Konzervatív Párt (Egyesült Királyság)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Konzervatív Párt
Conservative Party

Partidoconservadoruk.png
Adatok
Elnök Liz Truss
1922-es bizottság elnöke Graham Brady
Lord vezető Natalie Evans bárónő

Alapítva 1834.
Eredeti név Konzervatív és Unionista Párt
Székház 4 Matthew Parker Street, London, SW1H 9NP, England
Ifjúsági tagozat Jövő Konzervativizmus
Tagok száma Növekedés 200,000[1] (2021)

Ideológia Konzervativizmus
Gazdasági liberalizmus
Brit unionizmus
Politikai elhelyezkedés jobbközép
Parlamenti jelenlét

Képviselőház:

359 / 650

Lordok Háza:

257 / 768

Londoni Közgyűlés:

9 / 25
Nemzetközi szövetségek Nemzetközi Demokrata Unió (IDU)
EP-frakció Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR)

Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága politikai élete
Weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Konzervatív Párt
Conservative Party
témájú médiaállományokat.

A Konzervatív és Unionista Párt (angolul Conservative and Unionist Party[2]), rövid nevükön Konzervatív Párt, rövidebben:konzervatívok vagy Toryk) jobbközép politikai párt az Egyesült Királyságban, amely a konzervativizmus és a brit unionizmus elveit vallja. A legnagyobb párt az Egyesült Királyságban és jelenleg a legnagyobb a brit parlament alsóházában is, 360 képviselői hellyel. Jelenleg a Konzervatív Párt kormányozza az Egyesült Királyságot. A miniszterelnök Boris Johnson.

A Konzervatív Pártot 1834-ben hozták létre a korábbi Tory Pártból, amelyet 1678-ban alapítottak. A Konzervatív Pártot ezért ma is gyakran nevezik úgy, hogy Tory Párt, vagy Toryk. A 19. században a konzervatívok és a Liberális Párt voltak az ország domináns pártjai. Mai nevét akkor kapta a párt, amikor 1912-ben egyesült a Liberális Unionista Párttal, de a hosszú nevet csak ritkán használják és leggyakrabban a Konzervatív Párt néven emlegetik a pártot.

A 20. század elején emelkedett fel és lett a konzervatívok fő vetélytársává a Munkáspárt (Labour Party). A század inkább a Toryké volt: 57 éven igazgatták az országot konzervatív miniszterelnökök, köztük Winston Churchill (19401945, 19511955) és Margaret Thatcher (19791990). Thatcher kormányzása jelentős gazdasági liberalizációt hozott és ez a politika tette a Torykat az ország három fő pártalakulata közül a szabadpiac és az és euroszkepticizmus legjellemzőbb támogatójává. Hosszú munkáspárti uralom után a pártvezető elődeinél liberálisabban gondolkodó David Cameron vezette vissza a konzervatívokat a kormányzásba.[3][4][5]

A skót és a walesi parlamentben a Konzervatív Párt ellenzéki pártként van jelen. Észak-Írországban az Ulsteri Unionista Párt szövetségesei, amely alkotója a többpárti északír kormánynak.

Pártok támogatottsága az Egyesült Királyságban a szavazatok megoszlása szerint 1832 óta[6][7]
  Konzervatívok
  Mások

Szervezete, tagsága[szerkesztés]

A Konzervatív Párt szervezetében a szavazókerületi szerveződések dominálnak a pártvezetők és a helyi jelöltek kiválasztásában, a kampányközpont a választási munka finanszírozásáért, szervezéséért és a politika meghatározásáért felelős. A párt vezetője kabinetjével és a adminisztrációjával egyeztetve formálja a párt politikáját. Ez a fajta decentralizált szervezet nem gyakori.[8]

A 20. század folyamán csökkent a párt tagsága. Cameron 2005 decemberi vezetővé választása után ez a trend megfordult, 2006-tól azonban visszatért és a tagság száma még a korábbinál is alacsonyabb szintre esett vissza. 2006-ban a pártnak – a Daily Telegraph szerint – mintegy 290 ezer tagja volt.[9] A tagdíj 25 font sterling, 23 éves kor alatt 5 font.

A pártnak 2004-ben a Választási Bizottság beszámolói szerint mintegy 20 millió font bevétele és 26 millió font kiadása volt.[10]

A párt a Nemzetközi Demokratikus Unió, illetve az Európai Demokrata Unió tagja.

Története[szerkesztés]

Sir Robert Peel, kétszeres miniszterelnök és a Konzervatív Párt alapítója

A Whig Párt kezdetei[szerkesztés]

A Konzervatív Párt a Whig Párt egy olyan frakciójára vezeti vissza eredetét, amely az ifjabb William Pitt (miniszterelnök 1783 és 1801, illetve 1804 és 1806 között) működése környékén jött létre. Ezt a csoportot a "Független Whigek", "Mr. Pitt Barátai", "Pittisták" neveken emlegették, illetve Pii halála után a "Tory" név jött használatba. Az utóbbi név utalás volt a Tory pártra, amely 1678-ban jött létre, de a Pittisták és a Tory párt közt nem volt szervezeti folytonosság. 1812-től a "Tory" nevet a Pittet követő formációra használták.

Az új párt nem minden tagja örült a "Tory" névnek. A "Konzervatív" nevet először George Canning használta az 1820-as években és az 1830-as években John Wilson Croker ajánlotta a párt nevének. Sir Robert Peel alatt vált hivatalos névvé, Sir Robert Peel idejében, a Tammworthi Manifesztummal. Peelt a Konzarvatív Párt alapítójaként tartják számon.

