Kardtestvérek rendje

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kardtestvérek rendje
Kardtestvérek címerpajzsa
Kardtestvérek címerpajzsa
A Baltikum felosztása 1260 körül
A Baltikum felosztása 1260 körül
Elnevezések Livóniai Kardtestvérek rendje
latinul: Fratres militiæ Christi Livoniae
németül: Schwertbrüderorden
Megalakulás dátuma 1202
Felbomlás dátuma 1237 (1561)
Típus Katonai lovagrend
Alapító Albert von Buxthoeven rigai püspök
Utolsó nagymester Gotthard von Kettler (1558–1561)
Helyek
Központ Viljandi
Helyek
Egykor Észtország
Litvánia


A Kardtestvérek rendje, vagy más néven a Livóniai Kardtestvérek rendje (latinul: Fratres militiæ Christi Livoniae) egy 1202-ben Albert von Buxthoeven rigai püspök által alapított militáns lovagrend volt. Eredetileg a templomos lovagrend szabályai szerint működött.

Története[szerkesztés]

A Kardtestvérek lovagrendjének jelvényei

A Kardtestvérek alapításuktól kezdve igyekeztek figyelmen kívül hagyni az őket a rigai püspökhöz kötő vazallusi kötelmeiket. 1218-ban szövetséget kötöttek II. Valdemár dán királlyal és elfoglalták a mai Észtország északi részét.

A Kardtestvérek székhelye az észtországi Viljandiban (németül: Fellin) volt, ahol a lovagvár romjai ma is láthatóak. További lovagváraik voltak a mai Lettország területén Cēsisben (Wenden), Siguldában (Segewold) és Aizkraukleben (Ascheraden).

A litvánok és a zemgalei lettek 1236-ban a Siauliai csatában legyőzték a Kardtestvéreket, a rend az ezt követő évben beolvadt a Német Lovagrendbe. Ettől kezdve a Német Lovagrend önálló autonóm részét képezték megtartva szabályaikat, ruházatukat és saját mesterüket, aki jog szerint a Német Lovagrend nagymestere alá volt rendelve. 1237 és 1290 között a Kardtestvérek elfoglalták Kurzemét, Livóniát és Zemgalét, 1346-ban pedig IV. Valdemár dán királytól megvásárolták Észtország maradék területeit.

A 15. század közepén, a Német Lovagrend hanyatlásakor a Kardtestvérek a Német Lovagrend livóniai részeként megőrizték függetlenségüket. Egy évszázaddal később, 1560-ban a livóniai háború során az ergemei csatában vereséget szenvedtek az orosz csapatoktól.

A rend utolsó nagymestere, Gotthard von Kettler a lengyel királlyal kötött egyezség után szekularizálta a rendet, és beolvasztotta az evangélikus egyházba. A Kardtestvérek déli területein önálló állam, a Kurföldi és Zemgalei hercegség jött létre. A terület többi része Lengyelország fennhatósága alá került, az észt területeket pedig Svédország foglalta el.

Csaták 1203-1290[szerkesztés]

A Kardtestvérek szinte folyamatosan vívták csatáikat Livóniában. Télen a befagyott folyókon és tengeren könnyebben mozogtak a seregek, nyáron a sűrű erdők, a lápos vidék akadályozta a nagyobb hadműveleteket. Az itt megemlített csaták, ostromok csak töredéke az összes megvívott csatának és ostromnak, a felsoroltak azonban a fontosabbak. A hosszú lábjegyzetek a Livóniában élő Henricus de Lettis krónikájából valók, ezek a szemtanú leírásai az egyes hadműveletekről, amelyek közül néhányban személyesen is részt vett.

Holm elfoglalása és megvédése (1206)[szerkesztés]

Rigából a Daugava folyón felfelé haladva, a korábban keresztesek építette Holm erődjét foglalták el rövid ostrommal a Kardtestvérek lovagjai vezette német sereg legyőzve Ako fejedelem védőit. Az elfoglalt és megerősített várat ugyanabban az évben Polock fejedelme ostromolja meg. A két hetes ostrom sikertelen, a várat sikerrel védi meg másfél tucat német és szövetségesük. Az ostrom során az oroszok megpróbálják lemásolni a németek kőhajító gépét, de saját embereik esnek áldozatul.[1][2][3]

Treiden ostroma (1206)[szerkesztés]

A németek kihasználják a pogány törzsek közti ellentétet. Szemigal segédhaddal megtámadják Treiden földvárát, elfoglalják és felégetik. Az ostromló csapatot a megtámadott törzs volt vezetője, Caupo irányítja. Caupo Albert rigai püspök kíséretében Rómába is eljutott, ahol a pápa megerősítette a keresztségben.[4]

Kokenhusen ostroma (1208)[szerkesztés]

Rigától felfele, a Daugava-folyó mentén található Koknese városa. Ez orosz fejedelmi székhely volt az 1200-as évek legelején. A német terjeszkedés hamar elérte a földvárat, amelyért számos csatát vívtak. 1208-ban a közeli vár mestere embereivel elfoglalta a várat, foglyul ejtette a város fejedelmét. Ám Albert rigai püspök inkább szabadon engedte a fejedelmet – a vár feléért. A vár német helyőrséget fogad be.[5] Ám Kokenhusen királya leöli a várában maradt németeket, behívja Vlagyimir pszkovi herceget, hogy megtámadják Rigát. A püspök hadba hív mindenkit. Az oroszok ezt meghalva fosztogatva kivonulnak, Kokenhuse-t felgyújtják és a királya soha többé nem tér vissza oda. Albert 1209-ben kezdeményezi a vár kővárrá való átépítését.[6]

Otepää ostroma (1208)[szerkesztés]

Az orosz és német határterületen levő földvárat egy nagyobb területet érintő fosztogató hadjárat során megostromolják, beveszik és felgyújtják.[7]

Jersika bevétele, hűbéressé tétele (1209)[szerkesztés]

Jersika (Letija, Lotgol) területének változása a XII-XIII. században. Albert püspök elfoglalja a Jersika Hercegséget.
Jersikát a X. században hozták létre a polocki fejedelemség előőrseként, a keleti ortodox keresztény fejedelmek uralták a Rurik-dinasztia latgal-polotszki ágából. 1209-ben Visvaldis-t (Vsevolod), a jersikai fejedelmet Albert rigai püspök és a Kardtestvérek legyőzték, litván felesége fogságba esett. Visvaldis behódolt Albertnek, akitől hűbérként visszakapta fejedelemsége egy részét. Visvaldis feudális oklevele a legrégebbi ilyen dokumentum, amely Lettországban fennmaradt.[8][9]

Otepää kifosztása (1210)[szerkesztés]

1210-ben Msztyiszlav Msztyiszlavics Novgorod és Vlagyimir Msztyiszlavics Pszkov fejedelmei hadjáratot indítottak Ungannia tartomány ellen, megostromolták Otepää (Ugandi, Odempahi, Odempäh) erődjét. A nyolc napos ostrom sikeres volt, nagyjából nyolcvan kilogramm ezüst váltságdíjjal távoztak. Az erőd az orosz és német érdekszféra határán feküdt, a dinamikusan terjeszkedő németek ezért még ugyanebben az évben megtámadták és kifosztották és felgyújtották.[10][11]

Wenden ostroma (1210)[szerkesztés]

Cēsis [Wenden] várának maradványa.
1210-ben az észt pogányok több portyát indítottak a lettországi erődök ellen, amelyeket a Kardtestvérek védtek. Nagyobb észt csapat ostromolta Wenden fellegvárát, a Rend fontos támaszpontját. Az észtek megkísérelték felgyújtani az erődöt. Az erődöt három napig támadták, a védők már a megadáson gondolkodtak, amikor a negyedik napon az ostromlók váratlanul távoztak. Az észtek felderítői jelezték, hogy a treideni Caupo vezette ellenséges csapatok Wenden felé tartanak, hogy felszabadítsák a várban rekedt hadsereget. Az ostromlott csapatok anélkül, hogy bevárták volna az egész segély-hadsereget, az újonnan érkezett livónok és latgaliaikkal együtt üldözni kezdték a visszavonuló észt sereget.[12]

Rajtaütés Ümeránál (1210)[szerkesztés]

Rajtaütés Ümeránál (1210)
A Valmierától délre, a Gauja folyó közelében 1210. augusztusban vagy szeptemberében vívott csatát az észtek nyerték. A Wenden ostromából visszavonuló észt csapatok átkeltek a Gauján, és lesből csaptak le annak mellékfolyójánál. Az üldöző keresztesek azt hitték, hogy ellenségük sietve menekül, amit felderítőik is megerősítettek. Az élcsapat a Kardtestvérek húsz lovagjából állt, őket a treideni Caupo vezette livónok és latgalok követték. Az erdőben megbújó észtek váratlanul megrohanták az ellenséget. Amint a németek szövetségesei elmenekültek, a németek is feladták a küzdelmet. Az észtek üldözték őket, néhányukat elfogták és a helyszínen megölték.[13]

Támadás Treiden ellen (1211)[szerkesztés]

Támadás Treiden ellen (1211)
1211 nyarára az észt törzsek a német szövetséges Caupo törzse területén található Treiden erődjének elfoglalására szövetkeztek, a második lépés Riga bevétele lett volna. A szárazföldről érkező észt csapatok és a velük szövetséges öseli flotta a megbeszélt időpontban érkezett meg Treiden alá és kezdte meg az ostromot. Rövid időn belül megérkezett a keresztes felmentő sereg Rigából. Az észt erőket két oldalról támadták, ezért egy dombon gyülekeztek újra a vár és a Gauja-folyó között. Az egész napos csata után az észtek megadták magukat, ám éjszaka megpróbáltak hajóikon elmenekülni. A németek hidat építettek a folyón megerősített tornyokkal, ahonnan lándzsákkal és nyilakkal lőtték a menekülő észteket. Az észt veszteségek súlyosak voltak.[14]

Fellin ostroma (1211)[szerkesztés]

1211 tavaszán a Kardtestvérek megkísérelték Fellin fellegvárának elfoglalását. Az erőd előtti első csatában a védőknek sikerült súlyos veszteségek árán visszaverni a támadókat. Az ostromlók tornyot építettek, a vizesárkot feltöltötték fával és rágördítették a tornyot. Onnan lándzsákat dobáltak, és számszeríjjal lőttek a védőkre. Az észtek megpróbálták felgyújtani a tornyot. Az ostromlóknak sikerült áttörniük az egyik falat, de mögötte volt egy másik. A támadók öt nap alatt nem tudták bevenni az erődöt, a hatodik napon tárgyalni kezdtek. Mivel a várban vízhiány volt, a védők hajlandóak voltak békét kötni az ostromlókkal. De csak a papokat engedték be az erődbe, akik állítólag szenteltvízzel hintették meg az erődöt, házakat, férfiakat és nőket. A védők előkelői fiait túszként magával víve a német hadsereg visszavonult.[15]

Lehola ostroma (1215)[szerkesztés]

A Leole erőd rekonstrukciója a Viljandi Múzeumban. Az 1600 m2-es udvart 1-1,5 m magas sáncok vették körül.
1215 tavaszán a keresztes haderő szövetségeseikkel lerohanta Sakala megyét. Ezt követően a keresztes sereg ostrom alá vette Lehola (vagy Leole) erődjét, amelyet a helyi törzs vezetője, idősebb Lembitu védett. Az erődítmény észt erői szembeszálltak az ellenséggel. Az ostromlóknak a harmadik napon sikerült felgyújtaniuk a várat. Az észtek nem tudták eloltani a tüzet, kénytelenek voltak kimenekülni és megadni magukat. A német hadsereg betört a várba, és "elrabolt mindent, amit el lehetett rabolni". Lembitut más vezetőkkel együtt a németek elvitték, de hamarosan szabadon engedték, miután túszul kapták a vezetők fiait.[16]

Támadás Riga ellen (1215)[szerkesztés]

Brémai kogge modellje, így nézhetett ki ez a hajó-típus 150 évvel később, 1380 körül.
Az észt csapatok összehangolt támadást indítottak Riga ellen. A terv szerint az oeselieknek kellett lezárni a Daugava folyó torkolatát és megostromolni Riga városát, a rotáliai törzsek Treident támadták volna meg, a szakkáliak és unganiak pedig le kellett kötniük a németekkel szövetséges latgalokat. 1215. április végén vagy május elején az oeseliek lezárták a Daugava folyó torkolatát. Hajók elsüllyesztésével akadályozták meg, hogy a német hajók a tengerre meneküljenek, csapataik pedig egy Riga melletti mezőn foglaltak állást. Amikor a városból erős sereg vonult ki ellenük, visszahúzódtak a Daugava torkolatához, erősítésre vártak. Tervezetlenül két német kogge érkezett a tenger felől. A két erő közé kerüléssel fenyegetett az öseli flotta úgy döntött, hogy kitör a tengerre.[17][18]

Lett mészárlás Soontaganban (1215)[szerkesztés]

Tālava latgal hercegség / fejedelemség / törzs vélt területe a XII–XIII. században. Henrik Livónia Krónikája a terület egyik fővárosaként említi Tricatiát, a térképen: Trikāta
Emlékkő a lettek vénének, Talivaldisnak.

Az észt csapatok Soontagan (Rotalia, ma: Läänemaa) területéről megtámadták a letteket, elfogták a lett törzs vezetőjét, Thalibaldot. Megkínozták, és elégették. A lettek, némi német támogatással sűrűn egymást követő támadásokkal az észtek lakta Ungannia tartományt gyakorlatilag elnéptelenítik, a férfiakat leölik, az asszonyokat és gyerekeket elhurcolják, az állatokat elhajtják, a falvakat felégetik.[19]

Otepää ostroma (1217)[szerkesztés]

Az Otepää-i csata 1217-ben zajlott az Otepää-erődnél. 17 napos ostrom után az ugálok, a rigai püspök és a Kardtestvérek Rendje, valamint az alárendelt latgali és livón csapatok megadták magukat a novgorodi, pszkovi, saarli, harjuli és szakali összefogás csapatainak. Az aláírt békeszerződés értelmében a püspök és a Rend csapatainak el kellett hagyniuk Ugandát. Otepääi 1217-es ostromát követően Novgorod, Pszkov és az észtek együttműködteh a Rend és a püspök elleni harcban.[20][21][22][23]

Szent Máté-napi csata (1217)[szerkesztés]

Lindanise-i csata (1219)[szerkesztés]

Christian August Lorentzen (1749–1828) festménye. Balra a háttérben Anders Sunesen[24] érsek felemelt kézzel, az előtérben pedig Peder Jacobsen roskildei püspök[25], aki Dannebrogra mutat, miközben tájékoztatja II. Valdemár dán királyt.

II. Waldemar dán király vezetésével jelentős dán sereg szállt partra a mai Tallinntól nem messze. Kővárat építtetett egy régi földvár helyére. A észt törzsek látszólag barátságosan fogadták a dánokat, miközben hadba szólították seregeiket. 1219. június 15-én váratlanul rátámadtak a gyanútlan keresztes seregre. Az észt győzelmet a dán király egyik hűbérése akadályozta meg. Kis csapatára – kétszáz katona – nem csaptak le az észt támadók, így ellentámadást indított, ez adott időt a dánoknak soraik rendezésére, fegyvereik felvételére. A csata a keresztesek győzelmével zárult. A dánok számára ez a csata különösen fontos, mert e csatától eredeztetik a máig használt dán zászló megjelenését.[30]

Mežotne ostroma, feladása és második ostroma (1219)[szerkesztés]

Mežotne ásatások 3D-s rekonstrukciója. A képen feltüntetve: Mežotnes vinakalns (borhegy), Mežotnes pilskalns (várhegy) és a Lielupe (folyó). A kép elkészítéséhez ingyenes hozzáférésű LiDAR-adatokat és ortofotót használtak az Latvijas Ģeotelpiskās informācijas aģentūras webhelyről
Mežotne lakosai 1219-ben Albert rigai püspökhöz fordultak, hogy a litvánok és zemgali közötti katonai konfliktust segítségükkel oldják meg. Cserébe Albert püspök követelte a zemgaliak keresztény hitre való áttérését, amit a lakosok örömmel elfogadtak.[31] Viestards, a tervetei zemgalok vezetője ezt követően sikertelenül megostromolta Mežotne-t, a vár kifosztották és felégették. A megkeresztelt zemgalok átállnak hozzá. A németek stratégiai okból feladják az erődöt.[33] Az év végén a németek jelentős sereggel ostromolják meg Mežotne várát. A vár védői megadják magukat. Az ostromlókat Viestards oldalba támadja, de a németek visszaverik a támadókat. Viestards támadása alatt a német segédcsapatok elkezdik a védőket lemészárolni, mire az életben maradtak elbarikádozzák magukat a várban. A megújult ostrom sikeres, a németek kifosztják a várat és felgyújtják.[35]

Fellin második ostroma (1223)[szerkesztés]

Fellin első ostroma (1211) után a helyi törzsekkel kötött megállapodások tették lehetővé, hogy az erődben a Kardtestvérek lovagjai és kíséretük állomásozzon. Az erőd továbbra is a keresztesek és az oroszok érdekszférájának határán állt, így az együttélés nem volt konfliktus mentes. 1223. január 29-én a helyiek rátámadtak a németekre, és válogatás nélkül megölték a kereskedőket, papokat, katonákat és lovagokat.[36] Az elfoglalt erődöt orosz segítséggel megerősítették.[37] A feldühödött németek – a rigai püspök és a Kardtestvérek vezetésével – számos segédcsapattal augusztusban Fellin alá vonultak és több mint két héten át ostromolták a várat. A győzelmet számukra a várban elfogyó élelem és ivóvíz hozta meg. A védők egy részét és orosz szövetségeseiket kivégzik a győztesek, a megkeresztelkedett helybéliek megmenekülnek a haláltól – de elveszítik minden ingóságukat.[38] Fellin erődje az egyik legfontosabb erőddé lesz a Kardtestvérek Német Lovagrendbe tagozódása után.

Saulei csata (1236)[szerkesztés]

A Kardtestvérek nagymesterei[szerkesztés]

A Kardtestvérek lovagrendjének pecsétje
LivoniaKnight.jpg
Livónia 1534-ben.
  Riga városa
  Riga egyházmegye[39]
  Dorpat egyházmegye[40]
  Ösell egyházmegye[41]
  Kurföld egyházmegye[42]
  A Lovagrend területe, részletesen:
1. a nagymester/Livón tartomány mester közvetlen irányítása alatt, központ: Wenden
2. a tábori marsall[43] közvetlen irányítása alatt, központ: Segewold
3. Fellin parancsnokság[44][45]
4. Reval parancsnokság[45]
5. Jerwen várkörzet, központ: Weissenstein
6. Goldingen parancsnokság[45]
7. Marienburg parancsnokság[45]
8. Pernau parancsnokság[45]
9. Soneburg várkörzet
10. Wesenberg parancsnokság
11. Narva várkörzet
12. Neuschloss várkörzet
13. Tolsburg várkörzet
14. Talkhof parancsnokság
15. Bauske várkörzet
16. Rositten várkörzet
17. Dünaburg parancsnokság
18. Selburg várkörzet
19. Dobeln várkörzet
20. Kandau várkörzet
21. Grobin várkörzet
22. Windau parancsnokság

A Német Lovagrenddel való 1237-es egyesülést követő tartományi mesterek, megbízottak. (A tisztséget újra ellátók neve a második alkalommal már nem kiemelt.)

