Benjamin Disraeli

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Benjamin Disraeli
Benjamin Disraeli by Cornelius Jabez Hughes, 1878.jpg
Egyesült Királyság miniszterelnöke
Hivatali idő
1868. február 27.1868. december 1.
Előd Edward Smith-Stanley
Utód William Ewart Gladstone
Egyesült Királyság miniszterelnöke
Hivatali idő
1874. február 20.1880. április 21.
Előd William Ewart Gladstone
Utód William Ewart Gladstone

Született 1804. december 21.
London, Egyesült Királyság
Elhunyt 1881. április 19. (76 évesen)
London, Egyesült Királyság
Párt Konzervatív Párt

Szülei Isaac D'Israeli
Házastársa Mary Anne Lewis
Foglalkozás
  • politikus
  • regényíró
  • író
  • biográfus
Vallás izraelita, anglikán

Díjak Fellow of the Royal Society

Benjamin Disraeli aláírása
Benjamin Disraeli aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Benjamin Disraeli témájú médiaállományokat.

Benjamin Disraeli, Beaconsfield grófja (1804. december 21. – 1881. április 19.) brit konzervatív politikus, író, miniszterelnök. Központi szerepet játszott a modern konzervatív párt létrehozásában.

Életpályája[szerkesztés]

Szefárd zsidó családból származott, amely a 15. század végén az üldözés elől Velencébe menekült, innen pedig 1748-ban Angliába költözött. Disraeli mindig büszke volt családjára, amely az első spanyol főnemesi családokkal állott rokonságban; sokat foglalkozott elődjei történetével, és amint életrajzírója, Froude megjegyzi, zsidó maradt mindvégig. Atyja, Isaac Disraeli, előkelő helyet foglalt el az angol irodalomban; lemondott a kereskedésről, birtokot vett, és 1817-ben családjával együtt áttért. Fiát a jogi pályára szánta, de az inkább a társas életnek és az irodalomnak szentelte magát. Első regénye, a «Vivian Grey» (1826) – amely Anglia előkelő társaságát rajzolja, és melynek hőse, egy szegényebb sorsú ifjú ügyessége, és a főemberek felhasználása által igyekszik előre törni – nagy feltűnést keltett. Disraeli e korban nemcsak írói érdemei, hanem tán még inkább személyisége, élcei, feltűnően keresett ruházata által iparkodott a figyelmet magára vonni, annyira, hogy fiatalsága dacára egyike volt már a társaság legismertebb alakjainak. Keleti utazásai Jeruzsálembe és Egyiptomba bő táplálékot nyújtottak képzelődésének, és ezen időben irt regényei tulajdonképpen mind azt a vágyát mutatják, hogy mint költő, még pedig a nagy forradalom költője, vívja ki magának az első polcot. «Contarini Fleming» című regénye Goethe dicséretével is büszkélkedhetett.

Hazatérve parlamenti szék után nézett. Mint radikális lépett fel, de elbukott, és csak 1837-ben választották meg konzervatív programmal. Első szónoklatát nem akarták meghallgatni, de ő kijelentette, hogy majd eljő az idő, amikor szívesen meghallgatják, és szavát be is váltotta. Pártjában, amely nemsokára kormányra jutott, és magában a parlamentben is lassanként nagy tekintélyre jutott. Mint vitatkozót már akkor is páratlannak tartották: támadása, élce kíméletlen volt, de csak méltó ellenfelek ellen irányozta. Amikor Peel, a kormány elnöke a gabonavám kezelésében a liberálisokhoz közeledett, Disraeli a régi torykkal különvált a pártvezértől, aki a leglényegesebb kérdésben elhagyta, elárulta pártját. A gabonavámot eltörölték ugyan, a toryk kisebbségbe kerültek, de azért elég erősek voltak nemsokára Peelt megbuktatni. Ez időben Lord George Bentinck volt vezérük, és ennek halála után Disraelit ismerték el a konzervatív párt fejéül. E fényes állását nemcsak parlamenti sikereinek köszönhette, hanem elsősorban a műveiben kifejezett eszméknek. Ekkori regényeiben, «Sybil»-ben és «Coningsby»-ben már egészen a politikai célzat uralkodik. Azon szabadelvű áramlattal szemben, amely a forradalom óta ellenállhatatlanul tört előre és magában Angliában is 1832 óta egyre nagyobb változtatásokat tett az ősi alkotmányon, Disraeli Angliát csak úgy látta biztosítva, ha a konzervatív elemek, a trón, az egyház, a nemesség, kilépve eddigi tétlenségükből, maguk munkálják a nemzet elnyomott, ínséges osztályainak javát. Régi radikalizmusa ily módon egyesült a történeti tényezők tiszteletével. A főnemesség, melynek ő fényes jövőt jósolt, az állami egyház, melynek hivatását a materializmussal és a szektákkal szemben annyira kiemelte, nagyon hálásak voltak neki, bár származása és elvei miatt soha sem szűntek meg benne idegent látni.