Konzervatívok és unionisták[szerkesztés]

Sir Winston Churchill, kétszeres miniszterelnök

A választójog 19. századi kiszélesítése azt követelte a Konzervatív Párttól, hogy szélesebb körben népszerűsítse politikáját Lord Derby és Benjamin Disraeli alatt, akik egyébként maguk is hozzájárultak a kiterjesztéshez az 1867-es reformtörvénnyel (angolul Reform Act 1867). 1886-ban a párt szövetségre lépett a Lord Hartington (a későbbi Dukes of Devonshire) és Joseph Chamberlain fémjelezte Liberális Unionista Párttal. Lord Salisbury és Arthur Balfour idejében, a következő két évtizedben három év híján, a szövetségesek együtt kormányoztak, az 1906-os választásokon azonban súlyos vereséget szenvedtek, miután a szabadkereskedelem ügye erősen megosztotta őket. 1912-ben a Konzervatív Párt mégis egyesült a liberális unionistákkal.

Az első világháború idején a konzervatívok együtt kormányoztak a liberálisokkal egy összpárti kormányban és a koalíciós együttműködés folytatódott a liberális miniszterelnök David Lloyd George alatt is (a liberálisok egyik felével), 1922-ig. Ekkor Bonar Law és Stanley Baldwin vezetésével felbontották a koalíciót és egy másik koalíciót vezetve a konzervatívok 1931-ig kormányoztak, a Liberálisok és a Munkáspárt nemzeti szárnyai által támogatva.[11] 1940 májusában egy kiegyensúlyozottabb koalíciót hoztak létre,[11] a Nemzeti Kormány, amely Winston Churchill vezetésével átnavigálta az országot az egész második világháborún. Az 1945-ös választásokat azonban a Munkáspárttal szemben elveszítette.

Miután a konzervatívok visszatértek a hatalomba az 1951-es választásokon, támogatták a Munkáspárt 'jóléti állam' politikájának és ipari államosítási programjának egy részét, habár Winston Churchill, Robert Anthony Eden, Harold Macmillan és Sir Alec Douglas-Home továbbra is a viszonylag liberális kereskedelmi szabályozás és a kisebb állami szerepvállalás politikáját folytatták az 1950-es években és az 1960-as évek elején. MacMillan kísérletét az Európai Gazdasági Közösséghez 1963 elején a francia elnök Charles de Gaulle torpedózta meg.

1965-ben a Konzervatív Párt egyesült a skót Unionista Párttal is.

Edward Heath[szerkesztés]

Edward Heath 1970 és 1974 közt regnáló kormánya arról marad emlékezetes, hogy sikerült bemanővereznie az országot az Európai Gazdasági Közösségbe, bár ugyanakkor a párt jobboldala elégedetlen volt azzal, hogy a kormány nem tudta megfékezni a szakszervezeteket, miközben a brit ipar hanyatlásának következtében elharapóztak a sztrájkok, és 1973-ban a gazdaság két évig tartó recesszióba süllyedt.

Az EU-hoz, illetve elődjéhez való csatlakozás óta a tagság heves viták céltáblája a Konzervatív Párton belül.

Heath az 1970-es választásokon került hatalomra és csak 1975 közepén kellett volna kiírni a következő választást,[12] Heath azonban úgy döntött, hogy már 1974-ben választásokat rendezzenek, hogy elegendő támogatást szerezzen, miközben a bányászok sztrájka következtében nőtt az országban a feszültség. A végeredmény kudarc lett, mivel a "villámválasztás" patthelyzettel végződött és a Munkáspárt a konzervatívoknál néggyel több képviselői helyre tett szert, bár az előbbiek több szavazatot kaptak. Heath napokkal a választások után lemondott, mivel nem tudta megnyerni a Liberális Párt támogatását koalíciós kormány alakítására. Így Harold Wilson és a Munkáspárt kisebbségi kormányt alakítva visszatérhetett a hatalomba. Heath az 1974 októberi választásokon kísérletet tett a visszatérésre, de alulmaradt, mivel a Munkáspárt három mandátumos többséget szerzett.[13]

Margaret Thatcher[szerkesztés]

Margaret Thatcher,[14] az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1979 és 1990 között

Margaret Thatchert 1975-ben választották a Konzervatív Párt elnökévé és az 1979-es választásokon győzelemre vezette a pártot. A megválasztását megelőző években az országban folyamatosan magas volt az infláció (vezetővé választása idején 20 százalék, és előtte csak ritkán volt 10 százalék alatt a ráta), emelkedett a munkanélküliség és 1978-79 fordulóján az Elégedetlenség Tele néven ismert nagy sztrájkhullám söpört végig az országon.[15]

Miniszterelnökként Thatcher a thatcherizmus néven ismert politikai ideológia megteremtője volt. Az alapul szolgáló társadalmi és gazdasági eszméket az Egyesült Államoktól kölcsönözték. Thatcher meggyőződése az volt, hogy egy túlságosan szocialista politika hosszútávú hanyatlásra ítélné a brit gazdaságot. Kormánya a gazdasági liberalizmus elvei alapján politizált, a szabad piac elveit alkalmazta a közszolgáltatásokat illetően is, ami állami tulajdonban lévő gazdasági ágak és közszolgáltató cégek privatizációjához vezetett, és a szakszervezetek hatalmának megnyirbálására törekedett. Thatcher azt vallotta, hogy a szakszervezetek akkori politikája megakasztja a gazdaság fejlődését, mert vadsztrájkokhoz vezet, mesterségesen magas szinten tartja a béreket és veszteséges iparágakat tart életben.

