I. Justinus bizánci császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Justinus
Tremissis-Justin I-sb0058.jpg
Justinus aranypénze

Bizánci császár
Uralkodási ideje
518. július 9.527. augusztus 1.
Elődje I. Anastasius
Utódja I. Justinianus
Életrajzi adatok
Teljes neve Flavius Iustinus
Született 453
Bederiana (ma Niš, Szerbia)
Elhunyt 527. augusztus 1. (74 évesen)
Házastársa Euphemia

I. Justinus, görögösen Jusztinosz (453527. augusztus 1.), (uralkodott 518. július 9.527. augusztus 1.) bizánci császár, I. Anastasius utódja volt. Már a korabeli történetírók is mindössze I. Justinianus súlytalan elődjének és bábjának tekintették, azonban nem szabad elfelednünk, hogy ha Justinus nem járja be a maga útját, Justinianus sosem került volna trónra.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Feltehetően Tauresium faluban született, a mai Nis (akkoriban Naisszosz, Naissus) város közelében, Dardania provinciában, Dacia diocesisben, Illyricum praefecturában alacsony sorban az 5. század közepén. A Balkánt akkoriban a hunok (447), később a keleti gótok dúlták, mígnem I. Leó békét nem kötött ez utóbbiakkal 461-ben. Justinus ekkortájt indulhatott Konstantinápolyba két társával szerencsét próbálni. Ha nem is egyhamar, de a siker nem maradt el. A fiatalember csatlakozott az újonnan felállított testőrgárdához, melynek – jó kapcsolatok híján – saját tehetsége révén a parancsnoka lett. Nem volt ez másként 518-ban sem, amikor Anastasius császár elhunyt.

A legenda szerint Anastasius nem tudta eldönteni, hogy melyik unokaöccse örökölje a trónt a három közül, és még egy rafinált csellel sem sikerült dűlőre jutnia. (Három fekhelyet készíttetett egy szobába, és az egyiket kijelölte, hogy amelyik unokaöccse arra ül, az lesz jövendő uralkodó. Mikor a három rokon megérkezett, senki sem ült arra a bútorra, mert ketten megosztoztak egy másikon.) Így – a hagyomány szerint – a császár Istenhez imádkozott, majd kijelentette, hogy az lesz a császár, aki másnap először lép a szobájába. Ez az illető pedig Justinus volt. Valójában csak Anastasius halála után dőlt el, hogy az idős tiszt nyeri el a trónt.

Justinus felesége, Euphemia azelőtt Justinus rabszolgája volt, és trónra lépése előtt Lupicinának hívták. Gyermekük nem született.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A trón megszilárdítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A valóságban Justinus az alábbi módon emelkedett trónra: a Hippodromban összehívott nép elunta az előkelők tanácskozását a palotában, és türelmetlenkedni kezdett. A zúgolódás megrémítette az udvaroncokat, akik az eleinte számításba nem jövő Justinust tették meg végül uralkodónak, lévén tapasztalt katonatiszt, de ekkoriban parancsnoki teendői a keleti hadszíntérhez kötötték.

518. augusztus 1-jén Justinus levelet írt Hormisdas pápának, bejelentve megválasztását és azt is, hogy mindez saját akarata ellenére történt. Ióannész Malalasz azonban megőrzött egy olyan hagyományt, miszerint valójában törekedett arra, hogy császárrá koronázzák: Amantius kamarás eszerint saját jelöltje, Theocritus számára úgy gyűjtött volna támogatást, hogy megkérte az idős, alacsony sorból származó Justinust arra, hogy nagyobb összegeket osszon szét az előkelők között. Justinus azonban a saját bázisának növelésére használta fel a kapott pénzt, és nem sokkal megválasztása után kivégeztette Amantiust és Theocritust.

Megválasztása után minden egyes katonának fizetett egy font ezüstöt és 5 nomismatát – I. Leó és Anastasius nyomdokait követve.

Justinianus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Járatlan lévén az államügyekben, Justinus tehetséges tanácsadókkal vette magát körül. Közülük is kiemelkedett Flavius Petrus Sabbatius, a császár unokaöccse, fogadott fia és utódja I. Justinianus néven. Prokopiosz történetíró közlései alapján szokás azt mondani, hogy Justinianus uralkodott elődje helyett – sőt, a történetíró 518-tól számítja Justinianus uralmát, és még elődjének épületeit is a nagy utódnak tulajdonítja. Hogy az örökbefogadás mikor történt, az kérdéses, de valószínűleg valamikor Justinus megkoronázása táján. Ezt onnan lehet tudni, hogy csak az első consuli diptichonon maradt fenn eredeti neve, mindenhol másutt az adoptálás után felvett Justinianus név látható.

