Skócia történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Skócia írott történelme a rómaiak 1. századbeli érkezésével kezdődött. Britannia provincia legészakibb határán épült a 2. század közepén Antoninus fala, az északibb területet nevezték Caledoniának, ahol a kaledónok, piktek és más törzsek éltek. A rómaiak ezt a határt csak rövid ideig tudták tartani a barbárok támadásai miatt, és már a 2. században visszahúzódtak Hadrianus fala mögé. Miután az 5. században a rómaiak kivonultak Britanniából a latinul scotusoknak nevezett gaelek betelepedtek a mai Nyugat-Skóciába és Walesbe.

A 6. században Nyugat-Skóciában megalakult Dál Riata gael állama, míg keleten a piktek alapítottak királyságokat. A következő században ír misszionáriusok megtérítették a pogány pikteket és gaeleket. A 9. században a viking fenyegetés hatására a piktek és gaelek félretették korábbi ellenségeskedéseiket és a Skót Királyságban egyesültek. Az első uralkodói dinasztiára, az Alpin-házra jellemző volt a gyakori örökösödési vita és trónviszály. Utolsó képviselőjük, II. Malcolm a 11. század elején halt meg. Mivel fiúutóda nem volt, a trónt lányának fia örökölte, a Dunkeld-ház első képviselője. Az utolsó Dunkeld király, III. Sándor 1286-ban halt meg. Gyerekkorú unokája, Margit négy évvel később vesztette életét. I. Eduárd angol király kihasználta szomszédja belső válságát és megszállta az országot. Több függetlenségi háború után, melyek során a Balliol és Bruce-házak váltották egymást az ország élén, Skócia a 14. században visszanyerte önállóságát. A század végén II. Dáviddal kihalt a Bruce-ház és II. Róberttel a következő három évszázadra a Stuartok vették át az ország irányítását. VI. Jakab 1603-ban megörökölte Anglia koronáját is, perszonálunióban egyesítve a két országot. A szövetség 1707-ben tényleges politikai unióvá szilárdult, megalakítva ezzel Nagy-Britannia királyságát.[1][2][3] Az utolsó Stuart-uralkodó, Anna 1714-ben halt meg; őt a Hannover, majd a Szász-Coburg-Gotha (később Windsor) házak képviselői követték.

A skót felvilágosodásnak és az ipari forradalomnak köszönhetően Skócia szegény agrárországból a 19. század elejére urbanizált, pezsgő intellektuális és gazdasági élettel rendelkező állammá (vagy országrésszé) vált. Elsősorban a nehéziparra és a hajóépítésre szakosodott, emiatt az első világháborút követően több évtizedig gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie. Az 1970-es években megkezdődött az Északi-tenger olajmezőinek kiaknázása és a pénzügyi szolgáltatói tevékenységre való átállás, így Skócia gazdasága ma ismét reneszánszát éli. Az 1950-es évek óta megerősödött a függetlenségpárti mozgalom, de a 2014-es népszavazás az Egyesült Királyságban maradni kívánók győzelmével zárult.

Őstörténet[szerkesztés]

A legidősebb, 5500 éves ma is álló észak-európai ház Papa Westray szigetén

Az utolsó interglaciális során (130-70 ezer évvel ezelőtt) Európa éghajlata melegebb volt a mostaninál és feltehetően Skócia földje is lakott volt, legalábbis erre utal az Orkney-szigeteken talált, eljegesedés előttinek tartott kőbalta.[4] A jégkorszak gleccserei azonban teljesen elborították a Brit-szigeteket, így Skócia csak a jégpáncél elolvadása után, i. e. 9600-tól vált ismét lakhatóvá;[5] bár a Biggarnál talált táborhelyet a régészek i. e. 12 ezer körülinek datálták.[6][7] Számos más lelőhely adatai alapján Skócia ekkori lakói igen mobilis, a tengerpart mentén csónakokkal közlekedő emberek voltak, akik kőből, csontból, agancsból készítették szerszámaikat.[8] Britannia legrégebbi házmaradványa, egy mezolitikus korból (i. e. 8240 körül) származó, facölöpökből készített ovális szerkezet a Firth of Forth öböl környékén került elő.[9] A legősibb skóciai kőépítménynek pedig azt a három, i. e. 6000 körülire datált tűzhelyet tartják, amelyeket Jura szigetén tártak fel a régészek.[10]

Az újkőkor során a növénytermesztés és állattenyésztés terjedésével állandó települések jöttek létre. Ennek egyik első bizonyítéka a Papa Westray szigetén feltárt, mintegy 5500 éves, jó állapotban megmaradt kőház.,[11] valamint a szintén az Orkney-szigetek közé tartozó Mainlanden talált, kb. 500 évvel későbbi neolitikus falu, Skara Brae.[12] Az újabb betelepülők i. e. 3500 környékén magukkal hozták a kőhalmok (cairn) alá rejtett sírkamrás temetkezés,[13] i. e. 3000 körül pedig a megalitok és kőkörök állításának szokását (mint pl. Orkney-n az 5 m magas stennessi állókövek). [14] Hasonló építményeket Nyugat-Európa számos más régiójában is emeltek.[15]

A cairnok és megalitikus struktúrák építése a bronzkorban is folytatódott, amely i. e. 2000 körül érkezett el Skóciába.[16] Más európai kultúrákhoz hasonlóan ebben az időszakban kezdődött a dombtetőkre épült erődített települések létesítése, mint pl. az i. e. 1000-ből származó dél-skóciai Eildon Hill-en, ahol több száz ház maradványait tárták fel a régészek.[17] A korai és középső bronzkorban Shetlandon is jelentős települések létesültek, mint pl. a vastag kőfalú, kerek kőházairól ismert Jarlshof vagy Sumburgh.[18] Ekkor terjedt el a tavakra, folyókra épített mesterséges szigetekre (crannogokra) való település szokása is.[19]

A vaskor elején az északi szigeteken az egyhelyiséges "celluláris" házakat habarcs nélküli kőfalazási technikával épült ún. atlanti kerekházak váltották fel. Szerkezetük eleinte egyszerű volt, de i. e 400 után már komplexebb változatok is készültek (sok példája látható ezeknek Howe, Orkney, Crosskirk, Caithness vidékein).[20] Ezzel a technikával készültek i. e. 200 után a kerek alaprajzú, masszív kőtornyok (brochok),[20] valamint az ún. kerékházak: kerek alaprajzú, 4-10 átmérőjű kőházak, belül küllőszerűen elhelyezkedő gyámfalakkal.[21] Skóciában mintegy ezer vaskori erődített települést tártak fel, többségüket a Clyde-Forth vonaltól délre.[22] Ezek alapján a régészek feltételezik, hogy a korabeli társadalmak egymással háborúzó törzsekre oszlottak, amelyeket az erős törzsfő és harcosokból álló kísérete uralt; ez nagyjából megfelel annak a képnek, amelyet a római szerzők festettek róluk.[23]

Római korszak[szerkesztés]

Legyőzött pikteken tipró római lovas domborműve i. sz 142-ből (Skót Nemzeti Múzeum)

A masszaliai Pütheasz i. e. 325 körül körbehajózta a Brit-szigeteket és először írta le Skócia partjait.[24] Albion (Britannia) szigetének legészakibb pontját Orkasznak (Orkney) hívta.[25] Idősebb Plinius idejében (aki i. sz. 79-ben halt meg) a rómaiak már tudtak Hebudes (Hebridák) és Dumna (valószínőleg a Külső-Hebridák) szigeteiről, a Kaledóniai-erdőről és a kaledón törzsről: róluk nevezték el a régiót Caledoniának.[26] Ptolemaiosz, aki feltehetően régebbi forrásokból és a korabeli háborúk híradásaiból dolgozott, Geográfiá-jában 18 skóciai törzset írt le.[27] de ezek közül több más forrásból nem megerősített és információi az északi és nyugati vidékekről eléggé megbízhatatlanok.[28]

Már Caesar is vezetett két hadjáratot Britannia ellen, de a sziget tényleges meghódítása csak i. sz. 43-ban kezdődött és röviddel később délen megalapították Britannia provinciát. 71-ben a provincia kormányzója, Quintus Petillius Cerialis hadjáratot vezetett a mai Dél-Skócia területén élő törzsek ellen.[29] 78-ban Cnaeus Iulius Agricola vette át a provincia irányítását és hozzákezdett a nyugaton és északon élő, még független népek meghódoltatásának. Északon a Taus folyó (valószínűleg a Tay) torkolatáig jutott, ahol erődöt építtetett. 84-ben a Graupius-hegynél nagy győzelmet aratott az egyesült kaledón törzsek felett és Skót-felföld és -alföld határán erődök és őrtornyok láncolatát építtette; ez volt az első római limes Skóciában. Agricola utódai azonban nem terjesztették ki hódításait és feladták a nehezen védhető északi határvonalat.[30] 87-re A Felföld déli részére, a század végére pedig a Tyne folyó és a Solway Firth vonaláig szorultak vissza.[31] A rómaiak a 2. század elejére a mai Észak-Angliába vonultak vissza és Hadrianus császár egy tengertől tengerig húzódó fallal határolta el a déli Britannia provinciát az északi barbároktól.[32]

Két évtizeddel később, 141 környékén újból terjeszkedésbe kezdtek és a határvonalat a Clyde-Forth vonalig tolták ki, megépítve az Antoninus-falat. Ez a fal a legnagyobb rómaikori építmény Skóciában: eredetileg mintegy 60 km hosszú és 6 m magas volt és 19 erőddel biztosították. Tizenkét évig épült, de nem sokkal elkészülte után, 160 körül áttörték és a rómaiak feladták[32][33] és visszavonultak a Hadrianus-falhoz.[34] Ezt követően legalább négyszer indult katonai expedíció a határon túlra;[35] közülük a legismertebb Septimius Severus 209-es hadjárata.[36] Severus 210-es halála után a rómaiak védelemre rendezkedtek be és az birodalom 5. századi összeomlásáig nem próbálkoztak újabb hódítással.[37] Amikor a rómaiak feladták Britanniát, Skócia északi részét a piktek, a délit különböző briton törzsek uralták.[38]

A rómaiak után[szerkesztés]

Pikt szimbólumokkal díszített kő

A rómaiak kivonulását követő évszázadokban négy nagyobb népcsoport osztozott a mai Skócia területén. Keleten a piktek éltek, akik több királyságot is alapítottak a Forth folyó és Shetland közötti vidéken. A 6. század végén Fortriu királysága volt a vezető hatalom, amely rendszeresen fosztogatta Kelet-Anglia partjait.[39] Nyugaton a gael nyelvű népek alapították Dál Riata királyságát, melynek uralkodója az argylli Dunadd várában lakott és amely szoros kapcsolatokat ápolt az ír törzsekkel.[39] Délen, Hen Ogledd régiójában a britonok Strathclyde (vagy a mai Dumbarton helyén fekvő fővárosa után Alt Clud) királysága terült el.[40] Végül délkeletet az angolszászok uralták, akik ekkorra Anglia egész keleti részét meghódították, a skót vidéken pedig megalapították Bernicia királyságát.[41] Ennek első, név szerint ismert királya, Ida; ő a hagyomány szerint 547-ben lépett a trónra.[42] Az ő unokája, Æthelfrith 604 körül egyesítette országát a déli Deirával és megalapította Northumbriát. A későbbiekben a királyság egy időre szétesett, de Æthelfrith fia, Oswald 633-634-ben újraegyesítette.[43]

Ír és skót misszionáriusok (mint Szt. Columba) az 5-7. században keresztény hitre térítették Skócia lakóit.[44] Ez a kelta keresztény egyház több tekintetben különbözött a katolikustól, a kolostorok apátjai nagyobb jelentőséggel bírtak, mint a püspökök, kevésbé vették szigorúan a papi cölibátust, másképp vágták a tonzúrát és másképp számították a húsvét időpontját, mint Rómában. Ezek a különbségek a 7. század közepére nagyjából eltűntek.[45][46]

A Skót Királyság[szerkesztés]

A kereszténységre való áttérés valószínűleg meggyorsította a piktek "gaelosodását"; fokozatosan átvették a gael nyelvet és szokásokat. A 9. század közepén a két nép egy államban egy egyesült, bár az nem teljesen tisztázott, hogy a piktek hódították meg a gaelokat vagy fordítva. Az egyesítést a krónikák szerint Cínaed mac Ailpín (Kenneth MacAlpin) vitte végbe a 840-es években, aki megalapította az Alpin-házat.[47] Röviddel később, 867-ben a vikingek elfoglalták Northumbria déli felét és megalapították a Jórviki Királyságot.[48] Három évvel később megdöntötték Strathclyde királyságát, majd fokozatosan elfoglalták Anglia jelentős részét; a szász királyságok közül csak a déli Wessex maradt független.[48] A pikt-gael királyságot szinte teljesen bekerítették.[49] A királyság a 9. század végén kapta az Alba nevet, először II. Donaldot (Domnall) nevezték Alba királyának (rí Alban).[50] A latin Scotia nevet sokáig csak a Forth-Clyde vonaltól északra eső régióra használták, de idővel az egész királyságot kezdték Skóciának hívni.[51]

Párizsi Máté Skócia-térképe kb. 1250-ből. Jól látható a Hadrianus- és az Antoninus-fal.

II. Konstantin (Causantín) hosszú uralkodása (900–942/3) kulcsfontosságúnak bizonyult a Skót Királyság megszilárdulásában. Ő volt az, aki összhangba hozta a skót kereszténység szokásait a katolikus egyház előírásaival. Számos csatát vívott a vikingek, később az angolszászok ellen, de a vesztes brunanburhi csata után lemondott a trónról és szerzetesként vonult vissza.[52] Utódai, I. és II. Malcom (Máel Coluim) jó kapcsolatot ápoltak az egyesített angolszász királysággal, és a belső nyugtalanság ellenére sikeresen terjeszkedtek. I. Malcolm Edmund angol királlyal való megállapodása alapján 945-ben annektálta Strathclyde-ot, amely részlegesen már a 9. századtól elismerte a skót királyok hatalmát.[53] A fiatal I. Duncan (Donnchad) katonai kalandjai rossz véget értek, miután 1040-ben megtámadta a félig-meddig független Morayt, vereséget szenvedett és elesett. Moray ura, Macbeth elfoglalta az üresen maradt trónt. [54] Tizenhét évi uralkodás után Duncan fia, III. Malcolm (Máel Coluim) űzte el.[55]

III. Malcolm a "Canmore" (Cenn Mór, "nagyúr") melléknevet kapta alattvalóitól, amit aztán címként utódai is használtak. Sokat tett azért, hogy a Dunkeld-dinasztia uralma megszilárduljon; utódai két évszázadon át uralták Skóciát. Az ország sorsát illetően nagy jelentősége volt második házasságának, melyet a Magyarországon született Margittal, az angolszász királyi házból származó Edgar Ætheling nővérével kötött.[56] A házasság, Edgar támogatása és észak-angliai portyázásai miatt Hódító Vilmos angol király (Edgar riválisa) megtámadta és legyőzte a skótokat, Malcolm pedig elismerte őt hűbérurának. A későbbi angol királyok erre a precedensre hivatkozva indították hódító hadjárataikat Skócia ellen.[57] Malcolm 1093-as halála után öccse, III. Donald (Domnall) követte a trónon. II. Vilmos angol király azonban az első házasságából származó fiát, II. Duncant támogatta, aki angol segítséggel megszerezte ugyan a koronát, de néhány hónappal később meggyilkolták. Donald visszatért és örököseként Malcolm második házasságából származó fiát, Edmundot jelölte ki. A következő évben, 1097-ben azonban Edmund két, száműzött öccse az angolok segítségével elűzte őket és az idősebbik, Edgar foglalta el a trónt.[58] Edgar szerződést kötött Mezítlábas Magnus norvég királlyal, amelyben gyakorlatilag átadta neki a Hebridákat; ezzel csak elismerte a gyakorlatban már fennálló helyzetet. A norvég fennhatóság inkább csak névleges maradt és a helyi törzsfők gyakorolták a hatalmat. Edgart öccse, I. Sándor követte, aki 1107–től 1024-ig kormányozta az országot.[59]

III. Sándor (balra), I. Eduárd (középen) és a walesi Llywelyn a londoni parlament ülésén

Sándor halála után a koronát Margit negyedik fia, I. Dávid örökölte, aki addig a normann bárók életét élte Angliában. Angol és francia mintára alapvető reformokat (az ún. dávidi forradalmat) kezdeményezett a kormányzat rendszerében, megvetve ezzel Skócia késő középkori fejlődésének alapjait.[60][61] Részben angol-normann nemesekkel cserélte le a skót arisztokráciát, bevezette a feudális hűbérbirtokokat és a lovagi szolgálatot, amelynek eredményeképpen számos új vár épült és elit nehézlovas haderő került a király szolgálatába. Udvarát normann divat szerint szervezte át, a helyi kormányzásban bevezette a sheriff hivatalát és megreformálta az igazságszolgáltatást. A fontosabb települések kiváltságokat kaptak, így megindulhatott a városok fejlődése. Ő volt az első skót király, aki ezüstpénzt veretett. Folytatta anyja és bátyjai erőfeszítéseit a skót monasziktus rendszer clunyi mintára történő megreformálására.[62]

Reformjait utódai és unokái, IV. Malcolm és I. Vilmos is folytatták. Vilmos fia, II. Sándor és az ő fia, III. Sándor békére törekedtek Angliával és közben igyekeztek teljesen a hatalmuk alá vonni a Felföldet és a nyugati szigeteket. III. Sándor 1262-ben felajánlotta IV. Haakon norvég királynak, hogy megveszi a szigeteket, amit az visszautasított. A skótok támadásokat intéztek a Hebridák ellen, mire Haakon hatalmas flottával áthajózott a vitatott szigetekhez. Egy döntetlen tengeri csata után a norvégok helyzete tarthatatlanná vált, Haakon pedig megbetegedett és meghalt. Utóda 1266-ban Orkney és Shetland kivételével valamennyi partközeli szigetet eladta a skótoknak.[63]

Angol megszállás, függetlenségi háborúk[szerkesztés]

III. Sándor 1286-ban meghalt és egyetlen örököse, unokája, Margit is elhunyt négy évvel később. A skót trónra 14-en pályáztak és a főurak I. Eduárd angol királyt kérték fel döntőbírául, hogy elkerüljék a belháborút. Eduárd elfogadta a felkérést, azzal hogy a skótok ismerjék el őt hűbéruruknak, és ő a legerősebb jogcímmel rendelkező főúr, John Balliol mellett döntött[64] A második legerősebb pályázó, Robert Bruce csak vonakodva ismerte el János királyt és 1295-ben szövetségre lépett a francia királlyal.[65]

I. Eduárd, a "skótok pörölye" (15. századi fametszet)

1296-ban megszállta Skóciát és lemondatta Jánost. A következő évben két nemes, William Wallace és Andrew de Moray felkelést indított a megszállás ellen és le is győzték az angolokat a Stirling Bridge-i csatában. Egy rövid ideig János nevében Wallace kormányozta Skóciát. Eduárd erre személyesen vezette erőit a felkelők ellen, akiket 1298-ban Falkirknél szét is vert.[66] Wallace elmenekült, de 1305-ben árulás révén az angolok kezére került, akik kivégezték.[67]

Wallace helyére John Comynt és Robert Bruce-t (a trónkövetelő unokáját) választották kormányzóul.[68][69] 1306-ban Bruce meggyilkoltatta Comynt, majd másfél hónappal később királlyá koronázták. Eduárd erre ismét bevonult Skóciába és a methveni csatában legyőzte Bruce kis seregét.[70] Bár V. Kelemen pápa kiközösítette Bruce-t és követőit, pártja fokozatosan megerősödött és 1314-re, mikor már olyan hatalmas főurak, mint James Douglas vagy Thomas Randolph is őt támogatták, gyakorlatilag csak Bothwell és Stirling vára maradt angol kézen.[71] I. Eduárd utóda, II. Eduárd sereget küldött északra, hogy felmentse a skótok által ostromolt Stirlinget, de a bannockburni csatában súlyos vereséget szenvedtek, így Skócia a gyakorlatban ismét függetlenné vált.[72] 1320-ban a skót nemességnek az arbroathi deklaráció elismertetésével sikerült elérnie, hogy XXII. János pápa visszavonja a kiközösítést és érvénytelenítse a skót uralkodók által korábban az angol királyoknak tett hűségesküit. Ezáltal lehetővé vált, hogy a skót király ismét formálisan felvegye a kapcsolatot a jelentős európai dinasztiákkal. A deklaráció a skót nemzettudat egyik legfontosabb korai dokumentuma.[73]

1326-ban először ült össze a teljes skót parlament. A parlament a korábbi nemesi és egyházi tanácsokból (colloquium) alakult ki és 1326-ban feltehetőleg már a városi polgárság – így mindhárom rend – képviselői is részt vettek munkájában.[74][75] III. Eduárd angol király 1328-ban az edinburg-northamptoni szerződés megkötésével elismerte Skócia függetlenségét és Robert Bruce uralmának jogszerűségét.[76] Ennek ellenére, mikor Robert 1329-ben meghalt, az angolok ismét megtámadták a skótokat, hogy a trónra segítsék Edward Balliolt, John Balliol fiát.[76] Bár az angolok több győzelmet arattak (pl. Dupplin Moor-nál vagy Halidon Hill-nél) a makacs ellenállás miatt Eduárd idővel felhagyott Balliol támogatásával és figyelmét Franciaországra fordította, amellyel rövidesen megindította a százéves háborút.[76] 1341-ben Robert fia, II. Dávid visszatérhetett franciaországi száműzetéséből. Balliol végül 1356-ban lemondott trónigényéről és Yorkshire-ben telepedett le.[77]

A Stuartok[szerkesztés]

A Felföld 1482-es térképe
A skót király heraldikai színei (15. sz.)

