Finnugor nyelvrokonság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Finnugor nyelvrokonság alatt a nyelvtudomány által a finnugor nyelvcsaládba tartozónak tartott, közös eredetűnek vélt élő és holt nyelvek csoportját, illetve ezek belső (elsősorban nyelvi-nyelvtörténeti) viszonyait értjük. A jelenleg uralkodó nézetek szerint a finnugor nyelvcsaládba tartozik a magyar nyelv is, amely az obi ugor manysi/vogul és hanti/osztják nyelvvel együtt alkotja a nyelvcsalád ugor ágát. A balti-finn, volgai és permi nyelvcsaládok együttese képviseli a finn ágat. A finnugor nyelvcsalád a szamojéd nyelvekkel együtt alkotja a nagyobb uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvek túlnyomó többsége jelenleg európai, az obi ugor nyelvet beszélők ősei viszont a középkor folyamán az orosz terjeszkedés következtében átszorultak az Urál keleti oldalára, Szibériába; a szamojéd nyelvcsalád ismert (élő és kihalt) tagjait azonban mind Ázsiában beszélték.

A finnugor nyelvrokonság nyelvtudományi alátámasztásai között egyaránt vannak hangtaniak (fonetikai és fonológiai), szótaniak (morfológiai), jelentéstaniak (szemantikaiak) és mondattaniak. A rokon szavak hasonlóságaiból összeálló hangmegfelelések, illetve a közös ősnyelvi szóalakra való visszavezethetőség tehát a közös ősnyelvből származásnak csak egyik vetületét képezik. A nyelvrokonság további, külső megerősítését képezheti a finnugor népek kultúráinak rokonsága, mely azonban, akár az anyagi kultúra, akár a zene vagy az irodalom oldaláról nézzük, önmagában sokkal kevesebb bizonyítékot őrzött meg, mint a nyelvek.

Nyelvészet, kultúra és genetika[szerkesztés]

A nyelvek rokonságának vizsgálata a nyelvészet tudományának feladata. A nyelvrokonság vizsgálata során felmerülő kérdések jellemzően az általános, a történeti és az összehasonlító nyelvészet hatókörébe tartoznak.

A nyelvtörténeti kutatásokat különösen megnehezíti a korai nyelvemlékek hiánya. A különféle nyelvekből hangzóanyaggal csak a hangrögzítő berendezések (fonográf, gramofon stb.) XIX. századi feltalálása óta rendelkezhetünk, de a legtöbb nyelv esetében még írásos nyelvemlékeink is csak néhány száz, igen szerencsés esetben néhány ezer évesek. A manapság finnugornak nevezett nyelvek közül is csupán a magyar bír komolyabb múltra visszatekintő írásbeliséggel, és tudjuk ugyan, hogy a magyar törzsek már a honfoglalás előtt rendelkeztek írásbeliséggel, ám a jelenleg ismert nyelvemlékek a magyar honfoglalás után keletkeztek. Régebbi nyelvemlékeink szilánkosak és kevesek, ami maradt, nem több, mint néhány idegennyelvű szövegekben megőrzött személynév, méltóságnév és helynév. A finn írásbeliség csak viszonylag későn, a XVI. század közepén jött létre, a kisebb finnugor nyelvek többsége pedig egészen a XX. századig nem rendelkezett saját írásbeliséggel. Az írásos nyelvemlékek kapcsán azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az érintett nyelv hangkészletét hiányosan és rosszul visszaadó betűkészletek és szabályozatlan helyesírás okán valójában csak találgatni lehet, hogy az olyan korai nyelvemlékek, mint a Halotti beszéd és könyörgés miként is hangzottak élőbeszédben. Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonság okán vizsgálat alá vett nyelvek XIX. századnál korábbi nyelvállapotainak vizsgálata és leírása az etimologizálást is beleértve kizárólag rekonstrukción alapul, annak eredményeit tényanyag nem támasztja alá. Így csak a kérdéskörben születő különféle elképzelések és elméletek, nyelvi rekonstruktumok hihetőségének, elfogadhatóságának, valószínűségének, plauzibilitásának eltérő fokairól beszélhetünk a természettudományok körében megszokott jellegű bizonyosság helyett.[1] Valójában, ha egy elmélet, nyelvi besorolás akár száz százalékban megfelel is a kutatás megkezdésekor támasztott előfeltevéseknek és peremfeltételeknek, még akkor sem biztos, hogy ténylegesen helyes.

Épp ezért fordult a kutatás más tudományok felé segítségért és megerősítésért. A nyelvészeti kutatás hamar összefonódott a filológia, a történészet, régészet, néprajz, embertan és újabban az örökléstan kutatásaival, igyekezvén felhasználni e tudományágak kutatási eredményeit saját elméleteinek alátámasztására.

A nyelvrokonság kérdésének vizsgálatára a humángenetika eszköztára sajnos alkalmatlan, azzal legfeljebb a rokon nyelveket beszélő népességek biológiai rokonsága vizsgálható. Különösen igaz ez az olyan holt népességek vizsgálatára, melyek nem hagytak maguk után érdemi mennyiségű rendszeres nyelvemléket (például hosszabb sírfeliratokat), melynek segítségével a vizsgált leletanyag egyértelműen egy adott nyelvi közeghez, közösséghez lenne köthető.

A nyelvrokonság nem jelenti az egy nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek szükségszerű genetikai rokonságát, azonban a tudományban mindig alkalmazandó takarékossági elv mint legegyszerűbb magyarázatot, valószínűsíti azt.

Az eddigi humángenetikai kutatások a finnugor nyelvrokonságot ugyan képtelenek voltak megerősíteni,[2] azonban mind a honfoglaláskori Kárpát-medencei népesség ásatag mintáin, mind a recens magyar és más uráli nyelvű populációkon végzett apai és anyai ági genetikai összehasonlító vizsgálatok azt mutatják, hogy a honfoglaláskori és a jelenkori magyar népességnek egyaránt jelentős rokoni kapcsolatai vannak mind a jelenkori ázsiai populációkkal, mind a ma uráli nyelveket beszélő népekkel, ráadásul e két rokonsági kör közt jelentős átfedés van.[3][4][5] A vizsgálatok értékét persze jelentősen csökkenti a vizsgált ásatag minták egyelőre meglehetősen kis száma, ráadásul az eredmények értelmezésében sincs széles körű egyetértés.

A kultúrák és a nyelvek története igen gyakran nem feleltethető meg egyértelműen, határozottan és kizárólagosan egy-egy népesség történetének, és sem a kultúrák, sem a nyelvek, sem a népek története nem fedi, mert nem is fedheti a génekét. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a tudomány művelői e három kategória (illetve más lehetséges és elérhető források) adatait, információit összevessék és belőlük összefogott, egységes képet próbáljanak rajzolni: valójában ez a tudomány lényege, fő feladata, az emberi megismerés fő mozgatórugója.

A finnugor nyelvekkel való rokonítás története[szerkesztés]

Az összehasonlító nyelvészet tudománya a XVII. században kezdett kibontakozni. A német gondolkodó, Gottfried Wilhelm Leibniz nyelvészeti elméletei és elképzelései századokra meghatározták a népek és nyelvek eredetére irányuló tudományos kutatásokat. Tőle származik az elképzelés, miszerint nincs jobb módszer a föld különféle népei rokonságának és eredetének meghatározására, mint nyelveik összevetése. Az összevetéshez eszközül a szókészletek összevetését javasolta, s a kutatás megkönnyítésére szabványos, egymással könnyen összehasonlítható, alapvető szavakat (enni, inni, testrészek, tőszámok stb.) tartalmazó szójegyzékek gyűjtését ajánlotta. Innen ered az összehasonlító nyelvészetben gyakran emlegetett alapszókincs gondolata. Leibniz az orosz cárok tudományos tanácsadója is volt, így az ő elképzelésén alapuló jegyzékeket gyűjtöttek a cárok által a nemrégiben uralmuk alá hajtott területek és a határos földeken élő népek tanulmányozására indított kutatóutakon.

