Volquin
| Volquin | |
| Volquin von Naumburg zu Winterstätten | |
| Kardtestvérek Nagymestere | |
 | |
| Volquin nagymester képe Johann Renner Livonia története 1556-1561 című művéből | |
| Kardtestvérek rendje Fratres miliciae Christi de Livonia | |
| Volquin | |
| Uralkodási ideje | |
| 1209 – 1236 | |
| Elődje | Vinno von Rohrbach |
| Utódja | Hermann von Balk[1] |
| Született | 12. század Naumburg |
| Elhunyt | 1236. szeptember 22.[2] Šiauliai |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Volquin, teljes nevén Volquin von Naumburg zu Winterstätten, másként Wolquin, Folkvin, Wolkewin (Naumburg, ? – Šiauliai, 1236. szeptember 22.) 1209-től Vinno von Rohrbachot követően a Kardtestvérek rendjének második nagymestere.
Megválasztására elődje meggyilkolását követően került sor 1209-ben.[3] Két évvel később a Kardtestvérek rendje alapítójával, Albert rigai püspökkel Rómában járt, ahol a pápa megerősítette Albert jogait.[4] Nagymesterként folyamatosan igyekezett biztosítani a rend gazdasági hátterét. Albert, mint a Német-római Birodalom hercegpüspöke a meghódított területek egy részét hűbérül adta a rendnek, az átadott területek mérete folyamatos vita tárgyát képezte. Volquin a Dán Észtország létrejöttét követően a dán királlyal is igyekezett területszerző megállapodást kötni. Minden igyekezete ellenére a megszerzett föld területek – amely néha Livónia kétharmadát, vagy a dán területek felét is kitették[5][6][7] – nem voltak elégségesek a rend fennmaradásához, megerősödéséhez. Ennek oka a földek alacsony gazdasági értéke, illetve a Kardtestvérek nem rendelkeztek a többi lovagrend által birtokolt hátországgal Európa katolikus királyságaiban.
A leginkább német nemzetiségű keresztes-sereg elitegysége a Kardtestvér lovagjai voltak, fénykorukban sem volt 180-nál több lovag a rendben. A német kereszteshad messze nem volt olyan nemesekben gazdag, mint a Szentföldre tartók, felszereltségük is elmaradt. Henrik krónikájában zarándokként emlegetett, német és dán földön toborzott katonák létszáma alig haladta meg a két-háromezret. A rigaiak, Albert püspök, később más püspökök delegálta katonákkal további ezer embert jelentett. Az összes többi had a helyi törzsekből toborzott, pont annyira felszerelt segéderő, mint amelyek ellen mentek.[8] A teljes tartomány – a mai Észtország és Lettország északi része – lakossága negyedmillió lehetett.
Vezetésének több mint 25 évében a Kardtestvérek hadjáratokban leigázták az észtek, a lettek, a latgallok és más livóniai népek egyes törzseit, nagy területeket vonva uralmuk alá. Hadjárataik súlyos véráldozatokat hoztak a helyi lakosság számára. A Kardtestvérek lovagrend folyamatos harcban állt, eleinte a pogány törzsekkel. Ezek meghódításának bevett koreográfiája volt. Általában egy hittérítőt küldött az egyház a törzshöz, amely azt jóesetben elűzte, rossz esetben kivégezte. Ekkor a kisebb-nagyobb keresztes had megtámadta a törzset, fejlettebb harci technikájának köszönhetően általában győzelmet aratott. A törzs férfiai vagy elestek a csatában, vagy a nyertes csata előtti-utáni portyázás során ölték meg őket, a nők és gyerekek fogságba estek. A törzs vezetői, akiket Henrik Livónia krónikája véneknek nevez, könyörögtek a keresztségért. Megfogadták, hogy békében élnek a németekkel, harcolnak az oldalukon. A szokásnak megfelelően túszul adták az előkelők fiait. Gyakran előfordult, hogy a törzs csak látszatra hódolt be a keresztnek és kardnak, ez esetekben a megfelelő ponttól ismétlődött a folyamat.[9][10] Az egyik legismertebb és legnagyobb összecsapás a német győzelemmel végződött Szent Máté-napi csata (1217) volt.
Amikor a német terjeszkedés elérte a litván, orosz Pszkov, Novgorod földeket, illetve az ellenálló helyi törzsek eltanulták a német haditechnikai eszközök előállítását és használatát, még inkább kiegyenlítődtek az erőviszonyok.[11][12]
Albert von Buxthoeven rigai püspök halála (1229) után zűrzavar vette kezdetét a balti gyarmatosítók táborában. A kardforgatók csaknem 30 éven át folytonos háborúkat vívtak, amikor 1231-ben a nagymester kezdeményezésére megkezdték az első tárgyalásokat rendjük egyesüléséről a Német Lovagrenddel. 1229-34 között a pápai legátussal is harcolt a rend, a legátus a Lovagrend hűbérbirtokának egy részét kisajátítva akart közvetlen a pápa alá tartozó tartományt létrehozni.