II. Dávid gyermektelenül halt meg 1371-ben és vele férfiágon kihalt a Bruce-ház. A koronát unokaöccse (Robert Bruce első házasságából származó lánya, Marjorie és Walter Stewart főudvarmester gyermeke), II. Róbert örökölte, a Stuart-ház első képviselője. Őt beteges fia, III. Róbert (születési neve szerint John) követte, akit a főurak jórészt kiszorítottak a kormányzásból és a hatalom öccse, Robert Stewart, Albany hercegének kezébe került. A trónörökös Dávid meggyilkolása után Róbert fiatalabbik fiát, Jakabot Franciaországba menekítette volna, de az angolok útközben elfogták és 18 évig fogságban tartották, váltságdíjat követelve érte. Így amikor III. Róbert meghalt, Skóciát régensek kormányozták, előbb Albany hercege, majd fia, Murdoch Stewart. Mikor végre 1424-ben kifizették a váltságdíját, Jakab angol menyasszonyával együtt hazatért, határozottan hozzálátott a hatalom átvételéhez és az Albany család több tagját kivégezték. Bár a kormányzás visszakerült a király kezébe, Jakab elvesztette népszerűségét és 1437-ben meggyilkolták. Fia, II. Jakab (1437–1460) nagykorúvá válása után folytatta apja politikáját és igyekezett gyengíteni a főurak befolyását; különösen az ún. Fekete Douglasokkal keveredett konfliktusba.

1468-ban került sor Skócia utolsó jelentősebb területi gyarapodására, amikor III. Jakab eljegyezte Dániai Margitot és a menyasszony hozományaként az országhoz csatolták Shetlandot és az Orkney-szigeteket.[78] 1482-ben III. Jakab öccse, Alexander Stewart hűséget fogadott IV. Eduárd angol királynak, aki sereggel próbálta őt trónra segíteni, de az angolok végül csak a vitatott hovatartozású Berwicket csatolták el. III. Jakab 1488-ban csatában esett el, amit saját lázadó 15 éves fia, IV. Jakab ellen vívott. IV. Jakabnak sikerült véget vetnie a Hebridákat és a nyugati partvidéket félig-meddig függetlenül kormányzó lordok uralmának és az ország történelmében először, egyértelműen a korona ellenőrzése alá vonnia ezt a régiót. 1503-ban feleségül vette Tudor Margitot, az angol VII. Henrik lányát; ez volt az alapja a Skócia és Anglia közötti, száz évvel későbbi perszonáluniónak.[79]

A 15. században jelentős fejlődésen esett át a skót közoktatás: 1413-ban megalapították St Andrews, 1450-ben Glasgow, 1495-ben pedig Aberdeen egyetemét. 1496-ban törvénybe iktatták, hogy a bárók és földbirtokosok fiainak iskolába kell járniuk.[80] IV. Jakab idején virágzott a reneszánsz által megihletett skót kultúra.[81]

Látkép az edinburgh-i vár királyi palotájából

1512-ben megújították a Franciaországgal kötött szövetséget, így amikor VIII. Henrik angol király megtámadta a franciákat, IV. Jakab betört angol területre. A Flodden Field-i csatában azonban döntő vereséget szenvedtek és a király, valamint a nemesség jelentős része elesett. Fia, V. Jakab még kiskorú volt, így az ország kormányzása ismét régensek kezébe került.[82] 12 éves korában anyja nagykorúvá nyilvánította Jakabot, ám mostohaapja, Angus grófja gyakorlatilag őrizet alá helyeztette és ott is tartotta három éven át. Végül 1528-ban, 16 évesen sikerült leráznia önjelölt gyámjait és átvenni az ország kormányzását. Apja politikáját követve igyekezett ellenőrzése alá vonni a lázongó Felföldet, a nyugati és északi szigeteket és a határvidéket.[83] Fenntartotta a szövetséget Franciaországgal, onnan is házasodott; előbb Madeleine de Valois-t, majd annak halála után Marie de Guise-t vette feleségül.[83] Bel- és külpolitikai eredményeit azonban elhomályosította egy újabb angliai hadjárat, melynek során 1542-ben a Solway Moss-i csatában katasztrofális vereséget szenvedett és nem sokkal később meghalt (a kortársak szerint "megszakadt a szíve").[83] Egy nappal halála előtt tudta meg, hogy megszületett egyetlen gyermeke: Mária.[84]

A skótokat ismét régensek kormányozták. Két évvel később VIII. Henrik megtámadta az országot, hogy kiszakítsa Skóciát a francia szövetségből és Angliához láncolja; a szövetség megpecsételéseképpen el akarta jegyeztetni Máriát saját 6 éves fiával, Eduárddal. Néhány határmenti összecsapás és angol betörést követően Henrik meghalt. Az angol régens, Edward Seymour legyőzte a skótokat a Pinkie Cleugh-i csatában, majd megostromolta és megszállta Haddingtont. Máriát öt évesen Párizsba küldték, ahol a francia trónörökössel jegyezték volna el. Anyja, Marie de Guise Skóciában maradt, hogy felügyelje lánya – és Franciaország – érdekeit, bár a hivatalos régens James Hamilton volt, Arran grófja.[85] Francia segítséggel sikerült megerősíteni a skótok védelmét és 1550-ben, miután leváltották Anglia régensét, az angolok kivonultak az országból.

1554-ben Marie de Guise lett a régens. Jelentős volt a francia befolyás, számos francia szó került ekkoriban a skót nyelvbe. Emellett azonban egyre nőtt a franciaellenesség is, különösen a protestánsok körében, akik inkább Angliát tekintették szövetségesüknek. A helyzet odáig fajult, hogy a skót protestánsok az angolokat segítették, hogy megostromolják a franciák és katolikus skótok által tartott Leith városát. Marie de Guise 1560-ban meghalt és röviddel később a skótok az edinburgh-i szerződéssel felmondták a francia szövetséget; a szerződés előírta valamennyi idegen katona kivonását az országból. A skót parlament még ebben az évben betiltotta a katolikus egyházat és a katolikus misézést.[86]

David Rizzio meggyikolása

Eközben Mária királynő Franciaországban katolikus nevelést kapott és 1559-ben feleségül ment II. Ferenc királyhoz.[87] A következő évben Ferenc váratlanul megbetegedett és meghalt. A 19 éves özvegy Mária visszatért hazájába, hogy átvegye a kormányzást. Nem próbálta ráerőltetni mostanra nagyrészt protestánssá vált alattvalóira saját vallását; hat évnyi uralkodása alatt így is egymást érték a főurak intrikái és rivalizációi miatt elmérgesedő válságok. Előbb titkárát, David Ricciot gyilkolták meg, utána pedig népszerűtlen második férjét, Lord Darnleyt is. Ezt követően Bothwell grófja (Darnley meggyilkolásának értelmi szerzője) elrabolta a királynőt és feleségül vette (hogy erőszakkal vagy Mária is benne volt az összeesküvésben, máig vita tárgya).[88] A skót nemesség fellázadt és a Carberry Hill-i csatában megfutamították a Máriához és Bothwellhez hű erőket. A királynő fogságba esett és 1567 júliusában kényszerítették, hogy csecsemő fia, VI. Jakab javára lemondjon a trónról.[89] Mária megszökött, összegyűjtötte híveit, de 1568-ban vereséget szenvedett és Angliába menekült, a régensek kezében hagyva fiát. Míg Skóciában polgárháború tört ki a királynő és Jakab támogatói között, Mária Angliában belekeveredett egy katolikus összeesküvésbe és I. Erzsébet kivégeztette.[90][91]

A protestáns reformáció[szerkesztés]

John Knox, aki Genfből tért vissza, hogy a Skócia kálvinista reformációjának élére álljon

A 16. század elején Skóciában is terjedni kezdtek előbb Luther Márton, majd Kálvin János tanai. Elsősorban a tanult papság körében váltak népszerűvé, akik európai egyetemeken tanulva találkoztak a protestáns eszmékkel. Patrick Hamilton lutheránus prédikátort 1528-ban eretnekségért kivégezték.[92] Ezt mások kivégzése is követte, köztük a Zwingli által befolyásolt George Wishart máglyán való megégetése, ami radikalizálta a protestánsokat. A Wishart kivégzését elrendelő Beaton bíborost meggyilkolták, majd elfoglalták St Andrews várát, amelyet egy éven át tartottak, míg a katolikusok francia segítséggel le nem győzték őket. A foglyokat, köztük John Knoxot francia gályarabságra ítélték, ami a közvéleményt a franciák ellen fordította és mártírokat csinált a protestánsokból.[93]

1557-ben a protestáns földbirtokosok politikai érdekeltségeik védelmére megalapították a Kongregációs lordok szervezetét. A francia szövetség felbomlása és az angol intervenció lehetővé tette, hogy a kis létszámú, de igen befolyásos arisztokraták megreformálják a skót egyházat. Az 1560-as skót parlament eltörölte a pápa joghatóságát az országban és egyúttal betiltották a katolikus misézést.[94]

Időközben Knox, aki megszökött a gályáról és egy ideig Kálvin János követőjeként Genfben élt, hazatért és hamarosan a skót reformáció egyik legbefolyásosabb alakjává vált. Hatására az egyházat presbiteriánus szellemben alakították át. Jelentős hatalmat kaptak a helyi földbirtokosok, akik gyakran a lelkészek kinevezésébe is beleszólhattak. A katolikus szentek szobrait eltávolították a templomokból, a freskókat lemeszelték. A köznép többsége ekkor még katolikus maradt és a Felföldön és a nyugati szigeteken a reformált skót egyház, a Kirk csak igen lassan tudott teret nyerni. Az áttérés csak igen lassan, fokozatosan következett be, más országokhoz képest kevesebb erőszak árán.[95]

17. század[szerkesztés]

1603-ban a gyermektelen Erzsébet halálát követően VI. Jakab megörökölte Anglia koronáját és Londonba költözve perszonálunióban egyesítette a két országot.[96] Bár Jakab már ekkor próbálkozott Nagy-Britannia birodalmának megalakításával, az arisztokrácia ragaszkodott ahhoz, hogy a két ország a közös uralkodón túl különálló maradjon.[97] Az unió megkönnyítette a skótok áttelepülését Írország Ulster tartományába: a 17. század közepéig mintegy 50 ezer protestáns skót költözött át Észak-Írországba.[98] Jakab, akinek most már rendelkezésére állt az angol hadsereg és flotta, érvényt tudott szerezni azon rendeletének, hogy a felföldi és a nyugati szigeteken élő nemesek kötelesek fiaikat az alföldi városokban taníttatni, ahol azok jórészt átvették a protestáns vallást és fokozatosan integrálódtak a többségi társadalomba.[99](pp37–40) A kormány megpróbálkozott egy észak-amerikai skót gyarmat létrehozásával, de Nova Scotia a kellő pénzügyi támogatás és telepesek hiányában alig gyarapodott.[100]

A három királyság háborúi és a puritán uralom[szerkesztés]

A püspökháború[szerkesztés]

Jenny Geddes megindítja a zavargásokat, amelyek fellobbantották a püspökháborút

Jakab megpróbálta Skóciában is elfogadtatni az anglikán egyház egyes vonásait, de csak mérsékelt sikerrel járt. Fia és utóda, I. Károly határozottabban lépett fel és 1637-ben angol stílusú imakönyvet vezetett be, ami miatt általános zavargások törtek ki (állítólag a zavargásokat egy Jenny Geddes nevű kofa kezdte, aki a lelkész fejéhez vágta a zsámolyát, amikor az az új imakönyvből kezdett felolvasni).[101] A következő évben a király újításai elleni tiltakozásul a társadalom több rétegének képviselői megírták és terjeszteni kezdték a Nemzeti egyezség (National Covenant) c. kiáltványt. Novemberben a Glasgowban tartott nemzetgyűlésen valamennyi püspököt kizárták az egyházból, amelynek irányítása így teljes mértékben presbiteriánus alapokra került.[102] Károly hadsereget gyűjtött, de mivel egyik fél sem akarta, hogy a konfliktust fegyverekkel oldják meg, Berwickben sikerült ideiglenes megegyezésre jutniuk.[102] A megoldatlanul maradt kérdés azonban 1640-ben ismét felszínre tört, amikor összecsapásra is sor került és a skótok a newburni csatában megfutamították a király csapatait.[103] A király Írországban akart katolikus katonákat toborozni a feklkelők ellen, de a skótok és angolok egyöntetű tiltakozásának hatására letett tervéről. A protestánsok befolyásától tartó írek azonban ennek hatására fellázadtak. A felkelés elfojtására Károly pénzt kért a londoni parlamenttől, az cserébe reformokat követelt, mire a király feloszlatta a parlamentet; a konfliktus addig gyűrűzött, míg általános polgárháborúvá nem fajult.[104] Skóciában a hatalmat magukhoz ragadó presbiteriánus ún. covenanterek nagy hadsereget gyűjtöttek és rákényszerítették vallásukat a főleg északon még mindig nagy számban élő episzkopálisokra és katolikusokra.[105]

A polgárháború[szerkesztés]

James Graham, Montrose márkija, aki sikeres royalista hadjáratot vezetett a Felföldön

Angliában nyílt polgárháborúvá fajult a helyzet és a parlamentiek a skótok segítségét kérték a király ellenében. Megkötötték az Ünnepélyes Ligát és Szövetséget, melyben megígérték, hogy skót mintára Angliában is vallási reformokat vezetnek be.[106] A skót csapatok jelentős szerepet játszottak I. Károly vereségében, például a Marston Moor-i csatában. Leven grófja vezetésével a skótok egy időre meg is szállták Észak-Angliát.[107]

Nem minden skót támogatta a király ellen fellázadó covenantereket. 1644-ben a royalista James Graham, Montrose márkija megpróbálta fellázítani a Felföldet. Bár a helybeliek közül csak kevesen csatlakoztak hozzá, mintegy ezerfős csapatával és ír segítőivel meglepően sikeresnek bizonyult. Szeptemberben a tippermuiri csatában megfutamította a nagyobb létszámú presbiteriánus sereget és ezzel elkezdődött a skót polgárháború is. Miután több alkalommal legyőzte az ellene küldött, rosszul képzett protestáns milíciákat, szinte az egész alföldet ellenőrzése alá vonta. Serege azonban ekkorra megcsappant, a felföldiek és az írek inkább északra vonultak és maradék csapataival a philiphaugh-i csatában vereséget szenvedett. Montrose északra szökött és új követőket toborzott, de amikor 1646 júliusában a király Newarkban megadta magát a skótoknak, a polgárháború véget ért és hadserege feloszlott.[108]

A fogságban tartott Károly a következő évben titkos egyezséget kötött a mérsékelt presbiteriánusokkal, melyben megígérte, hogy ha segítenek neki visszaszerezni a trónját, akkor cserébe Angliában három évi próbaidőre bevezeti a presbiteriánus rendszert. A skótok James Hamilton herceg vezetésével be is törtek Angliába, de 1648 augusztusában a prestoni csatában döntő vereséget szenvedtek Oliver Cromwelltől.[109]

A cromwelli megszállás és a restauráció[szerkesztés]

Cromwell a dunbari csatában

I. Károlyt 1649-ben a covenanterek tiltakozása ellenére kivégezték; fiát, II. Károlyt Edinburghban azonnal királlyá kiáltották ki. A következő évben Oliver Cromwell megtámadta a skótokat, Dunbarnál legyőzte őket, majd pontosan egy évvel később, Worcesternél visszaverte a skótok Anglia elleni támadását. Skóciát George Monck vezetése alatt megszállták az angolok és az országot bekebelezték a Cromwell-féle köztársaságba (Commonwealth). A különálló egyház, a parlament, a skót jogrendszer megszűnt, bár a skótok vámmentes hozzáférést kaptak az angol piachoz.[110] Többször is próbálkoztak az annexió törvényesítésével, meghívták a skót városok és megyék képviselőit a különböző angol parlamentekbe, tárgyaltak velük; de teljes képviseletet soha nem értek el és az ellenvélemények kifejtésére sem volt lehetőség. Cromwellnek igen sok gondja volt a parlamentekkel, az uniós törvény ratifikálása sokáig húzódott, végül csak 1657-ben rögzítették törvénnyel az egyesülést.[111]

