Gazdasági liberalizáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A gazdasági liberalizáció általában a gazdasági szereplők tevékenységét korlátozó, befolyásoló jogszabályi-intézményi korlátok csökkentésére vagy felszámolására vonatkozik. A gazdasági liberalizáció tehát olyan törekvés, amely a gazdasági liberalizmus eszmerendszerén alapszik és amely a magánszféra szereplőinek szabadságát korlátozó tényezők megszüntetésére irányul.[1][2] Az gazdasági liberalizáció egyik szűkebb formája a piaci liberalizáció, amely a gazdaság egy részterületére irányul: külkereskedelmi liberalizáció, banki liberalizáció, energiapiaci liberalizáció stb.

A legfejlettebb nyugati országok az elmúlt évtizedekben általában a különféle korlátozásokat megszüntető, liberalizáló gazdaságpolitikát folytattak, amelynek fő célja gazdaságuk, az üzleti környezet versenyképességének fenntartása vagy növelése volt. A liberalizációs politikák, eszközök közé tartoztak az állami vállalatok, intézmények privatizálása, a munkaerő-piaci flexibilitás, alacsonyabb adóterhek a vállalatok és vállalkozások számára, a hazai és külföldi tőkebefektetésekre vonatkozó korlátozások felszámolása, a piaci szabályozások enyhítése stb. A gazdasági liberalizációra vonatkozva írta Tony Blair, az Egyesült Királyság egykori miniszterelnöke: „Azok a vállalatok és országok lesznek sikeresek, amelyek gyorsan alkalmazkodnak, keveset panaszkodnak, nyitottak a változásokra és hajlandóak változni. A modern kormányzat feladata biztosítani, hogy az országok képesek megfelelni ezeknek a kihívásoknak.”"[3]

A fejlődő országok vonatkozásában a gazdasági liberalizáció általában ezen országok gazdaságának, piacának megnyitására vonatkozik a külföldi vállalatok és tőke felé. Napjaink három legdinamikusabban növekvő gazdasága (Brazília, Kína és India) azután indult fejlődésnek, hogy liberalizálták a gazdaságot és lehetővé tették a külföldi tőkebefektetéseket.[4]

Napjaink globalizált gazdaságában a legtöbb országnak, elsősorban a fejlődő országoknak, nincsen más lehetősége, mint a gazdasági liberalizáció, hogy megtartsák vagy növeljék az ország versenyképességét, illetve odavonzzák a külföldi befektetőket. Az angol „there is no alternative” („nincs más lehetőség”) kifejezés rövidítése alapján ezt a gazdasági lépéskényszerre a TINOA-faktorként hivatkoznak.[5] Erre példaként Indiát szokták hozni, amelynek 1991-ben nem volt más választása, mint a gazdasági reformok bevezetése.[6]

A liberalizált gazdasági ellenpéldájaként általában Észak-Koreára szoktak hivatkozni, ahol a gazdasági önállóság állami szintre emelt politika-ideológia (ld. dzsucse) és amely lezárta gazdáságát a külföldi kereskedelem és tőke előtt. Még azonban Észak-Korea sem tekinthető teljes mértékben elzártnak - az ország jelentős mennyiségű segélyt kap, illetve a déli határ mentén számos vegyesvállalatot alapítottak dél-koreai cégek.

A gazdasági liberalizáció másik ellenpéldáját azok az gazdag arab országok (mint pl. Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Arab Emírségek) jelentik, amelyek az energiahordozók exportjára támaszkodva nem igénylik a külföldi befektetéseket és megtehetik, hogy fenntartják a tőkebeáramlásra vonatkozó korlátozásokat.

Liberalizáció és gazdaságvédelem[szerkesztés]

A leginkább fejlett és nyitott gazdaságok is alkalmaznak gazdaságvédelmi eszközöket, amelyek csökkentik ugyan a gazdaság liberalizációját, de hozzájárulnak a gazdaság és a társadalom egészének stabilitásához. A fejlett gazdaságvédelemnek három fő területe van:

  • piacvédelem, amely a szabadpiacot, mint intézményt, illetve a piaci versenyt védi, elsősorban a versenypolitika eszköztárával
  • fogyasztóvédelem, amely a fogyasztókra, mint a piac egyik fontos szereplőjére irányul
  • iparvédelem, amely elsősorban a hazai termelők védelmét jelenti az importversenytől, a külföldi vállalatok által támasztott konkurenciával szemben.

Liberalizáció és piacvédelem Magyarországon[szerkesztés]

A magyar gazdasági liberalizálásában fontos szerepet kapott az 1950-es években lefolytatott erőltetett iparosítás. Mivel a nehézipar bővítésének nem voltak meg a feltételei Magyarországon, ezért az ország jelentős mennyiségű energia és alapanyag (pl. koksz, vasérc) importjára kényszerült a KGST-országokból. Mivel az elkészült termékek jelentős részét is ide exportálták, az 1960-as évekre az ország külkereskedelmi áruforgalmának kb. 70%-a irányult a KGST országaiba. A gazdaság egyéb területén ekkor még nem került sor liberalizációra, a gazdaság meghatározó szereplője maga az állam volt.

1968-ban kezdődött a külgazdaság liberalizációja, de a gazdasági vezetés továbbra is importvisszafogó stratégiát folytatott.

Az 1988-89-es rendszerváltás után a magyar gazdaság fokozatosan visszatért az államszocializmusról a kapitalizmusra. A belgazdasági liberalizáció mellett az importliberalizáció is fontos szerepet kapott: az állam csökkentette beleszólását a piaci-gazdasági folyamatokba, a privatizáció révén visszavonult a gazdaságból, lehetővé tette a külföldi tőkebefektetéseket és külföldi áruk behozatalát.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Liberalizáció (gazdaság) - meghatározás
  2. Chaudhary, C. M.. India's economic policies. sublime publications, 131. o.. ISBN 978-81-8192-121-5 
  3. Tony Blair. „Europe is Falling Behind”, Newsweek. [2012. július 8-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2007. december 4.) 
  4. Zuliu Hu, Mohsin S. Khan: Why Is China Growing So Fast?. International Monetary Fund
  5. Econleaks
  6. For detailed account of reforms before and after 1991 in India see Sharma, Chanchal Kumar, "A Discursive Dominance Theory of Economic Reform Sustainability: The Case of India", India Review, Vol. 10, No. 2, 2011.

Források[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Economic liberalizaton című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.