Leibniz felismerte, hogy a sémi nyelvek, mint a héber és az arab, és némely európai nyelvek, mint a számi, finn és magyar nem ahhoz a nyelvcsaládhoz tartoznak, amelyhez Európa legtöbb nyelve. Felismerte a magyar és a finnségi nyelvek közti hasonlóságokat és ennek nyomán felvetette a rokoni kapcsolatot. A magyarok eredeti hazáját a Volga és a Kaszpi-tenger tájára helyezte. Elképzelése szerint a finn, a magyar, a tatár, a török, a szarmata és a perzsa mind rokonok, és egy közös ősnéptől és ősnyelvből származnak, ami nem más, mint a szkíta.

A svéd katonatiszt Philip Johan von Strahlenberg, aki orosz hadifogsága alatt Szibériába került és idejét térképészeti munkákkal, antropológiai és nyelvészeti megfigyelésekkel múlatta, 1730-ban megjelent Das Nord-und Ostliche Theil von Europa und Asia című munkájában az itt talált népek nyelveinek rövid szószedeteit közölte, s ezek alapján e nyelveket egymással és a magyar és finn nyelvvel is összehasonlította. Munkája, mely hamarosan angolul és franciául is megjelent, segített a tudósok figyelmét a finn-magyar kapcsolatra terelni.[6]

Chrétien Louis Joseph de Guignes francia keletkutató, sinológus, turkológus, nyelvész és történész 1756–1758 közt ’Historie générale des Huns, Turcs, Mongols et autres Tartares occidentaux avant et depuis Jésus-Christ jusq’ au présent’ (mi magyarul: A hunok, törökök, mongolok és egyéb nyugati tatár népek általános története Jézus előtt és után a jelenkorig.) címmel jelentette meg többkötetes, a kínai forrásokat is felhasználó történeti munkáját,[7] amely később német nyelven is megjelent. Ebben amellett érvel, hogy hunok a kínai forrásokban hiung-nu név alatt emlegetett néptől származnak és török nép vagy népszövetség voltak, tőlük eredtek az avarok s a magyarok is, ezzel megerősítve a magyar történeti hagyományt, s a magyart a törökségi népek és nyelvek közé sorolva. Érdemes megjegyezni, hogy következtetéseire nem nyelvészeti megfontolások, hanem a számára hozzáférhető történeti forrásanyag nyomán jutott, s hogy munkájához a korai magyar történetírókat nem használta fel, mivel szerinte azok megbízhatósága – amint azt műve előszavában kifejti – számos tekintetben kétséges.

A jezsuita testvér Pray György ’Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum’ (mi magyarul: A hunok, avarok és magyarok régi története) cím alatt[8] írta meg a magyarok őstörténetét, e műhöz felhasználva de Guignes munkáját is. Könyve Bécsben jelent meg, 1761-ben. Benne fenntartotta a hun–avar–magyar folytonosság tanát s támogatta a törökös származás elképzelését, munkája azonban messze túlmutatott a korábbi ez irányú próbálkozásokon, mivel felhasználta hozzá az akkoriban ismert valamennyi forrást, s az így kialakult őstörténeti kép már mai értelemben véve is tudományos jelleget kapott.

A magyar és a szkíta nyelvek szavainak táblázatos összevetése Johann Eberhard Fischer 1770-ben megjelent Qvaestiones Petropolitanae, De origine Ungrorum című munkájában

Johann Eberhard Fischer (1697-1771) német történész és nyelvkutató, aki részt vett a Nagy északi expedícióként ismertté vált cári kutatóúton (1733-1743), 1770-ben megjelent művében a magyart az általa szkítának nevezett nyelvekkel és népekkel (a finnekkel, komikkal, udmurtokkal, vótokkal, marikkal, mordvinokkal, manysikkal és hantikkal) rokonította, az ugorokat (az ő elnevezésével jugorok, a manysik és hantik) a magyarok legközelebbi rokonainak, tulajdonképp hátramaradt magyaroknak tekintette, s őket a Kína nyugati határán élő, török nyelvű ujguroktól eredeztette. A Fischer által Göttingában meghonosított ujgur rokonsági elképzelés később fontos szerepet játszott az ott tanuló Kőrösi Csoma Sándor ama döntésében, hogy az ujgurokhoz induljon rokonságkeresőbe.[9]

Fischer nevezett munkája megjelenésének évében látott napvilágot a magyar jezsuita testvér, Sajnovics János ’Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse’ (Mi magyarul: Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos.) című munkája. Ebben a szerző a magyar és számi nyelvet veti össze, összehasonlítva azok szavait és nyelvtanát, s bár leszögezi, hogy a magyar és a lapp nyelv beszélői egymás nyelvét meg nem értik, de vizsgálódásai alapján kijelenti, hogy ezen nyelvek egyeznek, amit nyilvánvalóan úgy kell érteni, hogy közös őstől eredő közeli rokonok. A jelentős nyelvi különbségekre magyarázatul a nagy földrajzi távolság s az a tény szolgál, hogy a magyarok i.sz. 400 körül elvándoroltak új hazájuk felé. Akad azonban e könyvben más érdekesség is. A könyv VI. paragrafusában Sajnovics elismerően és egyetértően ismerteti rendtársa, Hell Miksa elképzelését a magyar őseredetéről, ami szerint a magyar nyelv, egyetemben számos más ázsiai nyelvvel, például a törökkel, finnel, perzsával, a kínaiból származik, s e népek gyökere is közös. A könyv XII. paragrafusában Hell egy további őstörténeti elképzelését ismerteti, miszerint a magyarok őshazája Karélia volt, a magyarok a karéliaiaktól származnak, innen vándoroltak végül a Kárpát-medencébe a IX. századra. A karéliai őshazáról szóló elképzelést pedig a Karélia országnév elemzésével látja igazolhatni: Karélia, Karjelia azaz Kar-jel-Ország, vagyis vitéz, bátor, kiváló férfiak országa.

E paragrafusban található az alábbi szövegrész is:

„Az eddig idézetteken túl, szintén T. HELL atya, egy különleges értekezést készül összeállítani számunkra a lappokról. Bebizonyítja, hogy a lapp név egészen máshonnan ered, nem a németek dicstelen lap szavából (amit néhány tudatlan feltételez). Bemutatja a lappok és a régi magyarok közös viseletét. Dicséri testük erős, megbízható, a nehézségek kiállására termett és nevelt felépítését. Végül méltó elismeréssel említi meg sokféle erénnyel ékes lelkületüket. Ekkor ugyan joggal csodálkoznak majd az olvasók, ugyan miért festették le olyan sötét színekkel az írók a lapp népet, s miként voltak képesek olyan hihetetlen rágalmakkal befeketíteni, hogy emiatt néhány magyar egyenesen sértésnek tartja, bármiféle rokonság feltételezését a lappokkal.

Természetesen nem vezető államférfiainkra gondolok itt, hiszen ők igazságosabb mértékkel szoktak mérni, és felülemelkedve a tömeg általános vélekedésén, nem törődtek e mesés koholmányokkal, és egészen másként ítélték meg ezt a dolgot, amint magam is tapasztalhattam, midőn a múlt ősszel [1770] tiszteletemet tehettem jónéhányuknál. Bizony, maga a legfenségesebb császárnőnk és királynőnk, MÁRIA TERÉZIA, mikor T. HELL atyától bővebb értesüléseket nyert, habozás nélkül igen megtisztelőnek nevezte ezt a dolgot Magyarországra nézve, és a legkegyelmesebben megbízta a magyar szerzőket, hogy szorgalmasan kutassák ki mindazt, ami akár nyelvbéli, akár eredetbéli rokonságunkra vonatkozik, és a magyar nép dicsőségére jegyezzék fel és tegyék közzé.”[10]

Ez alapján úgy tűnik, hogy az udvari előkelők és a Habsburg uralkodónő egyaránt szívesen fogadták Sajnovics és Hell munkálkodását, és Mária Terézia hivatalossá is tette az ez irányú kutatást.