A következő évben Cromwell meghalt, a rezsim összeomlott. 1660-ban II. Károly visszatért és Skócia ismét független királysággá vált.[112] Az ország visszanyerte saját jogrendszerét, parlamentjét és egyházát; de egyúttal kapott egy, Skóciát soha meg nem látogató királyt, a parlamentet felülbíráló királyi megbízottakat és püspököket. A megbízottak közül az utolsó az uralkodó öccse, Jakab yorki herceg volt (a leendő II. Jakab, illetve Skóciában VII. Jakab, ekkor még csak Albany hercege).[113] Az angol tengerészeti törvény a többi külföldi nemzeten kívül a skótoknak is megtiltotta, hogy az angol gyarmatokkal kereskedjenek.[114] A visszaállított püspökségek számos konfliktust generáltak, különösen a délnyugati megyékben, ahol erős volt a presbiteriánus hagyomány. Sokan felhagytak a hivatalos egyház templomainak látogatásával és a szabad ég alatt összehívott, illegális "gyülekezetecskéket" (conventicle) alapítottak.[115] Amikor ezeket be akarták tiltani, a nép fellázadt; a felkelést a király természetes fia, Jakab monmouthi herceg verte le.[116] A kormányzat az 1680-as évek elején szigorúan fellépett az eltévelyedőkkel szemben, súlyos büntetéseket szabtak ki, mintegy száz embert kivégeztek. Károly 1685-ben meghalt és öccse, a katolikus II. Jakab (Skóciában VII. Jakab) került Anglia, Írország és Skócia trónjára.[117]

VII. Jakab trónfosztása[szerkesztés]

VII. Jakab skót király

Jakab katolikusokat helyezett a kormányzat kulcspozícióiba és a "gyülekezetecskéken" való részvételt halállal büntette. Semmibe vette a parlamentet és kikényszerítette a katolikusok egyenjogúságát, amivel elidegenítette magától protestáns alattvalóit. Kijelölt örököse egy ideig protestáns lánya, Mária volt, aki a holland Orániai Vilmoshoz ment feleségül, de 1688-ban fia született és egyértelművé vált, hogy politikája halála után is fennmarad. Az angol arisztokrácia behívta Vilmost, aki partraszállt Angliában, mire Jakab elmenekült. Az ún. "dicsőséges forradalom" majdnem vértelenül zajlott le. Míg az angol parlament úgy vette, hogy menekülésével a király lemondott a koronáról, így azt fel is ajánlották Vilmosnak és Máriának, Jakab skót királyként nem menekült el az ország földjéről. Így a rendek gyűlésén meghatározták az uralkodói kötelességet, majd megállapítva hogy Jakab ezeknek nem tett eleget, trónfosztottnak nyilvánították.[112] A Vilmossal és Máriával való egyezség visszaállította a presbiteriánus rendszert és lemondatta a püspököket, akik alapvetően Jakabot támogatták. A skótoknál toleránsabb Vilmos koronázása után visszaállította az episzkopális papság egyes jogait.[118]

A skót kormányzatban Vilmos támogatói voltak többségben, ám megmaradt egy viszonylag jelentős csoport, amely továbbra is Jakabot tartotta legitim uralkodónak. A jakobiták főleg a Felföldön maradtak erősek és több kisebb lázadást robbantottak ki. Az első felkelést John Graham, Dundee vikomtja kezdeményezte. Szinte csak felföldiekből álló serege az 1689-es killiecrankie-i csatában legyőzte ugyan Vilmos híveit, de súlyos veszteségeket szenvedett és maga Dundee is elesett az ütközetben. A vezér nélkül maradt mozgalom hamarosan elbukott.[119]

Gazdasági válság[szerkesztés]

New Caledonia kolónia a Darién-öböl mellett

A restaurációt követő időszak gazdasági fellendülést hozott magával; a század utolsó évtizedében ennek vége szakadt. A francia protekcionizmus és a skót marhakereskedelem változásai miatt jelentősen visszaesett a Franciaországgal és a Balti-tenger térségével folytatott árucsere, majd ezt követően négy évben is (1695, 1696, 1698, 1699) nagyon rossz volt a termés; ez volt az ún. "hét szűk esztendő".[120] Súlyos éhínség tört ki (különösen északon) és a lakosság tömegesen vándorolt el.[121] 1695-ben a parlament intézkedéseket hozott a gazdasági nehézségek enyhítésére; megalapították a Bank of Scotlandot(wd), és az Afrikai és Indiai Skót Kereskedelmi Társaság engedélyt kapott, hogy közösségi jegyzéssel szerezzen tőkét.[122]

A Társaság jelentős tőkét invesztált William Paterson bankár ötletébe, miszerint a Panamai-földszorosnál alapítsanak gyarmatot és azon keresztül kereskedjenek a Távol-Kelettel.[123] Az ún. Darién-terv(wd), jelenetős támogatást kapott a földbirtokosoktól és a gazdag polgároktól, akik a tengerentúli kereskedelem fellendülését várták tőle. A tőke még így is kevésnek bizonyult, ezért a Társaság a szegényebb néprétegekhez fordult, akik hazafias lelkesedéssel kevés pénzecskéjüket fektették be a tervbe, vagy maguk jelentkeztek telepesnek.[124] Az angol kormány viszont ellenezte a tervet, mert éppen Spanyolország szövetségesei voltak a franciák ellen vívott pfalzi örökösödési háborúban, Panama pedig spanyol gyarmatnak számított. Az angol befektetők visszaléptek. A Társaságnak mégis sikerült 400 ezer fontot összegyűjtenie és 1698-ben három kis hajóraj 3 ezer telepessel elindult az Újvilágba. A vállalkozás katasztrófának bizonyult, gyenge volt a felszerelésük, szörnyű volt az időjárás, a spanyolok állandóan zaklatták őket a közeli Cartagenából, a karibi angol gyarmatok pedig nem segítették őket. 1700-ra feladták a tervet. A telepesekből csak ezren maradtak életben és csak egy hajó tért vissza Skóciába.[123]

18. század[szerkesztés]

Nagy Britannia angol György-keresztből és skót András-keresztből összeállított zászlaja

A 18. század kezdetén Skócia szegény, mezőgazdaságból élő ország volt, ahol a lakosság döntő többsége vidéken élt. Még 1755-ben is csak 1,3 millió lakossal rendelkezett. A század elején elvesztette ugyan önállóságát, de az angol unió lehetővé tette, hogy kiszabaduljon a szellemet gúzsba kötő feudális maradványoktól, utat nyitott a felvilágosodásnak és lehetősége nyílott, hogy gyors ütemben fejlessze kereskedelmét és gazdaságát. Ahogyan a híres skót közgazdász, Adam Smith 1776-ben megjegyezte: "Az angol unió által Skócia középső és alsó osztályai teljes mértékben felszabadulhattak az arisztokrácia uralma alól, amely korábban mindig is elnyomta őket."[125] Az ország lehetőséget kapott, hogy egy gyors ütemben terjeszkedő, és gazdagodó birodalom részeként felzárkóztassa gazdasági és szellemi életét.[126] Az átalakulás két gócpontjának a gyorsan növekedő Glasgow (a dohány- és cukorkereskedelem, valamint a textilipar központja) és Edinburgh (az ország adminisztratív és szellemi közepe, ahonnan a skót felvilágosodás kiindult) bizonyult.[127]

Az angol-skót unió[szerkesztés]

A 18. század elejére már komolyan fontolgatták a perszonálunión túllépő tényleges politikai uniót Skócia és Anglia között. Ezáltal a skótok hozzáférhettek volna mind Anglia, mind a gyorsan gyarapodó angol gyarmatok piacaihoz. A 17. század végének gazdasági válsága után az ország gazdasága lényegében az Angliába exportált marhától és lentől függött; London pedig ezt a függőséget is felhasználva nyomást gyakorolt a skót kormányra az egyesülés érdekében.[128][129] A skót parlament 1707. január 6-án megszavazta az egyesülési szerződést. Az új államot, Nagy-Britanniát létrehozó szerződés javarészt gazdasági kérdéseket tisztázott. A skót parlament és pénznem megszűnt, az adózást és kereskedelmet szabályozó törvényeket angol szabályok váltották fel. Egyebekben a skót jogrendszer és az egyház nem változott. A londoni parlament 513 alsóházi tagjához 45; a Lordok Háza 190 tagjához 16 skót csatlakozott. Ekkor Anglia lakossága ötszörösen, gazdasága 36-szorosan haladta meg a skótokét.[128][130]

A jakobita mozgalom[szerkesztés]

Charles Edward Stuart, a "fiatal trónkövetelő"

Az unió ellenzői körében ismét népszerűvé vált a jakobitizmus.[131] VII. Jakab fia, James Francis Edward Stuart (az ún. "öreg trónkövetelő") már 1708-ban összegyűjtött 6 ezer embert és a francia flotta segítségével megpróbált partra szállni Skóciában, de az angol flotta elűzte.[132] 1715-ben, amikor meghalt Anna királynő és a német I. Györgyöt hívták meg a brit trónra, egy újabb, komolyabb próbát tett. Ezúttal jobban előkészítette a felkelést, melynek során a kelta walesiek és devoniak is fellázadtak volna, de délen a kormány idejekorán letartóztatta a hangadókat. Skóciában John Erskine, Mar grófja (gúnynevén Bobbin' John) állt a jakobita klánok élére, de tehetetlen vezetőnek és rossz hadvezérnek bizonyult. Mar elfoglalta Perth-t, de hagyta hogy a gyengébb kormánypárti csapatok tartsák Stirlinget. Hadseregének egy része csatlakozott a dél-skóciai és észak-angliai felkelőkhöz, ezek azonban vereséget szenvedtek a prestoni csatában. Marnak sem sikerült kivetnie helyükről a stirlingi védőket, így amikor James elkésve partra szállt, látta hogy ügye elveszett és visszamenekült Franciaországba. 1719-ben spanyol segítséggel újabb jakobita partraszállásra került sor, de a klánok nem támogatták őket és a Glen Shiel-i csatában vereséget is szenvedtek a kormányerőktől.[133]

1745-ben újabb jakobita felkelésre került sor. Az "öreg trónkövetelő" fia, Charles Edward Stuart (becenevén a "csinos Charlie herceg" vagy "fiatal trónkövetelő") partra szállt a Külső Hebridák egyik szigetén.[134] Néhány klán csatlakozott hozzá és kezdetben jelentős sikereket aratott. Elfoglalta Edinburgh-t[135] és a prestonpansi csatában legyőzte a Skóciában állomásozó kormányzati haderőt.[136]Átvonultak Angliába, megszállták Carlisle-t és egészen Derbyig jutottak. Ekkorra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az angolok nem fognak támogatni egy katolikus vallású uralkodót. A jakobiták visszavonultak Skóciába, mivel két angol hadsereg közelített hozzájuk, sőt Hannoverből is érkeztek csapatok.[137] Charles Stuart elvesztette Edinburgh-t, nem sikerült bevennie Stirlinget, így északra, Inverness felé vonult vissza. A II. György harmadik fia, Vilmos herceg által vezetett angol hadsereg 1746 áprilisában érte utol és a jakobiták Cullodennél megsemmisítő vereséget szenvedtek.[138] Charles herceg még néhány hónapig a Felföldön bujkált, majd visszamenekült Franciaországba.[139] Nagy-Britanniában maradt támogatóit kivégezték vagy súlyos börtönbüntetésre ítélték, és Franciaországot is el kellett hagynia, amikor Párizs felhagyott a támogatásával. A jakobiták ügye 1807-ben, Charles herceg öccsének, Henry Benedict Stuart halálával ért zárult le véglegesen.[140]

A jakobita felkelés után[szerkesztés]

Archibald Campbell, Argyll hercege

A kudarcba fúlt jakobita felkelés után a gyors ütemben terjeszkedő Brit Birodalom számos ígéretes karrierlehetőséget kínált az ambiciózus felső- és középosztálybeli skótok számára,[141] akik ezrével (főleg az alföldiek közül) csatlakoztak a brit hadsereghez, flottához, közigazgatáshoz, vettek részt a kereskedelmi, ipari, gyarmati vállalkozásokban.[142] A skót katonákat különösen magasan értékelték; a hadügyminiszer 1751-es szavai szerint, "annyi skótot szeretnék a hadseregünkben, amennyit csak lehet... mert általában szívósabbak és kevésbé lázonganak".[143] Az angol értelmiség ellenségesen fogadta a kormányzat azon törekvését, hogy a skótokat minél jobban bevonják a közigazgatásba és politikai életbe. Gyalázkodó röpiratok és durva tréfák születtek, mint pl. Samuel Johnson szótárában a zab definíciója: "olyan gabona, amit Angliában általában a lovakkal etetnek, de Skóciában az emberek tápláléka." (amire Lord Elibank azt reagálta: "Valóban, és hol másutt találsz olyan embereket és olyan lovakat?"[144]

A 18. század második felében a skót politikát a whig párt dominanciája alakította. Az amerikai forradalom során a skótok a király lelkes támogatói voltak. A század végén a politikai élet teljesen Henry Dundas, az ifjabb William Pitt bizalmasa irányítása alá került, aki kíméletlen manipulációkkal fogta vissza a társadalom és a szellemi élet fejlődését.[145]

Az állami közigazgatás legalsó szintjét ekkoriban az egyházzal közös egyházközség jelentette. Ennek vezetői az erkölcstelennek ítélt viselkedést – mint a paráználkodás, részegeskedés, feleségverés, káromkodás – nyilvános megszégyenítéssel büntették. A földbirtokosok és szolgáik azonban nem tartoztak az egyházközség felügyelete alá. Ez a rendszer 1800 után fokozatosan elvesztette jelentőségét és 1850-re a legtöbb helyen fel is számolták.[146]

A klánrendszer megszűnése[szerkesztés]

Nadrágszíjparcellák (run rig) maradványai Skye szigetén

A Felföld és a nyugati szigetek klánjai mindig is sok gondot okoztak a skót uralkodóknak. A 17. században VI. Jakab az ionai statútumokkal próbálta beintegrálni a klánvezetőket a skót társadalomba. A 18. század második felére a klánvezérek egyfajta pátriárkákból lassan, fokozatosan modern földbirtokossá váltak. Bérlőiktől már nem természetben, hanem pénzben kérték a földbérletet.[147]:11–17 Argyllban az 1730-as évekre általános gyakorlattá vált, hogy a herceg haszonbérletbe adta ki a földjeit és szakított a dùthchas ősi hagyományával, amely előírta, hogy a klánvezérnek földet kell juttatnia a klán tagjainak.[147]:41 Egyre gyakoribbá vált, hogy a pénzügyekben járatlan felföldi arisztokrácia súlyosan eladósodott és alföldi vagy angol pénzemberektől vettek fel hiteleket. Amikor ezeket nem tudták fizetni, földjeiket lefoglalták. A 19. század közepére a valamikori klánbirtokok nagy része külső kezekbe jutott.[148]:105–107[147]:1–17[99]:37-46, 65-73, 131-132

Az 1745-ös jakobita felkelés volt az utolsó alkalom, amikor még jelentősége volt annak, hogy a felföldi klánok igen gyorsan tudtak fegyveres csapatokat kiállítani. Vereségük után harciasságuk lelohadt; ezt a folyamatot a kormány által hozott büntetőintézkedések csak fokozták.[149] Ezek közé tartozott az az 1746-ban hozott törvény, amely megfosztotta a klánvezéreket bírói jogosultságuktól; bírósági ítéletet ezentúl csak a törvényszékek hozhattak; valamint a felkelésben részt vevő 41 nemes birtokait elkobozták és hitelezőik között elárverezték azokat.

Jelentős változást okozott a társadalomban, hogy az 1770-es évektől a földbirtokosok nem az ún. tacksmanoknak (alacsonyabb rangú nemesek, gyakran klántagok vagy rokonok) adták bérbe a földet, hanem közvetlenül a földet megművelő parasztokkal kötöttek szerződést, mert így nagyobb bérleti díjra tehettek szert. A jövedelem nélkül maradt tacksmanok jobbára a gyarmatokra emigráltak.[147]:50[150]:173 Az 1760-1850 közötti időszakban a Felföldön is lejátszódott az a folyamat, amely Angliában és a skót alföldön már jóval előbb végbement. A földbirtokosok jóval nagyobb jövedelemhez jutottak, ha felmondták bérlőikkel a szerződést és birkákat tenyésztettek. Bérlők tömegei vesztették el a megélhetésüket és kényszerültek arra, hogy napszámosként dolgozzanak, elmenjenek halásznak vagy – különösen a Hebridákon – hínártermesztőnek. Sokan idénymunkásként az alföldi régióban dolgoztak, átvéve az ottani szokásokat és nyelvet (főleg az angolt, amelyet bárhol használni tudtak az országban).[147]:135, 110–117

Az iparosodás kezdetei[szerkesztés]

A Brit Lenbank régi székháza Edinburgh-ban (ma a Skót Banké)

Skócia sokáig szegény agrárország maradt, elsődleges exporttermékei az angoloknak eladott len és szarvasmarha maradtak. Glasgowban virágzó dohánykereskedelem alakult ki, amely azonban összeomlott az amerikai forradalom után, mivel az amerikai kikötőket a brit flotta blokád alá vonta. Hamarosan sikerült azonban átváltani a karib-tengeri gyarmatok termékeire: onnan dohányt és cukrot hoztak be, nekik pedig lent és heringet adtak el.[151]

A skót gazdaságpolitika arra törekedett, hogy ne versenyezzen az angol iparral, hanem kiegészítse azt. Mivel az angolok a gyapjúszövet készítésére specializálódtak, a skótok a lentermesztést és -feldolgozást választották; ez megfelelő alapot biztosított később pamutból és jutából készült termékek gyártásához.[152] Kormányzati támogatással a lenfeldolgozók ki tudták szorítani a német konkurenciát és – főleg az amerikai gyarmatokon – tekintélyes részt tudtak szerezni a textilek piacából.[153] A legnagyobb ilyen kereskedőcég, az 1746-ban alapított British Linen Company eredetileg Amerikába exportált lentermékeket. A társaság, amelynek részvényei gyakorlatilag bankjegyként funkcionáltak fokozatosan elkezdett más lengyártók hitelezésével, leszámítolásával foglalkozni. Az 1770-es évekre már a banki tevékenység volt a fő profilja,[154] és hamarosan csatlakozott az edinburgh-i Bank of Scotland-hoz és a Royal Bank of Scotland-hoz. A század végére már több mint 400 fiókkal rendelkeztek.[155] Gazdaságtörténészek szerint a skót bankok flexibilitása és dinamizmusa jelentősen hozzájárult az gazdaság 19. századi gyors növekedéséhez.[156][157] Max Weber is felvetette hogy a puritán presbiterianizmus és a protestáns munkaerkölcs is nagy szerepet játszott a skót gazdaság felemelkedésében;[158] újabban hangsúlyozzák az Angliában kifejlesztett modern technológiák gyors adaptálását és mobilis, olcsó munkaerő meglétét is.[159]

Vallás[szerkesztés]

Ebenezer Erskine, a szecesszionista egyház egyik megalapítója

Az 1690-es években a presbiteriánus egyház hadjáratot folytatott a katolikusok és episzkopálisok ellen, de a szélsőséges irányzatot idővel felváltotta a mérsékelt szárny, amely túlsúlyba jutott, különösen a liberálisabb szellemiségű városokban. A 18. század elején a skót egyház a mérsékelt és keményvonalas, ún. evangélikus irányzatok mentén több részre szakadt. Egy 1712-es rendelet, mely megengedte, hogy a gyülekezet helyett a helyi földesúr válassza ki a lelkészt, nagy csapást mért az evangélikusok ügyére.[160] 1733-ban aztán olyan lelkészek vezetésével, mint pl. Ebenezer Erskine az evangélikus gyülekezetek elszakadtak az egyháztól és megalakították saját szervezetüket, az Egyesült Szecesszionista Egyházat. 1761-ben újabb kiválásra került sor, ekkor a Megszabadulás Egyházát alapították meg (idővel egyesült a szecesszonistákkal).[161] A fő presbiteriánus egyház ezzel biztosan a mérsékeltek kezébe került, amely támogatta a felvilágosodás eszméinek terjedését.