521-ben a császár által patríciusi rangra emelt Justinianus töltötte be a consuli hivatalt. Talán Vitalianus 520-as meggyilkolásában is szerepet játszott a hatalomvágyó ifjú. Justinus két másik unokaöccse, Germanus és Boraides nem vett részt a hatalmi harcban. Justinianus feltehetően felelős volt a Justinus uralkodása alatt zajló utcai harcokban a Hippodrom Zöld és Kék pártja között, amely ellehetetlenítette a közbiztonságot. Justinianus a Kékeket támogatta, ám amikor 524-525-ben megbetegedett, Justinus is értesült a fokozódó rendbontásról. Theodotus Colocynthius városparancsnokot bízta meg a rendcsinálással, aki ennek vasszigorral tett eleget. Bosszúból Justinianus felépülése után áthelyezték Jeruzsálembe.

Ugyanekkor, 525-ben vette feleségül Justinianus a hű, vasakaratú politikusnak bizonyuló Theodorát. A korábbi színésznővel kötött házasságot, amit Euphemia bizánci császárné is ellenzett, Justinus 524-ben tette lehetővé az addigi törvények megváltoztatásával.

Idős korára Justinus mindinkább energikus unokaöccse hatása alá került, akit 527. április 1-jén társcsászárává – azaz örökösévé – nevezett ki. A nemsokára feleségével együtt megkoronázott fiatalember azonban kezdettől fogva a kezében tartotta a gyeplőt.

Vallásügyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Justinianus mereven elhatárolódott elődje monofizitizmusától. Első lépésként a fővárosba hívatta a Dobrudzsa területén bujkáló Vitalianust, aki 513-ban fellázadva igencsak megszorongatta Anastasius hadait. 520-ban Vitalianus lett a consul, és nagy befolyással rendelkezett az ügyek folyása felett – azonban még ebben az évben meggyilkolták. A monofizita keleti tartományokban kemény megtorlások kezdődtek. Az eretnek tan fő ideológusa, Severus antiochiai pátriárka Alexandriában, III. Timotheus pátriárkánál keresett menedéket. Egyiptom ugyanis már 451, a khalkédóni zsinat óta a monofizitizmus fellegvára volt – a császár pedig meg sem próbálkozott a felelősségre vonás ide történő kiterjesztésével.

518. július 20-án Konstantinápolyban zsinatot hívtak össze a környékbeli püspökök részvételével, ahova a pápát is meghívták. Hormisdas legátusokat küldött, akik követelték Akakiosz hajdani konstantinápolyi pátriárka, a Henótikon szerzőjének és összes utódjának kiátkozását, sőt Zénón és I. Anastasius császárokét is. A pápai libellust 519. március 28-án írták alá a császár, a főpapok és a senatus jelenlétében. Az akakioszi egyházszakadás véget ért harminc év után. A bizánci katonákat is feleskették az ortodoxiára, az esküt megtagadókat megfosztották különféle juttatásaiktól.

Hormisdas azonban túl messzire ment: rendelkezése alapján gyakorlatilag minden 484 után hivatalba lépett papot ki kellett volna átkozni. Thesszaloniké püspöke tagadta meg elsőként a deklaráció aláírását, és mindenhonnan elégedetlenség hangjai hallatszottak. Justinus ekkor rugalmasabb valláspolitikába kezdett, természetesen továbbra is a Khalkédónban megszabott keretek között. A monofiziták üldözése is alábbhagyott Vitalianus 520-as halálát követően – ellenben az uralkodó nagyobb hangsúlyt helyezett az ariánusok elleni küzdelemre.

A sors iróniájaként 525-ben Hormisdas utódja, I. János pápa maga érkezett Konstantinápolyba, hogy közbenjárjon az üldözések mérsékléséért. Ezt nem jószántából tette: az Itália területét magában foglaló Keleti Gót Királyság vezetője, Nagy Theoderich azzal, hogy a katolikusok üldözésével fenyegetőzött, szerette volna elérni az arianizmus, az osztrogótok zöme által követett vallás elfogadását. Bár Justinus melegen fogadta a pápát, aki az alkalmat megragadva megkoronázta, számottevően nem változtatott politikáján. Uralkodása vége felé, amikor már nagyon öreg és beteg volt, Justinus helyett Justinianus vette át a tényleges irányítást, és ismét szigorított az eretnekség elleni intézkedéseken.

A Keleti Gót Királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy meggyőződéses ortodox császár trónra lépése, aki a szkizma megszüntetésével megszilárdította támogatottságát Itália népében, kellemetlenül érintette a Keleti Gót Királyságot. Theoderich igyekezett maga is jó viszonyt ápolni Justinianusszal, hogy garantálja királysága biztonságát. Justinus pozitívan válaszolt: 519-ben a gót király vejét, Eutharichot gót rítus szerint adoptálta és a gótok közül elsőként consullá tette. Ezzel nem csak a két ország kapcsolatán javított, hanem Eutharich örökös voltát is elismerte – a gót herceg azonban 522-ben meghalt, és csak egy kiskorú fiút hagyott maga után, az 518-ban született Athalarichot. 523 után Justinus elrendelte az ariánusok üldözését, ami szintén azzal fenyegetett, hogy átterjed Itáliára, ahol a gót arisztokrácia elenyésző kisebbségben volt a római népességgel szemben.