Thatcher még két elsöprő választási győzelemre vezette pártját, 1983-ban és 1987-ben. Népszerűségének sokat segített többek közt az, hogy 1982-ben győzelemre vezette az országot a falklandi háborúban és annak, hogy az állami lakások bérlőinek lehetővé tette a lakások piaci értéknél olcsó megvásárlását. A társadalom egyes szegmenseiben azonban nagyon népszerűtlen volt, mert a munkanélküliség az 1930-as évek óta legmagasabb szintjére szökött fel és gazdasági reformjait követően hárommillió felett tetőzött. Sokan nem szerették azért sem, ahogy az 1984-85-ös bányászsztrájkot kezelte. Miközben 1979 és 1982 közt megduplázódott a munkanélküliség, ez jórészt amiatt történt, mert Thatcher gazdaságpolitika harcba szállt a brit gazdaságot az 1970-es években romboló magas infláció ellen. Az 1979-es választás idején az infláció modernkori csúcspontján, 27 százalékon állt. 1983 elejére 4 százalékra esett.[16]

Miközben a konzervatívoknak nagy kihívásokkal kellett szembenézniük a kormányzásban, az 1980-as évek elején válságban volt ellenzékük, a Munkáspárt is. 1981-ben 20 szakadár munkáspárti képviselő létrehozta a Szociáldemokrata Pártot (SDP), amely gyorsan szövetségre lépett a Liberálisokkal. 1982 fordulójára a szövetség megelőzte a közvéleménykutatásokban a konzervatívokat, de a júniusi győzelem a Falkland-háborúban és a gazdaság magára találása ismét feltornászta a konzervatívok támogatottságát, és az 1983-as választásokat már elsöprő többséggel nyerte a kormánypárt.[16]

Thatcher az 1983-as választást követően nézett szembe az addigi legkomolyabb vetélytárssal, amikor lemondott a Munkáspárt vezetője, Michael Foot és a helyét Neil Kinnock vette át. A Labour megújulása komoly kihívást jelentett a konzervatívoknak, és ezt követően a két párt – illetve néha az SDP-Liberális Szövetség – felváltva vezette a közvéleménykutatásokat.[17]

Az 1987-es választások idejére azonban ismét erősödött a gazdaság, alacsonyabb lett az infláció, csökkent a munkanélküliség és Mrs Thatcher megint csak elsöprő győzelmet aratott.[18]

Gyakran mondják, hogy Thatcher bukását a "Community Charge" néven bevezetett, de elterjedten "poll tax" néven emlegetett helyi adók bevezetése okozta. 1989 nyarán a konzervatívok támogatottsága először esett a Kinnock-vezette Munkáspárté alá 1986 óta és azuhanás 1990-ig folytatódott. Az őszre a Munkáspárt előnye 16 százalékpontra hízott a közvéleménykutatásokban és a konzervatívoknak 18 hónapjuk volt, hogy megakadályozzák Kinnock választási győzelmét. A gazdaság ekkor csúszott egy újabb recesszióba.[17]

A Konzervatív Párton belüli feszültségek oda vezettek, hogy Thatchernek kihívója támadt a konzervatív parlamenti képviselő Michael Heseltine személyében. Hónapokig tartó spekuláció után Thatcher végül 1990. november 22-én lemondott, hogy egyben tartsa a pártot és megadja az esélyt egy új konzervatív vezetőnek a párt megerősítésére.[19]

John Major[szerkesztés]

John Major, miniszterelnök 1990 és 1997 között

A párt vezetéséréért indult versengést John Major nyerte 1990. november 27-én és ez csaknem azonnal a konzervatívok támogatottságának az emelkedéséhez vezetett. Hat nappal Thatcher lemondása előtt a MORI közvéleménykutatás 11 százalékpontra tette a konzervatívok hátrányát a Munkáspárttal szemben, két hónapon belül azonban a konzervatívok, ha kis előnnyel is, de visszakerültek a lista élére.[17]

Másfél évvel a következő esedékes választások előtt a brit gazdaság a recesszióba süllyedőben volt, a politikai közdőtéren ugyanakkor nagy volt a bizonytalanság. A konzervatívok és a Munkáspárt egymást váltották a támogatottsági listák élén, Major pedig ellenállt Kinnock ismétlődő felszólításainak az előrehozott választások kiírására.[17]

A választásokat végül 1992. április 9-én rendezték meg és a konzervatívok megint nyertek, annak ellenére, hogy a gazdaság még mindig recesszióban volt és a közvéleménykutatások munkáspárti győzelmet vagy kisebbségi parlamentet jeleztek előre. Ebben jelentős szerepet játszott Major élénk kampánya, amelynek során azt állította, hogy munkáspárti kormányzás alatt magasabbak volnának az árak és az adók az országban (és amivel a miniszterelnökök között elsőként szerzett 14 millió szavazatot. Egy jelentős újság, The Sun ugyanakkor erős kampányt folytatott Neil Kinnock ellen, aki a választások után le is mondott, és utódja a Munkáspárt élén John Smith lett.[20]

A brit gazdaság mély válságban volt, ami csak az év vége felé kezdett enyhülni. 1992. szeptember 16-án az Egyesült Királyság kénytelen volt kivonni a spekulatív támadások kereszttüzében álló font sterlinget az európai árfolyam-mechanizmusból. Ezt a napot később Fekete szerda névre keresztelték.

Hamarosan mintegy egymillió tulajdonosnak kellett szembenéznie otthonuk elvesztésével, miközben a munkanélküliek száma közel hárommillióra dagadt. A párt elvesztette azt a reputációját, hogy jól kezeli a pénzügyeket, bár 1993 áprilisában a recesszió végét deklarálták,[21] ami gazdasági élénkülést és a foglalkoztatottság emelkedését jelentette.