Eközben Skócia eldugottabb részein, ahová nem jutottak gael nyelven beszélő papok, főleg a Felföldön és a nyugati szigeteken, továbbra is megmaradtak a kereszténység régi formái, sőt bizonyos pogány eredetű, animista színezetű babonák is. A század végére javarészt ezek is eltűntek, részben a presbiteriánus misszionáriusok erőfeszítései, másrészt a hagyományos társadalom felbomlásának következtében.[162] A korábban is inkább a nehezen elérhető helyekre visszavonult katolicizmus helyzete a levert jakobita felkelés után tovább romlott. Hasonló volt a helyzet a többségében a Stuartokat támogató episzkopálisok esetében is, akik a felkelés után elvesztették vagyonukat.[161]

Szellemi élet[szerkesztés]

Adam Smith, a modern közgazdaságtan atyja

A skót értelmiség lelkesen fogadta a felvilágosodás eszméit. A nagyobb városokban egyetemek, olvasókörök, könyvtárak, múzeumok, szabadkőműves páholyok nyíltak. A szellemi élet eszmeiségében liberális kálvinistának, newtoninak, a Teremtés tervszerűségét előtérbe helyezőnek volt mondható.[163][164] Voltaire is megmondta, hogy: "civilizációs eszméinkért Skóciára tekintünk"; míg a skótok a francia filozófusokhoz fordultak új gondolatokért.[165] A skót felvilágosodás első jelentős gondolkodójának Francis Hutcheson, a Glasgow-i Egyetem filozófiai tanszékvezetőjét tartják, aki sokat tett a tudományos módszertan kifejlesztéséért a tudás, a bizonyíték, a tapasztalat és az ok-okozati kapcsolat természete terén végzett gondolatmeneteivel. Pártfogoltjai, David Hume és Adam Smith világszerte ismertté tették a skót filozófusokat.[166] Hume a filozófia szkeptikus és empirikus ágazatának volt egyik alapítója; társaival (James Burnett, Adam Ferguson, John Millar és William Robertson) együtt megalkották – ahogyan ő nevezte – "az ember tudományát".[167] A mai szociológia jórészt az ő mozgalmuk nyomán született meg.[168] Hume nézetei nagy hatással voltak James Madisonra és így a megszülető Amerikai Egyesült Államok alkotmányára.[169] Adam Smith A nemzetek gazdagsága c. művével tett hírnévre, amellyel megalapozta a modern közgazdaságtant. A brit gazdaságpolitikára gyakorolt közvetlen hatásán túl még a 21. században is idézik a globalizációról, a vámrendszerekről szóló vitákban.[170] A természettudományok terén vált ismertté William Cullen vegyész és orvos, a mezőgazdász és közgazdász James Anderson,[171] a vegyész és orvos Joseph Black, a természetbúvár John Walker[172] vagy James Hutton, az első modern geológus.[166][173]

Irodalom[szerkesztés]

Robert Burns, a skótok nemzeti költője

A skótok egyre szélesebb körben vették át az angol nyelvet és szokásokat, irodalmuk azonban sajátos, nemzeti úton fejlődött. Allan Ramsay (1686–1758) keltette fel elsőként az érdeklődést a régi skót költészet iránt és ő volt a pasztorálok egyik legismertebb alkotója is.[174] Az első, nemzetközileg is ismert költő James Macpherson lett, aki azt állította, hogy megtalálta a legendás kelta bárd, Osszián eposzát és ebből közölt fordításokat. Az 1762-ben közzétett, számos nyelvre lefordított Fingal természetleírásaival, melankóliájával nagy hatást gyakorolt a bimbózó romantikus mozgalomra, különösen Németországban; olyan szerzőkre hatott, mint Herder vagy Goethe.[175] Bár hamarosan kiderült, hogy Macpherson hazudott és az Osszián-énekek saját művei,[176] a költemények nagyban befolyásolták Robert Burns (a skótok nemzeti költője) és Walter Scott munkásságát is. A romantikát képviselő Burns saját versei mellett népdalokat is gyűjtött, habár sok esetben saját ízlése szerint módosította őket. Auld Lang Syne c. dalát máig éneklik szilveszterkor, a Scots Wha Hae pedig sokáig a skótok nemhivatalos himnuszaként szolgált.[177]

Oktatás[szerkesztés]

Az Edinburg-i Egyetem Régi Kollégiuma 1789-ben épült

A reformáció egyik törekvése volt, hogy minden egyházközségben nyissanak iskolát; ezt a skót parlament 1696-os rendelete is előírta. Vidéken a földbirtokosok kötelessége volt iskolát építeni és fizetni a tanárt, míg a lelkész és a presbiter felügyelte az oktatás minőségét. Az igazgató (dominie) gyakran egyetemi diplomával is rendelkezett és nagy tiszteletnek örvendett.[178] Az egyházi iskoláknak inkább az alföldi falvakban volt nagy jelentőségük; a Felföldön, a szigeteken vagy az iparosodott városokban másodlagosnak bizonyultak.[179] Az oktatás nyelve az angol volt, mert a gaelt a katolicizmus maradványának tartották.[180] A nagyvárosokban, mint Glasgowban a katolikus egyház is tartott fenn iskolákat, ahol vagy papi vagy egyéb középosztálybeli pálya felé irányították a diákokat.[181]

A 19. században elterjedt nézet szerint a skót gyerekek iskolázottabbak voltak, mint más nemzetekéi (különösen az angolok) és sok szegény gyereknek sikerült az oktatás révén magas állásokba jutnia.[182] Valójában a skótok általánosságban nem voltak műveltebbek a nyugat-európaiaknál. A falusi iskolákban csak annyit vártak el, hogy a diákok megtanulják olvasni a Bibliát; az írástanulásért külön kellett fizetni, így az emberek kb. fele nem tanult meg írni. A szegény gyerekek többsége 11–12 éves korára befejezte a tanulást. A tehetségesebbek a gazdagok szponzorálásával elvégezték az egyetemet, de többnyire rosszul fizetett tanárként vagy lelkészként végezték.[183]

A 18. század végén Skóciának öt egyeteme volt: az Edinburgh-i, a Glasgowi, a St. Andrews-i, valamint az aberdeeni King's College és Marischal College (Angliának csak kettő). Eredetileg csak teológiát és jogot oktattak, de a 17. századi vallási és politikai zűrzavart követően felvették repertoárjukba a közgazdasági és természettudományos tárgyakat is. A nemesek és gazdag polgárok fiai magas színvonalú, liberális szellemű oktatásban részesülhettek. Az egyetemek hamarosan a orvostudomány és a felvilágosodás filozófiájának központjaivá váltak.[182]

19. század[szerkesztés]

Keir Hardie

A sokáig a mezőgazdaságon alapuló skót gazdaság 1790 után gyors ütemben kezdett iparosodni. A főleg a nyugati országrészbe települő ipar alapvetően a pamutfonásra és -szövésre specializálódott, ám az 1861-ben kezdődő amerikai polgárháború elvágta gyapotforrásaitól, válságba került, amiből igazából később sem tudott kikerülni. Helyét a bőséges és könnyen kitermelhető kőszénkészletekre alapozva a gépgyártás, hajó- és vasúti szerelvénygyártás vette át; ezeken a területeken Skócia a világ élvonalába került.[184] A lakosság a 19. században a kivándorlás ellenére majdnem megháromszorozódott: az 1801-es 1,6 millióról 1901-re 4,5 millióra nőtt.[185]

Pártpolitika[szerkesztés]

Az 1832-es választási reform megnövelte Skócia képviselőinek a számát a londoni parlamentben és elérhetővé tette a választásokon való indulást a középosztálybelieknek is. A század további részében a whigek és a liberálisok dominálták a skót képviselői helyeket, bár általában – az angol és walesi konzervatívoknak köszönhetően – ezek a pártok kisebbségben maradtak Londonban.[186] 1852-1855 között a skót születésű, de angol neveltetésű Lord Aberdeen volt a miniszterelnök, de kormányában a skótok alig reprezentálták magukat.[187] A század közepétől kezdve egyre többen követelték Skócia önkormányzatiságát, míg végül az 1885-ben kormányra jutott konzervatív Lord Salisbury újjáalakította az 1746-ban megszüntetett skót minisztériumot.[188] Az 1868 és 1894 között négy alkalommal kormányt alakító miniszterelnök, William Gladstone is skót felmenőkkel büszkélkedhetett.[189] A liberálisok közül Archibald Primrose vezethette elsőként a Brit Birodalom kormányát 1894-95 között, bár Aberdeenhez hasonlóan ő is angol iskolákban tanult.[190] A század végén az ír önkormányzat körüli viták miatt a Liberális Unionista Párt elszakadt a Liberális Párttól.[186] A munkásosztály létszámának nö9vekedése és a szocialista eszmék terjedése következtében Keir Hardie 1888-ban megalapította a Skót Munkáspártot (később átalakult Független Munkáspárttá, majd beolvadt a Munkáspártba).[191]

Ipari fejlődés[szerkesztés]

Pamutfonoda a Clyde folyó mentén

A 19. században a Brit Birodalom világelső volt a vasutak építésében. Skóciában az első vonal 1831-ben készült el Monkland és Kirkintilloch között.[192] Az 1840-es évek végére sűrű hálózat épült ki utasok, valamint az ipari és mezőgazdasági termékek szállítására. A szállítási költségek csökkentésével a skót termékeket – mint a szenet, marhahúst és tejet – egész Nagy-Britanniában versenyképes áron adhatták el. A vasút tette lehetővé, hogy az Aberdeen angus marhafajta az egész világon ismertté váljék.[193] 1900-ra Skócia már több mint 5 ezer km-nyi vasúttal rendelkezett.[194]

Hajók a Clyde-on (John Atkinson Grimshaw képe, 1881.

1800-ban Skócia már Európa legurbanizáltabb nemzetei közé tartozott.[195] Az ún. "ipari öv" az ország délnyugati részétől az északkeletiig húzódott. A négy legiparosodottabb megye (Lanarkshire, Renfrewshire, Dunbartonshire és Ayrshire) tette ki a népesség 44%-át.[196] Glasgow a világ legnagyobb városai közé került, a birodalomban második volt London után.[197] Az első hajóépítő műhelyeket a Clyde folyón 1712-ben alapították. 1860 után a glasgowi hajógyárak a vasból (1870-t követően acélból) készült gőzhajókra specializálódtak, amelyek hamarosan felváltották a hagyományos fahajókat mint a kereskedelemben, mind a hadászatban. Glasgow a világ egyik legnagyobb hajóépítő központjává fejlődött, a Clyde-on épült a minőség védjegyévé vált.[198]

Az ipar fejlődés olyan gyors volt, hogy – bár a gyártulajdonosok hatalmas vagyonokat gyűjtöttek – a lakásépítés, városfejlesztés, közegészségügy messze elmaradt mögötte. Jó ideig a nagyvárosok szegénynegyedeiben hírhedten rosszak voltak az életkörülmények; a munkások túlzsúfolt szobákban laktak, terjedt körükben a tüdővész és igen magas volt a gyermekhalandóság.[199] A gyárak olcsó lakások építésével igyekeztek magukhoz csábítani a munkaerőt; ezek a nyomornegyedekhez képest hatalmas előrelépést jelentettek. A gyártulajdonosok felhasználták a kormány lakásépítési támogatásait, legértékesebb munkásaiknak pedig segítették jobb otthonhoz jutni.[200]

Szellemi élet[szerkesztés]

Walter Scott

Bár a skót felvilágosodás a 18. század végén lezárult,[167] a skótok a következő több mint ötven évben számarányukhoz képest továbbra is igen sokkal járultak hozzá a Brit Birodalom szellemi és tudományos életéhez. A természettudományokban a fizikus James Clerk Maxwell és Lord Kelvin, a mérnöki tudományokban James Watt és William Murdoch szerzett múlhatatlan érdemeket.[201] Az irodalomban Walter Scott vált rendkívül népszerűvé, aki költőként kezdte pályafutását és számos balladát is gyűjtött. Első prózai művét, az 1814-es Waverley-t az első történelmi regényként is emlegetik.[202] Munkásságával sokat tett a skót kulturális identitás megteremtéséért és népszerűsítéséért.[203] A század második felében is születtek skót írók tollából olyan művek, amelyek nemzetközi elismertségre tettek szert. Közéjük tartozik Robert Louis Stevensontól a Dr. Jekyll és Mr. Hyde és A kincses sziget; Arthur Conan Doyle-tól pedig a Sherlock Holmes-történetek. A századvégi kailyard-iskola ismét divatba hozta a népmeséket és a meseszerű történeteket, mint például J. M. Barrie Pán Péteree vagy George MacDonald Phantastes-je, a fantasy egyik előfutára.[204]

A skótok jelentős szerepet játszottak az építészet és a képzőművészet fejlődésében is. A 19. végén alapított glasgowi iskola a különböző irányzatok keverésével az egyik alapítója volt a szecessziós stílusnak. Alkotói közül az ún. négyek csoportját lehetne kiemelni: Charles Rennie Mackintosh építészt; feleségét Margaret MacDonald festőt és üvegművészt; Margaret nővérét, Frances MacDonaldot és az ő férjét, Herbert MacNair-t, akik mindketten festettek.[205]

Vallás és egyházpolitika[szerkesztés]

Thomas Chalmers szobra Edinburgh-ban

Több éves küzdelem után az evangélikusoknak 1834-ben sikerült többséget szerezniük a Skót Egyház vezetésében és áterőltették a vétórendeletet, amely megengedte hogy a gyülekezetek visszautasítsák a földbirtokos által kinevezett lelkészt. Ezt tíz évig tartó pereskedés követte, melyben a rendelet támogatói, az "antiintruzionisták" vereséget szenvedtek és 1843-ban Thomas Chalmers vezetésével az egyháztól elszakadva megalapították Skócia Szabad Egyházát. Nagyjából a lelkészek harmada (főleg a felföldiek és az északiak) csatlakozott hozzájuk. A Szabad Egyház inkább hajlott elfogadni a gael nyelvet és hamarosan sok hívet szerzett a Felföldön és a nyugati szigeteken.[162] A szociálisan érzékeny, a nagyvárosok társadalmi szétforgácsolódottságát kárhoztató Chalmers az egyenlőségen alapuló, önálló kisközösségek híve volt, ahol egyformán elismerték a gyülekezet tagjainak egyéni jogait és a közösségi együttműködés szükségességét is.[206] Nézeteit az 1870-es évekre a nagy presbiteriánus egyház is átvette.[207]

A 19. század végén egyre hevesebbé vált a fundamentalista kálvinisták és a Bibliát nem szó szerint értelmező, liberális teológusok vitája. Emiatt újabb egyházszakadásra került sor, amikor 1893-ban a fundamentalisták kiváltak a Szabad Egyházból és megalapították a Szabad Presbiteriánus Egyházat.[161] A korábbi szakadárok viszont egyesültek: előbb a szecesszionisták 1820-ban, majd ugyanezek 1847-ben a Megszabadulás Egyházával alapították meg az Egyesült Presbiteriánus Egyházat, amely aztán 1900-ban a Szabad Egyházzal alakította meg Skócia Egyesült Szabad Egyházát. Miután 1929-ben letörölték a földesúri patrónusi rendszert, a Szabad Egyház tagjainak jelentős része visszatért a Skót Egyházhoz.[161]

A katolikusokat egyenrangúsító 1829-es törvény, majd a burgonyavészt követő ír bevándorlási hullám (főleg Glasgowba és más síkvidéki ipari központokba) megváltoztatta katolikus egyház helyzetét is. 1878-ban a tiltakozások ellenére újjászervezték a római katolikus egyházi hierarchiát, elismerve, hogy a katolikusok az ország jelentős felekezeti közé emelkedtek.[161] 1804-ben az anglikán egyház autonóm szárnyaként újjáalakult az episzkopális egyház;[161] majd megjelentek és számos hívet szereztek maguknak a baptisták, a kongregacinalisták és a metodisták is.[161]

Közoktatás[szerkesztés]

Elemi iskola Greenockban

Az urbanizáció, az iparosodás és az egyházszakadások meggyengítették az egyházközségi iskolák rendszerét. 1830-tól az állam támogatta az iskolaépületek fenntartását, 1846-tól maguknak az iskoláknak a működését is finanszírozta; végül 1872-ben Skócia is áttért az angol rendszerre, miszerint az állam tartotta fenn a tandíjmentes iskolákat, melyeket a helyi iskolaszékek felügyeltek.[208] A közoktatásban való részvétel kötelezővé vált az öt és tizenhárom év közötti korosztály számára.

A 19. század elején a skót egyetemeken nem volt felvételi vizsga, a diákokat 15-16 évesen vették fel, azok választották meg, hogy milyen előadásokra járjanak és akár két év alatt végezhettek tanulmányaikkal. Egy 1858-as és egy 1889-es reformot követően egységesítették a tanrendet és a diplomák kiadásának feltételeit. Bevezették a felvételi vizsgákat, a felvett diákok átlagéletkora 17-18 évre nőtt. A bölcsészettudományok esetében bevezették a 3 és 4 éves képzéseket, a természettudományi szakokon pedig eltörölték a latin és görög nyelv, valamint a filozófia oktatását.[209] A skót egyetemek közül elsőként a St. Andrews-i vett fel nőket hallgatói sorába, eleinte egy külön a számukra bevezetett fokozattal, majd 1892-től valamennyi egyetemen engedélyezték a nők diplomaszerzését is.[210]

Társadalom[szerkesztés]

IV. György király skót népviseletben

A 19. században a romanticizmus elterjedésével divatba jött a sokáig elmaradottnak tartott Felföld kultúrája. A brit hadseregben a napóleoni háborúk alatt is a felföldi ezredek egyenruhájához tartozott a skótkockás szövet, amelyet a lakosság addigra már nagyrészt levetett. Az 1820-as években azonban az arisztokrácia ismét hordani kezdte a kockás kiltet (különösen miután IV. György skóciai látogatásán ebben az öltözékben jelent meg); nem csak Skóciában, hanem az Osszián-énekek és a Walter Scott-regények népszerűsége miatt Európa más országaiban is.[211][212] Ebben az időszakban alakultak ki kockás szövetek ősinek kikiáltott klánmintázatai.[213] Skócia "divatos" voltát elősegítette, hogy Viktória királynő a Balmoral kastélyban állandó királyi rezidenciát létesített.[212]

A skót vidék[szerkesztés]

A burgonyavész 1846-ban érte el a Felföldet, ahol a szegények közül mintegy 150 ezren jutottak az éhhalál szélére, ugyanis étrendjük szinte kizárólag burgonyából állt (mellette egy kevés heringgel, zabkásával és tejjel). Megmentésükre hatékony segélyrendszert szerveztek (szemben az ír helyzettel, ahol tömegesen haltak éhen a szegények);[214] emellett a földesurak és a kormányzati szervek mintegy 16 ezer rászorulót vándoroltattak ki, főleg Kanadába és Ausztráliába.