  • Hermann von Balk (Hermann Balko, Hermann Balco, Hermann Balk) (1237–1238) a Német Lovagrend Porosz tartományának mestere (?-?), Német tartományának mestere (1219-1230), Porosz tartományának mestere (újra 1230-1239) és Livónia tartomány mestere (1237-1238). A Német Lovagrenddel való egyesülés után, Hermann von Balk vette át a Kardtestvérek irányítását is. A Dán Észtországgal, a rigai püspök szuverenitásával kapcsolatos jogvitákban a Kardtestvérek egy része bojkottálta Balkot.[50]
  • Dietrich von Grüningen (1238–1241). 1237-ben a Német Lovagrend nagymestere, Hermann von Salza ellenezte, hogy az ifjú Dietrich von Grüningen legyen Livónia tartomány nagymestere. Grüningen Balk helyettese volt Livóniában. Amikor Balk elhagyta az országot, ő lett a nagymester, megszakításokkal. Részt vett a Csúd-tavi csatában (1242). 1254 decemberében a rend nevében egyezséget kötött a rigai érsekkel, valamint Ösell[41][51], Kurland[42][52] és Dorpat[40][53] püspökeivel Livóniáról.[54]
  • Andreas von Felben (Andreas von Stirland) (1241–1242 és 1248–1253) két alkalommal volt Livóni tartomány nagymestere. Felben az újonnan létrejött litván királyság elismerését támogatta, amelyért cserébe a Rend megkapta Szamogitia egy részét. A lovagi rend radikálisabb szárnya a Litván Királyságot a Rend hűbéréseként képzelte el. Az elégedetlenség az évek során jelentősen nőtt, olyannyira, hogy von Felben kénytelen volt feladni a nagymesteri szerepet 1253-ban, miután azzal vádolták, hogy inkább Litvánia érdekeit helyezte a livóniai keresztesek érdekei elé.[55]
  • Dietrich von Grüningen (újra) (1242-1246)
  • Heinrich von Heimburg (1246–1248) Mielőtt betegsége miatt lemondott volna, megpróbálta kibékíteni a rigai[39], dorpati[40] és samsalai[41] püspököket.
  • Andreas von Felben (újra) (1248–1253)
  • Eberhard von Sayn megbízott (1253-1254) Eberhardot a Német Lovagrend bízta meg a Livónia tartomány rendbetételével. 1252 nyarától 1254 tavaszáig, mint ideiglenes tartomány vezető, sikerült rendeznie a Német Lovagrend és a helyi püspökök közötti kapcsolatokat Rigában[39], Dorpatban[40], Öselben[41] és Kurlandon [42]. 1252-ben folytatta a memeli vár építését, megerősítését.[56]
  • Anno von Sangerhausen (1254–1256) Folytatta a memeli vár építését. 1255-ben védőszövetséget kötött a független Riga városával. 1256-tól a Német Lovagrend nagymestere.[57]
  • Burkhard von Hornhausen (1257–1260)[57] Elesett az elvesztett Durbeni csatában.
  • Georg von Eichstädt (1261) Tíz éve volt Sigulda parancsnoka, amikor a durbeni vereség után a rend livóniai ágát ideiglenesen rábízták, azonban súlyos sebesülése miatt sem erősítették meg a Livónia nagymestereként.[54]
  • Werner von Breithausen (1261–1263) Litván fejedelmek[58] szövetséges serege sikertelenül ostromolja Dorpatot, Breithausen vezeti a felmentő sereget. Breithausen Kurföldre koncentrál és ér el sikereket. 1264-ben – talán egy lovagi tornán – szerzett sérülés miatt lemond tisztségéről.[59]
  • Konrad von Mandern (1263–1266) Megítélése nem egyértelmű. Egyrészt sikerrel leverte a Livóniai népek nagy felkelése első hullámát, és megépítette Mitau és Weißenstein várát. Másfelől több alkalommal rajtaütöttek rablásból vagy csatából haza felé vezetett seregén, a „szokottnál“ nagyobb lovag/ember veszteséget a Rend vezetői nem tolerálták, lemondatták.[54]
  • Otto von Lutterberg (1267–1270) Azorosz hercegekkel kötött szerződésben vállalta, hogy nem siet Dán Észtország segítségére, a lovagrend mégis megtette ezt, az nem egyértelmű, hogy Luttenberg személyesen vezette-e a támogató sereget. A szerződés felmondás miatti megtorló orosz hadjáratra hasonlóval válaszolt. Elfogatta és fogságban tartotta Alfred Suerber rigai érseket[60][61], mert az megállapodásuk ellenére a Rend ellen szövetkezett. 1270-ben 52 lovag és 600 katona mellett ő is elesett a karusei csatában.[62]
  • Andreas von Westfalen (1270) Luttenburg helyettese volt, ezért ő lett a tartomány vezetője Luttenburg halála után. A litvánok kifigyelték, hogy kis sereggel mozog Livföldön, megtámadták, és húsz másik lovaggal együtt megölték.[59]
  • Walter von Nordeck (1270–1273) Elődjei halálát követően Nordeck rendbe szedte a Livón tartományt. Ostrom alá vette és elfoglalta Tērvete várát. 1271-ben seregét Mežotne ellen vezette, a vár harc nélkül megadta magát. Ugyanebben az évben elfoglalta Rakte várát, Zemgale német meghódítása ezzel vált teljessé. Betegség miatt lemondott.[63]
  • Ernst von Ratzeburg (1273–1279) 1275-ben felépítette Dünaburg várát, hogy ellenőrizhesse a Daugava menti kereskedelmi utakat. 1277-ben Traidenis litván nagyfejedelem egy hónapon átostromolta a várat, sikertelenül. 1278-ban dán segéderőkkel megtámadta a litvánok fontos városát, Kernaveit, de nem tudta bevenni. A visszaúton Ascheraden közelében a seregét a litván csapatok legyőzték, Ratzeburg is elesett a csatában.[64][65]
  • Gerhard von Katzenelnbongen (1279–1280) A tartomány mester halála miatt helyettese, Gerhard von Katzenelnbogen vette át ideiglenesen az irányítást. Bosszúhadjáratot vezetett Traidenis litván nagyfejedelem ellen, kirabolták Kernaveit. 1280-ban Nameisis zemgall vezető Riga ostromára készült, de a keresztes hadak tervét megtudva felkészültek az ostromra. Namesis visszafordult, mert terve kitudódott, nem élhetett a meglepetés erejével. A németek üldözőbe vették. A Lielupe folyó jege nem bírta el a páncélos lovasok terhét, amelyiknek sikerült partra vergődni, azt a litvánok lemészárolták. Gerhard von Katzenelnbogen is odaveszett.[66]
  • Konrad von Feuchtwangen (1280–1281) Egyszerre volt Livón és Porosz tartományi vezető is, mert a Rend úgy vélte, hogy így könnyebb a két tartomány közti ellenséggel leszámolni. Feuchtwangen 1281-ben saját kérésére távozott mindkét pozícióból. 1297-től a Német Lovagrend nagymestere volt. (Nem tévesztendő össze rokonával: Siegfried von Feuchtwangennel.)
  • Mangold von Sternberg (1281–1282) Porosz tartomány mestereként nyerte el a Livón tartomány mestere címet, a Lovagrend továbbra is úgy gondolta, hogy a közös irányítás eredményesebb. Mangold fellépett a zemgalok ellen, akik megtámadták a Német Lovagrend birtokait. Válaszul von Sternberg elrendelte ötven vezető és több előkelő zemgal megölését. 1282-ben a Szentföldre utazott az akkoi nagymester választásra, visszaúton meghalt.[54]
  • Wilhelm von Nindorf (Wilken von Endorp, Wilhelm Schurborg) (1282–1287) 1283-ban városi jogot adott Viljandinak, vezetése alatt a Rend felépítette Wolmar, Burtneck és Trikāta erődítményeit. Többször harcolt litvánokkal, szemgalokkal és zemgalokkal. 1287. március 26-án a Lielupa folyón Emburga közelében esett el, amikor kis létszámú csapatán a szemgalok rajtaütöttek.[67]
  • Konrad von Hattstein (Kuno von Hazzingenstein, Kuno von Hazzingenstein, Konrad Herzogenstein vagy Conradus von Herzogstein) (1288–1289) 1290-re egész Zemgaliát meghódította, lerombolva Doblen, Hofzumberge, Ratten, Soddobern erődítményeit. A zemgalok, akik nem akartak engedelmeskedni a rendnek, Litvániába költöztek. Hattstein 1289-ben lemondott tisztségéről.[68][69]
  • Balthazar Holte (Hehembach Halt, Haold, Halt von Hohembach, Bolto) (1290-1293) Halála akadályozta meg, hogy együttműködési megállapodást kössön Livónia (Ó-Livónia) két püspökével - Edmund von Werth[70] Kurföld[42] és Henrik[71] Ösel egyházmegye[41] püspökével – és a János[72] rigai érsekkel[39].[62]

1293 és 1295 között nem volt kinevezett Livón tartományi vezető.