A médiában egyre gyakrabban vádolták a Konzervatív kormányt korrupcióval. Támogatottsága 1994 végén érte el a mélypontot, amikor a munkáspárti vezér John Smith halála után a helyét Tony Blair vette át. A Munkáspárt támogatottsága 60 százalékig emelkedett és ezzel mintegy 30 százalékponttal előzték meg a konzervatívokat. A következő két évben a munkáspárti előny jelentősen csökkent, hiszen a gazdaság élénkült és a munkanélküliség csökkent, de az 1997-es választások közeledtével a Munkáspárt még mindig biztos győztesnek látszott.[17]

Ennek tetejében a Munkáspárt hatékony kampányt folytatott és addigi legnagyobb választási győzelmét aratta, elsöprő fölénnyel. Skóciában és Walesben a konzervatívok egyetlen képviselői helyet sem szereztek.

Megint ellenzékben: William Hague[szerkesztés]

Az elvesztett választás után John Major lemondott pártvezéri tisztéről és utódja William Hague lett. Bár jó debattőr hírében állt, egy Gallup poll azt találta, hogy a válaszadók kétharmada "kicsit ügyefogyottnak" találta,[22] miután olyanokat mondott, mint például az, hogy ifjúkorában egy nap 14 pint sört ivott meg. Még azért is bírálták, mert részt vett a Notting Hill-i karneválon és nyilvánosan baseballsapkát viselt, hogy a fiatal szavazóknak imponáljon.[23] A 2001-es választások előtt röviddel azért került össztűzbe, mert egy beszédében azt jósolta, hogy ha a Munkáspártot újraválasztják, "külföldet" csinál az Egyesült Királyságból.[24]

A választáson a konzervatívok mindössze eggyel növelték mandátumaik számát, csak néhány hónappal azután, hogy a 2000 szeptemberi üzemanyag-tüntetéseket követően a konzervatívok némi előnyre tettek szert a közvélemény kutatásokban a Munkáspárttal szemben.[17]

Hague azt a célt tűzte ki, hogy a konzervatívok 209 mandátumot szerezzenek, ugyanannyit, mint a Munkáspárt az 1983-as választásokon, de a végeredmény ennél 43-mal kevesebb lett. A kudarc után Hague lemondott.

Iain Duncan Smith és Michael Howard[szerkesztés]

Iain Duncan Smith (pártvezér 2001 és 2003 között, akit gyakran az IDS rövidítéssel emlegettek, illetve szatirikus éllel mint "a csöndes ember") erősen euroszkeptikus nézeteket valló politikus, de vezetése alatt ez nem osztotta meg a pártot. A konzervatívok egységesen felsorakoztak azon követelés mögött, hogy tartsanak népszavazást az Európai Unió formálódó alkotmányáról.

Duncan Smith nem tudta elvezeti a pártot a soron következő parlamenti választásokig, mert elbukott egy bizalmatlansági indítványon, amelyet olyan parlamenti képviselők terjesztettek be, akik nem bíztak abban, hogy az ő vezetésével meg lehet nyerni a választást. Ez annak ellenére történt, hogy a megelőző hónapokban a konzervatívok fej fej mellett haladtak a Munkáspárttal támogatottságban.[17]

A 2003. november 6-án rendezett belső választáson Micahel Howard egyedül pályázott a pártvezéri tisztre és meg is választották.

Howard vezetésével a párt 0,6 százalékponttal javított választási eredményén a 2005-ös voksoláson, a szavazatok 32,3 százalékát szerezve. Ennél sokkal nagyobb jelentőségű volt, hogy 33-mal több, 198 képviselői helyet szereztek. A Munkáspárti többség 167-ről 66-ra zsugorodott. Angliában a konzervatívok szerezték a legtöbb szavazatot (de nem a legtöbb mandátumot). A "Maga is arra gondol, amire én?" szlogen alatt futó konzervatív kampányt az ausztrál közvéleménykutató Lynton Crosby tervezte. A választás utáni napon, május 6-án Howard bejelentette, hogy nem érezné helyénvalónak megőrizni a pártvezérséget a vereség után. Hozzátette azt is, hogy túl öreg ahhoz, hogy a következő választási kampányba vezesse a pártot, és hogy le fog mondani, miután a párt kidolgozza új belső választási szabályait.

David Cameron[szerkesztés]

David Cameron és az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama koccintással zárnak egy fogadást a labdarúgó-világbajnokság Anglia-USA meccséről egy kétoldalú találkozón a torontói G20-találkozó közben 2010. június 26-án. (A meccs döntetlennel végződött.)

A pártvezérségért indult kampányt David Cameron nyerte. A második helyen végzett jelöltre, David Davisre adott szavazatok több mint kétszereség kapta: 134 446-ot (Davis 64 398-at). Cameron mélyreható változásokat ígért a Konzervatív Párt gondolkodásában, viselkedésében és arculatában, és elmozdulást a közép felé a párt addigi kemény jobboldali vonalától.[25] Habár nézetei valószínűleg balra állnak a párt tagjainak gondolkodásától és igyekezett a pártot vonzóbbá tenni a fiatal, szociálliberális szavazók számára,[26] hangsúlyozta tiszteletét a korábbi miniszterelnök Margaret Thatcher iránt, bár a "thatcherista" jelzőt nem fogadta el.