A rigai püspök és a Kardtestvérek közötti nyílt konfliktusban IX. Gergely pápa követe a rend lovagjaival vívott csatákban vereséget szenvedett, és 1234 elején kénytelen volt Németországba menekülni. Csak 1234 tavaszára csillapodtak az egyházi zavargások a katolikus gyarmatosítókon belül. Optimista számítások szerint 1236-ban legfeljebb nyolcvan lovag maradt a rendben, akik nem tudtak megbirkózni a Daugavától a Finn-öbölig húzódó terület ellenőrzésével.[13] A Kardtestvérek háborúra vonuló erejét csökkentette, hogy az általuk emelt kővárakat nem hagyhatták őrizetlenül.
1236-ban a litvánok és a lettek összefogták erőiket, és a mai Litvánia területén, Šiauliai mellett a Saulei csatában szétzúzták a kereszteseket. A csatában félszáz lovag mellett Volquin nagymester is elesett.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ A Német Lovagrend által kinevezett vezető az autonóm Kardtestvérek rendje élén.
- ↑ BBLD - Baltisches biografisches Lexikon digital (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Henrik Livónia krónikája XIII:2 Történt egy ünnepélyes ünnepnapon, amikor a többi Testvér másokkal együtt a kolostorba ment, hogy [Wickbert] magához hívatta a Testvérek Mesterét és papjukat, Jánost. Háza felső részében, miközben azt ígérte, hogy felfedi előttük titkait, hirtelen csapást mért a mester fejére egy kétélű fejszével, amelyet magával szokott hordani, és a mesterrel együtt lemészárolta, megölte a papot. Ezt a többi Testvér fedezte fel, és üldözték őt, miközben a házból a kápolnába menekült. Elfogták, és a polgári ítéletnek megfelelően megölték megérdemelten kegyetlen halállal. Miután nagy siránkozással eltemették hűséges és jámbor mesterüket, Wennót a pappal együtt, helyére Volquint tették, aki nem kevésbé jámbor, kedves és tele van minden erénnyel.
- ↑ Henrik Livónia krónikája XV:2 Ugyanebben az évben a püspök Rómába ment Volquinnal, a Milícia Testvéreinek mesterével. A püspököt a pápa a legszívélyesebben fogadta, Livónia és Lettia felosztására vonatkozó kiváltságokat kapott, megújított felhatalmazást kapott a prédikációra és bűnbocsánat adására, és örömmel tért vissza.
- ↑ Henrik Livónia krónikája 1216 XX:4 A rigai vének ezután találkoztak a püspökökkel és a Milícia Testvéreivel. Tekintve, hogy nagy háború fenyeget az oroszokkal, felosztották a líviai egyház által leigázott és megkeresztelt észt tartományokat. Elhatározták, hogy az Észtországból származó adó és haszon egyharmadát a líviai egyház és a rigai püspök kapja, hogy mivel részt vettek a munkában és a háborúkban, ők is részesüljenek a vigasztalásban. Úgy döntöttek, hogy egy másik harmad az észt püspökhöz, az utolsó harmad pedig a milícia testvéreihez kerül munkájukért és költségeikért.
- ↑ Henrik Livónia krónikája 1220 XXIV:2 Henrik Revalban András lundi érseknél teszi szóvá, hogy a dánok rigaiak területén járnak Jerwanban. András szerint Albert nekik adta Észtországot. Albert válaszában megerősíti, hogy korábban voltak itt a németek. A dán király magához hívja Albertet, aki inkább a pápához megy. Rudolf wendeni lovag viszont elmegy a dán királyhoz, megkapja Unganniát, Saccaliát és Livónia harmadát. A rigaiak is megegyeznek a Kardtestvérekkel, Észtország egyharmada az övék, egy harmad Alberté, egy harmad Hermané. Wieland és Jerwan új (el nem ismert) püspököt kap Andrástól.
- ↑ Henrik Livónia krónikája 1224 XXVIII:2 Észtország újabb felosztása. Hermané [észtek püspöke] Ungannia, a Milícia Testvéreié Saccalia. Rigáé a tengeri tartomány.
- ↑ Chris Parry: Swordbrothers in Livonia (75) (angol nyelven). (Hozzáférés: 2022. december 26.)
- ↑ Henrik Livónia krónikája 1213 XVII:5 De Volquin, a Krisztus Milíciájának nagymestere, akinek lovagtestvérei a kereskedőkkel jöttek fel a Dvinán, közbelépett. A nagymester és néhány lovag üldözte a litvánokat, hátulról támadta meg őket, és harcolt ellenük. A litvánok hercege és vénei elestek, megölték őket, sok férfi esett el velük. A többiek, akik az első sorokban voltak, elmenekültek és Uldewenét1 magukkal vitték. A meggyilkolt litván fejét utólag betudták Uldewene váltságdíjáért, hogy legalább a fej átvétele után a temetési szertartást pogány szokás szerint ivászattal ünnepelhessék meg.
