Szerkesztő:Kuglófember/próbalap

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A hun–magyar rokonság kérdése számos szempontból értelmezhető. A rokonság ugyanis vonatkozhat magára a népre (a történeti forrásokban megőrzött hagyományra, illetve a nép genetikai összetételére), a nép által beszélt nyelvre, vagy az általa képviselt kultúrárára is (ezek alapján lehet vizsgálni a hagyománybéli, genetikai, nyelvi, kulturális rokonságot). A kérdéssel így különböző tudományágak foglalkoznak: ezek közé tartozik a történettudomány, a genetika, a régészet, a nyelvészet, valamint a néprajz is. Ezen tudományterületek képviselői (mivel a rokonság fogalmát másképpen határozzák meg, ráadásul más szempontok alapján is dolgoznak) akár ellentétes eredményekre is juthatnak, de az is előfordul, hogy még egy tudományágon belül sincs egyetértés. A rokonság az említett tudományágak definíciói közül bármelyiket takarhatja, vagy akár ezek közül egyszerre többet is, érdemes tehát a különböző szempontokat szétválasztva tárgyalni.

A rokonság a népek vonatkozásában értelmezve jelentheti két nép közös származását, keveredését (pl. szövetségi viszony során), az egyik nép egy részének beolvadását a másik nép őseinek egy része közé, így akár egyfajta folytonosságot is, amit egyesek azonosságként értelmeznek. A hunoknak nevezett csoportosulás szintén jelentheti szűkebb értelemben az európai hunokat (Attila hun király népét), tágabb értelemben pedig a hun törzsszövetség részét képező, valószínűleg nyelvileg és genetikailag is heterogén népcsoportokat is. A hunok és a magyarok közös származásának elmélete a hun-magyar rokonság egyik lehetséges és talán legelterjedtebb értelmezése. A közös származásnak a közvélemény egy részében ma is elterjedt tudata a középkorra visszanyúló hagyomány, ami különösen elterjedt a magyar társadalmi tudatban és az irodalomban a 19. században. Seregnyi külföldi forrás egy népnek tekinti a hunokat, az avarokat és a magyarokat, s a középkori magyar krónikák szintén a hunoktól származtatják népünket, habár számos történész szerint a hagyomány csak a 12. század körül, külföldről jutott el Magyarországra.

A nyelvtudomány fejlődésével, a finnugor nyelvrokonság felfedezésével és dokumentálásával, valamint a történetírás forráskritikai módszereinek megjelenésével és megerősödésével a 19. század második felétől elkezdődött a hun–magyar rokonság elméletének kritikai felülvizsgálata, főleg Hunfalvy Pál munkássága révén. Abban az időben még úgy gondolták, hogy a finnugor nyelvrokonság a rokon nyelveket beszélő népek közös származására is utal, és ez ellentmondott volna a máig ismeretlen, de akkoriban leginkább török nyelvűnek tartott hunokkal való rokonságnak, továbbá a közös származásnak is. A finnugor nyelvrokonság mellett azonban felmerült a magyar nyelv és a török nyelvek közötti nyelvrokonság lehetősége is. Az indulatoktól sem mentes ugor-török háború néven elhíresült vita során a finnugor nyelvrokonság kizárólagosságát támogató, és a török rokonságot elutasító "ugor" oldal (ennek egyik legjelentősebb képviselője Hunfalvy Pál volt), valamint a magyar nyelv kettős, uráli (finnugor) és altaji rokonsága mellett érvelő "török" oldal állt szemben egymással (ennek egyik legjelentősebb képviselője Vámbéry Ármin volt). A finnugor nyelvrokonságot a török oldal sem vitatta, így az (és vele együtt az akkor a nyelvrokonságból következőnek tartott finnugor származás) viszonylag hamar széles körű tudományos elfogadottságra tett szert.

A magyar millenniumra Szilágyi Sándor főszerkesztő vezetésével készült reprezentatív történelmi összefoglaló munka, a tíz kötetes A magyar nemzet története már nem tartotta tudományosan bizonyíthatónak a magyarság hun eredetét. A 20. században is ez a nézet volt a legelterjedtebb. Mára a legtöbb nyelvész egyetért abban, hogy a finnugor rokonság pusztán nyelvrokonságot jelent, így semmilyen az szempontból nem mond ellent a máig ismeretlen (és így nem feltétlenül török) nyelvű hunokkal való rokonságnak, de még a magyarok esetleges hun származásának sem. A képet tovább árnyalja, hogy az ugor-török háború elhalkulása (de lényegében lezáratlanul maradása) után még sokáig, egészen az 1960-as évekig széles körben elfogadott volt az urál-altaji nyelvcsalád létezése, mára pedig már ennél nagyobb makrocsaládok, így pl. az eurázsiai vagy az ennél is tágabb nosztratikus nyelvcsalád létezése mellett is érvelnek egyes nyelvészek.