A 2006-os év jórészében ls 2007 elején a közvéleménykutatások a Munkáspárt előnyét mutatták.[27] A támogatottsági ráták 2007 nyarától változékonyabbá váltak, miután Gordon Brown lett a miniszterelnök. Októbertől a közvéleménykutatások a konzervatívok vezetését mutatták és következő év májusában – miután a gazdaság recesszióba csúszott és egy héttel a helyi önkormányzati választások után – a The Sun című újság megbízásából készült YouGov felmérés a konzervatívok 26 százalékpontos vezetését mutatta ki a Munkáspárttal szemben, ami a legnagyobb előnyük volt 1968 óta.[28] A konzervatívok London polgármesteri székét is megszerezték májusban: Boris Johnson a hivatalban lévő polgármester, Ken Livingstone ellen győzött.[29]

A konzervatív előny fennmaradt a 2010. május 6-án tartott választásokig ezután eltelő csaknem három évben, bár 2010 fordulójára kevesebb, mint 10 százalékpontra csökkent. A választások kisebbségi parlamenthez vezettek: a konzervatívok szerezték a legtöbb, 306 mandátumot, de ez 19-cel kevesebb volt a parlamenti többségnél. Öt nappal később Gordon Brown miniszterelnök lemondott, David Cameront nevezték ki miniszterelnöknek és a Konzervatív Párt koalícióra lépett a Liberális Demokratákkal. Ez lett az Egyesült Királyság első koalíciós kormánya a második világháború óta.[30] (Az 1977-es Lib-Lab Paktum nem koalíció volt, csak együttműködés.)

David Cameron bejelenti lemondását. 2016. június 24.

A 2015-ös választásokon David Cameron győzelemre vezette a konzervatívokat és így új kormányát már a liberális demokraták nélkül alakította meg. A párt 332 mandátumot szerzett ezzel 24 mandátummal növelte képviselői helyét. Cameron 2016-ban valósította meg azt a választási ígéretét, hogy amennyiben a konzervatív párt nyeri a választásokat népszavazást fognak tartani az ország európai uniós tagságáról. Erre a választásra 2016. június 23-án került sor. A népszavazásnak a konzervatív párt maga is megosztottan kezdett neki. Bár a kormányfő a bennmaradás mellett kampányolt a párt néhány vezéralakja mint Boris Johnson londoni polgármester a kilépés mellett foglalt állást. A népszavazás végül a kilépők többségével zárult.

Flag of the United Kingdom.svg Népszavazás az Egyesült Királyság EU-tagságáról

2016. június 23.

Száma Aránya
Szavazásra jogosultak 46 500 001 100%
Szavazók
  • ebből érvényes
  • ebből érvénytelen
46 500 00133 551 983 25 359 72,21% (100%)

99,92% 0,08%

Szavazatok
Száma Aránya
Kilépés 17 410 742 51,89%
Maradás 16 141 241 48,11%
Összesen 33 551 983 100%

A szavazás végeredménye miatt David Cameron bejelentette lemondását a miniszterelnöki és a pártelnöki tisztségről.[31]

Theresa May[szerkesztés]

A brexit népszavazás után a leköszönt Cameron helyét a korábbi belügyminiszter Theresa May vette át. Ezzel ő lett az egyesült királyság második női miniszterelnöke. May kormányzása alatt kezdődtek meg a brexit tárgyalások. Ennek megerősítésére May előrehozott választásokat javasolt amelyre 2017. június 8-án került sor. A választáson a May vezette konzervatív párt elveszítette parlamenti többségét.[32]

Theresa May utódja[szerkesztés]

Miután a 2019-es európa parlamenti választások után Theresa May lemondott, posztját ügyvezető miniszterelnökként töltötte be. A Konzervatívok vezetőválasztásának utolsó fordulójába Boris Johnson volt külügyminiszter és Jeremy Hunt akkori külügyminiszter jutott be.

Boris Johnson[szerkesztés]

Ezután a Konzervatív Párt új elnökét a mintegy a 160 ezer fős tagság választotta meg, levélszavazással. Az ismert ütemterv szerint kettejük közül kerül k majdi a Konzervatív Párt következő vezetője. A győztes a július 22-val kezdődő héten veheti majd át a pártvezetői tisztséget, majd ezután kell tájékoztatni kormányalakítási szándékáról II. Erzsébet királynőt.[33]

2019 júliusában Boris Johnson volt külügyminiszter és London polgármestere a szavazatok 66%-ával legyőzte Jeremy Hunt külügyminisztert a Konzervatív Párt így Boris Johnson azanpa Konzervatívok vezetője, másnap pedig az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett[34]

Johnson 2019. szeptember 3-án elvesztette többségét az alsóházban, amikor a volt igazságügyi miniszter, Phillip csatlakozott a Liberális Demokratákhoz, ezután több mint 21 Konzervatív Párti képviselő döntött úgy, hogy nem fognak Johnson mellett szavazni, aki szerintük a "populizmussal megfertőzte a Konzervatív Pártot", így Johnson lett az első olyan brit miniszterelnök, aki a legelső alsóházi szavazásról vesztesen került ki.[35]

Johnson később benyújtott egy indítványt, miszerint a Brexitnek október 31-én kellene megtörténnie, ezt a törvényjavaslatát leszavazták. Johnson később ismét benyújtott egy másik javaslatot, most egy új választás kiírásáról, amit, a Konzervatívok és a Munkáspárt, Jeremy Corbyn vezetésével meg is szavazott, annak reményében, hogy megnyerhetik a választást. A december 12-én tartott általános választásokon Johnson konzervatívjai 80 mandátummal többet szereztek a parlament alsóházában, mint 2017-ben. A Munkáspárt nem szenvedett még akkora vereséget, mint amilyet a 2019-es választáson, ilyen rossz eredményt utoljára 1983-ban kaptak, a Michael Foot vezetése alatt volt.[36][37][38][39]

A Konzervatív Párt ma[szerkesztés]

Jelenlegi politikája[szerkesztés]

Az Unióról[szerkesztés]

A Konzervatív Párt támogatja az Egyesült Királyság Uniójának feltartását és ellenzi az angol, skót és walesi önállósodási törekvéseket.[40] A párt jelenlegi feje, David Cameron ki is mondta, hogy hajlandó mindent megtenni "hogy két országunkat egyben tartsuk" (Angliára és Skóciára utalva).[41]

A Konzervatív Párton belül egymással ellentétes álláspontok léteztek a parlamenti hatáskörök devolúciója (területi alapú decentralizációja) kérdésében. Az 1997-es népszavazások során ellenezték Wales és Skócia devolúcióját, Észak-Írországét azonban támogatták. 2004-ben ellenezték az akkori kormány szándékát Északkelet-Anglia (North East England) devolúciójára, és az erről szóló népszavazás kudarcot is vallott. Mivel azonban a skót parlament és a walesi nemzetgyűlés már létezik, a Konzervatívok ígéretet tettek, hogy nem fogják megszüntetni őket. Nemrégiben a Konzervatívok besoroltak egy javaslat mögé – ez még nem politika, csak javaslat – amely szerint a csak Angliát érintő ügyekben csak az angol képviselők szavaznának az Egyesült Királyság parlamentjében. (Lásd: West Lothian kérdés.)