- 1 Uldewene a németekkel szövetséges törzs véne.
- ↑ Henrik Livónia krónikája 1216 XX:(2) ... a rigaiak, a livonok és a lettek újra összeálltak Volquin nagymesterrel és testvéreivel és a zarándokokkal1, Theodorik [von Treiden, Leal püspöke] és a püspök embereivel is, és a sereggel, bár békésen, bementek Saccaliába, amelyet most megkereszteltek. Összehívták a tartomány véneit, és tanácsukra továbbmentek a többi észthez, a vének vezetőként szolgáltak. Boldogságos Szűz Mennybemenetele napján [aug. 15], érkeztek meg Harrien tartományba, amely Észtország közepén található. Az ott lakók szokása volt, hogy minden évben összegyűltek Raelában, hogy döntéseket hozzanak. Amikor megérkeztünk, felosztottuk seregünket az ország összes útja, faluja és tartománya között. Felégettünk és elpusztítottunk mindent, megöltünk minden férfit, foglyul ejtettük a nőket és a gyerekeket, és megszereztük a lovaikat és a sok nőt. Végre összegyűltünk Loal nagy falujában, amely egy patak mellett van e föld közepén. Három napig ott pihentünk, elpusztítottuk az egész földet körös-körül, és felmentünk a revaliak falvaiba. A negyedik napon egy falu mellett lecsaptak ránk, de kilencet elfogtunk, néhányat pedig megöltünk. A hadsereg rengeteg zsákmánnyal tért vissza, és számtalan marhát és juhot hoztak vissza.
- 1 Az északi keresztes hadjáratban résztvevők.
- ↑ Henrik Livónia krónikája 1216 Vlagyimir pszkovi király1 és a novgorodiak húszezres sereggel ostrom alá veszik Odenpäh erődjét. A védők, püspök emberei, Milícia Testvérei, zarándokok, észtek, tizenhét napig állják az ostromot. XX:7 A püspökök és a Milícia Testvérei, amikor meghallották, hogy embereiket ostrom alá vették, mintegy háromezer embert küldtek a segítségükre. Volquin, a milícia nagymestere vezetésével. Wendeni Berthold és Theodorik, a püspök testvére is együtt ment a livóniaiakkal, a lettekkel és néhány zarándokkal. A Restjerw-tóhoz értek, és találkoztak egy fiúval, aki az erődből jött. Felfogadták kalauznak, és hajnalban megérkeztek az erődhöz. Az oeselieket a jobb oldalon hagyva az oroszok felé nyomultak és harcoltak velük. Látva, hogy a[z orosz] hadsereg nagy és erős, az erőd felé fordultak. Mert az oroszok és az oeseliek körülbelül húszezren voltak; ekkora tömegtől elől bemenekültek az erődbe. A Milícia Testvérei közül néhány erős férfi, Constantine, Berthold és Heylas elesett, ahogy a [Albert] püspök háznépének egy része is. A többiek épségben beértek az erődbe. Az emberek és a lovak sokasága miatt éhínség volt, élelem- és szénahiány volt az erődben, és a lovak megették egymás farkát. Az orosz hadseregben is mindenből hiány volt, és a harc utáni harmadik napon tárgyalást kezdtek a németekkel.
- 1 Vlagyimir valójában pszkovi fejedelem volt.
- ↑ Henrik Livónia krónikája 1218 XXII:2-5 A németek Reval és Harrien ellen mennének, de kiderült, hogy az oroszok Ungannia és Livónia ellen készülnek. Az első összecsapást a németek és szövetségeseik nyerik, elragadják a novgorodiak zászlóját is. A menekülő kétezres orosz sereg egy pataknál védekező állást vesz fel. A német szövetségesek gyávák, alig kétszáz német veri vissza az átkelni akarók rohamait. Egész napos küzdelemben ötven orosz hal meg. A németek fontos győzelemként értékelik az összecsapást. Az oroszok a Riga felé tartó németeket követték Livóniába, és pusztítottak. Vlagyimir fia, Gerceslav egy másik sereggel ugyanezt teszi. Idumen plébániáját külön feldúlják. Volquin sereget szervez és az oroszok elé megy. Az oroszok a legkisebb wend erődöt sem tudják bevenni, ezért távoznak.
- ↑ Хрусталёв, Денис Григорьевич. Северные крестоносцы. Русь в борьбе за сферы влияния в восточной Прибалтике XII-XIII вв – Русь и Ливония. "Новые игроки": Тевтонский орден и монголы, 1233-1239 гг (orosz nyelven). Szentpétervár: Евразия, 210-223. o. (2018). ISBN 978-5-91852-183-0
Források[szerkesztés]
- ↑ Henrik Livónia krónikája: Henricus Lettus.szerk.: James A. Brundage: The Chronicle Of Henry Of Livonia (angol nyelven). New York: Columbia University Press. ISBN 978-0-231-12888-9. Hozzáférés ideje: 2022. október 31.