A genetika fejlődésével a hun–magyar rokonság kérdése új vizsgálati lehetőséget kapott. Már az első ilyen vizsgálatok kimutatták azt a korabeli leírásokból egyébként addig is nyilvánvaló tényt, hogy a honfoglaló magyarok embertanilag távol álltak a többi, finnugor nyelvet beszélő néptől (bár ugyancsak ezek a vizsgálatok tették nyilvánvalóvá, hogy a mai magyarság genetikailag már teljesen elszakadt a honfoglaló magyarságtól, és gyakorlatilag asszimilálódott a környező kelet-közép-európai népekhez). Neparáczki Endre 2017-es PhD dolgozata pedig a honfoglalók genetikai vizsgálata alapján egyenesen bizonyítottnak tekinti nem csak a hun–magyar rokonságot, hanem a kettős honfoglalás elméletét és számos más, eddig erősen vitatott magyar őstörténeti kérdést. Neparáczki Endre disszertációjával kapcsolatban Klima László, illetve Bálint Csanád is kritikákat fogalmazott meg, ennek ellenére a szerzők később magas presztízsű nemzetközi, kollegiális lektorálású folyóiratban is publikálni tudták eredményeiket, lényegében hasonló következtetésekkel. A genetikai vizsgálatok mindenképpen hozzájárulhatnak majd egy új, a tudományos főáramlat képviselői által elfogadott szintézis kialakításához a témakörben.

Az új szintézis felé mutat Romsics Ignác 2017-es nagy összefoglaló munkája Magyarország történetéről, amiben a magyar származásra vonatkozó elméletek áttekintése során lényegében amellett teszi le a voksát, hogy az ősmagyarság törökös műveltségű nép volt, amely finnugor nyelvét a közelében, vele évszázadokon át szimbiózisban élő voguloktól és osztjákoktól nyelvcsere útján szerezhette. Szintén feloldhatja a látszólagos ellentmondást a leginkább Sándor Klára által képviselt magyar-török kétnyelvűség elmélete, továbbá a főleg külföldi nyelvészek által képviselt makrocsaládok elmélete is.

A jelenleg rendelkezésre álló ismeretek alapján tehát úgy tűnik, hogy a finnugor nyelvű népek és a magyarok közötti nyelvrokonság ellenére a honfoglaló magyarok genetikailag és kulturálisan is sokkal inkább a hunoknak nevezett csoportosulással, mint a finnugor nyelvű népekkel mutatnak rokonságot, az pedig vita tárgyát képezi, hogy a magyar krónikákban megörökített hagyomány a nép saját hagyományából vagy külföldről eredeztethető-e.

A hun–magyar rokonság eszmetörténete[szerkesztés]

A magyar nemesség gondolatvilágát a 19. század utolsó harmadáig uralta a hun eredet tudata.[1]

A legelső magyar krónikának, Anonymus alapvetően szépirodalmi alkotásának, a Gesta Hungarorumnak rövid őstörténeti bevezetőjében jelent meg először forrásainkban a pogány múlt pozitív ábrázolása. Valószínűleg tőle tudták meg a domonkos szerzetesek az 1230-as években, hogy az őshazában még él egy magyar néptöredék.[2] Anonymus Attila leszármazottjának tartotta Álmost és Árpádot. A székelyekről pedig azt írta, hogy mielőtt csatlakoztak volna a magyarokhoz „Attila király népe voltak”. Anonymus tehát a székelyek hajdani uralkodójává is megtette Attilát, s ekképpen teremtette meg a kapcsolatot a hunokkal.

Az Attila név azonban e helyen alkalmasint nem az európai hunok fejedelmére vonatkozik, hanem az avarok egyik nagyurára, kit VII. Kónsztantinosz, bizánci császár is említ (28. szakasz): „Attila (Αττιλα), az avarok királya”.[3] Amikor középkori forrásaink Attiláról, Attila kardjáról stb. beszélnek, alighanem az avarok urára, kardjára stb. hivatkoznak.

Anonymus munkásságát Ákos nembeli Ákos mester folytatta. Ő korának felemelkedő főnemesi családjainak dicső múltjára helyezte a hangsúlyt a magyar kalandozások korát visszaidéző történeteiben.[2]

Kézai Simon az utókor által Gesta Hunnorum et Hungarorumnak nevezett munkájában a korábbiaknál sokkal részletesebben foglalkozik az őstörténettel, és a dicső múlt fényét kiterjeszti az egész nemességre, a nemesi nemzetre. Tulajdonképpen ő foglalta össze először – vagy teremtette meg – a hun származás tudatát. Ezzel kapcsolatban a történészek körében az egyik legfontosabb vitakérdés, hogy a hunokról Kézai által írott regéknek volt-e alapja a kor népi mondáiban, vagy az egészében a saját alkotása volt.[1] Kézai munkájában a magyarok történetének középkori szokás szerint bibliai környezetbe helyezi, majd a csodaszarvas legendájának kifejtésével áthelyezi a történetet Szkítiába. Ezután ismerteti a hunok, mint a magyarok elődeinek és felmenőinek történetét. Munkája irodalmi alkotás, nem történészi dolgozat, mondanivalójának kidomborítása érdekében számos helyen eltér akár az általa is ismerhetett személyek és események valóságától.[4] A csodaszarvas mondája nem hun kori motívum, hanem a magyarság eredetmondája, amely több más sztyeppei népnél is hasonló alakban maradt fenn.[5] A Hunor-Magor testvérpár első tagjának nevében a hun-magyar rokonságot elvető kutatók nem a hun, hanem az onogur népnév megszemélyesített változatát látják, ami csak Kézai Simon révén nyerte el a hunokra utaló alakot. Szerintük Csaba királyfi történetében sem az 5. századra vagy az avarokra visszavezethető motívum maradt fenn, ugyanis ilyen nevű Attila-fiút nem említenek a korszak forrásai, hanem valószínűleg 10. századi magyar vagy székely hagyományról van szó.[5] Kézai a kunokkal barátkozó IV. László magyar király uralkodása alatt, udvari papként írta művét. A hun-magyar rokonságot elvető történészek szerint természetes, hogy a kor politikai fejleményeit figyelembe vette és kidomborította keleti és pogány befolyást, ez népszerű lett a korabeli nemesség körében, amely így nagy hatalmú ősökre tett szert.[5] Hóman Bálint nem ért egyet ezzel az állásponttal: szerinte a középkori, keresztény Magyarországon nem lett volna értelme a magyar népet önkényesen valamely idegen, pogány néptől származtatni [6].