  • Heinrich von Dincklage (Dincelaghe, Dinstelage) (1295–1296) Megállapodott Bernhard[73] dorpati[40] püspökkel, aki elismerte a Német Lovagrend hatalmát. A püspök beleegyezett, hogy a rendi helyőrségek elfoglalják a püspökség összes várát biztosítandó azok védelmét. A püspök hamarosan megszegte a megállapodást.[74]
  • Bruno (1296–1298) Ideje alatt fegyveres konfliktussá érik az évtizedek óta lappangó Riga–Rend szembenállás.[75]Johannes von Schwerin[76] rigai érsek Vytenis litván nagyfejedelem segítségét kéri, a Rend lefogja az érseket. 1298-ban Vytenis kifosztja a Rend birtokait. Bruno viszonylag kis sereggel támadja a kivonuló litvánokat, 1298. június elsején a turaidai csatában 22 lovaggal együtt elesik.[54]
  • Gottfried von Rogge (1298–1307) 1299 januárjában VIII. Bonifác pápa követelte, hogy a Rend engedje szabadon a rigai érseket[76]. A kiengedett érsek a pápai udvarban panaszolta be a Rendet, panaszához csatlakozott Riga városa, Ösell[41][77] és Kurföld[42] püspökei. Az érsek a pápai udvarban 1300-ban meghalt, utóda, Isarnus Tacconi[78] 1301-ben érkezett Livóniába. 1302 júliusában az akkor Livóniában tartózkodó Gottfried von Hohenlohe nagymester kibékítette az érseket és Rogge-t. Az érseknek nem sikerült a Rend és Riga kibékítése, így helyére[79] Frederic de Fernstein[80] került, akinek sikerült a kibékítés. 1305-ben a Rend megvette az elszegényedett és litvánok által kifosztott Dünamünde apátságot apátjától. Fernstein a pápánál feljelentette a Rendet, mondván az erőszakkal foglalta el Dünamünde, Uexküll, Mitau és Kirchholm érseki várakat, ám a pápai udvar rendi prokurátora[81] meg tudta cáfolni a rigai érsek minden vádját. 1306-ban az érsek a pápa avignoni udvarába ment, a rigaik szövetkeztek a litvánokkal, Vytenis megtámadj a Rend birtokait. Gottfried von Rogge fegyverszünetet kötött Rigával, és 700 márkát fizetett nekik, amiért nem segítették többé a litvánokat. 1307. július 2-án a Riga alatti csatában a keresztesek legyőzték a litvánokat.[82]
  • Gerhard von Jork (1309–1322) Vezetése alatt a Rend konszolidálja hatalmát a meghódított területeken. Dünamünde sorsa váloztalanul heves viták tárgya Riga, a rigai érsek és a Rend között. V. Kelemen pápa, majd utóda, XXII. János pápa is maga elé rendelte az érintetteket. 1318-ban Jork Karl Bessart von Trier nagymesterrel együtt eléri, hogy a pápa a Lovagrendnek ítéli Dünamündét. Jork felépítette Dünaburg (1313) és Mesothen (1321) várát, 1322-ben lemondott tisztségéről.[83]
  • Konrad Kesselhut (Ketelhut, Ketelhod, Kezelhuth, Ketelhoed) (1322–1324) Vezetésének két éve alatt oda-vissza támadták egymást a Novgorodi hercegséggel.
  • Reimar Hane (Reymar Hane) (1324–1328) Fernstein [80] rigai érsek 1325-ben kiközösítette a Rend livóniai ágát az egyházból. Hane Livónia elhagyására kényszerítette az érseket.[62] Hane megtámadta a litvánokat, akik visszatámadva Riga kapujáig jutottak, miután lerombolták az összes útjukba eső templomot és kolostort, és módszeresen lemészárolták a papokat és a híveket.[54]
  • Eberhard von Monheim (1328–1340) A rigaiak 1328. június 23-án felgyújtották Dünamündét, amely a Rend balti-tengeri kijáratát biztosította. Monheim még ugyanazon év szeptemberében ostrom alá vette Rigát. Súlyos éhínség tört ki a városban, 1330. március 17-én Riga megadta magát. A rigai városfalakat részben lebontották, és az akkori városhatáron kívül megkezdődött egy új rendi erőd, a későbbi rigai vár építése. 1340-ben Monheim újabb hadjáratot indított a litvánok ellen, amely a kemény tél miatt kudarcot vallott. 1340. június 24-én, idős kora miatt, lemondott tisztségéről.[84]
  • Burchard von Dreileben (1340–1345) Hivatali ideje alatt a helyi észt parasztok fellázadtak a németek és dánok ellen, ami a reveali Szent György-éji felkelésben (1343/45) tetőzött. Dreileben leverte a Harrien), Wierland és Ösel felkeléseket. Az észtek négy vezetőjét 1343 kora nyarán Weißensteinben kivégezték. Burchard kihasználta a Dán Királyság belső válságát, a IV. Valdemár dán király király pénzhiányát, kezdeményezte a dánok észtországi birtokának megvásárlását, a vásárlást 1346-ban zárták le. Három új rendi erődöt építtetett, egyet az Ösell-szigeten Soneburg – és kettőt a Dorpati egyházmegyében: Marienburgot és Frouwenborchot (más néven Neuhausent). 1345-ben lemondott.[85]
  • Goswin von Herreke (1345–1359) 1346-ban a Német Lovagrend 19 000 márkáért megvásárolta Dán Észtországot a dán királytól. Az átadás 1346. november 1-jén történt meg, Heinrich Dusmer von Arfberg nagymester 1347-ben a területet a Livón tartományhoz csatolta. Reval városa 1238 után került vissza a Rend kezébe.[86] Herreke számos ponton megerősítette az oroszokkal közös határszakaszt. 1347-ben Alajõe-ben megalapította Alajõe-ben Syrenetz erődjét, amely ellenőrizte a Narva folyó és a Peipus-tó vidékét. Megerősítette a narvai Hermann kastélyt. Támogatta Dorpat püspökét[87] a Neuhausen megerősítésében, hogy megvédje a Tartu, Riga és Pszkov közötti fontos kereskedelmi útvonalakat. 1348-ban a litvánok ellen viselt háborút.[88] Goswin von Herike 1359-ben halt meg.
  • Arnold von Vietinghoff (Vietinghof, Vitinghove) (1360–1364) Vietinghoff 1362 folyamán a livóniai lovagok élén négy hadjáratot indított Litvánia ellen. Winrich von Kniprode nagymester egy nagyobb rendi sereggel március 29-én megkezdte Kauen várának ostromát. Áprilisban Vietinghoff hajókon érkezett seregével csatlakozott az ostromhoz. A várat Vaidots litván herceg[89] védte. Április 15-én a keresztesek lerohanták a várat és felgyújtották. Vaidots apja, Kęstutis és nagybátyja, Algirdas kis seregek élén a Nyeman folyó túl oldaláról nem tudott beavatkozni a harcba. 1362. június 10-én Dorpatban tanácskozásra ült össze Vietinghoff tartomány vezető Ösel[41][90], Reval[91][92] és Dorpat [40][87]püspökeivel, főapátságok apátjaival, a rigai préposttal és kanonokkal. Vietinghoff a dorpati püspököt azzal vádolta, hogy nem támogatja a Rendet a litvánok ellen vívott küzdelemben. A püspök támogatást ígért, majd bepanaszolta a Rendet V. Orbán pápánál. Arnold von Vietinghoff 1364. július 11-én halt meg.[85]
  • Wilhelm von Friemersheim (Vrimersheim) (1364–1385) Vezetése idején Rend folyamatosan kisebb-nagyobb harcban állt a Litván Nagyfejedelemséggel, évről-évre több portyázó hadjáratot vezettek egymás ellen, fosztogatva, gyújtogatva és gyilkolva. A Litván Nagyfejedelemségben (1381-1384) lezajlott belháború idején a Rend Jagelló litván nagyherceg[93] oldalán állt nagybátyja, Kęstutis trakai herceg és az utóbbi fia, Vitold ellen. 1382 nyarán a Trakai várnál nézett farkasszemet Kęstutis és Vitold litván serege a Jagelló irányította litván sereggel és az azt támogató Friemersheim vezette livón, és a Lovagrend helyettes nagymestere vezette porosz lovagok seregei. Jagelló tárgyalások ürügyén táborába csalta Kęstutist és Vitoldot, ahol áruló módon elfogták, majd börtönbe zárták őket.[94] Friemersheim vezetése idején Rend folyamatosan kisebb-nagyobb harcban állt a Novgorodi Köztársasággal, évről-évre több portyázó hadjáratot vezettek egymás ellen, fosztogatva, gyújtogatva és gyilkolva. 1371-ben a felek békeszerződést kötöttek.
  • Robin von Eltz (1385–1388) Megválasztása előtt Eltz tíz évig volt elődje helyettese. Mandátumát a külső ellenségekkel kötött béke időszaka jellemezte, de a Dorpati Püspökséggel[40] ismét kiújult az ellenségeskedés.[95]
  • Johann von Ohle (1388–1389) Ő is elődje helyettese volt, a Livón tartomány vezetését csak átmenetileg vállalta el, lemondása után továbbra is a vezető helyettese volt 1393-ig.[96]
  • Wennemar von Bruggenei (von Brüggenei, von Brigeneis) (1389–1401) Sikeres politikát folytatott a Rend hatalmának növelése érdekében. 1390-ben elérte, hogy IX. Bonifác pápa visszahívja a rigai érseket[97] és helyére a Rend egyik tagját[98] nevezze ki, a következő érsekek a Német Lovagrend tagjai közül kerültek kiválasztásra. A Rend fennhatósága ezzel egész Livóniára kiterjedt, kivéve a dorpati püspökséget.[40] A püspök[99] elkezdett szövetséget szervezni a Rend ellen, 1396-ban Wennemar von Bruggenei hadjáratot indított ellene. Otepää várát a földdel egyenlővé tették, a püspök pedig kénytelen volt feladni politikáját. 1399-ben a felépítette a ludzai várat.
  • Konrad von Vietinghoff (Vytinghofi Konrád, Konrad Vytinghove, Conradus de Vytinghove) (1401–1413) egyik őse, Arnold von Vietinghoff már betöltötte ezt a pozíciót. Konrad von Vietinghoff a Novgorodi Köztársasággal való konfliktusban Livónia biztonsága érdekében 1409-ben külön békét kötött Vitold litván nagyfejedelemmel. Ezért a Rend livóniai ága nem vett részt a Lengyel–litván–lovagrendi háborúban (1409–11). Ezért nem volt jelen sem ő, sem a Rend livón ága a Német Lovagrendet megrogyasztó vereséggel végződő grünwaldi csatában[100], ahol a Rend nagymestere, Ulrich von Jungingen is elesett. A vereség után a lengyel-litván erők a Német Lovagrend székhelyét, Marienburgot is ostrom alá vette, a védelmet irányító, újonnan választott Heinrich von Plauen nagymester megsegítésére Vietinghoff sereget küldött helyettese vezetésével, az év vége felé maga is oda tartott kisebb sereg élén.[101]
  • Dietrich Tork (Theodoricus Turca) (1413–1415) A Német Lovagrend nagymesterével, Heinrich von Plauennel új háborút indított a Lengyel–Litván Unió ellen, hogy később az első toruni békénél kedvezőbb feltételekkel kössön békét ezekkel az államokkal. Dietrich mindent megtett a Livónia Rend katonai erejének helyreállítása érdekében, 1415-ben halt meg.
  • Siegfried Lander von Sponheim (Spanheim) (1415–1424) Hivatalba lépésének első éveiben békeszerződést kötött Pszkovval és a Novgorodi Köztársasággal. Johannes von Wallenrode[98] rigai érsek[39] 1405-ben tizenkét évre elzálogosította az érsekség birtokait Kreuzburg és Lennewarden erődítmények kivételével a Rendnek, ez 1417-ben járt le, kevéssel az új érsek, Johannes Abundi[102] kinevezése előtt. Abundi ösztönzésére Livónia belső vitái rendezésére 1419-ben létrehívták Valga városában a Livóniai Országgyűlést. Ezen a Rend livóniai vezetői, a rigai érsek,Kurföld[42], Dorpat[40], Ösel-Wiek[41] és Reval[91] püspökei, Riga, Reval és Dorpat városok képviselői vettek részt. Bár a legnagyobb területtel a Rend bírt Livóniában, a többi résztvevő akaratából nem Siegfried Lander elnökölt a megbeszéléseken. Siegfried Lander von Spanheim 1424. március 31-én halt meg.
  • Cisse von dem Ruttenberg (Cisse von Rutenberg) (1424–1433) volt az egyetlen holland származású Livónia tartomány vezetői között. Kiújult a Rend konfliktusa a rigai érsekkel[103] is, aki követséget küldött panaszaikkal a pápához, de a küldöttséget a Grobiņa várparancsnoka elfogta és kifosztotta, így nem jutott el Rómába. A Rend nem nyújtott segítséget az oroszok által megtámadott Dorpati Püspökségnek[40], aki ezért behívta a litván Vitoldot és csapatait. Őket már háborúval fenyegette meg Ruttenberg. Vezetése alatt, a grünwaldi csata következményeként, Livónia tartomány elkezdett távolodni a Lovagrend központi vezetésétől. A tartományon belül a Rajna-vidékről és a Vesztfáliából származók "pártosodtak", de nem volt egyetértés abban sem, hogy lengyel- vagy oroszellenes politikát folytassanak. 1431-ben a Lovagrend és a livón tartomány is szövetséget kötött Švitrigaila litván nagyfejedelemmel a Lengyel–Litván Unió ellen. 1433-ban kitört vérhas-járvány megtizedelte a livón lovagokat, meghalt Cisse von dem Rutenberg is.[105]
  • Frank Kirskorf (1434–1435) a Rend rajnai "pártjához" tartozott, a Paul Belenzer von Rusdorf nagymester rokona volt. Több hadjáratot vezetett a lengyelek és litvánok ellen, kevés sikerrel.[106] Végül a Vilkomiri csatában (pabaiskasi csata) a vele szövetséges Švitrigaila litván nagyfejedelem oldalán csatát vesztett a I. Zsigmond litván nagyfejedelem vezette lengyel sereggel szemben. Egyes források szerint a csatatéren halt meg, más források szerint ugyan elmenekült, de a szerzett sérüléseibe rövid időn belehalt.[107][108]
  • Heinrich von Böckeförde (Heinrich von Böckenförde genannt Schüngel, auch Bokenforde) (1435–1437) a westfáliai "párt" jelöltje volt, elődje helyetteseként szolgált. Elődje által elszenvedett vereség következményeképp Böckenfördének 1435 decemberében alá kellett írnia a breszti békét[109]. A jövőben a Rend köteles volt Litvánia nagyhercegeinek elismerni azokat a jelölteket, akiket a lengyel király megerősített. Az 1435 decemberi valkai országgyűlésen kihirdették a hatéves békét a Rend livóniai ága a rigai érsek[103] kötött.[110]
  • Heinrich Vincke von Overberg (Finke von Oferberg, Henricus Finke ab Haverberge, averbergi Heidenreich Finke) (1438–1450) Az egyre önállóbbá váló Livónia rendi tartomány a szokásnak megfelelően két jelöltet terjesztett a Lovagrend nagymestere elé. A „rajnaiak” Heinrich von Notlebent, a többségben lévő „vesztfáliaiak” pedig Heinrich Fincke von Overberget támogatták. Paul Belenzer von Rusdorf nagymester a Rajna-vidékről származott, ezért Heinrich von Nottlebent nevezte ki a Livón tartomány élére. A "vesztfáliai párt azonban nem fogadta el a döntést, háborúra készült. Végül a tartomány székhelyén, Fellinben megállapodást kötöttek, amelynek értelmében Heinrich Fincke von Overbeget a tartomány vezetője. A nagymester viszont ezt a döntést nem akarta elfogadni. Utódja, Konrad von Erlichshausen 1441-ben elismerte a Rend autonómmá vált ágának döntését. A következő tartományi vezető választások eredményét ekkortól a Lovagrend és a nagymester már nem befolyásolta, csupán tudomásul vette. Heinrich Vincke von Overberg az oroszokkal vívott háborút az ismert koreográfia szerint: évről-évre kifosztották egymás határ menti területeit, időről-időre békét kötöttek, amelyeket aztán mindkét fél megszegett. Jelentős területi nyereséget egyik fél sem ért el. Scharpenberg rigai érsek[103] 1448-ban bekövetkezett halála után a Rend káplánját, Sylvester Stodewässchert[111] nevezte ki a pápa új rigai érseknek. Vincke 1450. július 29-én természetes halállal halt meg.[112]
  • Johann von Mengden (1450–1469) a "vesztfália párt" jelöltjeként lett a Livón tartomány vezetője. 1452-ben megállapodott a rigai érsekkel. A megállapodás szerint Riga felett közösen gyakorolják a hűbérúri jogokat, a főegyházmegye területileg a Rendhez tartozik, de az érsek irányítja (állam az államban). A megállapodás első része nem nyerte el a rigaiak tetszését. A megállpodást mindkét fél megszegte a következő években, de mivel egyiknek sem sikerült kedvezőbb alku pozíciót elérni, így mindig visszatértek a fenti megállapodáshoz. Johann von Mengede ideje alatt folytatódott az ellenségeskedés a Rend és a szomszédos Pszkov és Novgorodi Köztársaság között, az oroszok némi területi nyereségre tettek szert a közös határ mentén.[62]
  • Johann Waldhaun von Heerse (1470–1471) Felépítette Vredeborch várát. Megkísérelte átszervezni a tartomány közigazgatását – parancsnokságokat egyesített, rendelt közvetlen irányítása alá –, célja a racionalizáláson kívül hatalma növelése volt. Figyelmen kívül hagyta a Rend káptalanja ellenkezését, ezért a lovagok Bernd von der Borch [leendő utódja] vezetésével lefogták, leváltották, elítélték és valószínűleg Cēsis várának börtönében meg is gyilkolták.[101]
  • Bernhard von dem Borch (Bernhard von der Borch, auch von der Borg) (1472–1483) Vezetési ideje alatt kiújult a Rend és a rigai érsek[111] közti konfliktus. Stodewässcher külső támogatókat szerzett, Bernhard von dem Borch visszavonta elődje Rend szervezetét átalakító intézkedéseket, így az egész rendi tartományt bírta a háta mögött. Riga városa nem tudott kimaradni a felek küzdelméből, sőt, mindent megtett, hogy mindkét hűbérurától megszabaduljon. Stodewässcher a Rend fogságában 1479-ben halt meg. A rigai káptalan a Rend nyomására Simon van den Borch-t[113] választotta meg érseknek, de a pápa Stefano Grube-t[114] nevezte ki, nem ismerte el a káptalan döntését. Bernhard von dem Borch az oroszokkal vívott háborúban csatákat veszített, lassan elveszítette a rigaiak bizalmát is. Amikor Grube megérkezett Rigába, a város átállt az oldalára. 1483. november 14-én von der Borch felajánlotta lemondását, helyette Johann Freitag von Lohringhovent választották meg.[115]
  • Johann Freitag von Lohringhoven (Johann Freytag von Loringhoven, Johann Fridach van Loringhoffe) (1483–1494) Loringhofe idején a polgári ellenségeskedés Livóniában hosszú időre megszűnt, 1491-ben a Rend csapatai megadásra kényszerítették Riga városát, és a rigai érsekkel együtt visszaállították a kettős hatalmat felette. Jelentősen megnőtt a fenyegetés Moszkva felől, 1492-ben az oroszok felépítették az Ivangorodi erődöt.[116][117]
  • Walter von Plettenberg (1494–1535) az egyik legfontosabb vezetője volt Livónia tartománynak, visszaállította a Kardtestvérek rendjének önállóságát. Az Oroszországgal vívott háborúban (1501–1503) Plettenberg tehetséges és ügyes parancsnoknak bizonyult. Ereje a nehézlovassági és tüzérség ügyes használatában rejlett. Megnyerte a Siritsa folyó melletti (1501. augusztus) és a szmolini csatát (1502. szeptember 13.), 1503-ban békét kötött III. Iván moszkvai nagyfejedelemmel. A protestáns reformáció idején Plettenberg az evangélikusokat támogatta, remélve, hogy ezzel a rigai katolikus érsekséget[39] gyengítheti meg végérvényesen. Livónia megosztot volt a Rend, a püspökségek és a gazdag városok (Riga, Reval és Dorpat) között. A Német Lovagrend nagymestere, Brandenburgi Albert 1525. április 10-én a krakkói piactéren hűbéresi esküt I. Zsigmond lengyel királynak, a Lovagrend egyházi birtokait szekularizálta és protestáns világi államot hozott létre Porosz Hercegség néven. Walter von Plettenberg nem követte a nagymester példáját, nem volt hajlandó áttérni az evangélikus hitre és Livónia világi uralkodójává válni, a Livónia rendtartomány kimondta önállóságát.[118][119] Walter von Plettenberg nagymester toleráns volt a református egyházakkal. Elfogadta a V. Károly német-római császár adományozta birodalmi herceg címet, ezzel a Német-római Birodalom hűbéresévé lett.[120][121] 1535 márciusában, körülbelül 85 éves korában, egészen hirtelen meghalt. A legenda szerint teljes páncélban halt meg, egy kandalló előtt ülve egy karosszékben. Cēsisben a Szent János-templomban temették el.

1526-ban a livóniai rendtartomány önállóvá vált, a Német-Római Birodalomat hűbér uraként ismert el. A volt Kardtestvérek rendjét szokás Livón Lovagrendként is megnevezni. A Rend élén nagymester állt.