A parlamenti vita «vörös indiánusa» először 1852 elején küzdte ki magának a miniszteri polcot. De mint pénzügyminiszter nem volt szerencsés és nagy ellenfelének, William Gladstone-nak a támadása már az év végén megbuktatta a kormányt. Másodszor 1858-ban jutott kormányra a konzervatív párt és vele Disraeli is, de csak rövid időre. Legnevezetesebb intézkedése akkor Indiának a koronával való egyesítése volt. Miután 1866-ban megbukott a liberális kormány, Disraeli maga vitte keresztül a választási reformot, mely számos városi és vidéki lakosnak adta meg a választási jogosultságot. A történeti alkotmány hívei annyira rettegtek e választástól, hogy a kormány eljárását «a sötétbe való ugrásnak» nevezték. Mind a három esetben Disraeli Derby gróf alatt szolgált; midőn ez 1868 elején visszalépett, maga állott a kormány élére, s ezt úgy az ország, mint a parlament, mint törekvéseinek természetes betetőzését, megelégedéssel fogadta. Legfőbb tette az abesszíniai háborúnak gyors és győzelmes elintézése volt. William Gladstone indítványa az ír állami egyház kérdésében többséget nyert. A parlamentet feloszlatták, az újban olyan határozott többsége volt Gladstone-nak, hogy Disraeli még annak összeülése előtt visszalépett. Mint az ellenzék vezére sem szűnt meg a nagy politikai kérdésekkel foglalkozni, s emellett időt nyert régóta elhagyott irodalmi tevékenységének folytatására is. Ez időben (1870) jelent meg Lothair című regénye, amely úgy az előkelő társadalom művészi rajzánál, mint a benne fejtegetett eszméknél fogva Disraeli legkiválóbb műve. Hőse, egy éppen nagykorúságra jutó ifjú főúr, a katolikus világnézet és a forradalmi elvek küzdelmei közt hánykolódik, amíg a lelke az angol hitben nem talál megnyugvást.