Kézai hun vonatkozású szövegét kibővítették a 14. századi magyar krónikák szerkesztői, s hasonló tartalmú szöveg jelent meg Thuróczi János 15. századi krónikájában is.

Pray György 1774-ben Bécsben megjelent Dissertationes Historico-Criticæ In Annales Veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum (Történeti-felülvizsgálati értekezés a hunok, avarok és magyarok ősi éveiről) című könyvében írta meg a hunok, avarok és magyarok őstörténetének első tudományos igényű történeti összefoglalóját. Munkájához felhasználta az akkoriban ismert valamennyi forrást. Ebben a hun–avar–magyar folytonosság hagyományos elméletét azzal egészítette ki, hogy a hunok Európába vonulása után a magyarok azonosnak tekinthetők a kínai évkönyvekben emlegetett turkokkal.[7]

A hun–magyar rokonság elméletének felülvizsgálata a finnugor nyelvrokonság felfedezésével és dokumentálásával, valamint a történetírás forráskritikai módszereinek megjelenésével és megerősödésével kezdődött el a 19. század második felétől, főleg Hunfalvy Pál munkássága révén. Hunfalvy idejében még úgy gondolták, hogy a nyelvrokonság a rokon nyelveket beszélő népek rokonságára és közös származására is utal (és ez ellentmondott volna a máig ismeretlen, de akkoriban leginkább török nyelvűnek tartott hunokkal való rokonságnak, illetve a magyarok és a hunok közös származásának), ma azonban e nézetet, általában, már nem fogadják el. A hunok és a magyarok közös származása a – a finnugor nyelvészet eredményei alapján meghatározott – uráli vagy finnugor őshazából, továbbá egy úgynevezett uráli vagy finnugor ősnéptől való származtatás elméletével, valamint az ez alapján levezetett vándorlási útvonallal és annak időpontjaival is nehezen volt egyeztethető. Ennek kapcsán a kutatók a hun-magyar rokonságot egyre inkább megkérdőjelezték. A magyar történészek főáramlatában a 19. század végére az a vélemény jutott túlsúlyra, hogy a hun származás elmélete nem állja meg a helyét. A magyar millenniumra Szilágyi Sándor főszerkesztő vezetésével készült reprezentatív történelmi összefoglaló munka, a tíz kötetes A magyar nemzet története már nem tartotta tudományosan bizonyíthatónak a magyarság hun eredetét.[8]

A hun-magyar rokonságról és a finnugor nyelvrokonságról szóló vita a magyar tudományos és közéletben a 20. században, valamint természetesen a 21. század elején is tovább folyt. A kutatók jelentős része határozottan tagadta e rokonság tényét és az arra épülő elméleteket, többek között Györffy György, Szűcs Jenő, Ligeti Lajos, Németh Gyula,[m 1] Harmatta János, Fodor István,[m 2]. A Kristó Gyula által szerkesztett, és 1994-ben kiadott akadémiai Korai magyar történeti lexikon vonatkozó szócikke[5] szerint a hun-magyar rokonság elmélete középkori, politikai célokból megteremtett, valószínűleg külföldi eredetű elmélet, amely a magyarok európai megjelenése, és különösen a kalandozások nyomán, a két nép hasonló harcmodora és a nyugat-európai lakosságra mért súlyos csapásaik nyomán jelent meg a korabeli nyugat-európai gondolkodásban és elsősorban német földön bontakozott ki. Innen jutott el aztán a 12. századtól Magyarországra, és nem a dinasztia vagy a nép saját hagyományaiból táplálkozott. Az Árpád-ház ilyen jellegű hagyományának a hiányára utaltat maga a turul-monda is, amely totemisztikus eredetmondaként Álmos anyja és egy turulmadár nászából származtatta Álmost, a dinasztia alapítóját. Róna-Tas András szerint viszont már az Árpád-kor elején is létezett a hagyomány, de csak legitimációs okokból.[m 3]

Számos szakember szerint viszont a korabeli magyar kútfők hiányára hivatkozva a hagyomány létezését nem lehet egyértelműen kizárni. Hóman Bálint szerint a középkori magyar krónikások nem is ismerték azokat a külföldi forrásokat, amelyekben a hun-magyar azonosság gondolatát megtalálhatták volna.[m 4] László Gyula, Dümmerth Dezső, Balás Gábor, Király Péter, Makkay János [9][m 5], Bakay Kornél, Szabados György[10][m 6], Obrusánszky Borbála és mások szintén elfogadhatónak tartották a tan egyes részeit vagy az egészét. Ezen tudósok szerint a magyarok és a hunok között valamiféle (legalábbis részleges) folytonosság feltételezhető, és az Árpád-ház hagyományai erre az ősi örökségre vezethetők vissza, nem pedig a középkori krónikások kitalációjáról vagy külföldi átvételről van szó.