Fischer és más német szerzők a témát érintő munkáinak, főleg azonban rendtársának, Sajnovicsnak műve nyomán Pray újragondolta a magyar őstörténet kérdését és elképzeléseit ’Dissertationes historico-criticae in Annales veterum Hunnorum’ (mi magyarul: Történetkritikai értekezések a régi hunok históriájáról) címmel Bécs városában 1775-ben kiadott munkájában[11] osztotta meg a nyilvánossággal. Elfogadja, hogy fennáll a változó mértékű, de kiterjedt hasonlóság a magyar nyelv és az Észak-Európában és Ázsiában beszélt számos kisebb és nagyobb nyelv, úgymint számi, finn, lív, cseremisz, permi, mordvin, manysi, vót, hanti, udmurt, komi és csuvas közt. Ez alapján arra a következtetésre jut, hogy az e nyelveket beszélő népek rokonságban állnak, s eredetüket tekintve mind a közös, hun ősnépre vezethetők vissza.

„Nam si prima universi corporis incunabula spectes, Finni, Hunni, Avares, et Hungari, eadem mihi ortu gens sunt, et populus; tametsi postea, quod fere usuvenit, in ramos divisi, ut diversis nominibus, sic variis quoque dialectis inter se se different.” In: Első értekezés, I. paragrafus

„Hisz ha az összes törzs bölcsőjét nézzük, szerintem a finnek, a hunok, az avarok s a magyarok azonos nemzetből, egyazon népből erednek; ám később, amint az rendszerint előfordul, ágakra bomolva, különféle elnevezéssel, így nyelvi változások révén is szétválnak.”

A közös hun ősre visszavezethető népes család, amely így a magyar mellett a török népeket és a ma finnugornak tartott népeket is magában foglalta, gyakorlatilag megegyezik a manapság vitatott urál-altaji családdal.

Immanuel Kant 1775-ben írt, az emberi rasszokról szóló egyetemi előadásában az emberi fajt négy főrasszra osztja: fehér rassz, néger rassz, hun rassz (vagy más néven mongol, kalmük rassz), és a hindu rassz. A fehér rasszba sorolja az európai fehérek mellett az arabokat, török népeket és perzsákat. A rasszok létrejöttét természetföldrajzi hatásoknak tudja be. Nézete szerint a rasszok keveredéséből alakulnak ki az átmeneti formák, mint például a karakalpakok és számos más ázsiai, fehér és mongol rassz keveredéséből előállott nép. A szövegben Kant a finneket és számikat a magyaroktól származó népekként említi, akik jelenlegi lakhelyükre csak a magyarok Kelet-Ázsiából való elvándorlása nyomán kerültek. Sajnos e szövegből az nem derül ki egyértelműen, hogy Kant a magyarokat töröknek s így fehérnek tartja, vagy fehér-mongol keveredés eredményének.[12]

Johann Gottlieb Georgi (1729–1802) német gyógyszerész, vegyész, botanikus és földrajztudós 1770-ben csatlakozott Peter Simon Pallas szibériai felfedezőútjához. Az úton szerzett néprajzi megfigyeléseit 1776 és 1780 közt német, francia és angol, majd orosz nyelven is megjelentetett, többkötetes munkájában osztotta meg a nagyközönséggel. A műben bemutatja az Orosz Birodalom finnségi népeit is. Szerinte idetartoznak a számik, finnek, lettek, észtek, lívek, izsórok, cseremiszek, csuvasok, mordvinok, udmurtok, tyeptyerek, manysik, hantik.[13]

A számikról szólva úgy véli, hogy a finnek ősei közülük vándoroltak el délebbre, barátságosabb éghajlatra.

A róluk adott beszámolója nem túl hízelgő megjegyzések és tárgyilagos leírás keveréke. Szerinte például bőrük sárgássága nem csak az időjárás, hanem kéménynélküli, füstös hajlékaik és megrögzött mocskosságuk eredménye. Hajlamosak a restségre, gyanakvók, csalnak a kereskedésben, nagyra tartják magukat, asszonyaik, s nemritkán a férfiaik is ijedősek. Babonások és sok köztük a pogány. Beszédjük hangzása durva, vonításhoz és ugatáshoz hasonló. Nincs írásuk és ábécéjük. Kapzsik, nemigen segítik a szegényt. Ez, pontosabban ilyesmi volt a Sajnovics említette negatív kép a számikról.

Azonban a leírásból kiderül, hogy minden héten a folyókban megfürdenek, hogy nem lopnak, hogy szorgalmasak, testük erős, szellemük élénk, halásznak, vadásznak, szarvast tenyésztenek, a vadászatban bátrak, ruházatuk tisztes, meglehetős jómódban élnek, nincs köztük jobbágyság, saját, botokra rótt rovásírásuk van, vándorló életmódjuk miatt pedig gyakori, hogy két vagy akár három hatalomnak is adóznak. Vagyis életük, attól eltekintve, hogy nem földművelésből éltek, nem sokban különbözött a korszak európai vidéki lakosságának, például a magyar vagy moldvai parasztoknak életétől.

A finneket majd’ minden észak-európai nép ősének, azonban ázsiai eredetűnek tartja, akik nagy rokonságot mutatnak olyan európai és ázsiai népekkel, mint a csuvas és cseremisz. Megjegyzi, hogy a finnek valószínűleg csak a XIII. században váltak el a számiktól, miután megkezdődött köztük a keresztény térítés s letelepedtek.

A manysikról szólva említi, hogy:

„They are of a Finnish extraction as well as their language, but this latter has so many peculiarities of its own, and comprehends such a number of different dialects, that it has often, with good reason, been taken for a distinct language. ... Some authors pretend that they are the brethren of the ancient Ougrians, or of the present Hungarians, and found their conjecture on the situation of the Vogul territory, and the striking resemblance there is between the languages of the two nations.” 157-158. o.

„Ők finn eredetűek, akárcsak nyelvük, de ez utóbbi oly sok egyedi jellegzetességgel bír, és oly számos eltérő nyelvjárást ölel fel, hogy gyakran, s jó okkal, külön nyelvnek vették. ... Egyes szerzők felteszik, hogy ők a régi ugorok testvérei, vagy a mai magyaroké, s feltevésük a vogul terület elhelyezkedésére alapozzák, és a feltűnő hasonlóságra a két nemzet nyelve közt.”

Joseph Hager (1757-1819) osztrák történész és arabista, a bécsi egyetem arab nyelv professzora volt. 'Neue Beweise der Verwandtschaft der Hungarn mit den Lappländern. Wider neue Angriffe der Sainovitsischen Abhandlung' (mi magyarul: Új bizonyságok a magyarnak a lappokkal való rokonságáról. A sajnovicsi értekezés elleni új támadásokra.)[14] című, 1793-ban megjelentetett munkája sajátos helyet foglal el a magyar nép és nyelv őstörténetének kutatástörténetében. Ennek oka az a tény, hogy a munka csak rendkívüli jóindulattal nevezhető tudományos műnek: a rokonság melletti legfőbb érve az, hogy ez már rég tudott dolog, olyan tudósok, mint a már említett Fischer, a svéd Olavus Rudbeck az ifjabb (1660-1740) (Itt érdemes megemlíteni, hogy e szerző szerint a számi rokona mind a finnek, mind a magyarnak, de a hébernek is, emellett talált kapcsolatot a kínaival, góttal, és számos más nyelvvel is. A szerző a számit gót nyelvnek tartja.)[15] a porosz Gottlieb Siegfried Bayer (1694-1738), a norvég Knud Leem (1697-1774) és Sajnovics ezt már bizonyították. Néhány szó alapján (strava, méz) a hunokat szláv nyelvű népnek ítéli (28-29. o.). A cigányokról közli, hogy Afrikából, Zanzibárból származnak, ahogy ezt nevük is bizonyítja, hisz a Zengi-bar az Zanzibár, és Cigányföldet jelent. (47-48. o.). A magyar rokonság melleti nyelvi bizonyítékait egy harminckét szóból álló lista, az első hat tőszámnév hasonlósága és a nyelvhasználat egyes közös jellegzetességei (például, hogy e nyelvek külön szóval jelölik az idősebb és ifjabb fi- és lánytestvért) jelentik. A mű legfontosabb üzenete azonban az, hogy a magyarok kevélységből, nemzeti büszkeségből utasítják el e nem túl előkelő északi rokonságot s festenek maguknak dicső, de hamis múltat. Pedig műveltségüket más, főleg szláv és német népektől szerezték, ahogy ezt nyelvük számtalan jövevényszava is bizonyítja.