Lassanként elapadt az a reformáló áramlat, mely Gladstone-t uralomra segítette és abban megtartotta. A szabadelvű kormányt Disraeli e stádiumban kiégett vulkánok hegysorozatához hasonlította. Nagyon jól belátta, hogy a liberálisok annyira el vannak foglalva a belügyek rendezésével, hogy amellett a birodalom külső hatalmának és tekintélyének megóvását elhanyagolják, és ellentétbe jutnak az egyik legerősebb történeti és nemzeti hagyománnyal. Amikor az 1874-es választások többsége ismét őt juttatta uralomra, ügyességének és erejének egész teljét a külügyekre fordította. Célja az «Imperial policy» volt, vagyis a világ minden részében, ahol csak angol zászlók lobogtak, az angol politikai érdekek teljes érvényesítése. E célt szolgálta 1874-ben a Fidzsi szigetcsoport elfoglalása az ausztrál szigettengerben és elsősorban az indiai viszonyoknak erős kézben tartása. Mint keleti ember jól tudta, milyen hatást gyakorol a képzelet, a fény és a ragyogás az ottani népekre. A walesi herceg utazása Indiában 1875-ben, s még inkább az, hogy Viktória királynő az indiai császárnői címet 1876-ban felvette, megmutatták, hogy a brit birodalom valóban világbirodalom akar lenni, és nem szorítkozik csupán a szigetekre. Rendkívül ügyesen használta fel az egyiptomi alkirály pénzügyi zavarát a szuezi csatorna részvényeinek (40.000) megvásárlására, és a brit befolyásnak megszilárdítására a világforgalom ezen első rangú pontján (1875 végén). Még belügyi kérdésekben is a hatalmi szempont volt a fő: az angol katonaság reformja akkor, 1896-ban ment végbe. Még nagyobb tevékenységet fejtett ki Disraeli, akit a királynő 1876-ban felruházott a Disraeli grófi (earl) címmel, a keleti kérdés megoldása körül. Határozottan törökpárti volt, és minden előkészületet megtett az orosz háborúra, mire azonban szövetségest nem talált. E politikájával még kormányának több tagja is ellenszenvezett, de azért Gladstone minden agitációja dacára sem tért el tőle. Amikor az oroszok Konstantinápolyhoz közeledtek, indiai csapatokat indított Máltába, az angol flottát Konstantinápoly elé küldte, így nagy része volt abban, hogy az orosz sereg nem vonult be Isztambulba és hogy az orosz kormány kénytelen volt a San Stefánó-i békében kivívott feltételeket Európa szentesítése elé terjeszteni. A berlini kongresszuson is részt vett: ő indítványozta Bosznia megszállását Ausztria-Magyarország által, és Andrássyval együtt a legtöbbet tette az orosz követelések visszaszorítására. Már a kongresszus előtt (június 4.) külön szerződésre bírta a szultánt, amelyben a szultán Ciprus szigetének uralmát átengedte Angliának, mely viszont Kis-Ázsiát biztosította részére. Disraeli ekkor állt tekintélyének és népszerűségének a tetőpontján, hazájában ünnepélyesen fogadták, és London városa díszpolgárrá választotta. Ekkor mondta ki büszkén a nagy római történetíróra hivatkozva, hogy Anglia feladata az uralmat és a szabadságot egyesíteni. A következő év eseményei, az afgán háborúnak, és a zuluk elleni harcnak szerencsés befejezése. még inkább megerősítették tekintélyét. Ám amikor népszerűségében bízva, 1880 márciusban feloszlatta a parlamentet, a választásokon a pártja kisebbségbe került. Mint az ellenzék vezére is erélyesen küzdött politikája érdekében. Utolsó regényét ez időben bocsátotta közre, az Endymion címűt, amelyben egy szegény ifjúnak nagy karrierjét rajzolja, nem annyira érdemei, mint inkább társadalmi összeköttetései révén. Bár ebben már nagyon csekély az invenció, a főnemesi és politikai élet rajza itt is figyelemre méltó. E folytonos tevékenysége közepette rövid betegség után érte őt utol a halál.

Emlékezete[szerkesztés]

Birtokán, Hughenden Manorban van eltemetve. A parlament emléket állíttatott neki a westminsteri apátságban. A konzervatív párt mai napig is nagy tiszteletben tartja újjászervezőjének emlékét, és halála napján minden évben megkoszorúzzák a szobrát. Disraeli kedvenc virága, a tavaszi kankalin pártjelvényül szolgál.

Disraeli kétségtelenül egyike volt kora legérdekesebb alakjainak. Sem mint államférfiú, sem mint író nem tartozott a legelsőkhöz, ám alig volt az ő korában más, aki mind a két téren egyaránt annyira kivált volna. Sikereiben kitartásának, erős akaratának, jellemének volt legnagyobb része. Egy teljesen praktikus korszakban és nemzetben úgy lépett fel, mint a történeti ideálok előharcosa, aki tért akar nekik szerezni a modern élet nehéz, bonyodalmas küzdelmeiben. Egyénisége elég erős volt ahhoz, hogy a maga képe szerint alakítsa át a világ legbüszkébb, hagyományaihoz legjobban ragaszkodó pártját, és maradandó emléket biztosítson magának egy nagy nemzet történetében.

Képgaléria[szerkesztés]

Források[szerkesztés]