Makkay János elmélete[szerkesztés]

Makkay János régész szerint a krónikáinkban szereplő Attila nem azonos az európai hunok királyával, hanem az avarok egyik fejedelme.[9][m 7] Makkay véleménye alapján az avarok és a magyarok ugyan nem tartoztak az európai hunoknak nevezett csoport kötelékébe, mindazonáltal hunoknak, illetve onoguroknak is nevezhetjük őket, mivelhogy a hun szövetség, s azon belül az onogurok kötelékének részesei voltak. Az ismeretlen nevű avar fejedelem – évkönyveinkben Attila – halála után fiai (a féltestvér Csaba és Aladár) csatáztak a hatalom birtoklásáért. Amint a frank évkönyvek írják a 796. esztendőben: az avarok belháborúja nyomán a kagánt és a jugurrust megölték, s a harmadik avar főember, a tudun meghódolt a frankoknak. Az avarok urai, pontosabban egy részük, az ellenállók, a Tisza túlsó partjára vonultak vissza.

Az avarok – Makkay szerint székelyek – várták Árpád, magyar fejedelem seregének érkezését. Árpád (Makkay tanulmányában onogur-türk fejedelem) a kései onogur-avarok vér szerinti leszármazottja volt. Kik pedig Csabát követték, a bolgárok szolgálatába szegődött kései avarok voltak.

Nyelvi rokonság[szerkesztés]

A hun nyelv nem maradt fenn, csupán egyes szavai ismertek. Egyes kutatók a 19. században néhány európai forrástöredék alapján a török (türk) nyelvek közé sorolják. Többek között Németh Gyula és Omeljan Pritsak is köztörök nyelvként sorolja be a hunok nyelvét.[11][12]

Ucsiraltu, a Belső-Mongol Egyetem Mongolisztikai Központjának nyelvészprofesszora felvetette a mongollal rokoníthatóság lehetőségét is.[13][14] Elméletét Kara György bírálta, megállapításaival kapcsolatban fenntartásait hangoztatta.

Harmatta János a szakák, pontosabban a hotani szakák, más szerzők pedig a jüecsik nyelvével rokonítják a hun nyelvet. (Lásd még: szkíta nyelv és tokhár nyelv.) Mások a finnugor nyelvek közé tartozó hanti nyelvvel tartják rokonnak. Megint mások, például Ligeti Lajos és Edwin Pulleyblank paleoszibériai nyelvekkel rokonítja a hunok nyelvét.[15]

Detre Csaba 2003-ban nyilvánosságra hozott egy állítólagos hun szójegyzéket, az Iszfaháni kódexet, amelyet a történettudomány hamisítványnak tart, többek között azért, mert a szerző számos megkeresés ellenére sem mutatta be az eredeti kéziratot.

Bár a kérdés megnyugtató rendezése a jelenlegi ismeretanyag alapján nem lehetséges, valamennyi rokonítási kísérlet az eurázsiai makrocsaládba sorolt nyelvekkel (ahová a magyar is tartozik) kapcsolja össze a hunok nyelvét.

Az is valószínű, hogy a hunok szövetsége – más és más időben – számos, különböző nyelvű népességet fogott össze, pl. mongol, török, szkíta, germán népeket.

A hun–magyar rokonságról és a finnugor nyelvrokonságról szóló vita a magyar tudományos és közéletben az ugor–török háborútól kezdve szinte teljesen párhuzamosan és összefonódva foly és részben azóta is folyik. László Gyula 1987-ben a következőképpen fogalmazta meg ezzel kapcsolatos véleményét: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”[16] Ma már széles körben elfogadott az a nézőpont, hogy a genetikai és nyelvi rokonság kérdését eleve szét kell választani. A finnugor nyelvrokonság tantétele tehát semmilyen szempontból nem mond ellent sem a hun–magyar rokonságnak, de még a magyarok esetleges hun származásának sem.

Kulturális rokonság[szerkesztés]

A hun–magyar rokonság legkevésbé vitatott vonatkozása a hagyománybéli rokonság: a szűkebb értelemben vett hunok (Attila népe), nem különben a magyarok, nagyállattartó lovas nomádok voltak, s szokásaik, hagyományaik is ehhez igazodtak.

A magyarok európai megjelenése és a hunokéhoz hasonló harcmodora, valamint a nyugat-európai lakosságra mért súlyos csapásaik (különösen a kalandozások nyomán) szintén hozzájárultak a hun–magyar rokonság gondolatának elterjedéséhez a korabeli nyugat-európai gondolkodásban, elsősorban német földön [5].