  • Hermann Brugsenei (Hasenkamp, Bugseney, Brügeney, Brügeney, Brüggenei-Hasenkamp, Hasenkamp von Brüggeney) (1535–1549) Nagymesteri címét elődjének köszönhette, aki helyettesének nevezte meg, hogy megakadályozza a Birodalman belülről támogatott Johann münsterbergi herceg[122] megválasztását. Helyettesként, majd nagymesterként is küzdött a porosz befolyás ellen, emiatt konfliktusba került az utolsó előtti[123] és az utolsó rigai érsekkel[124] is. A rigai érsekség 1540-ben megszűnt, ekkor Riga elveszítette egyik hűbérurát. Az 1500-as években a Livóniai Konföderáció a lassú és visszafordíthatatlan hanyatlás szakaszába lépett, még akkor is, ha nem történt jelentős esemény, ami erősen befolyásolta a Livónia mindennapi életét. Brugsenei idejében viszonylagos béke uralkodott Ó-Livóniában. A Moszkvával kötött békét 1535-ben megerősítették. Hermann Brugsenei megválasztásakor körülbelül hatvan éves volt, egészségi állapota meglehetősen rossz volt. Ezért helyettest is választottak mellé Johann von der Recke személyében.[101]
  • Johann von der Recke (1549–1551) Rövid nagymesteri ideje alatt ő is megkapta a hercegi címet, fenntartandó a hűbréviszonyt. Hivatali ideje alatt Livóniát súlyos pestis-járvány sújtotta, a nagymester halált is okozva.[85]
  • Heinrich von Galen (1551–1557) Megválasztása (70 éves volt) kompromisszum volt a Rend katolikus és protestáns szárnyai között. További törésvonal volt a Renden belül a követendő külpolitika. Az egyik frakció az Orosz Cárság iránti baráti politikával próbálta volna megmenteni a járványok miatt válságba került országot, a másik frakció a Lengyel–Litván Uniótól remélt védelmet. 1554-ben kihirdette a katolikusok és a protestánsok számára egyenlő jogokat biztosító rendeletet. Ugyanebben az évben IV. Iván orosz cár sokszorosára emelte a Dorpat által fizetendő adót, a helyiek tiltakozására ellenére a nagymester megállapodott az oroszokkal.[125] Heinrich von Galen halálig viselte a nagymesteri tisztséget.[85]
  • Johann Wilhelm von Fürstenberg (1557–1558) Felismerte, hogy a Rend gyenge ahhoz, hogy ellenálljon az orosz nyomásnak. Ezért 1557-ben szövetséget II. Zsigmond Ágost lengyel királlal. Rettenetes Iván ezt az Oroszországgal kötött békeszerződés megsértésének tekintette, és megtámadta a rendi államot, amely elindította a Livóniai háborút (1558–1583). Fürstenberg főleg zsoldosokból álló serege gyenge volt, a megkeresett Svéd-, Dán Királyság, Lengyel–Litván Unió, de még az anyaország, a Német-római Birodalom sem kívánta a Rendet támogatni. Az orosz csapatok elfoglalták Narvát és Dorpatot. Fürstenberg lemondott nagymesteri tisztségéről.[126]
  • Gotthard von Kettler (1558–1561)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Henrik Livónia krónikája  X:8 ... Mindenki számára célszerűnek tűnt, hogy ... hadba szálljanak a Holmban élőkkel. ... a bátrabb németek, livónok, rigaik felfegyverkezve ballisztáriusokkal és íjászokkal, hajóval felmentek a [Daugava] folyón. A Pünkösd [június 4.] utáni tizenötödik napon értek el a holmi erődhöz. Az ellenség, látva közeledésüket, merészen eléjük rohant, hogy megakadályozza a partra szállást. Kevésségük miatt a keresztények nagyon megrémültek, mert alig százötvenen voltak, miközben az ellenség sok volt, de énekszóval könyörögtek Isten segítségéért és irgalmáért, és miután megnyugodtak, partraszálltak. Elsőként Arnold, a Milícia Testvére szállt ki, akit a püspök szolgái és mások követtek egy másik hajóról. Mindannyian egyszerre közeledtek az ellenséghez. Eleinte a vízben harcoltak, az ellenség a partól lándzsákkal és kövekkel támadta őket, amelyek kegyetlenül hullottak rájuk; végül egy nagyon bátor küzdelem után elfoglalták a folyópartot. Az ellenség ott, hol védtelen volt, megsebesült a rájuk hulló nyilaktól; a harci egységek összeálltak és az ellenséget legyőzték. Sok ellenség menekülés közben meghalt; mások, akik át akartak úszni a folyón, megfulladtak; mások bemenekültek az erődbe; mások úszással próbáltak elmenekülni. Ráadásul Ako, hercegük és vezérük közöttük volt; ő volt a szerzője minden árulásnak és minden gonosznak; háborúra uszította Polozk királyát Riga népe ellen; összegyűjtötte a litvánokat; összehívta Treiden és egész Livónia népét a kereszténség ellen. Többek között őt is megölték, és a győzelem hírével együtt levágott fejét a püspökhöz küldték.
  2. Henrik Livónia krónikája  X:9 ... a keresztények elérték a külváros falait, felgyújtották az erőd falait, majd a hajítógépekkel tüzet és köveket dobtak az erődbe. A ballisztáriak sokakat megsebesítettek az erődítményeken, és annyi ember meggyilkolása után az ellenség már nem tudta megvédeni magát. Holm népe, a gonosz szolgái, kénytelenek voltak megadni magukat; vezetőiket Rigába vitték, és ahogy megérdemelték, láncra vetették őket. ... A püspök elküldte ugyanazt Danielt a sáfárjával, Geveharddal, ballistariival és néhány mással, hogy vegye át a fent említett holmi erődöt.
  3. Henrik Livónia krónikája  X:12) ... Polozk királya ... leereszkedtek a folyón, és hirtelen Holm erődjéhez értek, amelyet minden oldalról ostrom alá vettek. A livónok nem tudtak a hadsereg közeledéséről. Néhányan az erdőbe menekültek; mások a németekkel együtt az erődben gyültek össze. Amikor az erődöt bezárták, ballistarii felmenetek a sáncokra, és sokakat megsebesítettek. Az oroszok azonban nem ismerték a ballista művészetét, csak az íjét. Mégis sokan megsebesültek az erődítményeken a sok napos harc alatt, és egy hatalmas fakupacot felhozva megpróbálták felgyújtani az erődöt. Munkájuk azonban hiábavaló volt, mert sokukat a ballisztáriak sebesítettek meg, miközben fát szedtek. ... Az oroszok is készítettek egy olyan kis gépet, mint a németeké, de nem ismerve a kőhajítás művészetét, hátra dobták a követ és sok emberüket megsebesítették. Valóban, mivel kevés német volt, alig húszan, és mivel féltek a livónok árulásától, akik közül sokan az erődben voltak velük, felfegyverkezve ültek éjjel-nappal magasan a sáncokon, és őrizték az erődöt a barátokkal és barátoktól egyaránt. ... És mivel semmit sem nyert, miután tizenegy napig ostromolta az erődöt, hanem inkább emberei halálával veszített, és mivel félt a németek érkezésétől, felkelt egész seregével, és magával vitte a halottakat és a sebesülteket. visszahajózott saját hazájába.
  4. Henrik Livónia krónikája  X: Ezt követően a rigaiak, tekintettel az bajokra, amelyeket Treiden még pogány lakosai hoztak rájuk, és a gyakran megsértett békére, felszólították a szemgallákat, hogy segítsenek bosszút állni ellenségeiken. A szemgallák nagyon örültek, mert Treiden népével mindig ellenségesek voltak. Körülbelül háromezer férfi jött Viestharddal, a fejedelmükkel, hogy csatlakozzanak a rigaiakhoz. Továbbmentek az Aa-ba, ahol felosztották seregüket, és fele hadsereg vezetését átadták Caupónak, aki Rómából hazatérve a leghűségesebb lett, és a livónok üldözése elől a városba menekült, ott élt a keresztényekkel közel egy teljes évig. ... Caupo seregével az saját erődje felé indult, ahol pogány barátai és rokonai voltak. Amikor látták, hogy a hadsereg hirtelen és váratlanul jön, néhányan közülük, félelemtől reszketve felmentek a sáncokra, hogy megvédjék az erődöt. Sokan közülük leugrottak az erőd hátsó részéből, és bemenekültek az erdőkbe és a hegyekbe. A keresztények férfiasan megtámadták az erődöt, és bátran felmásztak a falak tetejére. Meghódították az ellenséget, leszorították őket a falakról, és beszorították őket az erődbe. Az erődbe jutva mindenütt üldözték a pogányokat, és majdnem ötvenet megöltek közülük, míg a többiek elmenekültek. Miután mindent és sok zsákmányt elvittek, felégették az erődöt.
  5. Henrik Livónia krónikája  XI:8 Ebben az időben veszekedés támadt Kokenhusen királya és Dániel, Lennewarden mestere [A Kardtestvérek várparancsnoka] között. A király ugyanis sok kellemetlenséget okozott Dániel embereinek, és bár figyelmeztették, nem hagyta abba molesztálást. Ezért Dániel és a fegyveresei éjszaka felkelve sietve elmentek a király erődjébe. Hajnalban érkeztek, és az erődben és az őrszemet alva találták, nem kellően vigyázva, hirtelen átjutottak a falakon, és elérték az erőd közepét. Behatolásuk után azonban nem merték megölni az oroszokat, mert ők is keresztények voltak. Karddal megfenyegetve azonban egyeseket menekülésre kényszerítettek, másokat elfogtak, és láncra vertek. Megragadták többek között a királyt, láncra vetették, és az erődben lévő összes vagyont egy helyre hordták. Gondosan őrködtek, miközben hívták a közelben tartózkodó urukat, Dánielt. Ő azonban meg akarta hallgatni a [Albert] püspök tanácsát ez ügyben, mindent a rigaiak tudomására hozott. A püspök és minden embere ezt nagyon megbánta, mert nem helyeselték, amit tett. A püspök ezután elrendelte, hogy a királynak adják vissza az erődöt, és adják vissza minden vagyonát, és a királyt sok lóval és sok drága ruhával ajándékozta meg. Sőt, húsvét ünnepélyén [1208. ápr. 6.] a legkedvesebb szeretettel bánt vele és minden emberével, minden nehézséget rendezett közte és Dániel között, és örömmel küldte vissza erődjébe. A püspök ezenfelül, megtartva a királynak tett ígéretét, amikor elfogadta erődjének felét, visszaküldött vele húsz fegyveres erős embert, lovagokat a lovaikkal, ballisztáriusokat és kőműveseket, hogy megerősítsék erődöt és megvédjék az a litvánok ellen. Hasonlóképpen gondoskodott minden kiadásukról és minden szükségletükről.
  6. Henrik Livónia krónikája  XI:9 Ez a kiskirály visszatért Kokenhusenbe – nem kételkedve abban, hogy a keresztesek immár a püspökkel együtt elmentek, és nagyon jól tudta, hogy csak nagyon kevesen maradtak Rigában –, és nem tudta többé eltitkolni szívében álságos terveit. Minden emberével tanácsot tartott, és a várt időben és a megfelelő napon elindította terveit. Szinte az összes német kiment dolgozni, és sziklákat bányásztak a várárokban az erőd építéséhez. Időközben kardjukat és pajzsukat a vizesárkon kívülre tették, mert uruknak vagy apjuknak tekintve a királyt, nem féltek tőle. Hirtelen a király összes embere és szolgája odarohant, felkapták a németek kardjait és pajzsait, és sokakat megöltek közülük, miközben fegyvertelenül és meztelenül álltak. Néhányan közülük éjjel-nappal menekülve Rigába futottak, hogy beszámoljanak a történtekről. A tizenhét meggyilkolt férfi holttestét a Dvinába dobták, hogy leússzanak Rigába; hárman szöktek csak meg. A rigaiak kihalászták a vízből az Isten szolgálatában meggyilkoltak holttestét, és odaadóan, könnyek között eltemették őket. Ezt követően a király elküldte a legjobb német lovakat, ballistákat, kabátokat és páncéltárgyakat Vlagyimir nagy királynak [novgorodi fejedelemnek] azzal a sürgős kéréssel, hogy hívjon össze sereget, és jöjjön a lehető leggyorsabban elfoglalni Rigát, ahol kevés ember maradt, a legjobbakat ő már megölte, mások pedig a püspökkel együtt távoztak [Brémába]. A túlságosan hiszékeny király, miután meghallotta ezeket a dolgokat, összehívta minden barátját és birodalma férfiait az expedícióra. A püspök, akit időközben Dünamündében tartott fogva egy ellenszél, minden keresztest összehívott, amikor értesült emberei meggyilkolásáról és egyháza elárulásáról. ... A püspök ráadásul még sokakat felbérelt, és Rigába küldte őket. Ezenkívül a Livónia területén szétszórt németek a többi livóniai vezetővel együtt a rigai egyház védelmére gyűltek össze. Az oroszok tehát, hallva a németek és a lívek rigai gyülekezőjéről, féltették magukat és erődítményüket, mert helytelenül jártak el. Ennek megfelelően nem merték kivárni erődjükben a rigaiak érkezését. Összeszedték holmijukat, felosztották egymás között a németek fegyvereit és lovait, felgyújtották Kokenhusen erődjét, és elmenekültek, ki-ki a maga útján. ... A király, mivel gonoszul cselekedett, Oroszországba távozott, hogy onnantól kezdve soha többé ne térjen vissza királyságába.
  7. Henrik Livónia krónikája  XII:6 Összehívtak egy nagy és erős sereget egész Livóniából és Lettigalliából, és éjjel-nappal menetelve Unganniába érkeztek. Ott elpusztították a falvakat, megölték a pogányokat, és így tűzzel és karddal bosszút álltak sérüléseikért. Végül összegyűltek az Odenpäh erőd, vagyis a Medve-erőd Feje előtt, és felégették az erődöt. Háromnapi pihenés után a negyedik napon visszatértek saját hazájukba a nyájakkal, foglyokkal és az összes zsákmánnyal.
  8. In nomine sancte et individue trinitatis, amen. A[lbertus] Dei gratia Rigensis episcopus humilis gentium in fide minister. Ut eorum, que necesse est memoriam habere perhennem, nulla cum tempore succedat oblivio, provida modernorum discretio cum litterarum testimonio salubriter novit procurare. Itaque, que nostris gesta sunt temporibus, ad posterorum transmittentes noticiam, significamus universis tam futuris quam presentibus in Christo fidelibus, qualiter larga Dei misericordia, novellam adhuc Livonensis ecclesie plantationem erigens et erigendo promovens, Wiscewolodo regem de Gerzika nobis fecit subiugari. Quippe Rigam veniens, presentibus quampluribus, nobilibus, clericis, militibus, mercatoribus, Teutonicis, Ruthenis et Livonibus, urbem Gerzika, hereditario iure sibi pertinentem, cum terra et universis bonis eidem urbi attinentibus, ecclesie beate Dei genitricis[6] et virginis Marie legitima donatione contradidit, eos vero, qui sibi tributarii, fidem a nobis susceperant, liberos cum tributo et terra ipsorum nobis resignavit, scilicet urbem Autinam, Zcessowe, et alias ad fidem conversas. Deinde prestito nobis hominio et fidei sacramento, predictam urbem G[erzika] cum terra et bonis attinentibus a manu nostra sollempniter cum tribus vexillis in beneficio recepit. Testes huius rei sunt: Iohannes prepositus Rigensis ecclesie cum suis canonicis, comes Lwdolphus de Halremunt, comes Theodericus de Werthere, comes Heinricus de Sladen, Waltherus de Amerslewe, Theodericus de Adenoys, milites Christi Volquinus cum suis fratribus, Rodolphus de Iericho, Albertus de Aldenvlet, Heinricus de Glindenberch, Hildebertus de Gemunde, Lambertus de Lunenburch, Theodericus de Oulphem, Gerlacus de Doln, Conradus de Ykescole, Phylippus advocatus de Riga cum suis civibus, et alii quam plures. Acta sunt hec anno Dominice incarnationis m’cc’ ix’ in cimiterio beati Petri in Riga, presidente apostolice sedi papa Innocentio iij’, regnante glorisissimo Romanis imperante Ottone, pontificatus nostri anno undecimo. Rīgas bīskaps Alberts izlēņo Jersikas kņazam Vsevolodam (Visvaldim) Jersikas novadus. (latin nyelven), 1209. október 4. (Hozzáférés: 2023. január 29.)
  9. Henrik Livónia krónikája  XIII:4 Figyelembe véve mindazokat a gonoszságokat, amelyeket Gerzika királya a litvánokkal együtt Riga városát, a livónokat és a letteket sújtotta, úgy döntöttek, hogy háborúba indulnak a kereszténység ellenségei ellen. Ugyanis Vsevolod gerzikai király mindig is ellensége volt a kereszténységnek, különösen a latinnak. ... Albert összehívta seregét Livónia és Lettigallia egész területéről, és a rigaiakkal, keresztesekkel és egész népével felment a Dvinán Kokenhusen felé. ... Az [gerikai] oroszok, látva a távolból érkező hadsereget, a város kapujához futottak, amikor a németek fegyveres csapatai megtámadták őket, néhányat megöltek, védekezni nem tudva elmenekültek. A németek követték őket, áthaladtak utánuk a kapun, és a keresztény név tisztelete miatt csak néhányat öltek meg közülük. Többet foglyul ejtettek, és inkább megengedték nekik, hogy elmeneküljenek. Amikor elfoglalták a várost, megkímélték az asszonyok és gyerekek életét, sokukat elfogtak. Míg a király sokakkal együtt a Dvinán keresztül menekült, a királynőt elfogták, és lányaival, asszonyaival és minden vagyonával együtt a püspök elé vitték. Az egész sereg a városban maradt azon a napon, és sok zsákmányt gyűjtött minden sarkából: ruhákat, ezüstöt és bíbor szövetet és sok nyájat. Magukkal vitték a harangokat, ikonokat, egyéb ajándékokat, pénzt és nagy mennyiségű vagyont, amit a gyülekezetektől elvettek, és áldották Istent, mivel egyszerre győzelmet aratott ellenségeiken, és tette ezt veszteség nélkül. megnyitotta nekik a várost. Másnap, amikor mindent összeszedtek, felkészültek a visszatérésre, felgyújtották a várost. A király a Dvina túlsó partjáról látta a lángokat, nagyot sóhajtott, hatalmas nyögéssel felsikoltott, és így kiáltott fel: "Ó Gerzika szeretett város! Ó atyáim öröksége! Ó népem váratlan bukása! Jaj nekem! Miért születtem arra, hogy lássam városom égését és népem zűrzavarát!" Ezután a püspök és az egész sereg, miután minden zsákmányt felosztottak egymás között, a királynéval és az összes fogollyal együtt visszament a saját földjére. A király üzenetet kapott, hogy jöjjön Rigába, ha végre békét akar és vissza akarja szerezni a foglyokat. Jött és bocsánatot kért bűneiért; "atyának" nevezte a püspököt, és könyörögve rendkívül éles ostorokért, vagyis a tűzért és a kardért, amellyel a latinok megostorozták, alázatosan imádkozott, hogy felejtsék el múltját és gaztetteit, hogy békét adjon neki, és visszaadja a királynőt és a foglyokat. Ekkor a püspök minden emberével megsajnálta a fohászkodó királyt, és a következő békefeltételeket javasolta neki: „Ha – mondta –, ezentúl kerülni fogod a pogányokkal való kapcsolatot, és ennek megfelelően nem pusztítod velük egyházunkat, ugyanakkor nem pusztítod a litvánokkal az orosz keresztényeitek földjét, ha ráadásul örökre odaadod királyságodat a Boldogságos Mária templomnak, hogy visszakapd azt a kezünkből és velünk örülsz a békének és harmóniának, akkor, ha ezek megtörténtek, visszaadjuk neked a királynőt és az összes foglyot, és mindig hűséges segítséget nyújtunk." A király, elfogadva a béke feltételeit, innentől kezdve mindig hűséges volt Mária gyülekezetéhez, kerülte a pogány tanácsokat, és ragaszkodott a keresztényekhez. Sőt, királyságát az egyházra ruházta, és a püspök kezéből, aki ünnepélyesen átadott neki három zászlót [minden zászló egy adott földbirtokot jelentett], hűbérbirtokként visszakapta. Ezután a püspököt választotta apjának, és megerősítette, hogy ezentúl feltárja előtte az oroszok és a litvánok minden gonosz tanácsát.
