jég atmoszferikus eredetű, hóból és édesvízből áll. Ennek a jégtakarónak az átlagos vastagsága 2200 méter[6], a legvastagabb rétegei, amik 3000-4000 méteresek a nagyobb mélyedésekben találhatóak. A szárazföldi jég becsült térfogata 26-30 millió km³[6], amely mintegy tízszerese a grönlandi jégmennyiségnek[6]

A szárazföldi jég két formája van, a gleccser és a jégtakaró.

Gleccserek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gleccserek a déli sarkvidéki jégfennsík lefolyását biztosítják. Az Antarktisz gleccserei a Transzantarktiszi-hegységben és a kontinens peremén ereszkednek alá a legnagyobb sűrűségben.

Az Antarktiszon vannak a Föld leghosszabb gleccserei. A Lambert-gleccser, ami az Amerikai-magasföld és a Prince Charles-hegység között[4] ereszkedik le az Amery-jégselfre, 434 kilométer hosszú, ez a Föld leghosszabb gleccsere. A második leghosszabb a Rennick-gleccser (257 km), ez a Viktória-földről ereszkedik a Csendes-óceánra. Partmenti gleccser még a Scott-gleccser, aminek a hossza 145 km, és a Bunger-oázis mellett, a Queen Mary-parton található.

A Beardmore-gleccser a Transzantarktiszi-hegységből ereszkedik le a Ross-selfjégre 161 kilométer hosszan, a Shackleton-gleccser (145 km) és az Amundsen-gleccser (97 km), ugyanitt található.

Antarktiszon a gleccserek szinte minden típusa megtalálható[8]. Ezek közül leggyakoribb az áttörő gleccser, ami szinte átcsordul a hegyek peremein (Beardmore-, Amundsen-, Shackleton-gleccser). Mozgásuk gyors, akár napi 5 méter is lehet.[9]. Az átbukó gleccserek Nyugat-Antarktikán és az Új-Svábföldön figyelhetőek meg. A függőgleccserek sziklákon lógnak. Az Antarktiszon nagyon ritkán, de piedmont (hegylábi) gleccserek is előfordulnak, a Dél-Viktória-földön lehet őket megfigyelni.

A jégtakaró[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parti jég[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parti jég a tengervízből keletkezik, ezért sós. Ez a jég övezi Antarktikát és a környező szigeteket.

Tavak, folyók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Két hegység húzódik rajta, melyeket a Ross-tenger és a Weddell-tenger közti földszoros választ el egymástól. A Weddell-tengertől nyugatra és a Ross-tengertől keletre levő területeket Nyugat-Antarktisznak, a másik részt Kelet-Antarktisznak nevezik. A keleti és a nyugati félgömböt a greenwichi délkörhöz viszonyítják.

Legmagasabb pontja az 5140 méter magas Vinson Massif.

A Föld legdélebbi aktív vulkánja itt található, a 3795 méter magas Erebus. Forró vizes oldataiból naponta 80 gramm arany kerül a felszínre.[forrás?]

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Skeib 11. oldal
  2. Gruber 167. oldal
  3. ^ a b c d Gruber 227. oldal
  4. ^ a b Cartographia 157. oldal
  5. ^ a b c Gruber 228. oldal
  6. ^ a b c d Gruber 190. oldal
  7. ^ a b c Gruber 205. oldal
  8. Gruber 191. oldal
  9. Gruber 192. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Skeib: Günter Skeib. A déli jégvilág. Budapest: Kossuth Könyvkiadó (1967) 
  • Gruber: Gruber László. Ausztrália, Óceánia és az Antarktisz természeti földrajza. Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó. 963 9310 980 (2004) 
  • Cartographia: Földrajzi világatlasz. Budapest: Cartographia. ISBN 963 352 360 5 CM (2007)