A „svájci hun völgy”[szerkesztés]

A svájci Val d’Anniviers (németül: Eifischtal) lakói egyes feltételezések és legendák szerint a catalaunumi csata után visszavonuló hunok leszármazottai. E gondolat először 1781-ben a genfi székesegyház kántora, Mark Theodor Bourrit művében jelent meg. Kiszely István antropológus 1996-ban tanulmányt írt e kérdésről. [17] Ebben kiemeli, hogy bár a völgy lakóinak nyelve mára már eltűnt, Fischer Károly Antal 1896-ban a magyartól csak kevéssé különböző nyelvjárásnak minősítette. Fischer összegyűjtötte a rovásjeleket, amiket a hun nyelv kihalása után még sokáig használtak [18], és ezeket összefüggésbe hozta az ősmagyar rovásírás [19] jeleivel.


A svájci „hun” völgy kiterjedt, sok kiadványban újra meg újra megjelenő legendáját Klima László nyelvész hírlapi kacsának tartja, ennek alátámasztásához lényegében Réthy László 1890-es álláspontját használja fel, aki szerint a svájciak a magyarokat nevezték hunoknak.[20] Vajay Szabolcs történész szintén azt a véleményt képviselte, hogy a völgy lakói nem a hunok, hanem a 10. századi magyar hadjáratok során ott letelepedett magyarok leszármazottai is lehettek.[20] Ez viszont akár arra is utalhat, hogy a magyarok hunhagyománya már a 10. században is jelen volt (amennyiben a legenda az ott lakók saját hagyományából táplálkozik). Vagy arra, hogy a 10. században letelepedő magyarokat a környezetükben élő svájciak hunnnak tartották (amennyiben a legenda nem maguktól a völgylakóktól származik).

Külföldi forrásokban[szerkesztés]

Számos külföldi forrás azonosítja egymással a magyarokat, az avarokat és a hunokat. A nomád népeket azonban a tőlük rettegő szomszédaik gyakran nevezték hunoknak. Így történt ez többek között a heftaliták, akatirok, szabirok, onogur-bolgárok, türkök, úzok, kunok, szeldzsukok, oszmánok esetében is.[21]

Iordanes, 6. századi gót történetíró az onogurok nevét Hunuguri alakban írja át. A magyarok országának külföldi elnevezései (Ungria, Ungaria, Ungarn, Hungary) a leginkább elfogadott nézet szerint szintén az „onogur” szóból erednek.

A Szent Wandergisiliusi kolostor 877. évi évkönyve szerint: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.”

A Szent Bertin-kolostor Annales Bertiniani néven ismert hivatalos jellegű frank évkönyvében a 900. év előtt Hinkmar reimsi érsek a magyarokat, azaz „ungrikat”, a hunokkal, illetve az avarokkal azonosítja.

Más források viszont nem említik a magyarok kapcsán a hunokat, így pl. VII. Kónsztantinosz, bizánci császár sem említi, hogy ismert volna hun–magyar hagyományt, amikor a 10. század közepén az Árpádok hatalomra kerüléséről értekezett.

Corveyi Widukind 967 körül azonosítja egymással a magyarokat és az avarokat.

Hersfeldi Lambert (Lampert von Hersfeld), 11. századi német szerzetes–történetíró szerint Salamon magyar király, anyja 1063-ban Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját. Róna-Tas András szerint a kijelentés arra utal, hogy a magyaroknál Salamon idejében is élt már valamiféle hunokhoz kapcsolódó öntudat. Kristó Gyula és Veszprémy László viszont a hun származástudat hiányának bizonyítékát látja abban, miszerint a szerző külön nem tér ki arra, hogy a Salamon anyja által adományozott kardot a magyar királyi udvarban Attila kardjának tekintették volna.[22][23]

Viterboi Gottfried Pantheon című munkája (12. század) szerint – valószínűleg Meroving- és Karoling-kori, a Monumenta Germaniae Historica köteteiben közzétett források alapján – az onogurok már az 561–562. évben megjelennek Pannoniában: Avares, id est Ungari Pannonii, illetve Avares, qui et Huni, sive Ungari. Vagyis nevezett szerző az avarokat, utalván ezzel kötelékük nevére, onoguroknak és hunoknak mondja. A magyar történészek egyike-másika pedig az onogur nevet – mivel a később magát magyar névvel illető nép is e kötelékhez, illetve a hunok szövetségéhez tartozott – a magyarokkal azonosítja.[24] A László Gyula nevéhez fűződő kettős honfoglalás elmélete is azt hirdeti, hogy a Kárpát-medencében már a honfoglalásnak nevezett esemény előtt is éltek magyarok.

Abu l-Fidá 1331-ben a magyarokat „hunkar” (onogur) és „basgirt” (baskír) néven említi. Előbbi ama hun kötelék (onogurok) neve, ahová többek között az avarok is tartoztak, utóbbi pedig népük neve (magyar), ahogyan az arabok köztörök tolmácsolásban hallották.