  10. Henrik Livónia krónikája  XIV:2 Ugyanebben az időben Novgorod nagy királya és ugyanígy Polozk királya oroszaikkal, nagy sereggel érkezett Unganniába. Megostromolták Odempäh erődjét, és nyolc napig harcoltak ott. Mivel az erődben víz- és élelemhiány volt, az unganiak békét kértek az oroszoktól; és az oroszok békét adtak nekik. Megkereszteltek közülük néhányat, négyszáz "nogata" márkát kaptak. [Az észt nyelvben a szőrmét nahad-nak, liv nyelven nagöd-nek vagy nogöd-nek nevezték. Az érmék – márka – nevüket erről az áruról kapták.] otthagyták őket, és visszamentek országukba, mondván, hogy visszaküldik hozzájuk papjaikat, hogy befejezzék a keresztelést. Ezt utólag figyelmen kívül hagyták, mert az ungannok később rigai papokat fogadtak, ők keresztelték meg őket, és a rigai keresztények között nevelték őket.
  11. Henrik Livónia krónikája  XIV:6 Ezután ugyanaz a Berthold [Kardtestvér lovag] sereget gyűjtött. Vele ment Szigfrid és Sándor, a püspök katonái, valamint sok más, livónia és lett. Amikor Unganniába értek, kevés embert találtak az odempahi erődben. Az erődben tartózkodók tehát, akik kis létszámuk miatt megijedtek, békésen fogadták Bertholdot az erődben. A püspök katonái egyes livóniaiakkal, nem tudván, hogy Bertholdot az erődön belül fogadták, a túloldalról közelítették meg. Az egész sereg követte őket, elfoglalták a domb csúcsát, elfoglalták az erőd erődítményét, majd teljes urai lettek annak, embereket öltek meg, figyelmeztetéseket fogtak el, és miközben néhányan menekülve megszöktek, sok zsákmányt vittek el. Azután néhány napig ott pihentek, majd miután ellopták a zsákmányt és felgyújtották az erődöt, visszatértek Livóniába.
  12. Henrik Livónia krónikája  XIV:8 Jerichowi Rudolfot ennek megfelelően bizonyos másokkal együtt Oroszországba küldték. Amikor Wendenhez közeledtek, íme, jöttek az észtek, és nagy sereggel ostromolták azt. Rudolph embereivel beszökött az erődbe. Az észtek pedig három napon át harcoltak Bertholddal és lovagtestvéreivel, valamint Wenden népével a régi erődnél, amelyben ez időben a testvérek a wendeniekkel éltek. Sok észt elesett, megsebesültek a ballisztáriaktól [követő], és ugyanígy a wenedeniek közül is néhányat megöltek az ellenség lándzsái. Az észtek rengeteg fát hoztak fel, amit felgyújtottak, hogy felgyújtsák az erődöt. Nagy fákat húztak ki gyökereikkel az erdőből, egyfajta sánczot csináltak belőlük, amit más rönkökkel megerősítettek, és alulról, felülről tűzzel és füsttel harcolva, erősen zaklatták az erődben tartózkodókat. És ha nem rövidítették volna le a háború idejét, még nagyobb gonoszságokat követtek volna el. Mert bár a rigaiak egyesek hanyagsága miatt sem az első, sem a második napon nem kaptak hírt az ostromról, hanem csak a harmadik napon, a negyedik napon felkeltek és Segewoldba jönnek. Ugyanezen a napon az észtek értesültek arról, hogy a livóniaiak nagy serege gyűlt össze Caupóval és barátaival. Ennek megfelelően elhagyták Wenden erődjét, és átkelve az Aa folyón, a Beverin úton lévő tó közelében töltötték az éjszakát. A wendeni testvérek és Caupo a livóniaiakkal és lettekkel azonban hajnalban követték őket, és megálltak ugyanannál a tónál enni. Amikor a hadsereg felderítői visszatértek, jelentették, hogy az észtek a sietősen menekülnek át a Sedden [folyó].
  13. Henrik Livónia krónikája  XIV:8 És a Seddéhez vonultak, nem tudván, hogy az észtek serege ott lapul a közeli erdőkben. Hirtelen látták, hogy az egész hadsereg ellenük vonul. Ekkor Arnold, a Milícia Testvére [Kardtestvér lovag, a nagymester helyettese] felállt, és így szólt: "Gyűljünk össze, német testvérek, és nézzük meg, tudunk-e harcolni; ne meneküljünk előlük, ne hozzunk szégyent népünkre." És megtámadták őket, harcoltak velük, és néhányat megöltek közülük. Berthold, Caupo fia elesett, és veje, Wane is, bátor és jó ember. A Milícia Testvérei közül néhányan, valamint Vilmos és Alder, a püspök katonái, súlyosan megsebesültek. Amikor a hátul haladó livónok látták az erdőkből minden oldalról érkező sereg sokaságát, azonnal menekülni kezdtek, a németek pedig magukra maradtak. Amikor a németek ezt látták, arra gondoltak, milyen kevesen vannak, mert csak húszan voltak, összezsúfolódtak, és egy közvetlen úton igyekeztek visszatérni Aa-ba, visszavonulás közben az ellenséggel harcolva. A jerichowi Rudolf a földre esett, egy lándzsa megsebesítette, de a fríz Wigbold a lovára emelte. Maga is fríz volt, bízott lova gyorsaságában, és hol menekült, hol az ellenségre támadt és a szűk helyeket kihasználva sokakat kiszabadított. Az észtek azonban jobbról és balról követték a németeket, a livónokat és a lett gyalogságot. Körülbelül százat elfogtak közülük, néhányat megöltek, a többieket pedig elhurcolták a Sedde felé, kegyetlenül megkínozták őket. Utóbbi tizennégy közül néhányat élve megsütöttek, majd miután a többieket megfosztották ruhájuktól, és kardjukkal keresztet metszettek a hátukba, elvágták a torkukat, reméljük, hogy a mennyei társaságba küldték őket, a mártírokat...
  14. Henrik Livónia krónikája  XV:3 Az oeseliek, a rotáliaik és a revaliak eközben nagy és erős sereget gyűjtöttek a közeli tengeri tartományokból. Oesel, Rotalia és egész Észtország vénei velük voltak, és sok ezer lovas és több ezer ember volt velük, akik hajón érkeztek és Livóniába vonultak. A lovasság és gyalogság Metsepole-ba érkezett és Treidenbe sietett, míg mások kalózhajókon átkeltek a tengeren, és felmentek az Aa-n. Egy napon mindannyian összegyűltek lovasságukkal Caupo nagy erődjénél [Treiden], ahol akkoriban a livóniaiak laktak, mert féltek a pogányoktól. Minden oldalról ostromolták az erődöt, a lovasság az erőd előtt állomásozott, a többiek pedig hátul, a folyó mellett, kalózhajóik mellett. A ballisztáriusok [kőhajítók], akiket Rigából küldtek a vár őrzésére, a livóniaiakkal együtt kimentek találkozni velük a terepen. A ballisztáriusok sokakat megsebesítettek és sokakat megöltek, mivel az észtek védetlenek voltak, mert nem használtal páncélt, ahogy más nemzetek. ... Harcoltak a férfiakkal az erődben, fát raktak, ástak a dombon, amelyen az erőd állt, megígérték, hogy "magetacolni", vagyis örökre ott maradnak, amíg el nem pusztítják az erődöt. ... A segewoldi milícia testvérei látva mindazt, amit a pogányok művelnek, tudtára adták a rigaiakat, és a keresztesek segítségét kérték. ... A Milícia Testvérei felkeltek a keresztesekkel, és Helmold of Plesse a lovaggal, fegyvereiket felvették, lovaikra feltették a páncélt, és gyalogságukkal, a livóniaiakkal és egész csapatukkal az Aa felé vették az utat. ... Amikor felvirradt a reggel, lejöttek a hegyről, és meglátták az erődöt és a pogány sereget. Azonnal vidáman dobogtak a dobjukon, és hangszereikkel és dalukkal felpezsdítették embereik hangulatát. Lehívták rájuk Isten irgalmát, és gyorsan a pogányok felé siettek. Miután átkeltek egy kis patakon, egy pillanatra megálltak, hogy rendezzék soraikat. Amikor a pogányok meglátták őket, megrémültek a félreérthetetlen kilátástól. Futottak, felkapták a pajzsukat; néhányan a lovakhoz rohantak, mások átugrottak a barikádon, és mindannyian egy csoportba tömörültek. Kiáltozásaikkal zavarták a levegőt, és nagy tömegben jöttek ki, hogy találkozzanak a keresztényekkel, és lándzsazáport dobtak rájuk. A keresztények pajzsaikkal kivédték a lándzsákat, és amikor a pogányok kifogytak a lándzsáikból, a keresztények kirántották kardjukat, közelebb vonultak, és megkezdték a harcot. A sebesültek elestek, a pogányok pedig férfiasan harcoltak. A lovagok látták a pogányok erejét, és hirtelen átrohantak az ellenség közepén. A lovak páncélja rémületet keltettek az ellenségben. Sokan a földre estek, a többiek menekülni kezdtek, a keresztények pedig üldözték azokat, akik menekültek. ... Úgy üldözték az észteket, hogy kevesen menekültek meg közülük, és a németek meg is öltek néhány livóniait, mintha észt lettek volna. ... Az észt sereg másik része eközben látta embereinek pusztítását, és összegyűlt a hegyen, amely az erőd és az Aa között fekszik. Felkészültek a védekezésre. A livóniaiak és a keresztény gyalogság azonban a zsákmány felé futott. Lefoglalták a lovakat, akikből sok ezren voltak, és elhanyagolták a megmaradt pogányok elleni harcot. A lovagok és a ballistarik azonban harcoltak a hegyen tartózkodó férfiakkal, és sokukat megölték. Az észtek tehát békét kerestek, és megígérték, hogy megkapják a keresztség szentségét. A lovagok, hisznek ígéretükben, közölték szavaikat a püspökökkel, hogy eljöjjenek fogadni az észteket. Az észtek azonban éjszaka elmenekültek kalózhajóikon, és ki akartak menni a tengerre, de az Aa két oldalán lévő ballisztáriumok akadályozták menekülésüket. Lippei Bernárddal más keresztesekkel érkezett Rigából a Aa-ba. Hidat építettek a folyón, faszerkezeteket építettek a hídra, elkapták a kalózhajókat nyilakkal és lándzsákkal, teljesen elvágták a pogányok menekülési útvonalát. Az észtek a csendes éjszakai időben titokban kiszálltak kalózhajóikról, minden holmijukat hátrahagyva elmenekültek. Némelyikük az erdőben pusztult el, mások pedig éhen haltak az úton; csak néhányan menekültek a saját földjükre, hogy otthon közöljék a hírt.
  15. Henrik Livónia krónikája  XV:1 Az Úr megtestesülésének évében, 1210-ben, Albert püspök tizenharmadik évében [1211] a németek, lettek és livóniak először ostromolták Fellin erődjét Saccaliában. ... "Ha lemondasz hamis isteneid imádatáról - mondta Berthold -, és velünk együtt hiszel az igaz Istenben, akkor ezeket a foglyokat élve visszaadjuk neked. Elfogadunk téged testvériségünk szeretetébe, és csatlakozunk hozzád. nekünk a béke kötelékében." A pogányok semmit sem hallgattak Istenről vagy a keresztény névről. Inkább háborúval fenyegetőztek, és felvették a németek fegyvereit, amelyeket az erőd kapujában maradtak az első ütközet során. ... Russin és a lettek azonban, miután az összes foglyot elvitték és lemészárolták, a várárokba dobták őket, és megfenyegették, hogy ugyanezt teszik az erődben tartózkodókkal. Az íjászok eközben sok embert megöltek, és mindet visszaűzték az erődbe, míg mások tornyot építettek. A livóniaiak és a lettek fát hordtak és a várárkot feltöltötték, alulról felfelé, és rátolták a tornyot. A lettek és a ballisztáriak felmentek a toronyba, sok embert megöltek a bástyákon nyilakkal és lándzsákkal, sokakat megsebesítettek, és öt napon át nagyon nagy csata dúlt. Az észtek igyekeztek elégetni az első fakupacot úgy, hogy az erődből nagy mennyiségű tüzet vetettek a szekerekre. A líviaiak és a lettek jeget és havat dobtak és eloltották. Arnold, a Milícia Testvére éjjel-nappal ott dolgozott. Végül egy kő eltalálta, és átment a vértanúk testvéri közösségébe. Rendkívül vallásos ember volt, és mindig imádkozott. Reméljük, hogy megtalálta azt, amiért imádkozott. A németek gépet építettek, és éjjel-nappal kövekkel dobálták le az erődítményeket, és öltek meg embereket és számtalan teherhordót az erődben. Mivel az észtek soha nem láttak ilyesmit, nem erősítették meg házukat tetejét az ilyen támadás ellen. A líviaiak száraz fát raktak a fakupacba a deszkafalig. Eylard of Dolen felmászott a tetejére. A németek fegyveresek követték; eltávolították a deszkákat, és belül találtak egy másik falat, amelyen nem tudtak átjutni. Az erőd emberei fent összegyűltek, és kövekkel és rönkökkel visszaszorították a németeket. A németek lejöttek, tüzet vittek az erődbe, és felgyújtották. Az észtek széthúzták a lángoló deszkákat és a fal égő faanyagait, és elhurcolták őket. Másnap, amikor az égetés véget ért, mindent kicseréltek, és a túlélők ismét védekezésbe lendültek. Voltak azonban. az erődben sok elesett holttest, vízhiány volt, és majdnem mindenki megsebesült, úgyhogy most kiadták magukat. A hatodik napon a németek azt mondták: "Még mindig ellenállsz, és nem hajlandó elismerni Teremtőnket?" Erre azután így válaszolt: "Ismerjük, hogy a te Istened nagyobb, mint az isteneink. Legyőzésük szívünket az Ő imádására késztette. Ezért könyörgünk, kímélj meg minket, és irgalmasan vesd ránk a kereszténység igáját, ahogy a livoniakkal és a lettekkel tetted." A németek tehát, miután kihívták a véneket az erődből, elmondták nekik a kereszténység minden törvényét, békét és testvéri szeretetet ígértek nekik. Az észtek a livóniaiakkal és a lettekkel egyidőben örültek a békének, és megígérték, hogy a keresztség szentségét azonos feltételekkel veszik át. Miután túszokat ejtettek és a béke megerősítették, befogadták a papokat az erődbe. A papok minden házat, az erődöt, a férfiakat és nőket és az egész népet meghintették szenteltvízzel. Egyfajta beavatást végeztek és katekizálták őket a keresztség előtt, de elhalasztották a keresztség szentségének kiszolgáltatását a nagy vérontás miatt. Amikor tehát ezek a dolgok megtörténtek, a sereg visszatért Livóniába, és mindnyájan dicsőítették az Urat, amiért megtérítette a törzseket.
  16. Henrik Livónia krónikája  XV:7 ... A rigaiak a Milícia Testvéreivel mentek, magukkal hívták a livónokat és a letteket. Bementek Saccaliába, elhagyva Fellin erődjét. Kifosztották az egész földet körös-körül, mígnem egy pillanatra összegyűltek Lembit erődjénél [Lehola], amelyet Leolének hívnak. Az erődítményben tartózkodó észtek bátran vonultak az előcsapatok ellen. A betolakodók némileg megdöbbentek, de egyetlen csoportba tömörültek, és várták embereik érkezését. A következő és a harmadik napon a hadsereg megtámadta az erődöt. Egy rakás fát halmoztak a palánkra, és felgyújtották. Felégették a földből és fából készült palánkot, és ahogy a tűz fokozatosan felszállt, közeledett a magasabb sáncokhoz. Az erődben tartózkodók látva a tűz által felemésztett palánkot, és attól tartva, hogy ezzel elfoglalják az erődöt, pénzt ígértek, ha a katonaság elhagyja az erődöt. A németek azonban kijelentették, hogy semmit sem akarnak az észtektől, csak azt, hogy megkeresztelkedjenek, és az igazi Béketeremtővel megbékülve testvéreikké váljanak ezen és az eljövendő világon. Az észtek nem kívánták ezt és féltek a németek kezébe adni magukat. A livónok és lettek és az egész sereg tüzet gyújtott, halállal és hamvasztással fenyegették meg őket. Az észtek, most, hogy a palánkok leégtek, attól tartottak, hogy megölik őket, és alázatosan könyörögtek. Elhagyták az erődöt, és megígérték, hogy megkeresztelkednek. Ott volt Stric János pap és Otto, a Milícia Testvéreinek papja. A legárulóbb ember, Lembit megkeresztelkedett, csakúgy, mint a többiek, férfiak, nők és gyerekek, akik az erődben tartózkodtak. Megígérték, hogy mindig maradéktalanul megtartják a keresztény törvényt. Ezt az ígéretet azonban később megszegték. A hadsereg eközben belépett az erődbe, és lefoglalta az összes árut. Kihozták a lovakat, a jószágokat és az összes nyájat, és sok zsákmányt vittek, amit felosztottak egymás között. Vidáman tértek vissza Livóniába, magukkal hozták az erőd véneit, Lembit-t a többiekkel. Miután fiaikat túszul ejtették, a vének visszatérhettek saját földjükre. Mindenki áldotta az Urat, aki csodával határos módon kezükbe adta az erődöt ballisták vagy gépek használata nélkül, és Krisztus neve más tartományokba is eljutott.
  17. Henrik Livónia krónikája  XIX:1 ... Az észtek azt tervezték, hogy egyszerre három sereggel érkeznek és Livóniát elpusztítják. Az oeseliaknak Rigát kellett megostromolniuk, és el kellett zárniuk a Dvina kikötőjét. A rotaliaknak meg kellett támadniuk a treideni livonokat. A szakkáliaiak és az unganiak eközben le kellett pusztítaniuk a lettek területét, hogy a livonokat és letteket saját háborúik akadályozzák, és ne tudjanak a rigaiak segítségére sietni.
  18. Henrik Livónia krónikája  XIX:2 Az oeseliek nagy haditengerészeti erővel érkeztek Dünamündébe, kalózhajókat és brigantinokat hoztak magukkal. Ezeket megtöltötték sziklákkal, és elsüllyesztették a folyó bejáratánál. Faépítményeket építettek, melyeket hasonlóképpen megtöltöttek sziklákkal, és ezeket a Dvina torkolatába süllyesztették, hogy elzárják az utat és a kikötőt az érkezők előtt. Néhányan brigantijukban felmentek a városba, és ide-oda evezve bevették a partot és a síkságot. A Milícia Testvérei a város többi emberével a kapuban álltak. A szolgák és a livonok egy része, látva az ellenséget a síkságon, hirtelen rájuk rontott, és néhányat megölve a hajókig üldözték őket. Amikor menekültek, az egyik kalózhajójukat kilyukasztották, mindenkivel elsüllyedt. A többiek megszöktek és visszatértek embereikhez Dünamündébe. A rigaiak felkeltek minden emberrel, akik csak tudtak, és lementek, egyesek hajón, mások szárazföldön, az oeseliek után. Amikor az oeseliek meglátták őket, elfordultak, és a Dvina másik vidékére mentek, kikerülve a harcot. A rigaiak a távolba pillantottak, és hirtelen két kogge közeledését látták. A hajókon volt Burchard aldenborchi gróf, valamint Rothmar és Theodorik, a püspök testvérei. Amikor a Dvinához közeledtek, a hajósok látták a tenger egyik oldalán az ellenséget maguk körül, a másik parton a rigaiakat, de nem tudták, kik a keresztények. A rigaiak azonban zászlójuk felmutatásával jelt adtak nekik. Amint felismerték őket, és egyúttal felismerték az ellenséges erő nagyságát, hajóikat az ellenség felé fordították, és feléjük rohantak. A rigaiak egy része kint volt a Dvinán saját hajóikon, követve az ellenséget, míg a többiek a parton várták a végeredményt. Az ellenség látta, hogy minden oldalról keresztény seregek veszik körül őket, és gyorsan a hajóikhoz rohantak, amelyeken a keresztények között szétszóródtak a tengeren, és eltűntek szemük elől. A rigaiak követték őket, és elvettek tőlük néhány hajót, a többiek pedig elmenekültek.