Szarvasvadászok a Felföldön

A mesterséges hűtés feltalálásával nagy mennyisiégű import hús árasztotta el Nagy-Britannia piacait. Az 1870-es években a birkahús és a gyapjú ára lezuhant, a földbirtokok jövedelmezősége töredékére esett, a korábbi mezőgazdasági modell válságba jutott.[215] A skót vidék – különösen a Felföld – megindult a "balmoralizáció" (utalással a Balmoral királyi kastélyára) útján: hatalmas földbirtokok jöttek létrte, ahol nem a földet művelték vagy legeltettek, hanem gazdag briteket és külföldieket vadásztattak fajdra vagy szarvasra.[215][216] A 19. század végére 118 ember birtokolta Skócia felét és az ország területének több mint 60%-át tették ki a vadászterületek.[215] A 20. században a vadászat hátrább szorult a gazdagok kedvteléseinek rangsorában, de a szarvas- és fajdvadászat ma is számos magánbirtok fő jövedelemforrása maradt.[215][217]

Emigráció[szerkesztés]

Andrew Carnegie szobra szülővárosában, Dunfermline-ben

A skót lakosság a 19. században gyors ütemben gyarapodott: 1801-ben 1 608 000, 1851-ben 2 889 000, 1901-ben pedig 4 472 000 skóciai lakost számláltak össze.[218] Számukra még a fejlődő ipar sem volt képes munkát biztosítani, így 1841–1931 között kb. 2 millió skót emigrált Észak-Amerikába és Ausztráliába, további 750 ezer pedig Angliába költözött. Skócia jóval nagyobb arányban veszített lakosságából, mint Anglia vagy Wales;[219] becslések szerint a természetes gyarapodás 30%-a távozott az országból.[220] Az emigrációnak társadalmi hatásai is mutatkoztak; szinte minden család elveszített valakit és mivel a kivándorlásra főleg fiatal férfiak vállalkoztak, arányuk lecsökkent az országban.[219]

Első generációs skót bevándorló volt az Egyesült Államokban az alapító atyák közé tartozó John Witherspoon,[221] a függetlenedő USA flottaparancsnoka, John Paul Jones, az iparmágnás és filantróp Andrew Carnegie vagy a feltaláló Alexander Graham Bell.[222] Kanadában többek között James Murray quebeci kormányzó, John A. Macdonald miniszterelnök és Tommy Douglas nagyhatású szocialista politikus volt skóciai születésű.[223] Ausztráliában Lachlan Macquarie kormányzó, Thomas Brisbane csillagász és kormányzó, valamint Andrew Fisher miniszterelnök született skót földön.[224]

20. század[szerkesztés]

Politikai változások[szerkesztés]

Winston Churchill a Királyi Skót Lövészezred katonáival a nyugati fronton (1916)

A búr háborúk nacionalista lázában tartott 1900-as választásokon a liberálisok elvesztették addigi dominanciájukat a parlamentben és a konzervatív-liberális unionista koalíció szerzett többséget; a következő választást azonban ismét a liberálisok nyerték.[225] Az unionisták és konzervatívok 1912-ben Unionista Párt néven egyesültek.[226] 1906-ban a skót szocialista szerveződések, többek között a Független Munkáspárt csatlakoztak angol társaikhoz, létrehozva a Brit Munkáspártot, melynek vezetésével Keir Hardiet bízták meg.[225]

Az első világháború[szerkesztés]

Skócia jelentősen hozzájárult a brit háborús erőfeszítésekhez;[227] főleg katonákat, hajókat, gépeket, élelmiszert (elsősorban halat) szállított és finanszírozta is a háborút.[228] Az ipart háborús üzemmódra állították át, például egyedül a clydebanki Singer varrógépgyár 303 millió tüzérségi lövedéket, 361 ezer patkót, valamint repülőgépalkatrészeket, puskaalkatrészeket, gránátokat állított elő. A háború végére munkásainak 70%-a nő volt.[229]

A 4,8 millió fős Skócia 690 ezer katonát küldött a frontokra, amelyek közül 74 ezren meghaltak, 150 ezren pedig súlyosan megsebesültek.[230][231] A városi szegények és az állástalanok szívesebben vállalták a szolgálatot; lakosságához mérten a legtöbb katonát adó városokhoz tartozott pl. Dundee, ahol a jutaipar főleg nőket alkalmazott és a férfiak körében magas volt a munkanélküliség.[232] A kormány életjáradékot biztosított a háborúban elesettek vagy megnyomorodottak családtagjainak, hogy növelje az önkéntesek számát;[233] ez azonban kevésnek bizonyult és 1916 januárjában bevezették a sorozást. Bár a skótok csak 10%-át tették ki a brit lakosságnak, a fegyveres erőknél már 15%-kal szerepeltek, a háborús veszteségből pedig 20%-kal vették ki a részüket. Egyes összecsapásoknál, pld. Loosnál, ahol három skót hadosztály volt jelen, különösen nagy veszteségeket szenvedtek.[232][234] A Hebridákhoz tartozó, gyéren lakott Lewis and Harris szigete lakosságarányosan a legtöbb lakosát elvesztő területek közé tartozott az egész Brit Birodalomban.[232] Az ipari centrumokban, mint Glasgowban egyre erősödött a radikális háborúellenes, szocialista agitáció, amely egy ideig a békekötés után is megmaradt.[235] A háború végén, 1918 novemberében a skóciai Scapa Flow-ban internálták a német Nyílttengeri Flotta zömét , ahol a német legénység 1919 júniusában, a versailles-i békeszerződés megkötése előtt inkább elsüllyesztette valamennyi hajót, minthogy az ellenség kezére kerüljenek.[236]

Két háború között[szerkesztés]

Hajóépítő cég hirdetése (1923)

Az első világháború nagy keresletet teremtett új hajókra, a skót hajóépítő ipar mintegy harmadával megnőtt. A háború végeztével azonban súlyos válság sújtotta az iparágat.[237] Legrosszabb helyzetbe azok a munkások kerültek, akik speciális szakértelmük miatt másutt nem találtak állást.[238] A nehéziparra és bányászatra szakosodott skót ipar a legjobb esetben is csak vegetált. Az egymást követő kormányok nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Az általános reménytelenség hangulatában mind a gyártulajdonosok, mind a politikusok örömmel fogadták a második világháborúban bevezetett központi gazdaságirányítást.[239]

Egyes iparágak jól gyarapodtak, mint pl. a vegyipar vagy a whiskygyártás; ekkor vált a skót whisky világmárkává.[240] Összességében azonban a skót ipar stagnált, a munkanélküliség nőtt és a munkások fogékonyabbakká váltak a szélsőséges politikai eszmék iránt.[225]

Míg Angliában és Walesben az első világháború után nagyjából lezárult a tömeges kivándorlás kora, 1921-1931 között még mindig mintegy 400 ezren hagyták el Skóciát.[241] A gazdasági nehézségek mellett az emigrálás irányában hatott a kalandvágy, a jobb munkalehetőségek és a kulturális hasonlóság az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Ausztráliában. A költözést a kormány is támogatta.[242] A nagy gazdasági világválság a célországokban is erősen lecsökkentette a munkalehetőségeket és a kivándorlók száma évi 50 ezer alá csökkent.[243]

Politikai változások[szerkesztés]

Az első világháború után a Liberális Párt elkezdett szétesni és a munkásosztály, valamint városi lakosság körében egyre népszerűbb Munkáspárt vált a progresszív politika képviselőjévé. Ennek ellenhatásaként a középosztály inkább az unionistákra szavazott, mert féltek egy esetleges bolsevik forradalomtól. Ez a választási preferencia egészen a 20. század végégig megmaradt.[186] A baloldaltól való félelmet tovább erősítették a radikális szakszervezeti vezetők erőszakos akciói. A háború után a radikális szocialista John Maclean vezette mozgalom letörésére a kormány tankokat és csapatokat vezényelt Glasgowba. Míg a város korábban a Liberális Párt fészkének számított, 1922-re – főleg az ír katolikus munkásságnak köszönhetően – a Munkáspárt vált dominánssá. A "Vörös Clydeside" politikusai azonban inkább a párton belül voltak aktívak, a londoni parlamentre kevés befolyásuk volt. A súlyos munkanélküliséggel küzdő munkások politikai aktivitása az 1920-as évek végére lecsökkent, lelkesedésüket a passzív reménytelenség érzete váltotta fel.[244]

1922-23-ban a skót felmenőkkel rendelkező és Skóciában tanult Bonar Law vezette az ország konzervatív kormányát;[189] 1924-ben (és 1929-1935 között) pedig egy másik skót, Ramsay MacDonald alakíthatott először munkáspárti kormányt.[189]

Az 1920-as években jelentek meg a Skócia függetlenségéért küzdő pártok: a Skóciai Nemzeti Párt 1928-ban és a Skót Párt 1930-ban. 1934-ben Skót Nemzeti Párt néven egyesültek, de a nagy pártok mellett kevés esélyük volt bejutni a parlamentbe.[245]

Irodalmi reneszánsz[szerkesztés]

Hugh MacDiarmid szobra

A 20. század elején a modernizmus és a feléledő nacionalizmus hatására ismét fellendült a skót irodalom (ez az ún "skót reneszánsz" időszaka).[246] A mozgalom vezéralakja Hugh MacDiarmid költő volt, aki verseiben, publicisztikáiban igyekezett feléleszteni a skót (nem gael) nyelvet és a különböző dialektusokból létrehozott egy kombinált, szintetikus változatot.[246] A kor más irodalmi alakjait – mint Edwin Muir és William Soutar költőt, Neil Gunn, George Blake, Nan Shepherd, A. J. Cronin, Naomi Mitchison, Eric Linklater, Lewis Grassic Gibbon írókat és James Bridie színműírót – is ebbe a mozgalomba szokták besorolni. Valamennyien egy 1887-1901 közötti időszakban születtek, bár nehéz lenne őket egyazon iskolába bekategorizálni. Közös jellemzőjük hogy elutasítják a nosztalgiázást és a provincializmust, bátran nyúlnak a társadalmi és politikai témákhoz.[246]

Második világháború[szerkesztés]

A Királyi Skót Gyalogezred katonái egy zsákmányolt japán zászlóval (Burma, 1945 január)

Akárcsak az első világháborúban az Orkney-beli Scapa Flow a másodikban is fontos támaszpontja maradt a Brit Haditengerészetnek. Glasgow és a Clydeside hajógyárai és nehézipari üzemei kulcsfontosságúaknak bizonyultak a háborúban; ennek megfelelően a német Luftwaffe rendszeresen bombázta a várost és környékét.[241] Az északnyugati kikötők az Atlanti-óceánon át érkező amerikai szállítmányok fogadásával járultak hozzá a háborús erőfeszítésekhez.[247] A Shetland-szigetekről kis halászhajók és gyorsnaszádok tartották fenn a kapcsolatot a németek által megszállt Norvégiával, ahonnan sokaknak ezzel az ún. "shetlandi busszal" sikerült elhagyniuk a megszállt országot.[248] Skót volt Robert Watson-Watt, a radar feltalálója és Hugh Dowding, a légierő vadászpilótáinak parancsnoka; mindketten hozzájárultak a német légierő támadásainak visszaveréséhez.[249]

Winston Churchill miniszterelnök a munkáspárti Tom Johnstont nevezte ki skót miniszternek, ő felügyelte az országrész ügyeit egészen a háború végéig. Számos kezdeményezéssel igyekezett a munkáltatókat Skóciába csábítani és 32 új bizottságot állított fel a gazdasági és szociális problémák orvoslására, a fiatalkori bűnözés visszaszorításától a juhtenyésztés szabályozásáig. Megreformálta az egészségügyi ellátást (többek között új kórházak építésével amikre a várható német légitámadások sebesültjeinek ellátásához ítélt szükségesnek) és számos vízierőművet építtetett a Felföldön.[250] Sikerült meggyőznie Churchillt, hogy a nacionalisták követeléseinek elébe menve átengedjen bizonyos döntési jogköröket az általa létrehozott Skót Államtanácsnak.[251]

A német bombázások ellenére a háború állami megrendelései kimozdították a holtpontról a skót nehézipart és a munkanélküliség is drámaian visszaesett, gyakorlatilag eltűnt. Leginkább a hajógyárak profitáltak a világégésből, de a kisebb üzemek is szállítottak gépeket, alkatrészeket a brit hadseregnek, flottának és légierőnek.[241] A mezőgazdaság sem tudott elegendő élelmiszert termelni; az általános prosperitásból csak a kimerülőfélben lévő szénbányák nem részesültek. A reáljövedelmek mintegy 25%-kal nőttek. Bár az élelmiszert jegyre adták, ez a rendszer az élelem egyenlőbb elosztásához vezetett és a szegények is elegendő egészséges táplálékhoz juthattak. A 13 éves gyerekek átlagmagassága hamarosan 5 cm-rel megnőtt.[252]

A hidegháborúban és azután[szerkesztés]

Olajfúró torony az Északi-tengeren

A második világháborút követően Skócia gazdasági helyzete a külföldi import, a rossz hatékonyságú ipar és a vitás helyzetek miatt folyamatosan romlott. A fordulópont az 1970-es években következett be, részben az északi-tengeri olajlelőhelyek kiaknázása, valamint a gazdaság szolgáltatások felé fordulása miatt. A Skót Nemzeti Párt népszerűbbé vált és népszavazásokat kezdeményezett az önkormányzatiságról, sőt a függetlenségről. Az 1979-es önkormányzati népszavazás sikertelen volt. 2014-ben Skócia függetlenné válásáról írtak ki népszavazást;[253] 84%-os részvétel mellett a szavazást 55%-kal az Egyesült Királyságban maradni kívánók nyerték.[254]

Politika[szerkesztés]

A skót parlament épülete 2004-ben készült el

A 20. század második felében a londoni parlament skóciai helyeinek többségét rendszerint a Munkáspárt vitte el, bár az 1950-es években egy rövid időre az unionisták kerekedtek felül. Skócia létfontosságúnak bizonyult a Munkáspárt számára, mert nélküle csak két 20. századi választást tudott volna megnyerni (1945-ben és 1966-ban).[255] 1959 után a megválasztott unionista (1965-tól konzervatív) képviselők száma folyamatosan csökkent, 1997-ben pedig elérte a nullát.[256] A miniszterelnökök közül skót származású volt a konzervatív Harold Macmillan (1957-1963) és Alec Douglas-Home (1963-1964).[189]

A Skót Nemzeti Pártnak 1945-ben sikerült először képviselőt küldenie Londonba, az 1970-es évekre pedig komoly politikai tényezővé nőtte ki magát: 1974-ben már 11 képviselővel rendelkezett.[245] 1979-ben elérték, hogy népszavazást tartsanak a skót önkormányzatiságról, de ez érvénytelennek bizonyult, mert a részvétel nem érte el a 40%-ot (bár a szavazók kis többséggel támogatták a javaslatot). A párt népszerűsége az 1980-as években visszaesett.[245] A két, skót kapcsolatokkal rendelkező politikus (mind Tony Blair, mind Gordon Brown Skóciában nőtt fel) által vezetett Új Munkáspárt 1997-es győzelme ismét megnyitotta a lehetőséget a változás előtt. Egy népszavazást követően 1999-ben megalakulhatott a skót parlament és kormány, amelyet 2007-ig a Munkáspárt és a liberális demokraták koalíciója alkotott, Donald Dewar vezetésével.[257] 2004-ben elkészült Edinbourgh-ban a Parlament épülete.[258] A vegyes (listás és egyéni) képviseleti rendszer kedvezett a kisebb pártoknak, mint a Skót Nemzeti Pártnak, amely 2007-ben kisebb koalíciós partnerként bekerült a kormányba, 2011-ben pedig megnyerte a választást.[259] 2014-ben népszavazást kezdeményeztek Skócia függetlenné válásáról, de a szavazók többsége az Egyesült Királyságban való maradást választotta.[260] A 2015-ös országos választáson az SNP 56 képviselői helyet nyert el az 59-ből, amivel a harmadik legnagyobb erővé vált a brit parlamentben.[261]

Gazdasági irányváltás[szerkesztés]

A glasgowi központi mecset, Skócia legnagyobb mecsete

1970-ben felfedezték az Északi-tengeren az óriási Forties-olajmezőt, majd valamivel később a Brent-mezőt is. A kitermelés 1975-ben kezdődött el és Skócia egy csapásra a világ nagy kőolaj- és földgáztermelői közé lépett.[262] Az 1970-es és 80-as években leépítették a hagyományos nehézipart, az gyárak jelentős részét bezárták. Helyét egy új, szolgáltatásokon alapuló gazdaság vette át,[263][264] mint a gyorsan fejlődő pénzügyi szektor. AZ ipar húzóágazatává az "Silicon Glen" övezet elektronikai gyártói váltak.[265]

Vallás[szerkesztés]

A 20. század második felében a legtöbb skóciai egyháztól fokozatosan elpártoltak a hívők, a templomok látogatottsága csökkent. Az 1950-es években felmerült a presbiteriánus, episzkopális és metodista egyházak egyesítése, de ezt végül 2003-ban elutasították.[266] A 2011-es népszámlálás adatai szerint Skócia lakosságának 53,8%-a tartotta magát kereszténynek (2001-ben még 65,1%). A legnagyobb felekezet még mindig a presbiteriánus Skót Egyház, amelyhez a lakosság 32,4% tartozik, míg 15,9%-uk katolikus. Elsősorban a bevándorlás révén megjelent az iszlám (1,4% 2011-ben; főleg délkelet-ázsiai bevándorlók között), a hinduizmus (0,3%), a buddhizmus (0.2%) és a szikhizmus (0.2%). Az olyan világnézeti csoportokat, mint a humanizmus vagy a szekularizmus, a 43,6%-ot kitevő vallás nélküliek közé sorolták a népszámláláson.[267]

Irodalom[szerkesztés]