Beregszászi Nagy Pál kora ismert és elismert nyelvtudósa volt. Több munkát is szentelt a magyar és különféle keleti nyelvek közti hasonlóságok és kapcsolatok vizsgálatának. Ezek közt az első nagyobb terjedelmű a részben Hager említett művére szánt válaszkén is íródott 'Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den Morgenländischen.'(mi magyarul: A magyar nyelvnek keletiekkel való hasonlóságáról.)[16] 1796-ból. E mű az eredetileg az erlangeni egyetemen a magyar nyelvről 1795-ben tartott előadásának könyvváltozata. Benne a magyart többek közt a perzsa, arab, héber nyelvvel, s más ázsiai nyelvekkel is hasonlítja, s cáfolva Hager finn-lapp származásról és sarkköri őshazáról szóló elméletét, a magyar-török nép- és nyelvrokonság és a belső-ázsiai őshaza mellet foglal állást. Nem utasítja azonban el a —szerinte nem kellően bizonyított— magyar-finn rokonság lehetőségét sem, azonban ezt csak úgy tartja elképzelhetőnek, ha a magyarokat, törököket és finnségi népeket ősrokonság köti össze, és mindnek egy közös őse és lakóhelye volt valahol Ázsia melegebb éghajlatú helyén, ahonnan a lappok észak felé, a török délnek, és a magyarok napnyugatra húzódtak.

1797-1798-ban írja meg Gyarmathi Sámuel a magyar nyelv északi rokonságát tárgyaló latin nyelvű művét 'Affinitas Lingvae Hvngaricae cvm lingvis Fennicae Originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabvlaria dialectorvm Tataricarvm et Slavicarvm cvm Hvngarica comparata.' (mi magyarul: A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel továbbá a tatár és a szláv nyelveknek a magyarral összehasonlított szójegyzékei.)[17] cím alatt.

A munka három részből és három függelékből áll. Az első rész a lappok és finnek nyelvének a magyarral való rokonságát, a második az észtek nyelvével való rokonságot bizonyítja, a harmadik pedig más, szerinte finn eredetű nyelveket (vogul, votják, csuvas, cseremisz, permi, zürjén, mordvin) hasonlít a magyarral. Az első függelék egy tatár/török szójegyzék magyarral rokonítható szavait vizsgálja, a második egy Nagy Katalin cárnő rendeletére készült szójegyzék elemzése, a harmadik pedig August Ludwig von Schlözernek (1735-1809) Gyarmathihoz intézett 1797. november 19-i levele. A kötet nem egységes értekezés, hanem közös célt szolgáló tanulmányok és dokumentumok gyűjteménye. A műben szerzője kifejti, hogy a szavak hasonlósága önmagában még nem elégséges bizonyítéka a nyelvek rokonságának, mert az lehet átvétel eredménye is, épp ezért fontos összevetni a nyelvek nyelvtanát is, aminek hasonlatossága képes eldönteni a rokonság kérdését. Eljárásában azonban nem következetes: míg a finn nyelvek és a magyar rokonságának bizonyításánál nagy jelentőséget tulajdonít a rokonítható szókészletnek s nem különösebben zavarják a nyelvtani rendszer szembeszökő eltérései, addig a török nyelv esetében úgy véli, hogy nincs döntő súlya a rokon szókészletnek, a nyelvtani rendszer hasonlóságai helyett ez esetben pedig a hangsúlyt a különbségekre helyezi. Így nyelvészeti megfontolások alapján elveti a magyar-török nyelvrokonságot, mivel úgy látja, hogy a magyar és török nyelv nyelvtana közt túl nagyok az eltérések. A hasonló szavakat kölcsönzésnek tartja. (241-242. o.)

Csató Pál a „A’ magyar nyelvbeli ragasztékok és szóképzők”[18] című, 1834-ben megjelent tanulmányában a magyar nyelv rokonsága kapcsán így fogalmaz: „…nyelvünk nem csak ragasztékaiban ’s képzőiben, hanem kivált gyökszavaiban ’s fűzetének egész szellemében több keleti ’s éjszaki nyelvekkel olly világosan rokon, de a’ rokonság’ fokai, határai mind ez ideig olly homályosak…”

Hogy e rokonágon pontosan mit is ért, azt így mondja el: „E’ rokonságot én, eddigi adatainkhoz képest, nem ugy értem, mintha a’ mi nyelvünk a’ zsidótól, chaldaeitól, syrustól, arabtól, vagy esth-től, lapp-tól, finn-től eredett volna, hanem a’ nemzetek eredhettek egy köz, keleti tőnemzettől, mellynek eredeti nyelvkincséből, azaz tiszta gyökszavaiból többet vagy kevesebbet tartottak meg, ’s azt azután utóbbi különválásokkal egymástól inkább vagy kevesbé eltérőleg bővítették, ’s hajlították. E’ szerint nem annyira a’ – minden nemzetnél későbbi fejledésű – ragasztékok’, képzőtagok’ vagy más akarminemű hajlitások’ hasonlóságából, mint inkább az egyenlő jelentésű tiszta gyökszavak’ több vagy kevesebbségéből lehet, és kell a’ nyelvek’ (’s ugy a’ nemzetek’) közelebb vagy távolabb rokonságára következtetni. ’S ezért tartom én szükségesnek, hogy nálunk kivált a’ keleti nyelvek’ tudománya ne csak felületesen, hanem a’ lehető legnagyobb kiterjeszkedéssel ’s alapossággal miveltessék.” i.m. 2-3. o. (A dőlt betűs kiemelések a szerzőtől.)

Álláspontja jól tükrözi a korabeli hazai vélekedést a magyar nép és nyelv rokonságáról, s jól láthatóan nem utasítja el az északi népekkel és nyelvekkel való rokonságot sem.

Wilhelm Schott német nyelvész, sinológus és orientalista, az altaji nyelvek egyik első rendszeres kutatója volt. Ő volt az első, aki nyelvészeti eszközökkel kimutatta, hogy az addig jobbára a finnségi nyelvek közé sorolt csuvas valójában török nyelv.[19] Nyelvészeti kutatásaival tudományosan is megalapozta az általa eleinte tatárnak, majd finn-tatárnak vagy altajinak (manapság urálinak és altajinak) nevezett nyelvek közeli rokonságának elméletét. Schott a finn-türk-magyar rokonság szószólója volt, és a magyarokat türk és sarkköri népek /azaz számik, szamojédek stb./ keverékének tartotta.[20] Ebből az álláspontból következett, hogy a tatár nagycsaládon belül a magyart mind a török, mind a finnségi nyelvekhez közelálló, mégis mindkettőtől különböző, köztes helyet elfoglaló, önálló nyelvnek tekintette.

Johan Fredrik Cajaani (1815-1887) 1846-ban megjelent Suomen Historia (mi magyarul: Finnország története) című könyvében a finn népnek közép-ázsiai eredetet határoz meg, a finn törzseket pedig egy családba sorolja a lappokkal, a hunokkal, az avarokkal, a magyarokkal és a törökökkel. E nagycsaládon belül a finn rokonság szűkebb körét szerinte a csuvas, mordvin, cseremisz, moksa, permi, votják, szamojéd és zürjén népek alkotják.

