II. Oszkár svéd király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Oszkár
King Oscar II of Sweden in uniform.png
II. Oszkár király egyenruhában

Svédország és Norvégia királya
Uralkodási ideje
1872. szeptember 18. – 1907. december 8. (Svédországban)
1872. szeptember 18.1905. október 26. (Norvégiában)
Koronázása
1873. május 12. (Svédországban)
1873. július 18. (Norvégiában)
Elődje XV. Károly (Svédországban)
IV. Károly (Norvégiában)
Utódja V. Gusztáv (Svédországban)
VII. Haakon (Norvégiában)
Életrajzi adatok
Uralkodóház Bernadotte-ház
Teljes neve Oskar Fredrik Bernadotte
Született
1829. január 21.
 Svédország, Stockholm
Elhunyt
1907. december 8. (78 évesen)
 Svédország, Stockholm
Nyughelye Riddarholmskyrkan
Házastársa Zsófia svéd királyné
Gyermekei V. Gusztáv svéd király (1858–1950)
Oszkár svéd királyi herceg (1859–1953)
Bernadotte Károly svéd királyi herceg (1861–1951)
Jenő svéd királyi herceg (1865–1947)
Édesapja I. Oszkár svéd király
Édesanyja Jozefina svéd királyné
Autograf, Oscar II, Nordisk familjebok.png
II. Oszkár aláírása

II. Oszkár (Stockholm, 1829. január 21.Stockholm, 1907. december 8.) 1873-tól 1907-ben bekövetkezett haláláig Svédország és 1905-ig Norvégia Bernadotte-házi királya. Belpolitikáját tekintve konzervatív volt, külpolitikájában kiállt a skandináv összefogás mellett és támogatta Poroszországot és Németországot abban a reményben, hogy szövetségest szerez Oroszországgal szemben. Németbarát politikája egészen az első világháborúig jellemezte az ország külpolitikáját. Hosszas politikai harc után 1905-ben le kellett mondania a norvég trónról.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1829-ben született a stockholmi királyi palotában, születésekor a Östergötland hercege címet kapta. Édesapja Oszkár svéd koronaherceg, a későbbi I. Oszkár svéd király, édesanyja Joséphine de Beauharnais, Itália alkirályának lánya volt. Szüleinek ő volt legidősebb gyermeke, testvérei:

Apja törvénytelen kapcsolataiból további három féltestvére született. Bár édesanyjuk katolikus volt, a házassági szerződés értelmében a gyermekeket evangélikus hitre nevelték. Nevelőik között volt a svéd filozófus, Christopher Jacob Boström és Otto Aubert norvég tanár. 11 évesen a haditengerészetnél kezdte pályáját és 1845 júliusában hadnagyi rangot kapott. Később az Uppsalai Egyetemen tanult, ahol kitűnt matematikai tudásával. Katonai éveiről nemcsak szakkönyvet írt (Om skärgardsflottans debarkeringstrupper och Förslag till exercisreglemente för K. Maj:ts landstigningstrupper), de verseket is, melyek 1858-ban jelentek meg Oscar Fredrik álnév alatt (Ur svenska flottans minnen - A svéd hajóhad emlékezete), mellyel a Svéd Akadémia második díját nyerte el.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bátyja, XV. Károly 1872. szeptember 18-án bekövetkezett halála után került a svéd trónra. Svéd királlyá 1873. május 12-én koronázták a stockholmi Szent Miklós-templomban, norvég királlyá pedig július 18-án a trondheimi Nidarosi katedrálisban.

Sokat tett a hajóhad és a hadsereg újjászervezéséért, az adóügy és a közigazgatás javításáért. Hosszas küzdelmek után sikerült elfogadtatnia a honvédelmi reformot, melyet a katonai kihívásoktól idegenkedő kamarilla ellenzett. Sor került a flotta fejlesztésére és várépítések valósultak meg.

1873-ban Oszkár engedett a Stortingnak és lemondott az norvég helytartók kinevezéséről (a norvégok a királyt csak a svédek királyának ismerték el és az ország önkormányzatának csorbítását látták abban, hogy a király nevezi ki a helytartót). 1874-ben megalakult a svéd-norvég vámszövetség, majd 1875-ben a skandináv érmeegyezmény.

Vétóháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1880-as évektől kezdve folyamatos összetűzésben állt a norvégokkal az alkotmány megújításának kérdésében. Miután a király harmadszor is elutasította a reformjavaslatot, a norvég Storting kijelentette, hogy a határozat a király szentesítése nélkül is törvényerővel bír (1880. június 9.), vagyis a királynak nincs korlátlan vétójoga. Erre Stang norvég kormányfő lemondott. Utóda a szintén konzervatív Christian August Selmer lett. Kormányzása alatt tovább romlott a két állam viszonya. 1883-ban a Storting azzal vádolta a kormánytagokat, hogy nem hajtották végre a 1880-as határozatokat. A törvényszék 1884 márciusában lemondatta és pénzbüntetésre ítélte a kormánytagokat. A király nem erősítette meg az ítéletet, viszont elfogadta Selmer lemondását (1884. június 26.). A Schweigard vezette átmeneti kormány (Áprilisi kormány) után Sverdrupot nevezte ki az ország élére, aki a választójog kiszélesítésével és a hadsereg reformjával új vívmányokat szerzett Norvégiának.