Mahmud Terdzsümán műve, a Tarih-i Üngürüsz (16. század) a szerző saját állítása szerint egy eredetileg latin nyelvű krónika török fordítása.[25] Ez a krónika szintén a hunoktól származtatja a magyarokat, Árpádot pedig Attila egyenes ági leszármazottjának tartja. Nem tudni, pontosan melyik krónikán alapul, de az eredeti forrásmű azóta megsemmisült magyar krónikákat (valószínűleg az Ősgesztát is) is felhasználhatott forrásként, vagy akár maga az Ősgeszta is lehetett.[26] Mások szerint Thuróczi krónikájának fordítása[27] Vannak azonban a krónikában olyan, máshol nem olvasható kijelentések, amik ezt kétségessé teszik, így pl. a Tarih-i Üngürüszben a Hunor-Magor monda egy olyan változata szerepel, amely szerint már Hunorék is olyan népet találtak a Kárpát-medencében, amelyik az ő nyelvükön beszélt.[25]

Genetikai rokonság[szerkesztés]

2017 februárjában Neparáczki Endre, a Szegedi Tudományegyetem kutatója korszerű eszközökkel végzett részletes genetikai vizsgálatok eredményeit tette közzé a honfoglalás kori magyar temetők leleteit illetően.[28] Összefoglalójában abból indult ki, hogy szerinte a hivatalosan elfogadott akadémiai álláspont szerint a magyarok finnugor eredetűek, azon belül is legközelebbi nyelvrokonaink a manysik és hantik, akikkel eddig genetikai leszármazási viszonyt is feltételeztek.[29] A kutatás összefoglalásaként megállapította, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek 42,7%-a skandináv-germán, 41,5%-a hsziungnu (ázsiai hun), 6,7%-a kaukázusi (közel-keleti), 2,2%-a szláv és 6,7%-a egyéb európai származású lehetett. Mindebből azt következtetést vonta le, hogy a honfoglalók törökös nyelvű, hun jellegű népcsoporthoz tartozhattak, a finnugor jellegű magyar nyelvet pedig a Kárpát-medencében már előttük letelepedett székelyektől vehették át.[30] Adataikban továbbá az európai hunok hsziungnu eredetének (amit nemzetközi szakirodalom régebben sokat vitatott) közvetlen genetikai bizonyítékát is látják.[31]

Klima László kritikákat fogalmazott meg Neparáczki disszertációjának azon kiejelentése kapcsán, miszerint annak eredményei nem támasztják alá a finnugor genetikai rokonságot, továbbá ellentmondanak a magyar nép esetleges finnugor származásának. Klima szerint Neparáczki Endre fantomokkal vitatkozik, mert a komoly tudósok már több mint 100 éve megállapították, hogy helyesebb finnugor nyelvrokonságról beszélni, mivel már a klasszikus antropológiai kutatások sem igazolták a magyar és a többi finnugor nép közötti rokonságot. Sőt, még finnugor kulturális rokonságról sem beszélhetünk. A honfoglaló magyarokat nem fűzte különösebb kulturális kapcsolat az erdőövezet finnugor népeihez, inkább a sztyepp és az erdős sztyepp életmódját, szokásait hozták magukkal.[32] Ennek ellenére a 21. század elején is voltak olyan történelemkönyvek, amelyek a magyar nép (tehát nem a nyelv) finnugor származását (nem pedig a rokonságát) a leginkább elfogadott származáselméletként (nem pedig rokonsági elméletként) tárgyalják [33]. Klima azt is kifogásolta, hogy a honfoglalók génállományának 42,7%-ában megtalálható skandináv-germán genetikai hatást a tanulmány egy helyen a gerendasíros (Szrubnaja-) kultúrával,(wd) másutt pedig a hunokba olvadt gótokkal hozza összefüggésbe. [m 8] Neparáczki ezt követően megjelent nemzetközi cikkében már csak a Szrubnaja-kultúra szerepel, mint a skandináv-germán elem valószínű eredete. [34] Klima azt is alaptalannak tartja, hogy a szerző genetikai eredmények alapján vélelmezte, hogy a genetikai összetételhez milyen nyelv tartozhatott. [32]. Ezen kérdéseknek (a honfoglalók lehetséges nyelve, illetve a skandináv-germán gének eredete) a hun-magyar genetikai rokonság szempontjából nincs relevanciája.

Bálint Csanád régész azon az alapon kritizálta az eredményeket, hogy szerinte a régészet máig egyetlen hun temetőt, csontmaradványt sem tudott biztonsággal azonosítani, így nincs mihez viszonyítani a honfoglalók genetikai anyagát.[35] Ennek viszont ellentmond az a tény, hogy a tudomány ismer elfogadottan hsziungnu temetkezéseket, illetve ezek genetikai anyagát is. [1] [2][3] [4]

A kritikák ellenére a szerzők később magas presztízsű nemzetközi, kollegiális lektorálású (peer-review) folyóiratban is publikálni tudták eredményeiket, lényegében hasonló következtetésekkel. [34]

Egy konszenzus felé[szerkesztés]