Kazinczy … nem örvendezett különösebben arra a hírre sem, hogy a magyar nyelvet a lappal, finnel rokonították. 1808-ban A magyar nyelvről című írásában jegyezte meg: „Az újabb história bennünket még azon örömtől is meg kezd fosztani, hogy magunkat az Attila maradékainak mondhassuk.” Noha egyébként nem voltak kebelbarátok Kazinczyval, Berzsenyi szintén „Attila magvának” nevezte a magyarokat, s több versében is megidézte a fejedelmet – hasonlóan egyébként számos kisebb és nagyobb hírű reformkori íróhoz és költőhöz. Hosszas listát lehetne erről fölállítani, de elég annyit elmondani, hogy a finnugor rokonság fölvetése alig volt hatással a magyar közvélekedésre, még az elutasítása sem volt olyan heves, mint amilyennek utólag leírják – valójában észre is alig vették, a történet- és nyelvtudományban megjelent kritikai irányzatok még a reformkor tudományos világát sem hatották át. … Kölcsey, jól tudjuk, a Himnuszba Bendegúzt írta bele… Vajda János 1896-ban vehemensen védelmezte az Attila-hagyományt Magyarság és nemzeti önérzet című könyvében: „…erősen hiszem, hogy az ezeréves néphagyománynak van igaza, de ha nem hinném is, ezt bevallani, hirdetni, még ha kínpadra vonnának is, egyenes nemzet- és hazaárulásnak tartanám, mert nagyobb veszteségnek, károsabb hatásúnak ítélem egy nagyobb döntő csata elvesztésénél. A gondolat, hogy Attila és a hunok nem magyarok, úgy hat rám, mintha eret vágtak volna rajtam és legalább egy jó itce vért kieresztettek volna belőlem. És bizonnyal így hat ez az egész nemzet önérzetére.
Sándor Klára[21]

A 18-19. századi magyar közvélemény elzárkózott a kizárólagos északi rokonság gondolatától. Az akkori tudományban még nem különböztették meg a nyelv és a nemzet történetét, az antropológia és a néprajz még csak kialakulóban volt, genetika pedig nem is létezett – érthető tehát, hogy a „hun hagyományból” építkező, akkor kialakuló és felvirágzó romantikus magyar nemzettudat a finn „halzsíros atyafiságban” a pusztai „szittya” nemzetkép megcsúfolását látta.

A kialakuló finnugrisztika magyarellenességének vádja azonban több, mint légbőlkapott. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a Magyar Tudományos Akadémia tagjait nem ideológiai alapon választották,[22] ott voltak közöttük, ill. felvételt nyertek a finnugor nyelvrokonság támogatói és ellenzői egyaránt (pl. Mátyás Flórián).[23], sőt a félig-meddig betiltott, a nyilvános ülésezés jogától megfosztott Akadémia a forradalmárok és a nemzeti gondolkodás bástyája maradt a megtorlás és elnyomatás idején. A Vámbéry Ármin 1869-ben megjelent Magyar és török-tatár szóegyezések[24] című tanulmánya nyomán kirobbant, Ugor-török háborúként elhíresült nyelvtudományi vita is jobbára akadémiai tagok között zajlott. A vitában Budenz, Hunfalvy és társaik cáfolni próbálták Vámbéry elméletét, mely szerint a magyar nyelvben található igen jelentős számú török elem arról tanúskodik, hogy a magyar kontaktusnyelv, ugor és türk elemekből kialakult kevert nyelv, melynek nem csak egy, hanem két őse van. Vámbéry haláláig kitartott elmélete mellett.

A finnugor nyelvrokonság alapjai[szerkesztés]

A finnugor nyelvek rokonsága a nyelvi rendszer bizonyos típusú, igen sokrétű hasonlóságával igazolható. Nem elég hozzá az egyes elemek hasonlósága. Egyes szavak két nyelvben akkor is lehetnek hasonlóak, ha a két nyelv nem rokon – akár azért, mert az egyik átvette a másiktól vagy annak közelebbi rokonától, akár azért, mert van bizonyos – meglehetősen kicsiny – statisztikai valószínűsége annak, hogy hasonló hangkészlettel rendelkező nyelvek néha hasonló szavakat produkáljanak, akár úgy, hogy még a jelentésük is hasonló. Még szabályos hangmegfelelések is lehetnek átvett szavak bizonyos csoportjai esetében.

Ugyanez igaz a nyelvtani párhuzamokra. Az, hogy mind a török, mind a magyar nyelv – vagy, kitágítva a kört, a török és a finnugor (uráli) nyelvcsalád tagjai – agglutinálnak, vagyis hasonló módon toldalékolják az igéiket, illetve a főneveiket, önmagában még nem elég a rokonság bizonyítására. Nemcsak hangtani és szókészletbeli, de nyelvtani párhuzamosságok is kialakulhatnak olyan területeken, ahol egyes nyelvek szorosan együtt élnek – ezek az ún. „areális” (= területi) nyelvészeti jelenségek azonban önmagukban még nem teremtenek rokonságot az egyes nyelvek között, de a rokonság látszatát kelthetik.

A finnugor (uráli) nyelvek rokonsága azonban – éppúgy, mint más nyelvcsaládok tagjainak rokonsága – a finnugor elmélet szerint a rokon nyelveket ezeknél sokkalta összetettebb, mai adottságaikat, nyelvtörténeti fejlődésüket és egymással mutatott megfeleltethetőségüket egyaránt figyelembe vevő és magyarázni próbáló, komplex rendszerbe foglalja. Ennek a rendszernek az időbeli (történeti, diakrón) változásait próbálja rekonstruálni a történeti nyelvészet – esetünkben a finnugor (uráli) nyelvészet – keretein belül. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi jóval tágabb fogalom: ide tartozik a finnugor (urali) nyelvek történeti vizsgálata mellett azok általános nyelvészeti tanulmányozása is.

A toldalékok használata, a nyelvtani rendszer hasonlósága s mindenekelőtt az alapszókincsben kimutatható rendszeres hangmegfelelések (például a magyar f hangnak más finnugor nyelvekben rendszeresen p felel meg, a magyar h-nak k stb.) és a többi, ismeretterjesztő könyvekben gyakran felbukkanó bizonyíték tehát a finnugor (uráli) nyelvrokonság bizonyítási rendszerében csupán a jéghegy csúcsa.[25][26]

A finnugor nyelvrokonság rendszere[szerkesztés]

A párhuzamosságok, pl. a hangtan terén a rendszeres hangmegfelelések megfigyelése képezi a nyelvrokonság bizonyításának folyamatában az első lépést. Két rokon nyelv (például a magyar és a manysi) rokon szavai olyan párhuzamokat mutatnak, amelyek a véletlenszerűséget kizárják. A megfeleltetések szabályossága ugyanis nem csak e két nyelv szavainak bizonyos csoportjában figyelhető meg – a rokon nyelvek bármely két nyelvét kiválasztva ugyanannak a szóhalmaznak egy részét – és köztük a rendszerszerű párhuzamokat – biztos, hogy megtaláljuk. Így lehetséges, hogy az uráli nyelvek közös korpusza (ld. Starostin uráli adatbázisa) több, mint ezer szótőt sorol fel, amelyből 230 megtalálható a magyarban is (A Magyar Tudományos Akadémia Uralonet adatbázisában végzett kereséssel 44 olyan, biztosnak ítélt finnugor etimológia és 230 biztosnak ítélt uráli etimológia található, amely a magyarban is megvan.[27])– ezek pedig minden rokonnyelvi megfelelőjükkel szabályos megfeleléseket (párhuzamokat) mutatnak. Ugyanez érvényes minden nyelvcsalád bármely két rokon tagjára is, tehát univerzális nyelvtörténeti jelenségről, a nyelvek történeti (diakrón) változásának látható és megfogható következményeiről van szó.

A hangmegfelelések felismerése, szabályaik azonosítása nem mindig könnyű – sőt, például a magánhangzók esetében, igen bonyolult is lehet. A hasonlóság akár megtévesztő is lehet.[28] Nem mindegy, például, hogy a megfigyelt hang milyen hangtani környezetben (például zöngés hang vagy zöngétlen mássalhangzó, mély vagy magas magánhangzó következik utána) és milyen helyzetben (szó eleji, szó közepi, szó végi pozícióban) van. Bizonyos hangváltozások csakis bizonyos hangtani helyzetben, környezetben zajlanak le, mások esetleg mindettől függetlenül mennek végbe. Minden hangváltozásra igaz azonban, hogy a nyelv történetének egy bizonyos szakaszában ment végbe.