Gazdaságpolitika[szerkesztés]

Az 1992-es Fekete szerda – amikor fontmilliárdokat költöttek el eredménytelenül, hogy benntartsák a font sterlinget az európai árfolyam-mechanizmusban – komoly csapást mért a pártnak arra a reputációjára, hogy a gazdaságpolitikában felelősen jár el. Mindez, együtt az 1990-es évek elejének recessziójával jó alapot szolgáltatott a munkáspárti Tony Blairnek és az akkori árnyék-pénzügyminiszter Gordon Brownnak arra, hogy jobb gazdaságpolitikát ígérjenek.

Egy szilárdnak bizonyult konzervatív párti gazdaságpolitikai elv az európai közös fizetőeszközhöz, az euróhoz való csatlakozás ellenzése. Az 1992-es maastrichti szerződéstárgyalásai során John Major miniszterelnök elérte, hogy az Egyesült Királyságnak ne legyen kötelezettsége az euróhoz való csatlakozásra. Ezt Major annak ellenére tette, hogy saját kabinetjének több tagja – köztük Keneth Carke az euróhoz való csatlakozást támogatták. Miután az 1997-es vereséget követően Major lemondott, mind a négy utódja a párt élén – köztük David Cameron – szilárdan kitartott az eurócsatlakozás ellenzése mellett. Ez népszerű politika, bár a brit szavazók alapvetően kis jelentőséget tulajdonítanak az Európával kapcsolatos kérdéseknek szemben az oktatás, az egészségügy, a bevándorlás és a bűnözés fontosnak tartott kérdéseivel.[42]

Az 1997-es munkáspárti választási győzelem után az immár ellenzéki konzervatívok ellenezték, hogy a központi bank, a Bank of England jogot kapjon a kamatok önálló megállapítására. Ezt azon az alapon bírálták, hogy ez az első lépés lehet a font sterling megszüntetése és az euró bevezetése felé. Üzleti körökben azonban népszerű volt a bank függetlenségének megteremtése, mivel ez segíthet alacsonyan tartani az inflációt.[43] A Konzervatívok 2000 elején végül elfogadták ezt a munkáspárti politikát.[44]

David Cameron alatt a Konzervatív Párt újragondolta véleményét az adózás kérdéseiről, megtartva azt az alapelvet, hogy csökkenteni kell a közvetlen adókat, ugyanakkor amellett érvelve, hogy az országnak "dinamikus és versenyképes" gazdaságra van szüksége és a növekedés hozadékát meg kell osztani "az adócsökkentés és a több közberuházás" között.

A 2008-2009-es világválság beköszöntével a konzervatívok nem zárták ki az adóemelés szükségességét és azt mondták, nehéz lenne lejjebb vinni a személyi jövedelemadó 50 százalékos legfelső kulcsát. Ehelyett a társadalombiztosítási befizetések csökkentését és az állami kiadások csökkentését tartották célszerűnek.

Az adócsökkentés és az alacsony adózási kötelezettségvállalások mellett a Konzervatív Párt a 2010-ben indult megszorító program révén jelentősen csökkentette a kormányzati kiadásokat. Ez a program egyre népszerűtlenebbé vált, és ennek eredményeként a 2019-es választási kampány során a jelenleg hivatalban lévő konzervatív miniszterelnök Boris Johnson bejelentette a megszorítások végét,azzal az ígéretével, hogy 20 000 rendőrrel növelik az Egyesült Királyság Rendőrségének taglétszámát, és jelentősen felnövelik az állami befektetéseket az NHS-ben.[45]

Választási eredményei[szerkesztés]

A táblázat a Konzervatív Párt eredményeit mutatja az 1835 óta rendezett általános választásokon.[46]

Év Szavazatok Voksok % Mandátumok +/- Státusz
1835 261,269 40,8%
273 / 658
ÚJ Ellenzék
1837 379,694 48,3%
314 / 658
Növekedés 41 Ellenzék
1841 379,694 56,9%
367 / 658
Növekedés 53 Kormánypárt
1847 205,481 42,7%
325 / 656
Csökkenés 42 Ellenzék
1852 311,481 41,9%
330 / 654
Növekedés 5 Kormánypárt
1857 239,712 34,0%
264 / 654
Csökkenés 66 Ellenzék
1859 193,232 34,3%
298 / 654
Növekedés 35 Ellenzék
1865 346,035 40,5%
289 / 658
Csökkenés 9 Ellenzék
1868 903,318 38,4%
271 / 658
Csökkenés 18 Ellenzék
1874 1,091,708 44,3%
350 / 652
Növekedés 79 Kormánypárt
1880 1,462,351 42,5%
237 / 652
Csökkenés 113 Ellenzék
1885 2,020,927 43,5%
247 / 670
Növekedés 10 Ellenzék
1886 1,520,886 51,1%
317 / 670
Növekedés 70 Konzervatív-Liberális Unionista