A témáról a tudományos – és részben közéleti – vita minden bizonnyal még sokáig folytatódni fog. Vannak azonban olyan jelek, amelyek szerint sikerülhet legalább részlegesen összeegyeztetni a különböző álláspontokat. Az új szintézis felé mutat Romsics Ignác 2017-es nagy összefoglaló munkája Magyarország történetéről, amiben a magyar származásra vonatkozó elméletek áttekintése során lényegében egyetértően idézi gróf Zichy István 1939-es Magyar őstörténetét, ami szerint az ősmagyarság törökös műveltségű, a törökséggel azonos szellemi beállítottságú nép volt, amely finnugor nyelvét a közelében, vele évszázadokon át szimbiózisban élő voguloktól és osztjákoktól nyelvcsere útján szerezhette.[36][37] A Sándor Klára által képviselt magyar-török kétnyelvűség elmélete [38] szintén ilyen konszenzus lehet. A szerző egy másik, a nagyközönségnek szánt művében – még a részletesebb genetikai kutatások megjelenése előtt, 2011-ben – rámutatott arra, hogy a finnugor nyelvrokonság és a magyarság hun hagyománya egymást egyáltalán nem kizáró tények.[39] Szintén feloldhatják az ellentmondást a főleg külföldi nyelvészek által kidolgozott, a klasszikus nyelvcsaládokon átívelő rokonsági viszonyokat feltáró makrocsaládok (nosztratikus, illetve eurázsiai nyelvcsalád), kibővítve a korábbi urál-altaji elméletet.

Politikai vonatkozások[szerkesztés]

A téma a 20. században, a tudományosság szempontjából sajnálatos módon, politikai töltetet is kapott Magyarországon. A finnugor rokonságot vallók részéről az Európához tartozás, az őseurópaiság, a török rokonság hívei részéről a dicső és komoly történeti múlttal rendelkező keleti népekhez való tartozás tudata játszott szerepet [40]. A politikai turanizmus képviselőit, a hun rokonság híveit, továbbá a finnugor rokonságot vagy annak kizárólagosságát megkérdőjelezőket általában jobboldalinak,[41][42] a „finnugrizmus” híveit pedig baloldalinak, sőt egyesek akár „nemzetárulónak” tekintették. Ez a 21. században is tovább élő politikai szemlélet a téma tudományos megvitatását sok esetben döntően akadályozta.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. ↑ „Történeti tételek, olyanok is, melyek egy nép nemzeti eszmekörének legfontosabb részét teszik, gyakran tévedésen alapulnak; ilyen hun rokonságunknak csaknem ezeréves tana is; tudományosan ezt nem lehet bizonyítani, politikailag irreális rajongásra, álmodozásra ad alkalmat, el kell hát vetni (…) így is lehet a hun–magyar kérdésről gondolkozni.” Attila és hunjai (Előszó, 8. oldal.)
  2. ↑ „A 19. század végén végleg eldől a nyelvi vita a finnugor és a török tábor között, az előbbiek teljes győzelmével. Ez egyben a hun-magyar azonosság teoriajat is lerombolta, bár sokakban – érzelmi okokból – ez makacsul tovabb elt. (...) Ma már ezt az elgondolást kizárólag az amatőr „őstörténészek” melengetik tovább, mit sem törődve a történeti forrásokkal, tényekkel, hetet-havat összehordva régészeti leletekről, állítólagos írott forrásokról, génvizsgálati eredményekről és egyebekről.” Fodor István (2010): A hun–magyar rokonság elmélete. Pp. 165–168. In Lőrinc László (szerk.): Egyezzünk ki a múlttal! Műhelybeszélgetések történelmi mítoszainkról, tévhiteinkről. Budapest. (68-69. oldal.)
  3. ↑ „Magam is nagy kételyekkel kezdtem meg a vizsgálatot. Alapos kutatások során azonban arra az eredményre jutottam, hogy a magyar királyi udvarban a 11. század közepén élt a hun leszármazás tudata, legalábbis mint a hatalmi legitimáció hivatkozási alapja. Erről 1984-ben a düsseldorfi német tudományos akadémia előtt előadást is tartottam Ethnogenezis és államalapítás címmel, amelyben többek között annak hitelességét és körülményeit vizsgáltam, hogy 1063-ban Salamon király anyja, Anasztázia, Attila kardjaként adott át egy fegyvert Ottó bajor hercegnek. (…) Arra az eredményre jutottam, hogy nincs alapunk abban kételkedni, hogy a kardot mint Attila kardját adták át, akármit is gondoltak róla, vagyis a magyar uralkodóháznak a 11. század közepén volt egy, a nyugati hagyományozástól független hun tudata. A kard valójában nem volt Attila kardja, és ez a hun leszármazási tudat természetesen hamis tudat volt.” Nyelvtörténet és őstörténet (1991).
  4. ↑ „A hun–magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsönözhették sem a külföldi irodalomból, sem a német (germán) mondából, mert nem ismertek oly forrást, amelyben ezt megtalálhatták volna. E megállapításunk persze még fokozottabb mértékben áll a hún-székely azonosság hagyományáról, mert a külföldi források e korban a székelyeknek még a nevét sem ismerik. A hagyomány eredetét tehát másutt kell keresnünk… A külföldi kölcsönzés lehetőségének vizsgálata és negativ irányban való eldöntése után arra is ki kell terjeszkednünk, vajjon a hunok és magyarok azonosítása nem lehet-e a XI. századi magyar író tudákos kitalálása, az uralkodóház vagy más családok dicsőítésére készült mese? A feltevés valószínűtlen… Aki ismeri a középkori irodalmat és a középkor történetszemléletét, tudni fogja, hogy a középkor keresztény íróitól távol állt ez a törekvés… Saját népüket azonban sohasem származtatták önkényesen valamely idegen pogány néptől. Vagy történeti források alapján igyekeztek a való eredet nyomára jutni; így a mi Gestánk XI. századi írója Regino alapján szól a skytha eredetről. Vagy pedig – s ez az általánosabb szokás – bibliai leszármazással próbálkoztak meg.”
  5. ↑ „Lehet gondolni arra is, hogy az egész meótiszi Hunor-Magor történetet a bölcselkedő Kézai találta ki és csapta oda a régi magyar krónikák bevezetője elé. Bölcsebb azonban arra gondolni, hogy az Árpádok és Árpád népének szokásai, hagyományai a sztyepp iráni és iránival, szkítával kevert türk örökségében gyökereznek. Kézai önkényes szerzősége ellen szól az is, hogy Anonymusnak a csaknem egy évszázaddal korábban, 1200 táján átírt ősgesztájában a várépítő Borsot szarvas vezette arra a hegytetőre, amelyen aztán Zólyom, illetve Bars várát fölépítették. Szent Lászlónak és bátyjának, Géza királynak a 12–14. századi krónikás hagyomány szerint egy csodaszarvas mutatta meg a helyet, ahol a Boldogságos Szűz váci egyházát kellett felépíteniük.”
  6. ↑ "A hun monda abban a formájában, ahogy a krónikák leírták, vagy nem létezett, vagy nem bizonyítható, hogy létezett. Ennek magja, a hun hagyomány viszont eredeti, keletről hoztuk magunkkal. Mit jelent ez? A magyarságban létezett egyfajta hun származási tudat, ám amit a krónikákban olvashatunk, az már ennek kiszínezett, továbbköltött változata. Így tehát a teljes azonosság és a teljes különbözőség végleteit elvetve középtájt kell keresgélnünk. A hunok és a magyarok között valamiféle kapcsolat, részleges folytonosság mindenképpen feltételezhető..” Bihari Dániel (2011): Mennyire vagyunk hunok?
  7. ↑ „Másutt és többször részletesen kifejtettem már, hogy gestáink-krónikáink Attiláról szóló és hun történeteiben két Attila szerepel. Az egyik az ötödik századi hun nagykirály. A másik Attila a kései avarok egyik utolsó kagánja. Akiről az erős kezű Valterról szóló 9. századi történet azt írja, hogy az avarok királya volt, és székhelyét Pannónia városában, tehát Aquincumban tartotta.”
  8. ↑ „A korabeli kelet európai sztyeppén skandináv-germán származású népek után kutatva a vikingeken kívül a gótokat találjuk, igaz pár 100 évvel korábban. Az európai hunok legyőzték a gótokat valamint számos más germán törzset, és jelentős részüket integrálták birodalmukba. A gótok eredetileg is lovas nomád életmódot folytattak, így valószínűleg sokkal könnyebben keveredhettek a hunokkal mint a vikingek a honfoglalókkal. A Kárpát-medencéből a Fekete-tenger vidékére visszaszorított hunok már egy erősen kevert népesség volt, és talán ezzel magyarázható a honfoglalók germán összetevője. A germán összetevő pontos eredetének tisztázása azonban további vizsgálatokat igényel.” Neparáczki: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel (68-69. oldal.)