A mai nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések kialakulásának folyamatát és jellemzőit írják le a hangtörvények. A hangtörvények tehát nem azt rögzítik, hogy melyik rokonnyelv milyen helyzetben és környezetben álló melyik hangja melyik más nyelvben milyen hangnak felel meg, hanem azt, hogy ezek a hangmegfelelések hogyan jöhettek létre. A hangtörvények tehát adott nyelv hangrendszerének változásait írják le. Csak úgy alkothatunk képet a jelenleg is megfigyelhető megfelelések okairól, ha áttekintjük azokat a releváns hangváltozásokat, amelyek a két vizsgált nyelv történetében a legközelebbi közös ős felbomlása óta történtek.

Nem változhat azonban akármilyen hang akármilyen másik hangra. A lehetséges hangváltozásoknak vannak fizikai korlátai (a száj berendezéséből adódó lehetetlenségek) éppúgy, mint nyelviek. Az utóbbihoz tartozik a hangrendszer arányossága – a hangképzésnek úgy kell kihasználnia a szájüreg adta lehetőségeket, hogy az továbbra is lehetővé tegye a hatékony kommunikációt.

Minden hangváltozás az adott hang valamilyen fontos és jellemző tulajdonságát változtatja meg. A változás mindig fokozatos, vagyis egyszerre csak egyik jellemző változhat. A mássalhangzók leírásához általában szükséges fő változók például a következők: (1) a képzés helye a szájüregben, (2) a képzés módja (zöngésség, hehezetesség, lágyság, nazalitás) (3) az ejtés hossza.

  • A hangtörvények
  • A hangtani rendszer
  • A morfofonológiai rendszer
  • A szókészlet
  • A szótan
  • A mondattan

A finnugor nyelvek jellemzői[szerkesztés]

Megjegyzendő, hogy valamennyi fenti vonás (a tárgyas igeragozás kivételével) az altaji nyelvekre is jellemző, lásd: Urál-altaji nyelvcsalád.

A szavak kiválasztása a magyar nyelvből történt a 207 legalapvetőbbnek ítélt fogalmat tartalmazó Swadesh-lista alapján. A szavak között vannak névmások, kérdőszavak, a testrészek, rokonság, természeti jelenségek, érzékelés és fő tevékenységek (jön, megy, mond, tud, lát). Az összehasonlított nyelvek a finnugor nyelvek négy fő csoportját képviselik: ugor csoport – magyar, balti-finn csoport – észt, „volgai” csoportmordvin, permi csoportkomi.

Mivel a szavak kiválasztásánál az volt a szempont, hogy azok alapvető jelentésűek legyenek, és nem az, hogy rokonságban álljanak, ezért így láthatóvá válik, hogy az egyes nyelvek alapszókincsében milyen arányban szerepelnek a hasonló alakú, azonos jelentésű szavak. Ezek közül vastag betűvel ki vannak emelve azok, amelyek mind a négy nyelvben azonos kezdőhangúak. (Ez a szavak rokonságának nem feltétele, de statisztikai alapon nem lehet véletlen egyezés, ha többször is előfordul.)

A mordvin és komi nyelv cirill betűs szavai után dőlt betűvel a megközelítő kiejtés magyar fonetikus átírásban:

Magyar Észt Mordvin (erza dialektus) Permják komi Swadesh-lista
szerinti sorszám
én(nincs kiírva -*m rag jelzi) mina мон mon ме me 1
te/ön sina тон ton тэ te 2
ő tema, ta сон szon сійö szijö 3
mi meie, me минь min ми mi 4
ti teie, te тынь tün ти ti 5
ők nemad, nad сынь szün найö najö 6
ez/itt see те te тайö tajö 7
az/ott too што sto сійö szijö 8
ki? kes? кие? kie? коді? kodi? 11
mi? mis? мезе? meze? мый? müj? 12
nem mitte а, аволь, эзь a, avol, ez абу abu 16
egy üks вейке vejke öти öti 22
kettő/más/iker kaks кавто kavto кык kük 23
három kolm колмо kolmo куим kulm 24
négy neli ниле nile нёль nöl 25
öt viis вете vete вит vit 26
ember isik ломань loman морт mort 38
gyerek, gyermek, pudre, /fi /fia laps эйкакш ejkaks челядь cseljagy 39
feleség (-né, nej) /némber naine ни ni гöтыр götür 40
férj abikaasa, mees мирде mirde верöс verösz 41
anya/szülő ema (тиринь) ава (tirin) ava мам mam 42
apa/a(család)fő isa тетя tetya бать baty 43
fa puu чувто csuvto пу pu 51
bőr/héj nahk киське kiszke ку ku 62
vér veri верь ver вир vir 64
csont/tetem kont, luu ловажа lovazsa лы 65
haj juuksed черь cser юрси jurszi 71
fej/kupa kőrv пиле pile пель pel 73
szem silm сельме szelme син szin 74
orr nina судо szudo ныр nür 75
száj suu курго kurgo вом vom 76
fog hammas пей pej пинь pin 77
nyelv keel кель kel кыв küv 78
láb, lábfej jalg пильге pilge кок kok 80
kéz käsi кедь ked ки ki 83
szív/szűny süda седей szedej сьöлöм szölöm 90
inni jooma симемс szimemsz юны junü 92
enni sööma ярсамс jarszamsz сёйны szöjnü 93
látni nägema неемс neemsz аддзыны addzünü 101
hallani kuulma марямс marjamsz кывны küvnü 102
tudni teadma содамс szodamsz тöдны tödnü 103
aludni magama удомс udomsz узьны uznü 107
élni elama эрямс erjamsz овны ovnü 108
(meg)halni surema куломс kulomsz кувны kuvnü 109
jönni tulema самс szamsz локны loknü 122
feküdni valetama кенгелемс kengelemsz куйлыны kujlünü 123
ülni istuma аштемс (озадо) astemsz (ozado) пукавны pukavnü 124
állni seisma аштемс (стядо) astemsz (sztjado) чеччавны cseccsavnü 125
adni andma максомс makszomsz сетны szetnü 128
mondani ütlema меремс meremsz шуны sunü 140
nap/van päike чипай, чи csipaj, csi лун lun 147
hold kuu ков kov тöлысь tölüsz 148
csillag täht теште teste кодзув kodzuv 149
víz vesi ведь ved ва va 150
kő/keu kivi кев kev из iz 156
föld maa мода moda мусяр muszjar 159
ég/menny taevas менель menel енэж enezs 162
szél tuul варма varma тöв töv 163
tűz tuli тол tol би bi 167
éj/nix öö ве ve вой voj 177

Nyelvrokonságmondatok[szerkesztés]

Az alábbi mondatok olyan (tréfás) illusztrációk, amelyek a rokonnyelvek szókészletbeli és nyelvtani párhuzamait jól mutatják.

Vogul-magyar[szerkesztés]

Hurem né vitnel huligel husz hul pugi.
Három nő a vízből hálóval húsz halat fog.
Hurem-szát-husz hulach-szem empem viten eli.
Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.

Osztják-magyar[szerkesztés]

Pegte lau lasinen menl tou szilna.
Fekete ló lassan megy a tó szélén.[29]

Finn-magyar[szerkesztés]

Jään alla talvella elävät kalat uiskentelevat.
Jég alatt télen eleven halak úszkálnak.
Kivistä verinen oli vävyn käsi.
Kövektől véres volt veje keze.
Orvon silmä kyyneliä täynnä.
Árva szeme könnyel tele.
Kuka meni meidän edessämme?
Ki ment mielőttünk?
Miniäni antoi voita.
Menyem adott vajat.[30]

Permi-magyar[szerkesztés]

  • Munnü kolö. (komi)
  • Mününü kule. (udmurt)
  • Menni kell. / „menekül” (magyar)

Finn-mari (cseremisz)[szerkesztés]

  • Padassa on kuusi kalaa.
  • Poδəšto kut kol ulo.
  • Tuli palaa ja siksi lumi sulaa.
  • Tul jüla δa satlan lum šula.