kormány

1892 2,159,150 47,0%
268 / 670
Csökkenés 49 Ellenzék
1895 1,894,772 49,0%
340 / 670
Növekedés 72 Konzervatív-Liberális Unionista

kormány

1900 1,767,958 50,3%
335 / 670
Csökkenés 5 Konzervatív-Liberális Unionista

kormány

1906 2,422,071 43,4%
131 / 670
Csökkenés 204 Ellenzék
1910 január 3,104,407 46,8%
240 / 670
Növekedés 109 Ellenzék
1910 december 2,420,169 46,6%
235 / 670
Csökkenés 5 Ellenzék
1918 3,472,738 33,3%
379 / 707
Növekedés 144 Kozervatív-Liberális koalíció
1922 5,294,465 38,5%
344 / 615
Csökkenés 35 Kormánypárt
1923 5,286,159 38,0%
258 / 625
Csökkenés 96 Kisebbségi kormánypárt
1924 7,418,983 46,8%
412 / 615
Növekedés 154 Kormánypárt
1929 8,252,527 38,1%
260 / 615
Csökkenés 152 Ellenzék
1931 11,377,022 55,0%
470 / 615
Növekedés 210 Kormánypárt
1935 10,025,083 47,8%
385 / 615
Csökkenés 85 Nemzeti Kormány

(konzervatív)

1945 8,716,211 36,2%
197 / 640
Csökkenés 188 Ellenzék
1950 11,507,061 40,0%
282 / 625
Növekedés 85 Ellenzék
1951 13,724,418 48,0%
302 / 625
Növekedés 20 Kormánypárt
1955 13,310,891 49,7%
324 / 630
Növekedés 22 Kormánypárt
1959 13,750,875 49,4%
345 / 630
Növekedés 23 Kormánypárt
1964 12,002,642 43,4%
298 / 670
Csökkenés 47 Ellenzék
1966 11,418,455 41,9%
250 / 630
Csökkenés 48 Ellenzék
1970 13,145,123 46,4%
330 / 630
Növekedés 80 Kormánypárt
1974 február 11,872,180 37,9%
297 / 635
Csökkenés 33 Ellenzék
1974 október 10,462,565 35,8%
277 / 635
Csökkenés 20 Ellenzék
1979 13,697,923 43,9%
339 / 635
Növekedés 62 Kormánypárt
1983 13,012,316 42,4%
397 / 650
Növekedés 65 Kormánypárt
1987 13,760,935 42,2%
376 / 650
Csökkenés 21 Kormánypárt
1992 14,093,007 41,9%
336 / 651
Csökkenés 40 Kormánypárt
1997 9,600,943 30,7%
165 / 659
Csökkenés 171 Ellenzék
2001 8,357,615 31,7%
166 / 659
Növekedés 1 Ellenzék
2005 8,785,941 32,4%
198 / 646
Növekedés 32 Ellenzék
2010 10,704,647 36,1%
306 / 650
Növekedés 108 Koalíció

Konzervatívok-Liberális Demokraták

2015 11,334,920 36,9%
330 / 650
Növekedés 24 Kormánypárt
2017 13,636,690 42,3%
317 / 650
Csökkenés 13 Kisebbségi kormány,

DUP támogatás

2019 13,966,451 43,6%
365 / 650
Növekedés 47 Kormánypárt

Irodalom[szerkesztés]

Angol nyelven:

  • Bale, Tim. The Conservative Party: From Thatcher to Cameron (2011)
  • Blake, Robert and Louis William Roger, eds. Churchill: A Major New Reassessment of His Life in Peace and War (Oxford UP, 1992), 581 pp; 29 essays by scholars on specialized topics
  • Campbell, John. Margaret Thatcher; Volume Two: The Iron Lady (Pimlico 2003). ISBN 0-7126-6781-4
  • Evans, Eric J. Thatcher and Thatcherism (2004)
  • Garnett, Mark, and Philip Lynch. The conservatives in crisis: the Tories after 1997 (1994)
  • Green, E. H. H. Ideologies of conservatism: conservative political ideas in the twentieth century (2004)
  • Green, E. H. H. The Crisis of conservatism: The politics, economics, and ideology of the British Conservative Party, 1880-1914 (1996)
  • King, Anthony, ed. British Political Opinion 1937-2000: The Gallup Polls (2001)
  • McKenzie, R. T. and A. Silver (1968), Angels in Marble: Working-class Conservatives in Urban England
  • Mowat, Sharles Loch. Britain between the Wars, 1918-1940 (1955) 694 pp;
  • Norton, Bruce F. Politics in Britain (2007) textbook
  • Parry, J. P. "Disraeli and England," Historical Journal Vol. 43, No. 3 (Sep., 2000), pp. 699–728 in JSTOR
  • Powell, David. British Politics, 1910-1935: The Crisis of the Party System (2004)
  • Reitan, Earl Aaron. The Thatcher Revolution: Margaret Thatcher, John Major, Tony Blair, and the Transformation of Modern Britain, 1979–2001 (2003) Rowman & Littlefield. ISBN 0-7425-2203-2
  • Searle, G. R. A New England?: Peace and War 1886-1918 (2005) 976pp survey
  • Taylor, A. J. P. English History, 1914-1945 1965, standard political history of the era
  • Thackeray, David. "Home and Politics: Women and Conservative Activism in Early Twentieth‐Century Britain," Journal of British Studies October 2010, Vol. 49, No. 4:826-848.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Merrick, Rob: Tories hail big rise in party membership, because 'everyone loves the prime minister'. The Independent , 2021. március 27. [2021. március 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. március 30.) „The numbers paying up to join the Tories were thought to have plunged as low as 70,000 – but have now bounced back to 200,000, its chairman has revealed.”
  2. Archivált másolat. [2010. április 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. április 9.)
  3. Rawnsley, Andrew. „'I'm not a deeply ideological person. I'm a practical one'”, 2005. december 18. (Hozzáférés ideje: 2011. február 26.) 
  4. Shoffman, Marc. „Cameron in the pink: Tory leader sees increased support in the gay community”, 2006. április 17.. [2011. június 28-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2011. február 26.) 
  5. Eaglesham, Jean. „Man in the News: Leader at the threshold”, 2006. április 17. (Hozzáférés ideje: 2011. február 26.) 
  6. Table 2.01 "Summary Results of General Elections 1832–2005 (UK)", British electoral facts, 1832–2006, by Colin Rallings and Michael Thrasher, 7th edition, 2007, ISBN 978-0-7546-2712-8, p. 59.
  7. Election 2010 Results, BBC News.
  8. Conservative and Unionist Central Office v. James Robert Samuel Burrell (HM Inspector of Taxes) (1981) EWCA Civ 2 (1981 december 10.)
  9. Toby Helm, George Jones. „Conservatives' success story stalls”, Daily Telegraph, 2006. december 27.. [2007. március 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2007. április 20.) 
  10. Annual Report and Financial Statements for the year ended 31 December 2004 (PDF). The Conservative and Unionist Central Office. (Hozzáférés: 2007. április 20.)[halott link]
  11. a b , Vernon Bogdanor, Multi-Party Politics and the Constitution.
  12. 1970: Heath's surprise victory”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  13. 1974 Oct : Wilson makes it four”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  14. A Margaret Thatcher Alapítvány által rendelkezésre bocsátott fotó.
  15. 1979: Thatcher wins Tory landslide”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  16. a b 1983: Thatcher triumphs again”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  17. a b c d e f g Poll tracker: Interactive guide to the opinion polls”, BBC News, 2009. szeptember 29. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  18. 1987: Thatcher's third victory”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  19. 1990: Thatcher quits as prime minister”, BBC News, 1990. november 22. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  20. 1992: Tories win again against odds”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  21. 1993: Recession over — it's official”, BBC News, 1993. április 26. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  22. David Cowling. „Poll monitor: Labour looks hard to beat”, BBC News, 2001. február 9. (Hozzáférés ideje: 2007. április 20.) 
  23. Trying to be 'down with the kids'”, BBC News, 2003. március 7. (Hozzáférés ideje: 2007. április 20.) 
  24. Tory critics round on Hague”, BBC News, 2001. március 5. (Hozzáférés ideje: 2007. április 20.) 
  25. Full text of David Cameron's victory speech”, The Guardian, 2005. június 12. (Hozzáférés ideje: 2007. április 20.) 
  26. News.BBC.co.uk Minister in Tory homophobia claim. BBC. Hozzáférés ideje: 7 July 2009
  27. Conservative or Labour preference ("forced choice"). UK Polling Report. YouGov. (Hozzáférés: 2007. április 20.)
  28. Labour at its lowest ebb”, Conservative Party, 2008. május 9. (Hozzáférés ideje: 2008. május 10.) 
  29. Boris is the new Mayor of London. Conservative Party, 2008. május 3. [2008. május 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 3.)
  30. Election 2010 results”, BBC News (Hozzáférés ideje: 2010. május 12.) 
  31. Archivált másolat. [2018. április 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  32. http://24.hu/kulfold/2017/06/09/oriasi-pofont-adott-maganak-a-brit-kormany-elbuktak-a-valasztast/
  33. https://mandiner.hu/cikk/20190620_boris_johnson_es_jeremy_hunt_maradt_versenyben_a_brit_konzervativ_part_vezetoi_tisztsegeert
  34. Hammond: 'I am going to defend my party'. BBC News , 2019. szeptember 3. [2019. szeptember 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. szeptember 3.)
  35. Brexit showdown: Who were Tory rebels who defied Boris Johnson?. BBC News , 2019. szeptember 3. [2019. szeptember 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. szeptember 3.)
  36. PM Johnson defends use of Brexit 'surrender act'. Reuters , 2019. december 17. [2019. december 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. december 18.)
  37. Boris Johnson agrees Brexit deal with EU. The Independent , 2019. december 17. [2019. december 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. december 18.)
  38. Tories won more working class votes than Labour amid stark generation gap at general election, poll suggests”, The Independent, 2019. december 17.. [2020. augusztus 16-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2020. augusztus 21.) 
  39. Mueller, Benjamin. „How Labour's Working-Class Vote Crumbled and Its Nemesis Won the North”, The New York Times, 2019. december 13.. [2020. szeptember 28-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2020. augusztus 21.) 
  40. Wilson, Graeme. „Tories head to Scotland to defend Union”, The Daily Telegraph, 2007. január 16. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  41. David Cameron tells Scots Tories: 'I will treat Scotland with respect'”, The Times, 2008. május 24. (Hozzáférés ideje: 2010. április 1.) 
  42. EU boost for professionals' job mobility. European Review, Issue 26. [2006. május 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. április 20.)
  43. Business: The Economy - Labour's economic record”, BBC News, 1999. július 26. (Hozzáférés ideje: 2007. április 20.) 
  44. Portillo springs surprise U-turns”, BBC News, 2000. február 3. (Hozzáférés ideje: 2007. április 20.) 
  45. Budget 2012: Top tax rate cut from 50p to 45p. bbc.co.uk , 2012. március 21. [2014. július 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. július 1.)
  46. General Election Results 1885-1979. Election.demon.co.uk. [2012. január 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. április 13.)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Conservative Party (UK) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

Commons:Category:Conservative Party (UK)
A Wikimédia Commons tartalmaz Konzervatív Párt (Egyesült Királyság) témájú médiaállományokat.

Hivatalos párthonlapok[szerkesztés]

Egyéb[szerkesztés]