Irvine Welsh, a Trainspotting írója

A második világháború után feltűnő írók némelyike (mint Robert Garioch vagy Sydney Goodsir Smith) követte MacDiarmid példáját és skót nyelven írtak, míg mások angolul (pl. Norman MacCaig, George Bruce és Maurice Lindsay).[246][268] Szármása befolyásolta költészetét, illetve prózáját az Orkney-n született George Mackay Brownnak és a Lewis-beli Iain Crichton Smithnek.[246] A glasgowi Edwin Morgan saját versei mellett műfordításairól vált ismertté; őt 2004-ben a skót kormány hivatalos nemzeti költővé választotta.[269] Sok jelentős író, mint pl. Muriel Spark Skócián kívülre költözött, de témát keresve gyakran visszanyúltak szülőföldjükhöz.[246] A nagyközönségnek szánt háborús kalandregényeivel igen népszerűvé vált Alistair MacLean, Történelmi regényeivel pedig Dorothy Dunnett.[246] Az 1960-as és 70-es években feltűnt generációból figyelemre érdemes Shena Mackay, Alan Spence, Allan Massie vagy William McIlvanney.[246] Az 1980-as években Philip Hobsbaum és Peter Kravitz vezetésével újabb glasgowi íróműhely keltett figyelmet.[246] Az 1990-es évek díjnyertes irodalmi művei közül kiemelkedik Irvine Welsh Trainspotting-ja, amelynek filmváltozata is nagy sikert aratott.[246] A krimiirodalomban nagy népszerűségnek örvend az edinburgh-i Ian Rankin Rebus felügyelő-sorozata.[246]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Uniting the kingdom?. National Archives. (Hozzáférés: 2011. július 2.)
  2. Union of Crowns to Union of Parliaments: The Union of the Parliaments 1707. Education Scotland. [2016. november 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. november 23.)
  3. Union with England Act 1707, Article II.
  4. 'Incredibly exciting' rare pre-Ice Age handaxe discovered on Orkney. STV News . [2018. július 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 11.)
  5. F. Pryor, Britain B.C.: Life in Britain and Ireland before the Romans (Harper Collins, 2003), p. 99.
  6. Signs of Earliest Scots Unearthed”, BBC News, 2009. április 9. (Hozzáférés ideje: 2009. július 15.) 
  7. Biggar Archaeology News – Early Mesolithic flint assemblage found. biggararchaeology.org.uk . [2010. október 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. október 2.)
  8. P. J. Ashmore, Neolithic and Bronze Age Scotland: an Authoritative and Lively Account of an Enigmatic Period of Scottish Prehistory (Batsford, 2003).
  9. R. Gray, "Bridge works uncover nation's oldest house", The Herald (Glasgow), 18 November 2012. Retrieved 7 December 2012.
  10. A. Moffat, Before Scotland: The Story of Scotland Before History (Thames & Hudson, 2005), pp. 90–1.
  11. I. Maxwell, "A History of Scotland's Masonry Construction" in P. Wilson, ed., Building with Scottish Stone (Arcamedia, 2005), p. 19.
  12. Pryor, Britain BC, pp. 98–104 and 246–50.
  13. F. Somerset Fry and P. Somerset Fry, The History of Scotland (Routledge, 1992), p. 7.
  14. C. Wickham-Jones, Orkney: A Historical Guide (Birlinn, 2007), p. 28.
  15. F. Lynch, Megalithic Tombs and Long Barrows in Britain (Osprey, 1997), p. 9.
  16. C. Scarre, Monuments and Landscape in Atlantic Europe: Perception and Society During the Neolithic and Early Bronze Age (Routledge, 2002), p. 125.
  17. Moffat, Before Scotland, p. 182.
  18. B. Cunliffe, Iron Age Communities in Britain: An Account of England, Scotland and Wales from the Seventh Century BC Until the Roman Conquest (Routledge, 2004), p. 60.
  19. N. Dixon The Crannogs of Scotland: An Underwater Archaeology (Tempus, 2004).
  20. a b Cunliffe, Iron Age Communities in Britain, p. 325.
  21. V. Turner, Ancient Shetland (B. T. Batsford/Historic Scotland, 1999), p. 81.
  22. J-D. G. G. Lepage, British Fortifications Through the Reign of Richard III: An Illustrated History (McFarland, 2012), pp. 25 and 31.
  23. J. D. Hill, "How did British middle and late pre-Roman societies work (if they did)?", in T. Moore, X.-L. Armada, eds, Atlantic Europe in the First Millennium BC: Crossing the Divide (Oxford University Press, 2012), p. 244.
  24. On the Cosmos, 393b12, On Sophistical Refutations. On Coming-to-be and Passing Away. On the Cosmos.. Harvard University Press, 360–361. o. (1955)  at the Open Library Project.
  25. Diodorus Siculus' Bibliotheca Historica Book V. Chapter XXI. Section 4 Greek text at the Perseus Project.
  26. D. J. Breeze, "The ancient geography of Scotland" in B. B. Smith and I. Banks, In the Shadow of the Brochs (Tempus, 2002), pp. 11–13.
  27. Claudius Ptolemy. Book II, ch. iii, §7–30, Claudii Ptolemaei Geographia. Leipzig: sumptibus et typis Caroli Tauchnitii, 70–73. o. (1843) 
  28. Moffat, Before Scotland, pp. 236–37.
  29. Moffat, Before Scotland, pp. 229–33.
  30. Moffat, Before Scotland, p. 245.
  31. W. S. Hanson, "The Roman presence: brief interludes", in K. J. Edwards and I. B. M. Ralston, eds, Scotland After the Ice Age: Environment, Archaeology and History, 8000 BC – AD 1000 (Edinburgh University Press, 2003), p. 195.
  32. a b "History", antoninewall.org. Retrieved 25 July 2008.
  33. D. J. Breeze, The Antonine Wall (John Donald, 2006), p. 167.
  34. Moffat, Before Scotland, pp. 297–301.
  35. A. S. Robertson, The Antonine Wall (Glasgow Archaeological Society, 1960), p. 37.
  36. C. M. Hogan, "Elsick Mounth – Ancient Trackway in Scotland in Aberdeenshire" in The Megalithic Portal, ed., A. Burnham. Retrieved 24 July 2008.
  37. Hanson, "The Roman presence: brief interludes", p. 198.
  38. Moffat, Before Scotland, p. 226.
  39. a b A. P. Smyth, Warlords and Holy Men: Scotland AD 80–1000 (Edinburgh University Press, 1989), pp. 43–6.
  40. A. Macquarrie, "The kings of Strathclyde, c. 400–1018", in G. W. S. Barrow, A. Grant and K. J. Stringer, eds, Medieval Scotland: Crown, Lordship and Community (Edinburgh University Press, 1998), p. 8.
  41. A. Grant, "The construction of the early Scottish state", in J. R. Maddicott and D. M. Palliser, eds, The Medieval State: Essays presented to James Campbell (Continuum, 2000), p. 48.
  42. B. Yorke, Kings and Kingdoms of Early Anglo-Saxon England (Routledge, 2002), pp. 75–7.
  43. Yorke, Kings and Kingdoms of Early Anglo-Saxon England, p. 78.
  44. O. Clancy: The Scottish provenance of the ‘Nennian’ recension of Historia Brittonum and the Lebor Bretnach, In: S. Taylor (ed.): Picts, Kings, Saints and Chronicles: A Festschrift for Marjorie O. Anderson (Four Courts, 2000), pp. 95–6; and Smyth: Warlords and Holy Men, pp. 82–3
  45. C. Evans, "The Celtic Church in Anglo-Saxon times", in J. D. Woods and D. A. E. Pelteret, eds, The Anglo-Saxons, Synthesis and Achievement (Wilfrid Laurier University Press, 1985), pp. 77–89.
  46. C. Corning, The Celtic and Roman Traditions: Conflict and Consensus in the Early Medieval Church (Macmillan, 2006).
  47. B. Yorke, The Conversion of Britain: Religion, Politics and Society in Britain c.600–800 (Pearson Education, 2006), p. 54.
  48. a b D. W. Rollason, Northumbria, 500–1100: Creation and Destruction of a Kingdom (Cambridge University Press, 2003), p. 212.
  49. J. Hearn, Claiming Scotland: National Identity and Liberal Culture (Edinburgh University Press, 2000), p. 100.
  50. A. O. Anderson, Early Sources of Scottish History, A.D. 500 to 1286 (General Books LLC, 2010), vol. i, p. 395.
  51. B. Webster, Medieval Scotland: the Making of an Identity (St. Martin's Press, 1997), p. 22.
  52. A. Woolf, From Pictland to Alba: 789 – 1070 (Edinburgh University Press, 2007), p. 128.
  53. B. T. Hudson, Kings of Celtic Scotland (Greenhill, 1994), pp. 95–6.
  54. Hudson, Kings of Celtic Scotland, p. 124.
  55. J. D. Mackie, A History of Scotland (Pelican, 1964), p. 43.
  56. A. A. M. Duncan, Scotland: The Making of the Kingdom, The Edinburgh History of Scotland, Volume 1 (Mercat Press, 1989), p. 119.
  57. Duncan, Scotland: The Making of the Kingdom, p. 120.
  58. Webster, Medieval Scotland, pp. 23–4.
  59. A. Forte, R. D. Oram and F. Pedersen, Viking Empires (Cambridge University Press, 2005), p. 238.
  60. G. W. S. Barrow, "David I of Scotland: The Balance of New and Old", in G. W. S. Barrow, ed., Scotland and Its Neighbours in the Middle Ages, (Hambleton, 1992), pp. 9–11.
  61. M. Lynch, Scotland: A New History (Random House, 2011), p. 80.
  62. Webster, Medieval Scotland, pp. 29–37.
  63. A. Macquarrie, Medieval Scotland: Kinship and Nation (Sutton, 2004), p. 153.
  64. R. Mitchison, A History of Scotland (Routledge, 3rd edn., 2002), p. 40.
  65. N. Macdougall, An Antidote to the English: the Auld Alliance, 1295–1560 (Tuckwell Press, 2001), p. 9.
  66. Mitchison, A History of Scotland, pp. 43–4.
  67. A. Tuck, Crown and Nobility: England 1272–1461 (Wiley-Blackwell, 2nd edn., 1999), p. 31.
  68. David R. Ross, On the Trail of Robert the Bruce (Dundurn Press, 1999), p. 21.
  69. G. W. S. Barrow, Robert Bruce and the Community of the Realm of Scotland (Edinburgh University Press, 2005).
  70. G. W. S. Barrow, Robert Bruce (Berkeley CA.: University of California Press, 1965), p. 216.
  71. G. W. S. Barrow, Robert Bruce (Berkeley CA.: University of California Press, 1965), p. 273.
  72. M. Brown, Bannockburn: the Scottish War and the British Isles, 1307–1323 (Edinburgh: Edinburgh University Press, 2008).
  73. M. Brown, The Wars of Scotland, 1214–1371 (Edinburgh University Press, 2004), p. 217.
  74. Alan R. MacDonald, The Burghs and Parliament in Scotland, c. 1550–1651 (Aldershot: Ashgate, 2007), p. 14.
  75. K. M. Brown, Parliament and Politics in Scotland, 1235–1560 (Edinburgh University Press, 2004), p. 50.
  76. a b c M. H. Keen, England in the Later Middle Ages: a Political History (Routledge, 2nd edn., 2003), pp. 86–8.
  77. P. Armstrong, Otterburn 1388: Bloody Border Conflict (Osprey, 2006), p. 8.
  78. J. Wormald, Court, Kirk, and Community: Scotland, 1470–1625 (Edinburgh University Press, 1991), p. 5.
  79. Roger A. Mason, Scots and Britons: Scottish political thought and the union of 1603 (Cambridge University Press, 1994), p. 162.
  80. P. J. Bawcutt and J. H. Williams, A Companion to Medieval Scottish Poetry (DS Brewer, 2006), p. 30.
  81. J. E. A. Dawson, Scotland Re-formed, 1488–1587 (Edinburgh University Press, 2007), p. 117.
  82. G. Menzies The Scottish Nation (Edinburgh University Press, 2002), p. 179.
  83. a b c M. Nicholls, A History of the Modern British Isles, 1529–1603: the Two Kingdoms (Wiley-Blackwell, 1999), pp. 82–4.
  84. M. Nicholls, A History of the Modern British Isles, 1529–1603: the Two Kingdoms (Wiley-Blackwell, 1999), p. 87.
  85. Dawson, Scotland Re-formed, 1488–1587
  86. Wormald, Court, Kirk, and Community, pp. 115–17.
  87. J. E. A. Dawson, Scotland Re-Formed, 1488–1587 (Edinburgh University Press, 2007), p. 208.
  88. Mitchison, A History of Scotland, pp. 129–33.
  89. D. H. Willson, King James VI & I (Jonathan Cape, [1956] 1963), p. 19.
  90. Wormald, Court, Kirk, and Community, p. 183.
  91. J. E. A. Dawson, Scotland Re-Formed, 1488–1587 (Edinburgh University Press, 2007), pp. 316–7.
  92. Wormald, Court, Kirk, and Community, pp. 102–4.
  93. M. F. Graham, "Scotland", in A. Pettegree, The Reformation World (Routledge, 2000), p. 414.
  94. Wormald, Court, Kirk, and Community, pp. 120–1.
  95. Wormald, Court, Kirk, and Community, pp. 121–33.
  96. Ross, David. Chronology of Scottish History. Geddes & Grosset, 56. o. (2002) 
  97. D. L. Smith, A History of the Modern British Isles, 1603–1707: The Double Crown (1998), ch. 2.
  98. Mitchison, A History of Scotland, p. 175.
  99. a b The Scottish Clearances: A History of the Dispossessed, 1600–1900. London: Allen Lane (2018. február 2.). ISBN 978-0241304105 
  100. Mitchison, A History of Scotland, p. 176.
  101. J. D. Mackie, B. Lenman and G. Parker, A History of Scotland (Penguin, 1991), p. 203.
  102. a b Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 205–6.
  103. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 208–9.
  104. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 209–10.
  105. M. B. Young, Charles I (Palgrave Macmillan, 1997), p. 73.
  106. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 211–2.
  107. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 213–4.
  108. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 217–8.
  109. Mitchison, A History of Scotland, pp. 225–6.
  110. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 221–4.
  111. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 225–6.
  112. a b Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 241–5.
  113. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, p. 239.
  114. W. Ferguson, Scotland's Relations with England: A Survey to 1707 (Saltire Society, 1977), p. 153.
  115. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, p. 253.
  116. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, p. 238.
  117. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, p. 241.
  118. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 252–3.
  119. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, pp. 283–4.
  120. Mitchison, A History of Scotland, pp. 291–2 and 301-2.
  121. K. J. Cullen, Famine in Scotland: The "Ill Years" of the 1690s (Edinburgh University Press, 2010).
  122. Mitchison, A History of Scotland, p. 314.
  123. a b E. Richards, Britannia's Children: Emigration from England, Scotland, Wales and Ireland since 1600 (Continuum, 2004), p. 79.
  124. D. R. Hidalgo, "To Get Rich for Our Homeland: The Company of Scotland and the Colonization of the Darién", Colonial Latin American Historical Review, 10 (3) (Summer/Verano 2001), p. 156.
  125. Adam Smith. The Wealth of Nations: Representative Selections. Dover, 304. o. (2003. február 2.). ISBN 9780486425139 
  126. Jonathan Israel. Democratic Enlightenment: Philosophy, Revolution, and Human Rights 1750–1790. Oxford U.P., 233. o. (2011). ISBN 9780191620041 
  127. James Buchan, Crowded with Genius: the Scottish Enlightenment; Edinburgh's Moment of the Mind (Harper Collins, 2003).
  128. a b T. C. Smout, "The Anglo-Scottish Union of 1707 I: The Economic Background", Economic History Review, vol. 16, April (1964), pp. 455–67.
  129. T. C. Smout, Scottish Trade on the Eve of the Union, 1660–1707 (Oliver & Boyd, 1963).
  130. H. Campbell, "The Anglo-Scottish Union of 1707 II: The Economic Consequences", Economic History Review, April (1964), vol. 16, pp. 468–477.
  131. M. Pittock, Jacobitism (St. Martin's Press, 1998), p. 32.
  132. Pittock, Jacobitism, p. 33.
  133. Mitchison, A History of Scotland, pp. 269–74.
  134. Moray McLaren, Bonnie Prince Charlie (Dorset Press, 1972), pp. 39–40.
  135. McLaren, Bonnie Prince Charlie, p. 59.
  136. McLaren, Bonnie Prince Charlie, pp. 69–75.
  137. McLaren, Bonnie Prince Charlie, pp. 98–108.
  138. McLaren, Bonnie Prince Charlie, pp. 145–150.
  139. McLaren, Bonnie Prince Charlie, pp. 157–62.
  140. Mackie, Lenman and Parker, A History of Scotland, p. 298.
  141. T. M. Divine, The Scottish Nation (Viking, 1999), pp. 22–25.
  142. N. Davidson, The Origins of Scottish Nationhood (Pluto Press, 2000), pp. 94–5.
  143. Linda Colley, Britons: Forging the Nation 1707–1837 (Yale University Press, 1992), p. 120.
  144. William Prideaux Courtney, David Nichol Smith, A Bibliography of Samuel Johnson (1915), p. 47.
  145. B. P. Lenman, Enlightenment and Change: Scotland 1746–1832 (2nd ed. 2009).
  146. T. M. Devine, The Scottish Nation, pp. 84–89.
  147. a b c d e Clanship to Crofters' War: The social transformation of the Scottish Highlands, 2013, Manchester University Press (1994. február 2.). ISBN 978-0-7190-9076-9 
  148. From Chiefs to Landlords: Social and Economic Change in the Western Highlands and Islands, c.1493–1820. Edinburgh: Edinburgh University Press (1998. február 2.). ISBN 0-7486-1034-0 
  149. Stephen Conway, War, State, and Society in Mid-Eighteenth-Century Britain and Ireland by Stephen Conway (2006), p. 139.