A fenti mondatok a közös szókincsből kiválogatott szavakból állnak, amelyekből valamilyen értelmes mondat rakható össze. A „Ki ment mielőttünk?” mondat például törökül úgy hangzik, hogy „Bizden önce kim gitti?” („mielőttünk ki ment”). Mint az összehasonlító nyelvészetben általában, nem a hasonlóságnak van bizonyító érvénye, sem a különbségeknek nincs cáfoló ereje. Egy nyelvcsalád tagjaiból – az összehasonlító nyelvészet leegyszerűsítő módszere szerint[31] – épp úgy lesznek önálló nyelvek, hogy az idők folyamán különféle változások zajlanak le bennük, melyek révén eltávolodnak egymástól: a nyelvészet a rendszeres hangmegfeleléseket fogadja el döntő érvként, amit az uráli nyelvcsalád tagjai közt is meg lehet figyelni. A hasonlóság véletlen és rendszertelen is lehet, de az azonos típusú hangmegfelelések rendszeres előfordulása minimálisra csökkenti a véletlen esélyét. Ilyenek például a:

  • p ~ f (például: pegte ~ fekete, pugi ~ fog)
  • k ~ h (kala ~ hal)
  • t ~ z (viten ~ vízen)
  • mp ~ b (empem ~ ebem)
  • nt ~ d (antaa ~ ad)

stb.

Török[szerkesztés]

A közös szókincs nem csak nyelvrokonságra, hanem átvételre is utalhat. Minden esetben csak annyi a kérdés, hogy melyik tartozik az alapszókincsbe. Ugyanilyen játékot a török nyelvekkel is lehet játszani:

  1. Cebimde çok küçük elma var – Zsebemben sok kicsi alma van.
  2. Ben yedi uzun tepede yürüdüm – Én hét hosszú dombon jártam.

A példamondatok nem csak a szókincsbeli egyezésre, hanem a további nyelvi elemek egyezésére is utalnak. Az első mondatban a sok és van szavakat, a másodikban mind az öt szót uráli–finnugor eredetűnek írja le a TESZ.

Genetikai és néprajzi alátámasztások[szerkesztés]

A legújabb kutatások jelentős genetikai rokonságot mutatnak ki a honfoglaló magyarok és a mai dél-uráli népek között.[32] Viszont a honfoglaló magyarok nyelvéből nem maradtak fent írásos emlékek: az első nyelvemlékünk jóval 894 után, 1192-95 körül keletkezett. Addigra a kétnyelvű honfoglalók nyelvének is a többségi nyelvhez kellett alkalmazkodnia.

A Macumoto Hideo-féle marker gén kutatások jelentős sikereket értek el (például meghatározták a japánok és az ausztrálok genetikai eredetét). A kutatások szerint a mai magyar népesség 5%-ában megtalálható a mongolid népekre jellemző marker, viszont a kutatási eredmények alapján azt is egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a jelenkori populáció 95%-a teljesen europid. A közelmúltban a honfoglaló magyar sírokban talált csontvázakon végzett kutatások pedig kimondták, hogy a honfoglaló magyarok 3/4-e uralid típusú volt (egy korábbi kutatás 2/3 arányú európai antropológiai jellemzőket talált). Ennek fényében két eset lehetséges: a magyarság vagy mongolid eredetű, és az évezredek során olyan mértékben keveredett más népekkel, hogy ez már csak nagyon kis mértékben mutatható ki, vagy pedig eredetileg a magyar ember europid volt, viszont az őshazából történő vándorlás során sok mongolid néppel került kapcsolatba, így került a mongolid jelleg a magyar populáció 5%-ának géntérképébe. A felsorolt „kapcsolatokat” tényként kell kezelnünk, míg az első verziót pusztán a mérési eredmények nem igazolják, de a lehetőségét felvetik.[33]

A finnugor összehasonlító nyelvészet és néprajz számos magyar kulturális elem magyarázatát a finnugor nyelvű népek nyelvében és szokásaiban találta meg. (Például a „népmesei kacsalábon forgó ház”, a „nem tudom ki ia-fia” kifejezés stb.[34]

A rekonstruált finnugor alapnyelv[szerkesztés]

Az alapnyelv rekonstruált szókincsének kutatása során a kutatók a következő szótagszerkezeteket különítették el (példaként rekonstruált alapnyelvi szavak állnak):

  • CVCV - *kala ('hal')
  • CVCCV - *kolme ('három')
  • VCCV - *ikte ('egy')
  • VCV - *aća (aszó')
  • CV - *mu ('más')

Jelölések: C = mássalhangzó, V = magánhangzó

A finnugor őshaza elmélete[szerkesztés]

A szókincsbeli egyezések és a rendszeres hangmegfelelések alapján a nyelvészek rekonstruálják azt a feltételezett ősnyelvet, amit a mintegy 6000 évvel ezelőtt még együtt élő „finnugor ősnép” beszélhetett. A finnugor őshaza-elméletek szerint e nyelv évezredekkel ezelőtt egy bizonyos területen kialakult, majd elterjedt és ágakra bomlott.

Az ősnyelv származásának helyét a történészek interdiszciplináris módon, részben a régészeti kutatások, részben a nyelvtörténet, valamint más tudományok (például paleobotanika) segítségével próbálják meghatározni. Az egyik lehetséges módszerük a rekonstruált ősnyelv szavaiból kibontakozó környezeti jellemzők (például növény- és állatnevek) segítségül hívása. Az adott korszak régészeti leleteiben előforduló állat- és növénymaradványok (például pollenek) segítségével próbálják meg azt a területet megkeresni, amely a nyelvi adatoknak megfelel.

A finnugor nyelvrokonság és őshazaelmélet kritikái[szerkesztés]

Az elmélet első bemutatása óta számos tudományos kritikán átesett, részleteit folyamatosan alakítják. Azonban az uráli/finnugor nyelvrokonság hirdetői több, mint másfél évszázadnyi tudományos kutatómunka ellenére sem tudnak felmutatni egységes, széles körben elfogadott elméletet sem a finnugor nyelvek leszármazási rendjét és annak időrendjét, sem az e nyelveket beszélő népek őstörténetét illetően, ami azt is jelenti, hogy a magyar nyelvnek az uráli nyelvek közt elfoglalt pontos helye is tisztázatlan.[35][36][37] Épp ezért nem véletlen, hogy az elképzeléseket és az alkalmazott módszertant is sok - gyakran igencsak megalapozott - kritika érte. Többen jelentkeztek alternatív nyelvrokonság-elméletekkel is. Ezek az elméletek kidolgozottságukban és tudományos színvonalukban jelentős eltéréseket mutatnak és olykor egymásnak is élesen ellentmondó állításokat tesznek.

A vita tudományos kereteken kívül is folyik, például Dúró Dóra parlamenti képviselő egy ízben az országgyűlésben is felszólalt a finnugor elmélet ellen.[38]

Az alternatív nyelvrokonság-elméletek hívei elsősorban a magyar nyelv és a többi finnugor nyelv közötti rokonság mértékét kérdőjelezik meg. Az alternatív kutatók többsége szerint a finnugor-magyar nyelvi kapcsolatok tagadhatatlanok, de ez nem zárja ki a más nyelvekkel való rokonságot, és a kapcsolat magyarázata, oka, iránya nem tisztázott, mint ahogy a magyar nyelv egyéb nyelvekhez való viszonya sem eléggé föltárt. Angela Marcantonio, a Római Egyetem történeti és uráli nyelvészetet oktató tanára a magyar nyelvet ôsnyelvnek tartja.[39] Marácz László, holland egyetemi nyelvész professzor írta Angela Marcantonio könyvének magyar nyelvû kiadásához az elôszót. Marácz László szerint a finnugor nyelvcsalád elmélete politikai indíttatású.[40]

Budenz József mintegy 2000 szó finnugor rokonságát tette fel, végül 996-ról állapította meg a kapcsolatot. A finnugor elmélet a mai napig is „körülbelül ezer” finnugor szóról beszél. Valójában az elfogadottan finnugor kapcsolatú szavak száma nem éri el az 500-at, ezek is teljesen rendszertelenül jelentkeznek az egyes finnugor népek nyelveiben. Hol innen, hol onnan, Észak-Norvégiától a Jenyiszejig szóródik szét ez az 500 szó, mintegy 10 különböző nyelvben. Egy-egy finnugor nyelvben esetenként mindig csak néhány párhuzam található meg a magyarral, míg egymás között sokkal szervesebb kapcsolatokat mutatnak.[41]