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. ↑ a b Sándor 322. o.
  2. ↑ a b Sándor 331. o.
  3. ↑ Konstantinos in Moravcsik and Jenkins 1967
  4. ↑ Sándor 325. o.
  5. ↑ a b c d e KMT
  6. ↑ Hóman
  7. ↑ Pray 1774
  8. ↑ Marczali
  9. ↑ a b Makkay
  10. ↑ Bihari
  11. ↑ Németh 1940b
  12. ↑ Pritsak 1982
  13. ↑ Obrusánszky 2008
  14. ↑ Ucsiraltu 2008
  15. ↑ Pulleyblank 1962
  16. ↑ László 1981
  17. ↑ Kiszely
  18. ↑ Romsics 190-191. o.
  19. ↑ Romsics 192. o.
  20. ↑ a b Klima 2013
  21. ↑ Sándor 333. o.
  22. ↑ Kristó 1983: 325–326.
  23. ↑ Veszprémy 2013
  24. ↑ Király 2006
  25. ↑ a b Terçüman in Blaskovics 1982
  26. ↑ Grandpierre 1979
  27. ↑ Kanyó 2015
  28. ↑ Neparáczki
  29. ↑ Neparáczki 66. o.
  30. ↑ Neparáczki 87. o.
  31. ↑ Neparáczki 68. o.
  32. ↑ a b Klima 2017
  33. ↑ Herber
  34. ↑ a b Neparáczki PLOS
  35. ↑ Bálint
  36. ↑ Zichy
  37. ↑ Romsics 14. o.
  38. ↑ Sándor, 1999
  39. ↑ Sándor, 2011
  40. ↑ Száray 189. o.
  41. ↑ Vona Gábor nem finnugor
  42. ↑ Dúró Dóra a Magyar Őstörténeti Kutatóintézetről és a Julianus barát-programról

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Mozgóképek[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

[[Kategória:Magyar őstörténet]] [[Kategória:Magyar mitológia]]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Kuglófember/próbalap&oldid=22784239”