  19. Henrik Livónia krónikája  XIX:3 Amíg az oeseliek még a Dvinán tartózkodtak, a rotálok [észtek, Rotália területéről] hadsereget gyűjtöttek tengeri tartományaikból, és bevonultak Livóniába. ... Estefelé Tricatiába értek, és megvárták, hogy Thalibald [lett törzsi vezető] előjöjjön az erdei búvóhelyéről. Elfogták és kegyetlenül megégették, még a tűz előtt azzal fenyegették, hogy megölik, ha nem adja nekik az összes pénzét. Odaadta nekik: ötven oseringit, de ennek ellenére elégették. Azt mondta: "Ha odaadnám neked az összes pénzemet és a fiaim összes pénzét, akkor is elégetnél", és nem adott többet. Újra tűzbe tették tehát, és megsütötték, mint a halat, mígnem feladta a lelkét és meghalt. ... Az észtek visszatértek saját földjükre... Rameke és Drivinalde, Thalibald fiai, látva, hogy apjuk meghalt, nagyon megharagudtak az észtekre. Barátaikkal és rokonaikkal egy hadseregnyi lettet gyűjtöttek össze, velük mentek a wendeni Milícia Testvérei és más németek is. Beléptek Unganniába, az összes falut kifosztották, és felégették. Élve elégették az összes embert, akit el tudtak fogni, Thalibaldot megbosszúlandó. Felgyújtották az összes várat, hogy ne legyen bennük menedék. Az erdők sötét búvóhelyein keresték az ungannokat [észtek], és az unganniak sehol sem tudtak elbújni előlük. Kivitték őket az erdőkből, megölték őket, a nőket és a gyerekeket pedig fogságba vitték. Elhajtották a lovakat és a nyájakat, sok zsákmányt vittek magukkal, és visszatértek saját földjükre. ... Ahogy visszatértek, más lettek szembe haladtak velük az úton, és Unganniába vonultak. Amit az előbbi elhanyagolt, azt az utóbbi teljesítette. Ezek az emberek ugyanis olyan falvakba és tartományokba mentek, ahová a többiek nem jártak, és aki megszökött a korábbi harcosok elől, az nem menekülhetett el ezek elől. Sok embert elfogtak, minden férfit megöltek, a nőket és a gyerekeket pedig foglyul ejtették. Elvitték magukkal a nyájakat és sok zsákmányt. Ahogy visszatértek, ismét találkoztak más lettekkel az úton, akik egy unganniai expedícióra készültek; ők is zsákmányt akartak szerezni. Férfiakat is igyekeztek megölni, bosszút állva szüleikért és rokonaikért, akiket korábban az észtek meggyilkoltak. Továbbmentek Unganniába, amelyet nem kevésbé kifosztottak, mint a korábbi hadseregek, és nem kevesebb foglyot ejtettek, mint a korábbiak. Elfogták azokat az embereket, akik az erdőkből jöttek ki a mezőikre vagy a falvaikba élelemért. Néhányat megégettek, míg mások torkát elvágták. Különféle kínzásokat végeztek rajtuk, mígnem az észtek megmutatták nekik minden pénzüket, és amíg el nem vezették őket az erdő összes rejtekhelyére, és kezükbe adták az asszonyokat és a gyerekeket. De még így sem csillapodott a lettek bosszúszomja. ... Átkeltek az összes tartományon a dorpati Vizek Anyjáig, és senkit sem kíméltek. Megölték az összes férfit, fogságba ejtették a nőket és a gyerekeket, és bosszút álltak ellenségeiken. Aztán örömmel tértek vissza otthonaikba minden zsákmányukkal együtt. Hasonlóképpen összegyűlt wendeni Berthold embereivel, Theodorik, a püspök bátyja, lovagjaival és szolgáival, valamint Thalibald fiai lettjeikkel. A sereg bement Unganniába, és sok észtet elfogtak, akik korábban megszöktek a lettek elől és megölték őket. Felgyújtották a megmaradt falvakat, és amit az első csoportok kihagytak, azt gondosan befejezték. Körbejárták az összes területet, és átkeltek a Vizek Anyján, felmentek Waigába. Nem kevésbé pusztították és égették fel a falvakat a folyó túloldalán. Megölték a férfiakat, elvitték a nőket és a gyerekeket, és miután mindent megtettek, visszatértek Livóniába. Megszervezték, hogy még más férfiak azonnal visszatérjenek Unganniához, és hasonló károkat okozzanak az unganniaknak, és amikor visszajöttek, sorra küldtek másokat. A lettek nem álltak meg, és nem hagyták pihenni az észteket Unganniában. Maguk nem pihenhettek, mígnem ugyanazon a nyáron, kilenc sereggel pusztítva a földet, annyira kihalttá és kihalttá tették, hogy sem embert, sem élelmet nem találtak ott. Céljuk az volt, hogy elég hosszú ideig harcoljanak, hogy azok, akik megmaradtak, békét és keresztséget keressenek, vagy teljesen kiirtsák őket a földről. Történt, hogy a fiak, hogy megbosszulják apjukat, több mint száz embert öltek meg, akár elevenen elégetve, akár különféle egyéb kínzásokkal.
  20. Henrik Livónia krónikája  XX:3 ... Amikor a nagy Pszkov király, Vlagyimir meghalt, feltámadt a livóniai egyház új ellenfele, Vlagyimir, aki a pszkov oroszok nagy seregével együtt felkelt Unganniába. Tábort ütött az Odenpäh-hegynél, és szétküldte seregét a környező falvakon és tartományokon.
  21. Henrik Livónia krónikája  XX: ...5 Az unganiak ismét a püspökökhöz fordultak, segítséget kérve az oroszok ellen. A püspökök elküldték embereiket a Milícia Testvéreivel együtt Unganniába. Összehívták az összes észt tartományaikból, és letelepedtek az Odenpäh-hegyre, ahol egy nagyon erős várat építettek és megerősítettek mind az oroszok, mind a többi, még meg nem keresztelt nép ellen.
  22. Henrik Livónia krónikája  XX:7) Miután a livóniai sereg visszatért Jerwanból, a novgorodiak a nagyböjt idején [febr.] azonnal nagy orosz hadsereget gyűjtöttek össze. Vlagyimir Pszkov királya és alattvalói velük mentek, és követeket küldtek szerte Észtországba, hogy megkérjék az észteket, hogy ostromolják a németeket és az ungannokat Odenpába. Nemcsak az oeseliek és a harrieniek jöttek, hanem még a szakkáliaiak is, akiket már megkereszteltek. Ez utóbbiak abban reménykedtek, hogy levetik magáról a németek igáját és megkeresztelkedésüket is. Elmentek az oroszokhoz, és velük együtt ostrom alá vették Odenpäh erődjét. Tizenhét napig harcoltak a németek és a velük lévők ellen, és nem tudtak bevenni az erődöt, mert az rendkívül erős volt. Az erődben tartózkodó püspök íjászok és a Milícia Testvérei sok oroszt megsebesítettek és megöltek ballistáikkal. Az oroszok íjaikkal és nyilaikkal szintén megsebesítettek néhány embert az erődből. Az oroszok körbejárták a tartományokat, sok embert foglyul ejtettek, megölték őket, és a holttestüket a vízbe dobták, amely a hegy lábánál volt, hogy a várbeliek ne tudták használni a vizet. Minden kárt megtettek, amit csak tudtak, elpusztítottak és felgyújtottak mindent a földön. Amikor végül, megszokott módszereik szerint, teljes erejükkel megpróbálták bevenni az erődítményt a hegyen, a németek és az észtek visszaverték őket. Emiatt sok veszteséget szenvedtek embereik között. A püspökök és a Milícia Testvérei, amikor meghallották, hogy embereiket ostrom alá vették, mintegy háromezer embert küldtek a segítségükre Volquin, a Milícia nagymestere vezetésével. Wenden Berthold és Theodorik, a püspök testvére is együtt ment a livóniaiakkal, a lettekkel és néhány keresztessel. A Restjerw-tóhoz értek, és találkoztak egy fiúval, aki az erődből jött. Felfogadták kalauznak, és hajnalban megérkeztek az erődhöz. Az oeselieket a jobb oldalon hagyva az oroszok felé nyomultak és harcoltak velük. Látva, hogy a[z orosz] hadsereg nagy és erős, az erőd felé fordultak. Mert az oroszok és az oeseliek körülbelül húszezren voltak; ekkora tömeg elől bemenkültek az erődbe. A Milícia Testvérei közül néhány erős férfi, Constantine, Berthold és Heylas elesett, ahogy a [Albert] püspök háznépének egy része is. A többiek épségben beértek az erődbe. Az emberek és a lovak sokasága miatt éhínség volt, élelem- és szénahiány volt az erődben, és a lovak megették egymás farkát. Az orosz hadseregben is mindenből hiány volt, és a harc utáni harmadik napon tárgyalást kezdtek a németekkel.
  23. Henrik Livónia krónikája  XX:8 Békét kötöttek velük, de azzal a feltétellel, hogy a németek mindegyike elhagyja az erődöt és visszatér Livóniába [kb. március 1]. Vlagyimir király felszólította vejét, Theodorikot, hogy jöjjön vele Pszkovba, hogy megkössön a béke [a kor szokásának megfelelően túszként]. Theodorik megbízott benne, és lement hozzá. A novgorodiak azonnal kiragadták Theodorikot a király kezéből, és magukkal vitték fogságba. A németek, miután békét kötöttek, kivonultak az erődből a livónokkal és lettekkel, az oroszok és oeseliek között, és visszatértek Livóniába.
  24. a b Anders Sunesen-t 1201-ben nevezték ki az akkor a Dán Királysághoz tartozó Lund érsekének, 1223-ban lemondott. Lund ma Svédország városa.Archbishop Anders Sunesen (angol nyelven). Hierarchia Catholica, Volume 1, Page 317. (Hozzáférés: 2022. november 15.)
  25. a b Peder Saxesen-t 1217-ben nevezték ki Roskilde (Roeskilde) püspökévé, 1224. január 11-én nevezték ki Lund érsekévé. 1228. július 11-én halt meg.Peder Saxesen (angol nyelven). Catholic-Hierarchy. (Hozzáférés: 2023. január 30.)
  26. Miklóst 1208-ban nevezték ki Schleswig püspökének, 1233. július másodikai haláláig viselte tisztségét.Nikolaus (angol nyelven). Catholic-Hierarchy. (Hozzáférés: 2023. január 30.)
  27. Theodericus (Dietrich, Thierry) von Treiden 1160-ban született, 1211-ben szentelte fel Albert von Buxhovden az észt Leal (Lihula) püspökévé. E címmel egyidejűleg lett Liège és Köln segéd-püspökévé. 1218. július 18-án halt meg Revealban.Bishop Theodericus (Dietrich, Thierry) von Treiden (angol nyelven). Catholic-Hierarchy. (Hozzáférés: 2022. december 4.)
  28. Wescelo nem nyerte el a pápai jóváhagyást.
  29. II. Waldemar király szeptember 25-én már Alborgban tartózkodott.
  30. Henrik Livónia krónikája  XIII:2 Dánia királya is ekkor kelt fel nagy sereggel. Vele jött András[24], a lundi templom tiszteletreméltó érseke és Miklós püspök [26] és egy harmadik püspök, a király kancellárja[25]. Velük volt Theodorik észt püspök[27] is, akit egykor Rigában szenteltek fel, de elhagyta a livóniai templomot és a királyhoz kötötte magát; Vencel szláv fejedelem is (200 rügeni szláv fejedelem.) embereivel. Mindannyian behozták seregüket Reval tartományba, és Lyndanisében táboroztak, amely egykor a revaliak erődje volt. Lerombolták a régi erődöt, és újabb újat kezdtek építeni. Reval és Harrien népe nagy sereget gyűjtött ellenük, és megtévesztően békés szavakkal küldték el véneiket a királyhoz. A király hitt nekik, nem ismerte álnokságukat. Ajándékokat adott nekik, a püspökök pedig megkeresztelték őket, és örömmel küldték vissza őket. Aztán visszatértek népükhöz, és három nap múlva vacsora után este jöttek, egész seregükkel. Öt helyen rohantak rá a dánokra, és figyelmeztetés nélkül harcoltak velük. Néhányan azt hitték, hogy a király egy sátorban van, ami valójában Theodoriké, az észtországiak tiszteletreméltó püspöké volt, és bementek, és megölték. A dánokat minden irányba kergetve sokakat megöltek. Vencel úr a hegy tenger felőli lejtőjén lévő völgyben állt szlávjaival. Látva az ellenség közeledését, gyorsan feléjük sietett. Harcolt velük, és menekülésre kényszerítette őket, ütötte és ölte őket, miközben üldözte őket az úton. A többi észt, aki a dánokat követte, látva a szlávokkal harcolók menekülését, megállt és abbahagyta a dánok üldözését. Az összes dán összegyűlt a királlyal és néhány némettel, akik velük voltak, és elmentek harcolni az észtekkel, és bátran harcoltak velük. Az észtek elmenekültek előlük, s miután egész sokaságuk menekülni kezdett, a dánok a németekkel és szlávokkal együtt követték őket. Néhány ember több mint ezer embert megölte, a többiek pedig elmenekültek. A király és a püspökök hálát adtak Istennek azért a győzelemért, amelyet Isten adott nekik a pogányok felett. Theodorik püspököt káplánjával, Wescelóval pótolták[28]. Amikor az erőd elkészült és emberei letelepedtek benne, a király visszatért Dániába.[29]) A püspökök ott maradtak a király embereivel, akik egész évben harcoltak Reval népével, míg végül megkapták a keresztség szentségét.
  31. Henrik Livónia krónikája  XXIII:3 Miután a püspök zarándokaival visszatért Livóniába, a mesoteni szemgallok érkeztek hozzá, hogy segítséget kérjenek a litvánok ellen. A [Albert] püspök azt mondta: "Ha hajlandó vagy megkeresztelkedni, és elfogadod a keresztény törvényeket, akkor mi segítséget nyújtunk neked, és befogadunk testvériségünk társaságába." Azt mondták: "Nem merünk megkeresztelkedni a többi szemgall és litván vadsága miatt, hacsak nem küldesz embereket hozzánk, meg nem óvsz minket az erődünkben a támadásuktól. Embereid velünk maradhatnak és kiszolgáltathatják a szentséget a keresztségről nekünk, és taníts meg minket a keresztények törvényeire." ... Aztán a püspök végül felkelt [Albert (nem a püspök)] szász herceggel, néhány más keresztesekkel és Mária [templom] prépostjával, és embereivel Semgalliába ment. Békésen Mezoten erődje mellett tartózkodva magához hívatta a tartomány a szemgalljait. Ahogy ígérték, hűségesen engedelmeskedtek. Mindannyian összegyűltek, elfogadták az evangélium tanát, és körülbelül háromszáz férfi megkeresztelkedett asszonyaikon és gyermekeiken kívül, és öröm volt megtérésük miatt. Ezt követően a püspök kérésükre embereit saját embereikkel és néhány zarándokkal együtt Mesoten erődjébe helyezte, másokat pedig küldött, hogy hajóval hozzák el Rigából a szükségeset.
  32. a b Bernard de Lippe. 1217-ben Albert rigai püspök kezdeményezi a Semgallen (Semigallen, Selburg, Sēlpils) püspökség létrehívását, Bernard de Lippe-t pedig a püspökének kinevezni. 1218-ban Otto de Lippe, Utrecht püspöke szenteli püspökké Bernard de Lippe-t, aki haláláig, 1224- április 30-ig viseli ezt a tisztséget.Bishop Bernard de Lippe (angol nyelven). (Hozzáférés: 2022. december 4.)
  33. Henrik Livónia krónikája  XXIII:4 Ekkor a szomszédos tartomány, amelyet Thervetene-nek hívnak, Vesthard, a többi szemgallának véne, hallva Mesoten népének megtérését, sereget gyűjtött minden területéről (a béke felbomlott), és eljött az erődhöz. Egész napon át harcolt a németekkel. Emberei fakupacokat emeltek fel és gyújtották fel, de bár nagyon kitartóan harcoltak, nem tudták bevenni az erődöt. Vesthard nővére fiát egy nyílvessző ölte meg. Amikor ezt meglátta, Vesthard elszomorodott, és seregével azonnal elfordult az erődtől. Hallotta, hogy más németek érkeznek hajóval a Misse folyón, és gyorsan elébe ment. Elfogta őket egy szűk helyen, ahol a folyó csak közepesen mély volt. Harminc vagy még néhány emberen rajtaütött, és megölte őket. A többiek elmenekültek és visszatértek Rigába. Köztük volt Segehard, a ciszterci rend papja is, akit Dünamündéből küldtek az erődbe, hogy szolgálja Bernard püspököt[32], akinek a püspökségéhez csatolták azt a helyet. ... A megkeresztelt szemgallok most elestek, nem törődtek azzal, hogy felvették a szentségeket, és csatlakoztak a többi szemgallhoz. Összeesküdtek velük és a litvánokkal, és összefogtak a rigaiak, a livónok és minden keresztény ellen. ... Az erődben tartózkodó németek meghallották embereik lemészárlását, és mivel nem rendelkeztek az évre szükséges készletekkel, és tekintettel a szemgallok, litvánok és kurok vadságára a keresztény névvel szemben, minden emberükkel felkeltek, elhagyta az erődöt, és Rigába mentek.
  34. Sündisznó (latinul: ericeos): éles tüskékkel tűzdelt medvebőrrel fedett álló eszköz, amely a támadókat távol tartotta. Szemből és felülről védett a támadás – lándzsák, nyilak ellen.