  150. Clearance and Improvement: Land, Power and People in Scotland, 1700–1900. Edinburgh: Birlinn Ltd (2006. február 2.). ISBN 978-1-906566-23-4 
  151. T. M. Devine, "An Eighteenth-Century Business Élite: Glasgow-West India Merchants, c 1750–1815", Scottish Historical Review, April 1978, vol. 57 (1), pp. 40–67.
  152. Louise Miskell and C. A. Whatley, "'Juteopolis' in the Making: Linen and the Industrial Transformation of Dundee, c. 1820–1850", Textile History, Autumn 1999, vol. 30 (2) pp. 176–98.
  153. Alastair Durie, "Imitation in Scottish Eighteenth-Century Textiles: The Drive to Establish the Manufacture of Osnaburg Linen", Journal of Design History, 1993, vol. 6 (2), pp. 71–6.
  154. C. A. Malcolm, The History of the British Linen Bank (1950).
  155. R. Saville, Bank of Scotland: a History, 1695–1995 (1996).
  156. M. J. Daunton, Progress and Poverty: An Economic and Social History of Britain 1700–1850 (1995), p. 344.
  157. (1989) „Scottish Banking before 1845: A Model for Laissez-Faire?”. Journal of Money, Credit and Banking 21 (2), 221–231. o. DOI:10.2307/1992370.  
  158. Callum G. Brown, Religion and society in Scotland since 1707 (1997), p. 178.
  159. T. M. Devine, 'Scotland' in Roderick Floud, Paul Johnson (eds.), The Cambridge Economic History of Modern Britain, Volume 1: industrialisation, 1700-1860, (2004), p. 406.
  160. T. M. Divine, The Scottish Nation (1999), pp. 73–75.
  161. a b c d e f g J. T. Koch, Celtic Culture: a Historical Encyclopedia, Volumes 1–5 (ABC-CLIO, 2006), pp. 416–7.
  162. a b G. Robb, "Popular Religion and the Christianization of the Scottish Highlands in the Eighteenth and Nineteenth Centuries", Journal of Religious History, 1990, 16(1): 18–34.
  163. Israel, Jonathan. Democratic Enlightenment: Philosophy, Revolution, and Human Rights 1750–1790. Oxford UP, 233. o. (2011). ISBN 9780191620041 
  164. A. Herman, How the Scots Invented the Modern World (Crown Publishing Group, 2001).
  165. Harrison, Lawrence E.. Jews, Confucians, and Protestants: Cultural Capital and the End of Multiculturalism. Rowman & Littlefield, 92. o. (2012). ISBN 9781442219649 
  166. a b "The Scottish enlightenment and the challenges for Europe in the 21st century; climate change and energy", The New Yorker, 11 October 2004, <http://www.newyorker.com/archive/2004/10/11/041011crat_atlarge>
  167. a b M. Magnusson (10 November 2003), "Review of James Buchan, Capital of the Mind: how Edinburgh Changed the World", New Statesman, <http://www.newstatesman.com/200311100040>. Hozzáférés ideje: 2021-12-11 Archivált másolat. [2012. március 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 11.)
  168. (1970) „Origins of Sociology: The Case of the Scottish Enlightenment”. The British Journal of Sociology 21 (2), 164–180. o. DOI:10.2307/588406.  
  169. D. Daiches, P. Jones and J. Jones, A Hotbed of Genius: The Scottish Enlightenment, 1730–1790 (1986).
  170. M. Fry, Adam Smith's Legacy: His Place in the Development of Modern Economics (Routledge, 1992).
  171. Eddy, Matthew Daniel (2007). „The Aberdeen Agricola: Principles and Practice in James Anderson's Georgics and Geology”. New Narratives in Eighteenth-Century Chemistry (Lawrence Principe (Ed.)), 139–156. o. DOI:10.1007/978-1-4020-6278-0_7.  
  172. Eddy, Matthew Daniel. The Language of Mineralogy: John Walker, Chemistry and the Edinburgh Medical School, 1750–1800. Aldershot: Ashgate (2008. február 2.) 
  173. J. Repcheck, The Man Who Found Time: James Hutton and the Discovery of the Earth's Antiquity (Basic Books, 2003), pp. 117–143.
  174. Buchan, Crowded with Genius, p. 311.
  175. Buchan, Crowded with Genius, p. 163.
  176. D. Thomson (1952), The Gaelic Sources of Macpherson's "Ossian", Aberdeen: Oliver & Boyd
  177. L. McIlvanney (Spring 2005), "Hugh Blair, Robert Burns, and the Invention of Scottish Literature", Eighteenth-Century Life 29 (2): 25–46, DOI 10.1215/00982601-29-2-25
  178. William F. Hendrie, The dominie: a profile of the Scottish headmaster (1997).
  179. Devine, Scottish Nation (1999), p. 99; R. D. Anderson, Education and the Scottish People, 1750–1918 (1995).
  180. R. D. Anderson, Education and the Scottish people (1995), p. 217.
  181. Francis J. O'Hagan, The Contribution of the Religious Orders to Education in Glasgow During the Period, 1847–1918 (2006).
  182. a b R. Anderson, "The history of Scottish Education pre-1980", in T. G. K. Bryce and W. M. Humes, eds, Scottish Education: Post-Devolution (2nd ed., 2003), pp. 219–28.
  183. Devine, Scottish Nation (1999), pp. 96–100.
  184. Olive Checkland and Sydney Checkland, Industry and Ethos: Scotland 1832 – 1914 (2nd ed. 1989).
  185. A. K. Cairncross, The Scottish economy (1953) p. 10.
  186. a b c T. M. Devine and R. J. Finlay, Scotland in the Twentieth Century (Edinburgh: Edinburgh University Press, 1996), pp. 64–5.
  187. M. Oaten, Coalition: the Politics and Personalities of Coalition Government from 1850 (Harriman House, 2007), pp. 37–40.
  188. F. Requejo and K-J Nagel, Federalism Beyond Federations: Asymmetry and Processes of Re-symmetrization in Europe (Aldershot: Ashgate, 2011), p. 39.
  189. a b c d R. Quinault, "Scots on Top? Tartan Power at Westminster 1707–2007", History Today, 2007 57(7): 30–36. ISSN 0018-2753
  190. K. Kumar, The Making of English National Identity (Cambridge: Cambridge University Press, 2003), p. 183.
  191. D. Howell, British Workers and the Independent Labour Party, 1888–1906 (Manchester: Manchester University Press, 1984), p. 144.
  192. C. F. Marshall, A History of Railway Locomotives Until 1831 (1926) p. 223.
  193. O. Checkland and S. G. Checkland, Industry and Ethos: Scotland, 1832–1914 (2nd edn., 1989), pp. 17–52.
  194. (1971) „Railways and the Transformation of the Scottish Economy”. The Economic History Review 24 (1), 37–54. o. DOI:10.2307/2593639.  
  195. William Ferguson, The Identity of the Scottish Nation: An Historic Quest (1998) online edition[halott link]
  196. I.H. Adams, The Making of Urban Scotland (1978).
  197. J. F. MacKenzie, "The second city of the Empire: Glasgow – imperial municipality", in F. Driver and D. Gilbert, eds, Imperial Cities: Landscape, Display and Identity (2003), pp. 215–23.
  198. J. Shields, Clyde Built: a History of Ship-Building on the River Clyde (1949).
  199. C. H. Lee, Scotland and the United Kingdom: the Economy and the Union in the Twentieth Century (1995), p. 43.
  200. J. Melling, "Employers, industrial housing and the evolution of company welfare policies in Britain's heavy industry: west Scotland, 1870–1920", International Review of Social History, Dec 1981, vol. 26 (3), pp. 255–301.
  201. E. Wills, Scottish Firsts: a Celebration of Innovation and Achievement (Edinburgh: Mainstream, 2002).
  202. K. S. Whetter (2008), Understanding Genre and Medieval Romance, Ashgate, p. 28
  203. N. Davidson (2000), The Origins of Scottish Nationhood, Pluto Press, p. 136
  204. "Cultural ProFájl: 19th and early 20th century developments", Visiting Arts: Scotland: Cultural Profile, <http://www.culturalprofiles.net/scotland/Directories/Scotland_Cultural_Profile/-5402.html>
  205. Stephan Tschudi-Madsen, The Art Nouveau Style: a Comprehensive Guide (Courier Dover, 2002), pp. 283–4.
  206. J. Brown Stewart, Thomas Chalmers and the godly Commonwealth in Scotland (1982)
  207. S. Mechie, The Church and Scottish social development, 1780–1870 (1960).
  208. T. M. Devine, The Scottish Nation, pp. 91–100.
  209. R. Anderson, "The history of Scottish Education pre-1980", in T. G. K. Bryce and W. M. Humes, eds, Scottish Education: Post-Devolution (Edinburgh University Press, 2nd edn, 2003), p. 224.
  210. M. F. Rayner-Canham and G. Rayner-Canham, Chemistry was Their Life: Pioneering British Women Chemists, 1880–1949 (Imperial College Press, 2008), p. 264.
  211. J. L. Roberts, The Jacobite Wars, pp. 193–5.
  212. a b M. Sievers, The Highland Myth as an Invented Tradition of 18th and 19th century and Its Significance for the Image of Scotland (GRIN Verlag, 2007), pp. 22–5.
  213. N. C. Milne, Scottish Culture and Traditions (Paragon Publishing, 2010), p. 138.
  214. T. C. Smout, A Century of the Scottish People: 1830–1950 (1986), pp. 12–14.
  215. a b c d Warren, Charles R.. Managing Scotland's environment, 2nd ed., completely rev. and updated, Edinburgh: Edinburgh University Press, 45 ff., 179 ff. o. (2009). ISBN 9780748630639. OCLC 647881331 
  216. Glass, Jayne. Lairds, Land and Sustainability: Scottish Perspectives on Upland Management. Edinburgh: Edinburgh University Press, 45 ff., 77 f. o. (2013). ISBN 9780748685882. OCLC 859160940 
  217. (2002. február 2.) „The Cultural Politics of Hunting: Sporting Estates and Recreational Land Use in the Highlands and Islands of Scotland” (angol nyelven). Culture, Sport, Society 5 (1), 53–70. o. DOI:10.1080/713999852. ISSN 1461-0981.  
  218. A. K. Cairncross, The Scottish Economy: A Statistical Account of Scottish Life by Members of the Staff of Glasgow University (Glasgow: Glasgow University Press, 1953), p. 10.
  219. a b F. M. L. Thompson, The Cambridge Social History of Britain, 1750 –1950: People and Their Environment (Cambridge University Press, 1990), pp. 9–10.
  220. C. Williams, A Companion to Nineteenth-Century Britain (John Wiley and Sons, 2004), p. 508.
  221. J. H. Morrison, John Witherspoon and the Founding of the American Republic (Notre Dame, IN: University of Notre Dame Press, 2005).
  222. J. S. Sawyers, Famous Firsts of Scottish-Americans (Pelican, 1996).
  223. J. M. Bunsted, "Scots", Canadian Encyclopedia, <http://www.thecanadianencyclopedia.com/index.cfm?PgNm=TCE&Params=A1ARTA0007222>. Hozzáférés ideje: 2021-12-11 Archiválva 2011. augusztus 30-i dátummal a Wayback Machine-ben Archivált másolat. [2011. augusztus 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 11.)
  224. M. D. Prentis, The Scots in Australia (Sydney NSW: UNSW Press, 2008).
  225. a b c J. Hearn, Claiming Scotland: National Identity and Liberal Culture (Edinburgh: Edinburgh University Press, 2000), p. 45.
  226. L. Bennie, J. Brand and J. Mitchell, How Scotland Votes (Manchester: Manchester University Press, 1997), p. 60.
  227. C. M. M. Macdonald and E. W. McFarland, eds., Scotland and the Great War (Edinburgh: Tuckwell Press, 1999)
  228. D. Daniel, "Measures of enthusiasm: new avenues in quantifying variations in voluntary enlistment in Scotland, August 1914 – December 1915", Local Population Studies, Spring 2005, Issue 74, pp. 16–35.
  229. Robert Bruce Davies, Peacefully working to conquer the world (Arno Press, 1976), p. 170.
  230. I. F. W. Beckett and K. R. Simpson, eds. A Nation in Arms: a Social Study of the British Army in the First World War (Manchester University Press, 1985) p. 11.
  231. R. A. Houston and W. W. Knox, eds., The New Penguin History of Scotland (Penguin, 2001), p. 426.
  232. a b c B. Lenman and J. Mackie, A History of Scotland (Penguin, 1991)
  233. D. Coetzee, "A life and death decision: the influence of trends in fertility, nuptiality and family economies on voluntary enlistment in Scotland, August 1914 to December 1915", Family and Community History, Nov 2005, vol. 8 (2), pp. 77–89.
  234. J. Buchanan, Scotland (Langenscheidt, 3rd ed., 2003), p. 49.
  235. Bruce Lenman, An Economic History of Modern Scotland: 1660–1976 (1977) pp. 206–214.
  236. E. B. Potter, Sea Power: a Naval History (Naval Institute Press, 2nd ed., 1981), p. 231.
  237. N. K. Buxton, "Economic growth in Scotland between the Wars: the role of production structure and rationalization", Economic History Review, Nov 1980, vol. 33 (4), pp. 538–55.
  238. A. J. Robertson, "Clydeside revisited: A reconsideration of the Clyde shipbuilding industry 1919–1938" in W. H. Chaloner and B. M. Ratcliffe, eds., Trade and Transport: Essays in Economic History in Honour of T. S. Willan (Manchester: Manchester University Press, 1977), pp. 258–78.
  239. R. J. Finlay, "National identity in crisis: politicians, intellectuals and the 'end of Scotland', 1920–1939," History, June 1994, vol. 79, (256), pp. 242–59.
  240. B. Weir, The History of the Distillers Company, 1877–1939: Diversification and Growth in Whisky and Chemicals (1996).
  241. a b c J. Buchanan, Scotland (Langenscheidt, 3rd edn., 2003), p. 51.
  242. A. McCarthy, "Personal Accounts of Leaving Scotland, 1921–1954", Scottish Historical Review,' Oct 2004, vol. 83 (2), Issue 216, pp. 196–215.
  243. S. M. Millett, The Scottish Settlers of America: the 17th and 18th centuries (Genealogical Publishing Com, 2009), p. 64.
  244. I. McLean, The Legend of Red Clydeside (1983)
  245. a b c C. Cook and J. Stevenson, The Longman Companion to Britain since 1945 (Pearson Education, 2nd edn., 2000), p. 93.
  246. a b c d e f g h i j k "The Scottish 'Renaissance' and beyond", Visiting Arts: Scotland: Cultural Profile, <http://www.culturalprofiles.net/scotland/Directories/Scotland_Cultural_Profile/-5403.html>
  247. J. Creswell, Sea Warfare 1939–1945 (Berkeley, University of California Press, 2nd edn., 1967), p. 52.
  248. D. Howarth, The Shetland Bus: A WWII Epic of Escape, Survival, and Adventure (Guilford, DE: Lyons Press, 2008)
  249. R. Finlay, Modern Scotland: 1914–2000 (Profile Books, 2004), pp. 162–97.
  250. Devine, The Scottish Nation, pp. 553–4.
  251. G. Walker, Thomas Johnston (Manchester: Manchester University Press, 1988), pp. 153 and 174.
  252. Devine, The Scottish Nation, pp. 549–50.
  253. Scotland's Referendum 2014 – Background. (Hozzáférés: 2014. szeptember 8.)
  254. Referendum results: Turnout a record high as Scots vote No to independence”, Scotland Now, 2014. szeptember 19.. [2020. április 11-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2021. december 11.) 
  255. L. Bennie, J. Brand and J. Mitchell, How Scotland Votes (Manchester University Press, 1997), p. 46.
  256. S. Ball and I. Holliday, Mass Conservatism: the Conservatives and the Public Since the 1880s (Routledge, 2002), p. 33.
  257. Devolution to Scotland, 14 October 2002, <http://news.bbc.co.uk/1/hi/programmes/bbc_parliament/2321531.stm>
  258. The New Scottish Parliament at Holyrood. Audit Scotland, Sep 2000. [2006. december 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. december 10.)
  259. A. Black (18 May 2011), Scottish election: SNP profile, <https://www.bbc.co.uk/news/uk-scotland-13315752>
  260. "Scotland Decides", BBC News, 19 September 2014. Retrieved 22 February 2015.
  261. Election 2015 Results. BBC News. (Hozzáférés: 2017. március 28.)
  262. J. Vickers and G. Yarrow, Privatization: an Economic Analysis (Cambridge, MA: MIT Press, 6th edn, 1995), p. 317.
  263. P. L. Payne, "The end of steelmaking in Scotland, c. 1967–1993", Scottish Economic and Social History, 1995, vol. 15 (1), pp. 66–84.
  264. R. Finlay, Modern Scotland: 1914–2000 (Profile Books, 2004), ch. 9.
  265. H. Stewart (6 May 2007), "Celtic Tiger Burns Brighter at Holyrood", The Guardian, <http://politics.guardian.co.uk/scotland/comment/0,,2073303,00.html>
  266. "Kirk rejects move to form 'super Church'", The Scotsman, 20 May 2003. Retrieved 2 December 2011.
  267. Religion (detailed). Scotland's Census 2011 . National Records of Scotland. (Hozzáférés: 2015. április 12.)
  268. P. Kravitz (1999), Introduction to The Picador Book of Contemporary Scottish Fiction, p. xxvii
  269. The Scots Makar, The Scottish Government, 16 February 2004, <http://www.scotland.gov.uk/News/Releases/2004/02/5075>. Hozzáférés ideje: 28 October 2007 Archiválva 2012. február 4-i dátummal a Wayback Machine-ben Archivált másolat. [2012. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 11.)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a History of Scotland című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