524-ben Theoderich kivégeztette a Konstantinápollyal való együttműködéssel, árulással vádolt miniszterét, Boethiust, a középkorban oly népszerű filozófust. János pápa 525-ös utazása, amely nem vezetett eredményre az ariánusüldözés ügyében, csak rontott a helyzeten. János nem sokkal ezután meghalt – talán éppen a gót király haragjának esett áldozatul. Utódja, IV. Félix Theoderich beleegyezésével lépett trónra, aki azonban hamarosan elhunyt (526. augusztus 30.). Utolsó éveiben unokaöccse, Hilderich vandál király, a katolikusok támogatója ellen tervezett hadjáratot indítani, ami tovább rontott volna a Bizánccal kiépített kapcsolatokon.

A keleti határ[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti határon Lazica kicsiny királysága – az antik Kolkhisz, ahol állítólag az aranygyapjút őrizték – már hosszú idő óta az Újperzsa Birodalom vazallusa volt, noha lakói a kereszténységet vallották. 522-ben aztán Tzath királyuk nem Perzsiába ment, hogy megkoronázzák, hanem Konstantinápolyba, kérve Justinustól királyként való elismerését és megkeresztelését. A császár szívélyes fogadtatásban részesítette Tzathot, és egy udvarbéli hölggyel házasította össze. A Szászánida Kawad király nem tudott azonnal reagálni, de végül tárgyalni kezdett az Észak-Kaukázusban élő, Zilbigi vezette szabir hunokkal. Zilbigi Justinusszal is egyezkedni akart, ám az elárulta Kawadnak, aki lemészárolta a hun vezért és mintegy 20,000 harcosát.

A perzsa királyra nagy hatással volt Justinus nagylelkűsége, és a császárhoz fordult örökösödési problémái megoldásának reményében. Legidősebb, trónra jogosult fia a radikális mazdakiták támogatója volt, ezért nem akarta, hogy trónra kerüljön. Második fia félszemű, ezért hivatalosan alkalmatlan volt, bár kiváló hadvezérnek bizonyult, és sokan támogatták. Kavad ugyanis harmadik vagy negyedik fiát, Khusrót szerette volna örökösének látni, ezért örökbe fogadtatta Justinusszal. Ő, bár támogatta a javaslatot, végül elállt tőle, mert ha római jog szerint fogadja örökbe a perzsa örököst, akkor az a konstantinápolyi trónra is jogosult lett volna – a perzsa diplomácia viszont a barbár rítus szerinti örökbefogadást nem fogadta el. A béke lehetősége odaveszett.

Kawad nemsokára megtámadta Iberia kicsiny, keresztény kaukázusi királyságát (a mai Grúzia), amit Justinus a boszporoszi hunok segítségével kívánt megvédeni, ám sikertelenül. Iberia uralkodója elmenekült, az ország pedig elvesztette függetlenségét, Justinus pedig presztízsveszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Az 526-os ellencsapás Persarmeniában (Armenia Maior perzsa ellenőrzés alatt álló részén) és Mezopotámiában nem vezetett semmiféle eredményre. Ezek kezdeményezője valószínűleg már Justininanus volt.

Dél-Arábia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Himjár, a mai Jemen területén fekvő, gazdag kulturális tradíciókkal bíró terület arab és délarab lakói körében mind a pogányság, mind a kereszténység, mind a judaizmus képviseltette magát. 523 októberében egy bizonyos Dzú Nuvász (Fürtös), más forrásokban Maszruk nevű, zsidó vallású arab vette át a hatalmat, és véres keresztényüldözésbe kezdett. Ela Atzheba (görög forrásokban Elesboas vagy Hellesthaeus sőt olykor Kaleb) abesszíniai király csapatokkal kívánta segíteni a keresztényeket, azonban hajókra volt szüksége. Az alexandriai Timotheus pátriárkán keresztül vette fel a kapcsolatot Justinusszal, aki – bár mind az abesszin király, mind Timotheus monofizita volt – a kereszténység védelmében flottát küldött. Ela Atzheba végül megdöntötte Dzú Nuvász hatalmát, és keresztény királyságot hozott létre a térségben, amit hosszas forrongás után 570-572 között a perzsák foglaltak el.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődei:
Probus Magnus
és
Consul
519
Kollégája:
Eutharicus Cillica
SPQR
Utódai:
Flavius Rusticius
és
Flavius Vitalinus
Elődei:
Anicius Maximus
és
Consul
524
Kollégája:
Venantius Opilio
SPQR
Utódai:
Anicius Probus
és
Philoxenus Soterichus
Előző uralkodó:
I. Anastasius
Bizánci császár
518-527
A Palaiologoszok címere
Következő uralkodó:
I. Justinianus