Az 1888‑as szavazások után Sverdrup 1889 júliusában beadta lemondását. A soron következő kormányt Emil Stang vezette. 1891 márciusában újabb kormányváltásra került sor, az új kormányfő Johannes Steen lett. Amikor a Storting 1892 márciusában megszavazta Norvégia önálló konzuli képviseletét, a király nem szentesítette. A kormány lemondott, amit a király szintén nem fogadott el. Közben a svéd kormány folyamatosan tiltakozott a perszonálunió egyoldalú felbontása ellen. A Steen vezette kormány 1893 márciusában visszalépett, helyére újra Stang került, csökkentette a király és a trónörökös udvartartásának költségvetését és felmondta a közös képviseletet 1895-re.

1895-ben újabb választásokat írtak ki, Stangot pedig Hagerup váltotta a miniszteri székben. Az új kormányban felmerült az önálló norvég lobogó gondolata és nem ment bele az udvartartás költségvetésének felemelésébe. Ez a kormány is lemondott. 1898. februárjában ismét Steen állt a kormány élére. Ugyanebben az évben feloszlott a svéd-norvég bizottság, ami 1895 novembere óta tanácskozott a közös ügyekben, de eredménytelenül. 1898. április 21-én a Storting törvénybe iktatta az általános választójogot (amit 1913-ig csak férfiak gyakorolhattak) és megszavazták az önálló norvég kereskedelmi lobogót. Végül 1899. október 11-én a svéd országgyűlés is elfogadta a lobogót.

1902. április 16‑án Steen lemondott, mert a kormánypárton belül nem volt egységes álláspont az unióval kapcsolatban. Helyére a liberális párti Blehr került, aki hajlandó lett volna megegyezni Svédországgal, s a közvélemény is őt támogatta. Az 1903-as választások után azonban Blehr lemondott és helyére újra Hagerup került.

Az új kormány elkezdte a különálló konzulátusok felállítását, de az orosz-japán háború miatt megerősödött a svédellenesség, így 1905. márciusában Hagerup is visszalépett. Az új miniszter Michelsen és kormánya felkészült az unió akár erőszakos felbontására is. A Storting megszavazta a külön konzulátusokat, de Oszkár nem szentesítette, erre Michelsen lemondott, de a király nem fogadta el a lemondását.

1905. június 7-én a Storting kimondta a király trónfosztását és a Svédországgal való unió felbontását. A svéd kormány tiltakozott és népszavazásra kívánta bocsátani az unió kérdését. A norvég nép augusztus 13-án megszavazta az unió felbontását és a norvég kormány felajánlotta az ügy békés rendezését. A kormányok megbízottai Karlstadtban gyűltek össze. A svéd fél a határerődök lebontását követelte, a norvégok szeptember 23-án beleegyeztek. Norvégia október 9-én, Svédország október 13-án fogadta el a karlstadti határozatot. Norvégia hosszas küzdelem után független lett. Oszkár maga és családja nevében lemondott a norvég trónról.

Norvégia trónjára ekkor a dán király fia - egyben a svéd király unokahúgának fia (XV. Károly Lujza nevű lányának fia) - VII. Haakon került.

Tudós, művész[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írásai közül az Adalékok Svédország hadtörténetéhez 1711-1713 (Stockholm, 1859-1865. 3. kötet); Történeti tudósítások a svéd-norvég hadsereg ezredeiről, csapattesteiről és hajóhadáról (Stockholm, 1870); XII. Károly (Stockholm, 1868) című írásait érdemes megemlíteni. Lefordította Johann Gottfried Herder Cid-jét és Goethe Tasso c. művét. Munkája elismeréseként a lundi egyetem 1868‑ban bölcsészdoktori címmel tisztelte meg. Versei, köztük a Húsvéti himnusz a mai napig jól ismertek a skandináv országokban. Műveinek összkiadása (Samlade skrittor) 1905-ben jelent meg Stockholmban.

1881-ben ő alapította oslói kastélya közelében az első szabadtéri múzeumot. Oszkár, a színház szerelmeseként Ibsen Kísértetek című művéről csak annyit mondott, hogy nem sikerült túl jól. Haldoklása közben azt kérte, hogy halála esetén a színházakat a gyász miatt ne zárják be - kérését tiszteletben tartották. Oszkárt érdekelte a sarkvidék is, ezért sok expedíciót támogatott anyagilag.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Építőanyagot ajándékozott a magyar Országház építéséhez.
  • A svéd filmművészet egyik legelső darabja, Oszkárt örökíti meg 1897. május 15-én, amint megérkezik a jubileumi kiállítás megnyitására (A felvételt G. Promio készítette).[1]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1857. június 6-án házasságot kötött Zsófia nassaui hercegnővel (18361913), Vilmos nassaui herceg (17921839) és második felesége, Paulina nassaui hercegné (18101856) legfiatalabb lányával. Házasságukból négy fiú született:

Sok pletyka keringett arról, hogy törvénytelen gyermekei is vannak, de ő sosem ismerte ezt el. Szeretőjétől, Marie Fribergtől a királyi Opera énekesnőjétől két törvénytelen gyermeke született.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Új Film Lexikon L-Z, 487.old
  • Révai lexikon
  • A Pallas nagy lexikona
  • Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001
  • Krónika Kézikönyv: Európa 2001
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Oszkár svéd király témájú médiaállományokat.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
XV. Károly
Svédország uralkodója
1872 – 1907
A Svéd Királyság címere
Következő uralkodó:
V. Gusztáv
Előző uralkodó:
IV. Károly
Norvégia uralkodója
1872 – 1905
A Norvég Királyság címere
Következő uralkodó:
VII. Haakon