  • Oxford Dictionary of National Biography (2004) online; short scholarly biographies of all the major people
  • Devine, T. M., The Scottish Nation, 1700–2000 (Penguin books, 1999)
  • Devine T. M. and Jenny Wormald, eds. The Oxford Handbook of Modern Scottish History (2014)
  • Donaldson, Gordon and Robert S. Morpeth, A Dictionary of Scottish History (1977)
  • Donnachie, Ian and George Hewitt. Dictionary of Scottish History. (2001). 384 pp.
  • Houston, R.A. and W. Knox, eds. New Penguin History of Scotland, (2001). ISBN 0-14-026367-5
  • Keay, John, and Julia Keay. Collins Encyclopedia of Scotland (2nd ed. 2001), 1101 pp; 4000 articles; emphasis on history
  • Lenman, Bruce P. Enlightenment and Change: Scotland 1746–1832 (2nd ed. The New History of Scotland Series. Edinburgh University Press, 2009). 280 pp. ISBN 978-0-7486-2515-4; 1st edition also published under the titles Integration, Enlightenment, and Industrialization: Scotland, 1746–1832 (1981) and Integration and Enlightenment: Scotland, 1746–1832 (1992)
  • Lynch, Michael, ed., The Oxford Companion to Scottish History. (2007). 732 pp. excerpt and text search
  • Kearney, Hugh F., The British Isles: a History of Four Nations (Cambridge University Press, 2nd edn., 2006)
  • Mackie, J. D., A History of Scotland (Penguin books, 1991) ISBN 0-14-013649-5
  • Mackie, J. D., Bruce Lenman, and Geoffrey Parker. A History of Scotland (1984) excerpt and text search
  • Maclean, Fitzroy, and Magnus Linklater, Scotland: A Concise History (2nd ed. 2001) excerpt and text search
  • McNeill, Peter G. B. and Hector L. MacQueen, eds, Atlas of Scottish History to 1707 (The Scottish Medievalists and Department of Geography, 1996)
  • Magnusson, Magnus. Scotland: The Story of a Nation (2000), popular history focused on royalty and warfare
  • Mitchison, Rosalind. A History of Scotland (Routledge: 3rd ed 2002), online edition
  • Nicholls, M., A History of the Modern British Isles, 1529–1603: the Two Kingdoms (Wiley-Blackwell, 1999)
  • Panton, Kenneth J. and Keith A. Cowlard, Historical Dictionary of the United Kingdom. Vol. 2: Scotland, Wales, and Northern Ireland. (1998). 465 pp.
  • Paterson, Judy, and Sally J. Collins. The History of Scotland for Children (2000)
  • Pittock, Murray, A New History of Scotland (2003) 352 pp; ISBN 0-7509-2786-0
  • Smout, T. C., A History of the Scottish People, 1560–1830 (1969, Fontana, 1998)
  • Tabraham, Chris, and Colin Baxter. The Illustrated History of Scotland (2004) excerpt and text search
  • Watson, Fiona, Scotland; From Prehistory to the Present. Tempus, 2003. 286 pp.
  • Wormald, Jenny, The New History of Scotland (2005) excerpt and text search
  • Buchan, James, Capital of the Mind: How Edinburgh Changed the World (John Murray, 2003)
  • Colley, Linda, Britons: Forging the Nation 1707–1837 (Yale University Press, 1992)
  • Cooke, Anthony. The Rise and Fall of the Scottish Cotton Industry, 1778–1914 (Manchester University Press, 2010)
  • Devine, T. M., Scotland's Empire 1600–1815 (Allen Lane, Harmondsworth, 2003)
  • Duncan A. A. M., The Kingship of the Scots 842–1292: Succession and independence (Edinburgh University Press, 2004)
  • Ferguson, W., Scotland's Relations with England: A Survey to 1707 (Saltire Society, 1977)
  • Finlay, Richard Modern Scotland 1914–2000 (Profile, 2004)
  • Hamilton, David. The healers: a history of medicine in Scotland (Pelican, 1981)
  • Harvie, Christopher Scotland and Nationalism: Scottish Society and Politics 1707–1977 (4th edn., Routledge, 2004)
  • Hearn, J., Claiming Scotland: National Identity and Liberal Culture (Edinburgh University Press, 2000)
  • Macdougall, N., An Antidote to the English: the Auld Alliance, 1295–1560 (Tuckwell Press, 2001)
  • Pittock, Murray. The Road to Independence? Scotland since the Sixties (2008) excerpt and text search
  • Smout, T. C., Scottish Trade on the Eve of the Union, 1660–1707 (Oliver & Boyd, 1963)
  • Smout, T. C., Scotland Since Prehistory: Natural History and Human Impact (Scottish Cultural Press, 1993)
  • Anderson, R. D., Education and the Scottish People, 1750–1918 (Oxford University Press, 1995)
  • Browen, Ian, ed., The Edinburgh History of Scottish Literature (3 vol 2006)
  • Brown, Callum G. Religion and Society in Scotland since 1707. (1997). 219 pp.
  • Burleigh, J.H.S. A Church History of Scotland (1962), short and impartial
  • Daiches, David. A Companion to Scottish Culture (1982) online edition
  • Dingwall, Helen M. Famous and flourishing society: the history of the Royal College of Surgeons of Edinburgh, 1505–2005. (2005) 350 pp. ISBN 0-7486-1567-9
  • Ferguson, William. The Identity of the Scottish Nation: An Historic Quest (1998) online edition
  • Glendinning, Miles, Ranald MacInnes, Aonghus MacKechnie. A History of Scottish Architecture: From the Renaissance to the Present Day (1996) online edition
  • Hardy, Forsyth. Scotland in Film 1990 online edition
  • Harris, Nathaniel. Heritage of Scotland: A Cultural History of Scotland and Its People. Facts on File, 2000. 159 pp.
  • Lawrence, Christopher. Rockefeller money, the laboratory, and medicine in Edinburgh, 1919–1930: new science in an old country. (2005) 373 pp. ISBN 1-58046-195-6
  • Levack, Brian. Scottish Witch Hunting: Law, Politics and Religion (2007)
  • McDonald, R. A., ed. History, Literature and Music in Scotland, 700–1560. (2002). 243 pp.
  • Mackenzie, D. A. Scottish Folklore and Folklife. (1935)
  • McEwan, Peter J. M. Dictionary of Scottish Art and Architecture. Wappingers Falls, N.Y.: Antique Collectors Club, 1995. 626 pp.
  • McNeill, F. Marion, The Silver Bough (volume 1: Scottish Folk-Lore and Folk-Belief), 1989. ISBN 0-86241-231-5
  • Menikoff, Barry. Narrating Scotland: the Imagination of Robert Louis Stevenson. (2005) 233 pp. ISBN 1-57003-568-7
  • Pelling, Margaret, ed., Practice of Reform in Health, Medicine, and Science, 1500–2000 (2005)
  • Petrie, Duncan, Screening Scotland. BFI, 2000. 250 pp. on films
  • Porter, James. "The Folklore of Northern Scotland: Five Discourses on Cultural Representation." Folklore vol. 109. 1998. pp 1+ online edition
  • Ritchie, Anna and Graham Ritchie. Scotland: An Oxford Archaeological Guide (1998) online edition
  • Schoene, Berthold. The Edinburgh Companion to Contemporary Scottish Literature (2007), 560 pp.
  • Smith, Bill and Skipwith, Selina. A History of Scottish Art. Merrell, 2003. 288 pp.
  • Todd, Margo. The Culture of Protestantism in Early Modern Scotland. (2002). 450 pp.
  • Walker, Marshall, Scottish Literature since 1707. (1997). 443 pp.
  • Whatley, Christopher A. Scottish Society, 1707–1830: Beyond Jacobitism, toward Industrialisation. (2000). 354 pp.
  • Wickham-Jones, C., Orkney: A Historical Guide (Birlinn, 2007)
  • Wilson, R., ed., Building with Scottish Stone (Arcamedia, 2005)
  • Withers, Charles W. J., Geography, Science, and National Identity: Scotland since 1520. (2001). 312 pp.
  • Ashmore, P. J., Neolithic and Bronze Age Scotland: an Authoritative and Lively Account of an Enigmatic Period of Scottish Prehistory (Batsford, 2003)
  • Breeze, D. J., The Antonine Wall (John Donald, 2006)
  • Cunliffe, C., Iron Age Communities in Britain: An Account of England, Scotland and Wales from the Seventh Century BC Until the Roman Conquest (Routledge, 2004)
  • Dixon, N., The Crannogs of Scotland: An Underwater Archaeology (Tempus, 2004)
  • Lynch, F., Megalithic Tombs and Long Barrows in Britain (Osprey, 1997)
  • Moffat, A., Before Scotland: The Story of Scotland Before History (Thames & Hudson, 2005)
  • Pryor, F., Britain B.C.: Life in Britain and Ireland before the Romans (Harper Collins, 2003)
  • Robertson, A. S., The Antonine Wall (Glasgow Archaeological Society, 1960)
  • Scarre, C., Monuments and Landscape in Atlantic Europe: Perception and Society During the Neolithic and Early Bronze Age (Routledge, 2002)
  • Snyder, C. A., The Britons (Wiley-Blackwell, 2003)
  • Barrow, G. W. S., ed., Scotland and Its Neighbours in the Middle Ages (Hambleton, 1992)
  • Barrow, G. W. S., Grant, A., and Stringer, K. J., eds, Medieval Scotland: Crown, Lordship and Community (Edinburgh University Press, 1998)
  • Barrow, G. W. S., Robert Bruce and the Community of the Realm of Scotland (1965, 4th edn., Edinburgh University Press, 2005)
  • Corning, C., The Celtic and Roman Traditions: Conflict and Consensus in the Early Medieval Church (Macmillan, 2006)
  • Duncan, A. A. M., Scotland: The Making of the Kingdom, The Edinburgh History of Scotland, Volume 1 (Mercat Press, 1989)
  • Forte, A., Oram, R. D., and Pedersen, F., Viking Empires (Cambridge University Press, 2005)
  • Hudson, B. T., Kings of Celtic Scotland (Greenhill, 1994)
  • Macquarrie, A., Medieval Scotland: Kinship and Nation (Sutton, 2004)
  • Maddicott, J. R., and Palliser, D. M., eds, The Medieval State: Essays presented to James Campbell (Continuum, 2000)
  • Rollason, D. W., Northumbria, 500–1100: Creation and Destruction of a Kingdom (Cambridge University Press, 2003)
  • Smyth, A. P., Warlords and Holy Men: Scotland AD 80–1000 (Edinburgh University Press, 1989)
  • Taylor, S., ed., Picts, Kings, Saints and Chronicles: A Festschrift for Marjorie O. Anderson (Four Courts, 2000)
  • Webster, B., Medieval Scotland: the Making of an Identity (St. Martin's Press, 1997)
  • Woolf, A., From Pictland to Alba: 789 – 1070 (Edinburgh: Edinburgh University Press, 2007)
  • Woods, J. D., and Pelteret, D. A. E., eds, The Anglo-Saxons, Synthesis and Achievement (Wilfrid Laurier University Press, 1985)
  • Yorke, B., Kings and Kingdoms of Early Anglo-Saxon England (Routledge, 2002)
  • Yorke, B., The Conversion of Britain: Religion, Politics and Society in Britain c. 600–800 (Pearson Education, 2006)
  • Dawson, J. E. A., Scotland Re-Formed, 1488–1587 (Edinburgh: Edinburgh University Press, 2007)
  • Ryrie, Alec, The Origins of the Scottish Reformation (Manchester: Manchester University Press, 2006)
  • Wormald, Jenny, Court, Kirk, and Community: Scotland, 1470–1625 (Edinburgh: Edinburgh University Press, 1991)
  • Berry, Christopher J., The Social Theory of the Scottish Enlightenment (1997) excerpt and text search
  • Broadie, Alexander. The Cambridge Companion to the Scottish Enlightenment (2003) complete online edition; also excerpt and text search
  • Broadie, Alexander, ed. The Scottish Enlightenment: An Anthology (1998), primary sources. excerpt and text search
  • Buchan, James, Crowded with Genius: the Scottish Enlightenment; Edinburgh's Moment of the Mind (Harper Collins, 2003). ISBN 0-06-055889-X excerpt and text search
  • Campbell, R. H. and Andrew S. Skinner, eds. The Origins and Nature of the Scottish Enlightenment (1982), 12 essays by scholars, esp. on history of science
  • Daiches, David, Peter Jones and Jean Jones. A Hotbed of Genius: The Scottish Enlightenment, 1730–1790 (1986), 170 pp; well-illustrated introduction
  • Davidson, Neil, Discovering the Scottish Revolution, 1692–1746, Pluto Press, London, England (2003). ISBN 0-7453-2053-8
  • Devine, T. M., Clanship to Crofters' War: the Social Transformation of the Scottish Highlands, (1994). ISBN 0-7190-3482-5
  • Dwyer, John, The Age of the Passions: An Interpretation of Adam Smith and Scottish Enlightenment Culture. (1998). 205 pp.
  • Goldie, Mark, "The Scottish Catholic Enlightenment," The Journal of British Studies Vol. 30, No. 1 (January 1991), pp. 20–62 in JSTOR
  • Graham, Gordon. "Morality and Feeling in the Scottish Enlightenment," Philosophy Vol. 76, No. 296 (April 2001), pp. 271–282 in JSTOR
  • Hamilton, H. An Economic History of Scotland in the Eighteenth Century (1963)
  • Hamilton, Douglas J. Scotland, the Caribbean and the Atlantic World, 1750-–1820. (2005) 249 pp. ISBN 0-7190-7182-8
  • Harvie, Christopher. Scotland and Nationalism: Scottish Society and Politics 1707 to the Present (2004) excerpt and text search online edition
  • Hemingway, Andrew. "The 'Sociology' of Taste in the Scottish Enlightenment," Oxford Art Journal, Vol. 12, No. 2 (1989), pp. 3–35 in JSTOR
  • Herman, Arthur, How the Scots Invented the Modern World: The True Story of How Western Europe's Poorest Nation Created Our World & Everything in It (Crown, 2001), and text search
  • Hont, Istvan, and Michael Ignatieff. Wealth and Virtue: The Shaping of Political Economy in the Scottish Enlightenment (1986) excerpt and text search
  • Hopfl, H. M. "From Savage to Scotsman: Conjectural History in the Scottish Enlightenment," The Journal of British Studies, Vol. 17, No. 2 (Spring, 1978), pp. 19–40 in JSTOR
  • Howe, Daniel Walker. "Why the Scottish Enlightenment Was Useful to the Framers of the American Constitution," Comparative Studies in Society and History, Vol. 31, No. 3 (July 1989), pp. 572–587 in JSTOR
  • Lenman, Bruce P. Integration and Enlightenment: Scotland, 1746–1832 (1993) New History of Scotland excerpt and text search
  • Ottenberg, June C. "Musical Currents of the Scottish Enlightenment," International Review of the Aesthetics and Sociology of Music Vol. 9, No. 1 (June 1978), pp. 99–109 in JSTOR
  • Phillipson, N.T. and Mitchison, Rosalind, eds. Scotland in the Age of Improvement, (1996). ISBN 0-7486-0876-1
  • Robertson, John. The Case for the Enlightenment: Scotland and Naples 1680–1760 (2005)
  • Swingewood, Alan. "Origins of Sociology: The Case of the Scottish Enlightenment," The British Journal of Sociology, Vol. 21, No. 2 (June 1970), pp. 164–180 in JSTOR
  • Withers, Charles W. J. and Wood, Paul, eds. Science and Medicine in the Scottish Enlightenment. (2002). 364 pp.
  • Wood, P., ed. The Scottish Enlightenment: Essays in Reinterpretation (2000)
  • Fremont-Barnes, Gregory. The Jacobite Rebellion 1745–46 (Essential Histories) (2011)
  • Fry, Michael. The Union: England, Scotland and the Treaty of 1707 (2006)
  • (2010) „The Anglo-Scottish Treaty of Union, 1707 in 2007: Defending the Revolution, Defeating the Jacobites”. Journal of British Studies 49 (1), 28–46. o. DOI:10.1086/644529.  
  • „The Myths about the 1745 Jacobite Rebellion”. Historian 2008 (99), 16–23. o.  
  • Macinnes, Allan I. "Jacobitism in Scotland: Episodic Cause or National Movement?" Scottish Historical Review, Oct 2007, Vol. 86,2 Issue 222, pp 225–252; emphasises its traditionalism
  • Macinnes, Allan I. Union and Empire: The Making of the United Kingdom in 1707 (Cambridge Studies in Early Modern British History) (2007) excerpt and text search
  • Oates, Jonathan. Jacobite Campaigns: The British State at War (Warfare, Society and Culture) (2011)
  • Pittock, Murray. The Myth of the Jacobite Clans: The Jacobite Army in 1745 (2nd ed. 2009)
  • Plank, Geoffrey. Rebellion and Savagery: The Jacobite Rising of 1745 and the British Empire (2005)
  • Scott, P. H. 1707: The Union of Scotland and England: In Contemporary Documents (1979), primary sources
  • Trevor-Roper, Hugh. From Counter-Reformation to Glorious Revolution (1992) pp. 282–303 on Union
  • Abrams, Lynn, et al. Gender in Scottish History Since 1700 (2006) excerpt and text search
  • Breitenbach, Esther, and Eleanor Gordon. Women in Scottish Society 1800–1945 (1992) online edition
  • Browne, Sarah. The women's liberation movement in Scotland (2016). online review
  • Ewan, Elisabeth et al. eds. The Biographical Dictionary of Scottish Women: From the Earliest Times to 2004 (2006)
  • Ewan, Elisabeth "A New Trumpet? The History of Women in Scotland 1300–1700", History Compass, March 2009, vol. 7, issue 2, pp. 431–446; a new field since the 1980s; favourite topics are work, family, religion, crime, and images of women; scholars are using women's letters, memoirs, poetry, and court records
  • (2011) „No Longer Curiously Rare but Only Just within Bounds: women in Scottish history”. Women's History Review 20 (3), 389–402. o. DOI:10.1080/09612025.2010.509152.  
  • (2012) „The Development of History Teaching in the Scottish Universities, 1894–1939”. Journal of Scottish Historical Studies 32 (1), 50–73. o. DOI:10.3366/jshs.2012.0035.  
  • (2012) „University History Teaching, National Identity and Unionism in Scotland, 1862–1914”. Scottish Historical Review 91 (1), 1–41. o. DOI:10.3366/shr.2012.0070.  
  • (2008) „Catholic realities and pastoral strategies: another look at the historiography of Scottish Catholicism, 1878–1920”. Innes Review 59 (1), 77–112. o. DOI:10.3366/e0020157x08000164.  
  • Bowie, Karin. "Cultural, British and Global Turns in the History of Early Modern Scotland," Scottish Historical Review (April 2013 Supplement), Vol. 92, pp. 38–48.
  • (2013) „Early Modern Scottish History – A Survey”. Scottish Historical Review 92, 5–24. o. DOI:10.3366/shr.2013.0164.  
  • Devine, T. M. and J. Wormald, eds. The Oxford Handbook of Modern Scottish History (Oxford University Press, 2012)
  • Dingwall, Helen M. A history of Scottish medicine: themes and influences (Edinburgh UP, 2003)
  • Elton, G. R. Modern Historians on British History 1485–1945: A Critical Bibliography 1945–1969 (1969), annotated guide to 1000 history books on every major topic, plus book reviews and major scholarly articles. online pp. 198–205.
  • (2011) „Surveying Scotland's Urban Past: The Pre-Modern Burgh”. History Compass 9 (1), 34–44. o. DOI:10.1111/j.1478-0542.2010.00741.x.  
  • Kidd, C. Subverting Scotland's Past: Scottish Whig Historians and the Creation of an Anglo-British Identity 1689–1830 (Cambridge University Press, 2003)
  • Linklater, Eric. "The Matter of Scotland." History Today (Jan 1951) 1#1 pp p43-52, online
  • (2011) „No Longer Curiously Rare but Only Just within Bounds: women in Scottish history”. Women's History Review 20 (3), 389–402. o. DOI:10.1080/09612025.2010.509152.  
  • Lee, Jr., Maurice. "Scottish History since 1966," in Richard Schlatter, ed., Recent Views on British History: Essays on Historical Writing since 1966 (Rutgers UP, 1984), pp. 377–400.
  • (2008) „Irish, Scottish, Welsh and English Worlds? A Four-Nation Approach to the History of the British Empire”. History Compass 6 (5), 1244–1263. o. DOI:10.1111/j.1478-0542.2008.00543.x.  
  • Morton, Graeme, and Trevor Griffiths. "Closing the Door on Modern Scotland's Gilded Cage," Scottish Historical Review (2013) Supplement, Vol. 92, pp. 49–69; on nationalism
  • (2010) „1707, 2007, and the Unionist Turn in Scottish History”. Historical Journal 53 (4), 1071–1083. o. DOI:10.1017/s0018246x10000506.  
  • (2007) „Social Change and Education in Ireland, Scotland and Wales: Historiography on Nineteenth-century Schooling”. History of Education Quarterly 36 (4), 447–463. o. DOI:10.1080/00467600701496690.  
  • (2007) „Scottish History in the Universities since the 1950s”. History Scotland Magazine 7 (5), 45–50. o.  
  • Anderson, A. O., Early Sources of Scottish History, A.D. 500 to 1286 (General Books LLC, 2010), vol. I.
  • Broadie, Alexander, ed., The Scottish Enlightenment: An Anthology (1997)
  • Cooke, Anthony, et al. eds. Modern Scottish History, 1707 To the Present: vol 5: Major Documents (Tuckwell Press, 1998) online edition
  • Statistical Accounts of Scotland (1791–1845) online, detailed local descriptions

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]