  35. Henrik Livónia krónikája  XXIII:8 ... A Boldogságos Szűz megtisztulásának ünnepe után [1220 febr. 2.] ... Négyezer német és további négyezer livónia és lett kíséretében bevonult Holmba, és magukkal hoztak egy nagy gépet és más kisebbeket, valamint erőd ostromolásához szükséges egyéb eszközöket. Egész éjjel mentek, és a Misse közelében megszervezték a sereget, és az erődhöz vonultak. Elfoglalták a környéken lévő falut, zsákmányt zsákmányoltak és ostrom alá vették az erődöt, és sok napig háborúztak ellene. Volt, aki tornyot épített, mások paterelleket, mások ballistákat, mások sündisznókat építettek[34] és elkezdték ásni a sáncot. Megint mások fát hordtak fel, megtöltötték vele a vizesárkot, és áttolták rajta a tornyot, míg mások ásni kezdtek a menedéke alatt. Az erődben sok szemgallt kövek találtak el, és nyilak sebesítettek meg, míg sokakat a livónok és lettek lándzsái öltek meg a toronyból. A lázadók azért sem hagyták abba a harcot. Végre felállították a nagyobb gépet és hatalmas sziklákat hajítottak az erődre. Az erődben tartózkodó férfiak a sziklák méretét látva nagy rémületet fogtak ki. A [Albert szász] herceg átvette a gép irányítását, kilőtte az első követ, és szétzúzta az ellenség erkélyét és a benne lévő embereket. Lőtt egy másikat, és kimozdította a deszkákat és a sánc rönköket. Kiengedett egy harmadikat, a sáncban három nagy farönköt áttört és összetört, és megütött néhány embert. Ezt látva az erődben tartózkodók elmenekültek a sáncok elől, és biztonságosabb helyeket kerestek. De mivel nem volt menedékük, szünetet kértek, hogy lejöjjenek és könyörögjenek a püspökhöz. Béke adatott, út nyílt számukra, Made és Gayle pedig lejöttek a többiekkel. Azt mondták nekik, hogy életük megőrzése érdekében fel kell adniuk az erődöt és mindent, ami benne van. Ezek a feltételek nem tetszettek nekik. Visszatértek az erődbe, és a küzdelem hevesebbé vált, mint korábban. Minden háborús eszközt bevezettek. A lovagok páncéljukkal védekeztek, és a herceggel együtt felmentek a sáncokon. El akarták foglalni az erődöt, de azok a félig életben lévő emberek még mindig visszaszorították őket. Ezt követően sok fát halomba halmoztak és felgyújtottak, és minden eszközzel verték az áruló gazembereket, míg végül másnap reggel kimerültségükben feladták. A sáncról lefelé jövet, sorra átadták magukat seregünknek, és lehajtották a fejüket. Dél körül, miután a leszállók száma elérte a kétszázat, hirtelen Vesthard és szemgalljainak és litvánainak nagy tömege tört ki az erdőből, háborút akarva indítani ellenünk. Azonnal felállítottuk a harcvonalainkat ellenük, és a gyalogságot az erőd körül helyeztük el. Néhány harcos (akiknek száma végtelen) népünk közül megragadta az erődből lejött véneket. Míg uraink, akik a mezőn a pogányok ellen harcolni indultak, semmit sem tudtak erről, több száz foglyot megöltek. Viewald, Ascheraden idősebbje közelebb ment az ellenséghez, és felszólította őket, hogy jöjjenek harcolni a németekkel a mezőn. De ők azt mondták: "Elfogadtunk egy fizetést a szemgalloktól, hogy eljövünk és megnézzük a seregedet. Most, hogy láttuk a seregedet, visszatérünk a saját földünkre, mert nem akarjuk felbontani a békét, amit kötöttünk. veled." Amikor a litvánok elmentek, a németek visszatértek az erődbe, és megölve találták a véneket. Azok, akik az erődben maradtak, látva, hogy véneiket megölték, onnantól kezdve nem mertek előjönni. Újra kezdődött a harc, nyilak röpültek, a livónok és lettek lándzsái a toronyból sokukat megölték. Tüzeket gyújtottak. Az aláásott sánc és a palánkok most a földre estek. Amikor az ellenség látta, hogy nincs további védelmük menedékként, egész éjszaka alázatosan imádkoztak, hogy biztosítsák számukra a béke biztonságát, hogy amikor lejönnek az erődből, megőrizhessék életüket. A püspök a herceggel és az egész sokasággal együtt sajnálta őket. A szent kereszt jelét küldte az erődbe. Hittek a németeknek, és megígérték, hogy ezentúl soha nem szegik meg a keresztség szentségét. Lejöttek az erődből asszonyaikkal és gyermekeikkel, és elmentek falvaikba. A sereg felment az erődbe, és kifosztotta a pénzt és az összes jószágot, lovakat és nyájakat. A livónok és a lettek semmit sem hagytak ott. Mindent elvettek, és miután felgyújtották az erődöt, minden zsákmányukkal együtt visszatértek Livóniába. Hálát adtak Istennek a bosszúért, amelyet a hazug népen ért, amely megfeledkezett szaváról, elvetette Krisztus hitét, kigúnyolta a keresztség kegyelmét, és nem félt, hogy pogány szertartásaik újra megfertőzik őket.
  36. Henrik Livónia krónikája  XXVI:5 A szakkáliaiak ugyanis, akik együtt éltek a Milícia Testvéreivel Fellin erődjében, képtelenek voltak tovább leplezni szívükben a testvérek elleni gonosz gondolatokat. Mindannyian kardjaikkal, lándzsáikkal és pajzsaikkal felfegyverkezve, lefogtak néhány testvért [lovagot], szolgáikat és a német kereskedőket, és megölték őket. Vízkereszt utáni negyedik vasárnap [1223. január 29.], amikor az evangélium ezt írja: „És mikor a hajóra szállt vala, követék őt az ő tanítványai. És ímé nagy háborgás lőn a tengeren, annyira, hogy a hajót elborítják vala a hullámok; ő pedig aluszik vala.” (269), Theodorik pap az ünnepi szentmisét celebrálta, a többi testvér pedig körülötte állt a templomban, valóban nagy zavar és zűrzavar történt. Mert miután megölték a testvéreket, a szolgákat és az összes kinti németet, a szakáliak összegyűltek a templomnál. Arra törekedtek, hogy a vér folyjon, ne az imák. Nem a szentmisék szentségére vágytak, inkább meg akarták zavarni Jézus Krisztus nyugalmát. ... Elfoglalták és körülvették a templom ajtaját, és fegyvereikkel bekerítették a fegyvertelen testvéreket. Hogy könnyebben kiszabaduljanak, alattomosan kezet nyújtottak a testvéreknek, és békét ígértek nekik. Maurice, a magisztrátusuk, aki túlságosan kész volt hinni a hitetleneknek, elsőként kiment hozzájuk. Egyszerre rárohantak és megölték. A többiek megrémültek a bizonyosság tudásától, és felkészültek a védekezésre. Hosszas késlekedés után végre felesküdtek a békére, és a Testvérek egyenként kimentek a szakáliakhoz. Az árulók azonnal elkapták őket, bilincsekbe és láncokba vetették őket, és elvették pénzüket, lovaikat és minden jószágukat, amit felosztottak egymás között. A megöltek holttestét a mezőre dobták, hogy a kutyák megrágják őket, ahogy meg van írva: "Szolgáid holttestét dobták az ég madarainak legeltetésére, szentjeid húsát a vadállatokra. a föld; vérük úgy folyt, mint a víz, és nem volt, aki eltemesse a halottakat."
  37. Henrik Livónia krónikája  XXVI:8 ... Novgorodból és Pszkovból is segítségül hívták az oroszokat. Békét kötöttek az oroszokkal, és egy részüket Dorpatba, néhányat Fellinbe, másokat pedig más erődökbe helyeztek, hogy harcoljanak a németek, latinok és az összes keresztény ellen. Megosztották velük a lovakat, a pénzt és a Milícia Testvéreinek minden holmiját, valamint a kereskedőktől kifosztásából származó vagyont. Ők erősítették meg a leghatározottabban erődítményeiket. Minden erődjükben paterelleket építettek, egymásnak tanítva a ballisztikus művészetet, és sok ballisztát felosztottak egymás között, amelyeket a Milícia Testvéreitől kaptak el.
  38. Henrik Livónia krónikája  XVII: Miután a Jézus Krisztus hitétől elszakadt észteket megverték a Seddénél, Bernard püspök[32] elküldött Livóniába és Lettiába mindenkit, az egyház embereit, a Milícia Testvéreit, a livonokat és letteket, hogy mindnyájan jöjjenek harcolni az észtek ellen. Mindnyájan hűségesen engedelmeskedtek neki. Mindannyian egyszerre gyűltek össze, és ott voltak a keresztesek és a kereskedők. Volt, aki hajóval ment az Aa-n, volt, aki gyalog, volt, aki a lovával. Közülük nyolcezren jöttek el imára és eskü tételre. Az ima és az ünnepélyes eskütétel után siettek Észtországba, Fellin erődjéhez, amelyet tíz évvel azelőtt a németek foglaltak el, és a kereszténység alá vetették. Most [1223. augusztus 1.] másodszor is megtámadták az erődöt. Paterelleket és kisebb gépeket szereltek fel; magas és nagyon erős fatornyot építettek, amit feltoltak a vizesárokig, hogy az erődítménynél lábánál tudjanak ásni. Nagyon akadályozták őket az erődben tartózkodó férfiak ballisztáriumai; mert az utóbbiaknak nagyon sok volt a Milícia Testvéreinek ballisztái közül, amelyeket a keresztények ballistái ellen használtak, és paterelleket és gépeket építettek a keresztények gépei ellen. Sok napig harcoltak egymás ellen. Az erőd ostroma augusztusban, [Bilincses Szent Péter] napján [1223. augusztus 1.] kezdődött, és kimerülten adták fel magukat Nagyboldogasszony ünnepén [1223. augusztus 15.]. Mivel a hőség valójában rendkívül nagy volt, és rengeteg állat és ember volt az erődben, és éhségtől és szomjúságtól pusztultak, nagy pestisjárvány volt, az elhunytak túlságosan nagy bűze volt az erődben és a férfiak elkezdtek megbetegedni és meghalni. A többiek, akik megmaradtak, nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat, és élve adták meg magukat és minden holmijukat a keresztények kezébe, főleg, mivel látták, hogy az erődöt a keresztények ismét felgyújtották. Miután békét kötöttek a keresztényekkel, elhagyták az erődöt, és újra elfogadták a keresztény fegyelem igáját. Megígérték, hogy ezután soha nem szegik meg a hit szentségét azzal, hogy hitehagynak, és elégtételt fognak adni tetteikért. A Milícia Testvérei és az összes német megkímélte őket, bár mind az életüket, mind az összes jószágukat elvesztették. Az erőd elfoglalása után a hadsereg felakasztotta az erődben tartózkodó és a hitehagyottak segítségére érkezett oroszokat. Amikor mindenben helyreállt a béke, a keresztények az erődhöz mentek, és mindent elvittek benne. Kifordították a lovakat és a nyájakat, amelyeket egyenlő arányban osztottak fel egymás között, és megengedték, hogy a férfiak elmenjenek falvaikba.
  39. a b c d e f A rigai egyházmegyét 1185-ben alapították, akkor Üxküll (Uxhall, Ikšķile) néven. 1202-ben nevezte át rigaira, és helyezte át székhelyét Rigába Albert, az egyházmegye harmadik püspöke. 1252-ben emelték érsekségre. 1540-ben megszűnt az érsekség. (1918. szeptember 22-én jön újra létre a rigai egyházmegye.Hierarchia Catholica: Archidioecesis Rigensis (angol nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 4.)
  40. a b c d e f g h i j A Dorpat egyházmegyét 1211-ben Leal egyházmegye néven alapították. 1224-ben nevezték át Dorpat egyházmegyévé. 1558-ban az egyházmegye megszűnt.Hierarchia Catholica: Dioecesis Tarbatensis (angol nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 4.)
  41. a b c d e f g h A Ösell (Oesell) [Saare-Lääne] (Saaremaa) egyházmegyét 1228-ban alapította Albert von Buxthoeven rigai püspök, az egyházmegye 1560-ig állt fent.
  42. a b c d e f A Kurföldi egyházmegyét 1219-ben alapították és 1655-ben szűnt meg, amikor beolvadt a Vilniusi egyházmegyébe.Hierarchia Catholica: Dioecesis Curoniensis seu Quironiensis (angol nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 4.)
  43. A tábori marsall a nagymester helyettese volt.
  44. A Kardtestvérek rendjének székhelye.
  45. a b c d e A terület vezetője tagja volt a Rend vezetésének.
  46. Henrik Livónia krónikája XIII:2 mondja el az első nagymester halálát: Abban az időben a Milícia Testvérei között volt egy bizonyos Wickbert, akinek szíve inkább a világ szeretetére, mintsem a vallási fegyelemre hajlott, és sok viszályt szított a testvérek között. Utálva a szent élet módot és megvetve a Krisztus Milíciáját, eljött Idumea papjához, és azt mondta, hogy ott akarja megvárni a püspök érkezését, mindenben engedelmeskedni kíván a püspöknek. A milícia testvérei, Berthold of Wenden és más Testvérek és szolgák úgy kezelték ezt a Testvért, mintha szökevény lenne, elfogták Idumeában, visszavezették Wendenbe, láncra verték. Amikor meghallotta a püspök eljövetelét, kérte, hogy engedjék szabadon, és engedjék visszatérni Rigába, megígérte, hogy engedelmeskedni fog a püspöknek és a Testvéreknek. A Testvérek örültek, és remélve, hogy megpróbáltatásai és megpróbáltatásai után, mint a tékozló fiú, megtér, becsülettel visszaküldték Rigába, és visszahelyezték jogaiba. Valóban, mint Júdás a testvérek között, vagy inkább, mint a farkas a bárányok között, egy ideig viselkedett, de nem tudta, hogyan leplezze el hamis lelkiismeretének csalárdságát, és várta a megfelelő napot, amikor utat enged a szívében rejlő gonosznak. Történt egy ünnepélyes ünnepnapon, amikor a többi Testvér a többiekkel együtt a kolostorba ment, hogy magához hívatta a Testvérek Mesterét és papjukat, Jánost. Háza felső részében, miközben azt ígérte, hogy felfedi előttük titkait, hirtelen csapást mért a mester fejére egy kétélű fejszével, amelyet magával szokott hordani, és a mesterrel együtt lemészárolta, megölte a papot. Ezt a többi Testvér fedezte fel, és üldözték őt, miközben a házból a kápolnába menekült. Elfogták, és a polgári ítéletnek megfelelően megölték megérdemelten kegyetlen halállal.
  47. Die livländische Reimchronik von Dittlieb von Alnpeke [Angebl. Verf.] (német nyelven). Münchener DigitalisierungsZentrum, Digitale Bibliothek. (Hozzáférés: 2023. január 4.)
  48. Henrik Livónia krónikája XIII:2 mondja el a második nagymester megválasztásának történetét: Miután nagy siránkozással eltemették hűséges és jámbor mesterüket, Wennót a pappal együtt, helyére Volquint tették, aki nem kevésbé jámbor, kedves és tele van minden erénnyel. Később, akár jelen volt a püspök, akár távol, az Úr seregének vezetője és parancsnoka volt minden expedíción; örömmel vívta az Úr harcait, és újra meg újra elindult a környékbeli pogány törzsek ellen. Minden Testvére segítette őt, és az Úr segítsége és győzelme mindig velük volt.
  49. Lock, Peter. The Routledge companion to the crusades (angol nyelven). London: Routledge (2006. február 10.). ISBN 9780415393126 
  50. Sonthofen, Wolfgang. Der Deutsche Orden [800 Jahre Geschichte] (német nyelven) (1995. január 1.). ISBN 3893507132. Hozzáférés ideje: 2023. január 4. 
  51. Henriket 1235-ben nevezték ki Ösell püspökévé, 1260 március 10-én halt meg. A megállapodás megkötésekor ő volt az öselli püspök.Hierarchia Catholica: Bishop Heinrich (angol nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 4.)
  52. Heinrich von Lützelburgot 1247. december ötödikén nevezték ki Semgallen (Semigallen, Selburg) püspökévé, 1251-ben Kurföld püspökévé, 1263. február 13-án Chiemsee püspökévé. 1274. február 8-án halt meg.Hierarchia Catholica: Bishop Heinrich von Lützelburg (angol nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 4.)
  53. Az egyházmegyének 1254-ben nem volt püspöke, az előző püspök, Herman von Buxhoevden 1245-ben lemondott, a következő, Friedrich von Haseldorf pedig csak 1268-ban nyert kinevezést.Hierarchia Catholica: Dioecesis Tarbatensis (angol nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 4.)
  54. a b c d e f Lutz Fenske, Klaus Militzer. Ritterbrüder im livländischen Zweig des Deutschen Ordens (német nyelven). Köln: Böhlau (1993. február 2.). ISBN 3412065935. OCLC 469897685. Hozzáférés ideje: 2023. január 4. 
  55. Norbert Angermann, Karsten Brüggemann. Geschichte der baltischen Länder (német nyelven). Reclam, Philipp, jun. GmbH, Verlag (2018. május 28.). ISBN 978-3150111673. Hozzáférés ideje: 2023. január 4. 
  56. Albert Ludwig Ewald. Die Eroberung Preussens durch die Deutschen – Buch I. Berufung und Gründung (német nyelven). Adamant Media Corporation (2002. április 3.). ISBN 978-1421201566. Hozzáférés ideje: 2023. január 4. 
  57. a b Amikor a leveleket elolvasták, mindannyian engedelmeskedtek, és Poppe von Osternach [a Német Lovagrend] nagymesterhez mentek, aki szeretettel fogadta őket. Livóniából is érkezett egy jó hírű szent ember, Anno testvér, aki Livónia mestere [tartományi vezetője] volt. Amikor összegyűltek, és meghallották nagymesterük szándékát, meggondolatlannak találták, és sokan vitatkoztak ellene. De közölte velük, hogy már engedélyt kapott a lemondásra, ezért az összes testvér elhallgatott és belenyugodott. Aztán a sok szóba jöhető férfi közül a rend szokása szerint [1256. júl.] megválasztották a Livóniai Anno testvért. Poppe testvér előlépett, és letette a nagymesteri tisztet, és Livóniai Anno mester erényesen elfogadta azt. Aztán egy nagyon szép rajzolatú gyűrűt húztak az ujjára, amelyet aztán a nagymester mindig viselt. Amint Anno nagymestert választották a helyére, Poppe testvért felmentették a nagymesteri tisztségből. Poppe [lemondott] nagymester ekkor így szólt: „Testvérek, ha a kedvemben akartok lenni, ahogy hiszem, és meg akartok szabadítani az aggodalomtól, küldjetek egy testvért Livóniába mesternek [tartományi vezetőnek]. A testvérek, akik ott voltak, azt tanácsolták, hogy küldje be Königsberg parancsnokát. Egy pogány sem rejtőzhetett el előtte az országban, mert ismerte az összes pogány ritust és szokást. Ez a tanács megtetszett a nagymesternek, és azt mondta: „Én is őt támogatom.” A[z új] nagyester azonnal leveleket írt és küldött Poroszországba. A pecsétet is elküldték. A levelek hamarosan megérkeztek Burkhard testvérhez, akit von Hornhausennek hívtak [Hornhausen település volt Magdeburg közelében]. Olyan ember volt, aki tudta, hogyan kell kikémlelni a pogányokat és megbékélni vele. Amikor Burkhard testvér meghallotta a hírt, gyorsan így válaszolt: „Engedelmeskedni fogok annak, ami ezekben a levelekben van írva. Mindent, ami tetszik Mesteremnek, feltétel nélkül megteszem.” Aztán felvette a Livonia pecsétjét, amelyet Anno nagymester, a jó ember, több mint három éven át viselt. A jó és erényes Burkhard von Hornhausen mester Livóniába utazott. Jerry C. Smith, William L. Urban. The Livonian rhymed chronicle (angol nyelven). London: RoutledgeCurzon, 56-57. o.. ISBN 0700709282. Hozzáférés ideje: 2022. december 30. 
  58. Mindaugas litván nagyfejedelem, Treniota litván nagyfejedelem és Tautvilas polocki fejedelem
  59. a b Baltazara Rusov, Fordító: Valters un Rapa. Livonijas hronika (lett nyelven) (1926. február 2.) 
  60. Alfred Suerbert 1240. szeptember 30-án nevezték ki az ír Armagh érsekévé, 1246-47 között a német Chiemsee egyházmegyéért is felelt. 1247. július 9-én Lübeck címzetes érsekévé nevezte ki a pápa. 1253-ban lett Riga érseke, 1273-ban halt meg.Hierarchia Catholica: Albert Suerber (angol nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 6.)
  61. Alfred Suerbert a brémia érsek Alber rigai püspök halála után nevezte ki riga püspökévé, de a rigai konvent Nikolaus von Nauent ismert el püspökének, és a pápa is Nauent fogadta el. Suerber csak Nauen halála után nyerte el a rigai, érsekivé váló széket 1253-ban. Suerber minden eszközzel közvetlen pápai uralom alatt álló területet akart kialakítani a Német Lovagrend területének rovására. A Lovagrend ellenállt, és a Suerber pápai utasításra kénytelen volt tervéről lemondani.
  62. a b c d Selart, Anti. Livonia, Rus' and the Baltic Crusades in the thirteenth century (angol nyelven). ISBN 978-90-04-28474-6 
  63. L'Ordine di Livonia (1237-1508) (olasz nyelven). Oratores et Bellatores. (Hozzáférés: 2023. január 7.)
  64. Az Aizkrauklei csata 1279. március 5-én zajlott le az Ascheraden közelében. Traidenis litván nagyfejedelem úgy döntött, hogy a livóniai-dán hadsereget megosztja, és egyenként győzi le. A csata kezdetén a litván hadsereg egyik része színlelt menekülésbe kezdett. A dánok Reval kormányzója, Eilard von Oberg vezetésével üldözni kezdték a litvánokat, de nem érték utol a látszólag menekülőket, ezért úgy döntöttek, hogy visszatérnek szövetségeseikhez a harcmezőre. Mire a dánok visszaértek a harctérre, a Német Lovagrend vezette livóniai hadsereg már teljesen vereséget szenvedett. A dánok is csapdába estek és vereséget szenvedtek. A csatában Ernst von Ratzeburg livóniai mester, Eilard von Oberg, mintegy hetven livóniai keresztes, sok lovag és közönséges katona halt meg.
  65. П. В. Петрухин: О датировке списка А договора Смоленска с Ригой и Готским берегом (orosz nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 7.)
  66. Köbler, Gerhard. Historisches Lexikon der Deutschen Länder : die deutschen Territorien vom Mittelalter bis zur Gegenwart, 7., vollständig überarb. Aufl (német nyelven), München: Beck, 328. o.. ISBN 3406549861. Hozzáférés ideje: 2023. január 7. 
  67. Russov Livónia krónikája  1281-ben Wilhelm Schurborgot, vagyis Endorfot választották mesterré Vilandében. Nagy háborúkat vívott leisekkel, samásokkal és zemgalekkel, és felépítette Zemgalében a Szent-hegyi várat, valamint három várat: Valmierát, Burtniekist és Trikatust. Végül a zemgalek legyőzték egy csatában és 33 rendtestvérrel együtt megölték. Tizenhat rendtestvér esett a zemgalok fogságába, akik közül néhányat meztelenül lóhoz kötöztek, és botokkal verték, míg másokat farácsra tettek, felgyújtották és megégették. Ez a mester öt év öt hónapig uralkodott".
  68. Urban, William L.. The Livonian Crusade (angol nyelven). Washington, D.C.: University Press of America. ISBN 0-8191-1683-1 
  69. Riley-Smith, Jonathan. The Crusades : a history, 2nd (angol nyelven), London: Continuum. ISBN 0-8264-7269-9 
  70. Edmund von Werth 1263. március 15-én lett a Kurföld püspöke.Edmund von Werth (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 8.)
  71. Henriket 1290. május 10-én nevezték ki Ösel püspökévé.Heinrich (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 8.)
  72. Johannes von Vechten-t 1286-ban nevezeték ki (a történelmi) Warmia (Ermland) püspökévé, 1286. január 10-én Riga érsekévé. 1294-ben halt meg.Johannes von Vechten (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 8.)
  73. Bernhard neve nem szerepel az egyházmegye püspökeit felsoroló [Diocese of Dorpat (Tartu) ]oldalon. A püspöki szék 1285-1303 között betöltetlen volt. Valószínűleg a püspököt helyettesítő egyházi vezető neve volt Bernhard.
  74. Шумов Сергей Александрович. Тевтонский орден. Крах крестового похода на Русь (orosz nyelven). Moskva: Эксмо (2005. február 2.). ISBN 5-699-12382-2 
  75. 1297 tavaszán rigaiak hidat építenek a Daugaván, a Rend a lebontását követeli. Riga a pápához fordul, a rigai káptalan közvetítésével fegyverszünetet köt a két fél. Bruno ötszáz fegyverest vezényel a Rend rigai várába. Johannes von Schwerin érsek közbenjárására meghosszabbítják a tűzszünetet novemberig. De a rigaiak megrohanják a Rend várát és lerombolják, a Rend felgyújtja Rigát, a rigaiak kifosztják és lerombolják a város falain kívüli rendi raktárházakat. A rigaiak támogatási megállapodást kötnek az öseli püspökkel, válaszul a Rend beveszi az öseli püspök leali várát. A rigaiak mellé álló dorpati püspököt is büntető hadjárattal fegyelmezi a Rend.
  76. a b Johannes von Schwerin-t 1295. április 18-án nevezték ki Riga érsekévé, vélhetően 1300-ban halt meg.Johannes von Schwerin (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 8.)
  77. Jakob-t 1294-ben nevezték ki Ösell püspökévé, a tisztséget 1307-ben bekövetkezett haláláig viselte.Jakob (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 9.)
  78. Isarnus Tacconi-t 1300. december 19. és 1302 április 11. között volt rigai érsek, ekkor Lund érsekévé nevezték ki. 1310. június 12-én a lundi érseki székből Salerno érseki székébe ült át. 1310 szeptemberében halt meg Rómában.Isarnus Tacconi. (Hozzáférés: 2023. január 9.)
  79. Valójában Tacconi-t Jens Grand követte az érseki székben, ő korábban Lund érseke volt – így Taconi-val váltották egymást –, majd Bréma érseke lett.
  80. a b Frederic de Fernsteint Rómában 1304. március 21-én nevezték ki rigai érsekké. A tisztséget halálig, 1340-ig viselte.Frederic de Fernstein (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 9.)
  81. Prokurátor – meghatalmazott, jogi képviselő; régen ügyész. Forrás: Arcanum
  82. Эдвардас Гудавичюс.szerk.: Е. Л. Назарова: История Литвы. – Том I: С древнейших времен до 1569 года (orosz nyelven). ISBN 5-94953-029-2. Hozzáférés ideje: 2023. január 9. 
  83. Russov Livónia krónikája  E mester uralkodása idején, 1315-ben Livóniában és a környező vidékeken példátlanul drága volt a gabona és egyéb létfenntartási eszközök, így több száz ember halt éhen, gödrökbe dobták és eltemették. Néhány szülő megölte és megette gyermekét ... Eközben egy észt faluban a fiú megölte az apját, meg akarta enni, de elkapták és halálra kínozták. Ha egy tolvajt véletlenül felakasztottak, akkor éjjel a szegények levették az akasztófáról és megették. Ez az éhínség és költség három évig tartott, és abból fakadt, hogy a rozs és az árpa minden évben megfagyott a földeken. Ebben az időszakban háború tört ki a rend és a samsalai püspök között. Ebben a háborúban a mester elvette a püspöktől Hapsalát, Lodit és Lealit egész Vīkával együtt.
  84. Monheim, Eberhard von (német nyelven). Deutsche Biographie. (Hozzáférés: 2023. január 10.)
  85. a b c d Christiansen, Eric. The northern Crusades, 2nd, new (angol nyelven), London, England: Penguin. ISBN 978-01-41-93736-6.. Hozzáférés ideje: 2023. január 10. 
  86. O'Connor, Kevin. The history of the Baltic States, Second (angol nyelven). ISBN 978-16-10-69916-7 
  87. a b Joahnn von Vischhausent 1346. október 23-án nevezték ki Dorpat püspökévé, 1373-as halálig viselte ezt a tisztséget.Joahnn von Vischhausen (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 10.)
  88. Rowell, S. C.. Lithuania ascending : a pagan empire within east-central Europe, 1295-1345 (angol nyelven). ISBN 978-11-07-65876-9 
  89. A várat védő Vaidots herceg vélhetően 1362-ben született Kęstutis litván nagyfejedelem első feleségétől. A megbízható történelmi források mindössze kétszer említik: Kaunas várának védelmezőjeként 1362-ben és Navahrudak uralkodójakénnt. Marburgi Wigand krónikái szerint 1362 áprilisában az újonnan épült Kaunas vár helyőrségének parancsnoka volt az áprilisi háromhetes ostrom során. Erős ellenállás után a várat elfoglalták, majd elpusztították. Vaidotas 36 emberével megpróbált áttörni, de fogságba esett. A vereség a Német Lovagrend egyik legnagyobb és legfontosabb katonai győzelme volt a 14. században Litvánia ellen.szerk.: Simas Suziedelis és Antanas Vasaitis: Vaidotas, Encyclopedia Lituanica – Vol. VI. (angol nyelven), 21. o. 
  90. Hermann Osenbrügge-t 1338. február 23-án nevezték ki Ösell püspökévé, a tisztséget 1363-as haláláig viselte.Hermann Osenbrügge (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 10.)
  91. a b A Reval egyházmegye 1219-ben jött létre és 1561-ben szűnt meg.Dioecesis Revaliensis (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 10.)
  92. Ludwig von Münstert 1352. július 16-án nevezték ki Reval püspökévé, a tisztséget 1381. szeptember 29-én bekövetkezett haláláig viselte.Ludwig von Münster (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 10.)
  93. Jogaila és Jagello a két Wikipédia szócikkben (1) (2) egy és ugyanaz a személy.
  94. Kęstutist megölték, Vitold kiszabadult és a Német Lovagrend porosz területére menekült, ahol fegyveres harcot kezdett Jagelló ellen.
  95. Russov Livónia krónikája Lobe Ulzen, alias Robin Eltz, a Német Lovagrend 28. mestere Wilhelm Freimersen utódja lett. Az ő idejében teljes béke uralkodott a külső ellenségek részéről, de újra kitört a háború Tērbat püspökségével és a bennszülöttekkel.
  96. Neitmann, Sonja. Von der Grafschaft Mark nach Livland : Ritterbrüder aus Westfalen im livländischen Deutschen Orden (német nyelven). Köln: Böhlau, 83. o.. ISBN 978-34-12-04992-8 
  97. Johannes von Sintent 1374. október 23-án nevezték ki Riga érsekévé, 1393. szeptember 24-én lemondott tisztségéről.Johannes von Sinten (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 11.)
  98. a b Johann Walenrode-t 1393. szeptember 27.én nevezték ki Riga érsekévé, 1418. május 30-án Liège püspöke és címzetes érseke lett, 1419. május 28-án halt meg.Johann Walenrode (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 11.)
  99. Dietrich Damerow 1330-ban született. 1378. december 21-én nevezték ki Dorpat püspökévé, 1400-ban lemondott, 1408-ban halt meg.Dietrich Damerow (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 11.)
  100. A grünwaldi csata tannenbergi csata néven is ismert.
  101. a b c Prazmowska, Anita J.. History of Poland., 2nd (angol nyelven), Palgrave Macmillan (2011. február 2.). ISBN 978-02-30-34537-9 
  102. Johannes Abundi 1365-ben született. 1418. február 28-án nevezték ki Chur püspökévé, de még abban az évben – július 11-én – megkapta a rigai érsek székét. 1424. május 14-én bekövetkezett haláláig viselte ezt a tisztséget.Johannes Abundi (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 11.)
  103. a b c Henning Scharpenberget 1424. október 13-án nevezték ki Riga érsekévé, tisztségét haláláig, 1448. április 5-ig viselte.Henning Scharpenberg (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 12.)
  104. Heinrich Üxküll-t 1419. november 20-án nevezték ki Reval püspökévé, 1457. január 10-i haláláig viselte tisztségét. Heinrich Üxküll (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 12.)
  105. Russov Livónia krónikája  Cise Rutenbergs, a Német Lovagrend 33. mestere 1425-ben lépett hivatalba. Az ő idejében, 1433. május 11-én, egész Rävele leégett. A székesegyház, a kolostorok és az összes orgona- és harangos templom is leégett, a városon kívüli kertek és istállók is kigyulladtak, és sok tüzet oltó elpusztult. Ez idő alatt Heinrichs Ikškils[104] elkezdte építeni a püspöki rezidenciát Rävelében a toronydombon. Ez a mester jól felfegyverzett sereggel megszállta Litvániát, és 12 hét alatt Litvánia szerte ölt, rabolt és gyújtogatott. A rend sok testvére és maga a mester is vérhasba esett, amibe az utóbbi hazafelé menet meghalt.
  106. Russov Livónia krónikája  De egy csatában a mester 20 000 legnemesebb harcost veszített el. Ez volt a legnagyobb veszteség, amit amit valaha is tapasztaltak, és ezzel együtt Livónia is meggyengült.
  107. Russov Livónia krónikája Ez a mester nagy arany- és ezüstkészletekkel rendelkezett, amelyeket Rigában gyűjtöttek össze. Így az elhunyt vilandesi komtúr 30 000 arany és 600 teljes értékű ezüst márkát hagyott hátra, a hamisított étkészletek nélkül. Ezen kívül Helwig Gilzen, Wittenstein végrehajtója életében egy hordó aranyat küldött, majd halála után a mester további 100 000 márkát kapott, az angol ezüstön kívül más különféle pénzt, ezüstöt és kovácsolt étkészletet.
  108. Осип Викентьевич Турчинович: Обозрение истории Белоруссии с древнейших времен (orosz nyelven). Типография Эдуарда Праца, 1857 (Hozzáférés: 2023. január 12.)
  109. Nem tévesztendő össze a Breszti unióval, breszti zsinattal, és semmiképp sem a Breszt-litovszki békével.
  110. szerk.: Bernhard Jähning: Die Berichte der Generalprokuratoren des Deutschen Ordens an der Kurie : Personen- und Ortsindex sowie Ergänzungen zum 4. Band (1429-1436) (német nyelven). Köln: Böhlau Verlag, 149. o.. ISBN 978-3-412-27405-4 
  111. a b Sylvester Stodewässcher 1448. október 9-e és 1479. július 12-e között, haláláig volt riga érseke. Sylvester Stodewässcher (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 12.)
  112. Militzer, Klaus. Die Geschichte des Deutschen Ordens., 2nd (német nyelven), Stuttgart: Kohlhammer Verlag. ISBN 978-31-70-26677-3 
  113. Simon van den Borch-t 1477. június 16-án nevezték ki Reval püspökévé, 1477. augusztus 24-én szentelték püspökké Rómában. 1492. október 22-én, revali püspökként halt meg.Simon van den Borch (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 12.)
  114. Stefano Grube-t 1474. március 10-én nevezték ki Troia püspökévé, 1480. március 22-én riga érsekévé. 1483. december 26-án halt meg.Stefano Grube. (Hozzáférés: 2023. január 12.)
  115. Alexander Baranov: Bernd von der Borch, Meister des Deutschen Ordens in Livland (1471–1483). Eine politische Biographie. német. (Hozzáférés: 2023. január 12.)
  116. Russov Livónia krónikája  1492-ben Janis Vasziljevics moszkvai nagyherceg Livónia határán megkezdte a német elnevezésű Narva mellett Ivangorod várának építését. A vár építése tavasszal kezdődött, és ugyanazon a nyáron, Nagyboldogasszony napja körül fejeződött be. A várnak magas, vastag falai voltak, és nagy sietséggel építették. A várat később elfoglalták a svédek, és felajánlották a [Lovagrend] mesternek, mert túl messze volt a földjüktől. Mestris ezt az ajándékot nem fogadta el, mert megkötötték a békét az oroszokkal, amit nem akart felbontani. Ezért a svédek a kastélyban szerzett nagy zsákmánnyal hajóikon mentek haza. Az oroszok ismét elfoglalták a várat, még jobban megerősítették és erős hadsereget állítottak oda. Amikor az oroszok megtelepedtek a várban, akkora gondot okoztak a livóniai Narva lakosságának, hogy azt nem lehet röviden leírni. Az oroszok ivangorodi várukból, figyelmen kívül hagyva a megkötött békét, gyakran lőttek Narvára, megöltek néhány nevezetes személyt, például Jānis Meninga polgármestert és sokakat. Amikor a narvai hírnökök megkérdezték az oroszokat, hogy miért teszik ezt, az utóbbiak olyan tisztességtelen dolgokat tettek a hírnökökkel, hogy nem is érdemes erről írni. 1494-ben volt.
  117. Russov Livónia krónikája  Ugyanebben az 1494-es évben a nagyherceg elrendelte az összes Novgorodban tartózkodó német kereskedő elfogását. Levették a nadrágjukat, cipőjüket, megvasalták a lábukat, egészségre ártalmas tornyokba zárták őket, ahol volt, akit három, volt, akit kilenc évig tartottak. Az intézkedés oka az volt, hogy a rävelei polgárok a német törvények alapján halálra forraltak egy oroszt, aki Rävelében hamis shillingek készítésében vett részt, és egyházjog alapján egy másik oroszt is elégettek, akit szodómia miatt fogtak el. Az oroszokat nagyon feldühítette ez a büntetés, mert véleményük szerint ezek a bűncselekmények nem voltak olyan súlyosak. Az oroszok ezekkel az esetekkel és más hamis panaszokkal rávették a nagyherceget, hogy tegyen lépéseket a novgorodi német kereskedők ellen, emellett szigorúan követelték azoknak a revellei polgároknak a kiadatását, akik halálra ítélték az oroszokat. De a nagyfejedelem követelése nem teljesült, mert a livóniai rendek és városok egyetértettek abban, hogy jobb még nagyobb áldozatokat hozni, mint ilyen szívességet tenni az oroszoknak.
  118. szerk.: Trudy Ring, Noelle Watson, Paul Schellinger: Northern Europe: International Dictionary of Historic Places – International Dictionary of Historic Places (angol nyelven). New York: Routledge. DOI: 10.4324/9780203059159 (1995. február 2.) 
  119. Klassen, Peter James. Mennonites in early modern Poland & Prussia (angol nyelven). Baltimore, Md.: Johns Hopkins University Press (2009. május 25.). ISBN 978-0801891137 
  120. Plakans, Andrejs. A concise history of the Baltic States (angol nyelven). Cambridge, UK: Cambridge University Press (2011. március 28.). ISBN 978-0521541558. Hozzáférés ideje: 2023. január 12. 
  121. Militzer, Klaus. The Military Orders and the Reformation : Choices, State building, and the Weight of Tradition (angol nyelven). Hilversum: Verloren. ISBN 978-90-65-50913-0 
  122. Johann von Münsterberg (Johann von Podiebrad, Johann von Münsterberg-Oels, Johann von Münsterberg-Bernstadt, Hanuš z Minstrberka) (* 1509. november 4. Oleśnica–1565. február 28., Ziębice) Münsterberg hercege, 1542–től Oels hercege és 1548–tól Bernstadt hercege, Glatz grófja.
  123. Thomas Schoning-ot 1528. március 15-én nevezték ki, 1531. január 18-án iktatták be a rigai érsek tisztségébe, amelyet haláláig, 1539. augusztus 10-ig viselt.Thomas Schoning (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 13.)
  124. Wilhelm von Brandeburg-ot 1531. november 17-én nevezték ki a rigai érsek segédjévé. 1539. augusztus 10-én, elődje, Thomas Schoning, halálakor ő lett a rigai érsek. A rigai érsekség 1540-ben megszűnt, az utolsó érseke, Wilhelm, 1563. február 4-én halt meg.Wilhelm von Brandeburg (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2023. január 13.) Wilhelm Brandenburgi Albert porosz herceg testvére volt.
  125. Az orosz kereskedők az adófizetés mellett megszerezték Lettország-szerte a szabad kereskedelem jogát. Továbbá Livónia megígérte, hogy nem nyújt katonai segítséget a Lengyel Királyságnak és a Litván Nagyhercegségnek az orosz állam ellen. Filjushkin, Alexander. Ivan the Terrible : a military history (angol nyelven). London: Frontline Books2, 274. o. (2008. február 2.). ISBN 978-18-48-32504-3. Hozzáférés ideje: 2023. január 13. 
  126. Braubach, Max. Wilhelm von Fürstenberg (1629-1704) und die französische Politik im Zeitalter Ludwigs XIV.. Bonn,: L. Röhrscheid, 351-428. o. (1972. február 2.). ISBN 978-37-92-80313-4 

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Commons:Category:Livonian Brothers of the Sword
A Wikimédia Commons tartalmaz Kardtestvérek rendje témájú médiaállományokat.