Az alternatív vélemények szerint a finnugrisztika nem veszi figyelembe a magyarnak a más nyelvekkel való kapcsolatát, amelyek szerintük sokkal bővebbek, mint a finnugor irányban. „A finnugor elmélet aluldeterminál. Nem lehet olyan lexikai párhuzamokat izolálni, amelyek csak a finnugor nyelvekre érvényesek és más eurázsiai nyelvekre nem, mint például az altaji nyelvekre, törökre, mongolra, stb.”[42]

A finnugor elméletre Olaszországból is érkeztek kritikák. Angela Marcantonio elsősorban a finnugor nyelvrokonság bizonyításának módszertanát kritizálta, ő maga nem alkotott újabb elméletet.[43] Mario Alinei ezzel szemben egy ókori itáliai népcsoport, az etruszkok nyelvemlékeit próbálta a magyar nyelv rokonaként értelmezni. Ez utóbbival az a probléma, hogy rendkívül kevés nyelvemlékük van, emiatt a nyelv pontos leírása máig lehetetlennek bizonyult. Alinei állításait még maga Marcantonio is tudománytalannak nevezte.

A finnugor őshaza feltételezése elsősorban a régészeti adatokkal egyeztethető össze nehezen. Egyes régészek szerint a ma rendelkezésünkre álló adatok alapján a nép finnugorságának elmélete egyenesen cáfolható, vagy legalábbis erősen valószínűtlen, és ebből (a nyelvtudományi szempontoktól függetlenül) a nyelvrokonság valószínűtlen voltára is következtetnek. László Gyula egyetlen finnugor őshaza helyett az Eurázsia nagy területein elterjedt ősi közvetítő nyelvet feltételez, amelyből számos szó és nyelvi elem került az egymással eredetileg semmilyen rokonságban nem álló népcsoportok nyelvébe.[44]

A régészek jeles képviselői – mint például Colin Renfrew – megfogalmazzák azokat az alapvető problémákat, amelyek a történeti nyelvészettel szembeállíthatók. Alapvető probléma, hogy a nyelvi változások nem tükröződnek a régészeti leletekben, mégis a finnugrisztika a tárgyi leletek egy adott együttesét szívesen azonosítja egy bizonyos csoporttal, törzzsel, néppel, akik meghatározott nyelvet beszéltek. A régészek szerint azonban ezek az azonosítások mindig problematikusak.[45]

Még hevesebb a vita olyan régészeti leletek kapcsán, amelyeket a történettudomány sem tud pontosan besorolni. Például számos olyan leleten található rovásírás (lásd például a „szeged-nagyszéksósi” leletet), aminek a korát honfoglalás kora előtti időre datálják, számos kutató azonban magyar olvasatot készített rá.[46]

A finnugor őshaza elméletével szembeni másik gyakori ellenvetés, hogy a magyar népi kultúra, magyar mitológia, magyar népmesék, magyar népzene, magyar népművészet elemeinek nagy része összeegyeztethetetlen a legtöbb finnugor népével.[47]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. „Abban aligha lehet nézeteltérés, hogy rekonstruált nyelvek föltételezésekor, illetőleg tulajdonságaik meghatározásakor csakis a plauzibilitás különféle fokairól érdemes beszélni.” BAKRÓ-NAGY Marianne: Mit tudunk az ugor történeti fonológiájáról? In: Nyelvelmélet és kontaktológia 2. 2013. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/13367/file/Nyelvelmélet%20és%20kontaktológia%202.pdf
  2. Bálint Csanád: A történeti genetika és az eredetkérdés(ek). A közös kutatás szükségessége és lehetőségei. Magyar Tudomány, 2008/10., 1170. [1]
  3. „A minták többsége (91%) európai haplocsoportba tartozik, három szekvencia kifejezetten ázsiai kládba (A, B, M) sorolható. Szembetűnő különbség mutatkozik, ha a honfoglalókat a temetkezési szokások alapján két eltérő szociális státusszal rendelkező csoportra osztjuk. A szegényes temetkezési mellékletekkel rendelkező köznépi sírokból előkerült csontleletek haplocsoport megoszlása igen hasonlít egy átlagos európai populációéhoz, csak egy szekvencia sorolható Ázsiára jellemző kládba (M). Ezekről a leletekről azonban nem dönthető el egyértelműen, hogy a honfoglalóktól, vagy már a magyarok érkezése előtt a Kárpát-medencében élő más népcsoportoktól származnak. Ezzel szemben a klasszikus honfoglalók, akik a temetkezési mellékletekkel gazdagon ellátott sírokból kerültek elő, sokkal heterogénebb megoszlást mutatnak. Ezt mutatja, hogy a magyar nyelvű populációk közül itt a legmagasabb a genetikai diverzitás. A köznépi csoporttal ellentétben itt jóval magasabb,11% az ázsiai haplocsoportok (A, B) aránya, ráadásul az N1a haplocsoportba tartozó három minta mindegyike rendelkezik egy mutációval (16189C), ami az adott klád ázsiai ágára jellemző, így a klasszikus honfoglaló vonalak 28%-a ázsiai eredetű.” In: TÖMÖRY Gyöngyvér: A Kárpát-medence honfoglalás kori (10-11. századi) lakosságának valamint mai magyar nyelvű népcsoportoknak összehasonlító mitokondriális alapú filogeográfiai analízise. 2008. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1088/2/Tömörytézisek.pdf
  4. LAHERMO Päivi, SAVONTAUS Marja-Liisa, SISTONEN Pertti, BÉRES Judit et al: Y chromosomal polymorphisms reveal founding lineages in the Finns and the Saami. 1999. https://www.researchgate.net/publication/12945848_Y_Chromosomal_Polymorphisms_Reveal_Founding_Lineages_in_the_Finns_and_the_Saami
  5. NÉMETH Endre, FEHÉR Tibor, PAMJAV Horolma: Ugorok, finnugorok, markerek. 2015. http://www.regulytarsasag.hu/fv_xx_1_nemeth_feher_pamjav/
  6. STRAHLENBERG, Philipp Johann von: An historico-geographical description of the north and east parts of Europe and Asia http://catalog.hathitrust.org/Record/010825073
  7. GUIGNES, Chrétien Louis Joseph de: Historie générale des Huns, Turcs, Mongols et autres Tartares occidentaux avant et depuis Jésus-Christ jusq’ au présent https://books.google.hu/books?id=VkkVAAAAQAAJ&printsec=frontcover&dq=inauthor:%22Joseph+de+Guignes%22&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwiGi4ing4zOAhWBUBoKHQNsAQw4FBDoAQgZMAA#v=onepage&q&f=false
  8. PRAY György: Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum https://books.google.hu/books?id=jPlcAAAAcAAJ&pg=PA295&lpg=PA295&dq=annales+veteres+hunnorum&source=bl&ots=odpCuOv6z5&sig=U-hZyTJOJoDoUOx6eW5f-KCVI3M&hl=en&sa=X&ved=0ahUKEwiO_rWTgozOAhUJnRoKHfVlDcc4FBDoAQgjMAE#v=onepage&q=annales%20veteres%20hunnorum&f=false
  9. http://csoma.mtak.hu/hu/csoma-elete.htm
  10. SAJNOVICS János: Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. http://mek.oszk.hu/12900/12944/12944.pdf
  11. PRAY György: Dissertationes historico-criticae in Annales veterum Hunnorum. http://reader.digitale-sammlungen.de/de/fs1/object/display/bsb10934630_00005.html
  12. KANT, Immanuel: Von der verschiedenen Racen der Menschen. In: Immanuel Kants frühere, noch nicht gesammelte kleine Schriften. 1795. 93. o. és 98. o. https://books.google.hu/books?id=NngTAAAAQAAJ&pg=RA1-PA87&lpg=RA1-PA87&dq=immanuel+kant+von+der+verschiedenen+rassen+der+menschen&source=bl&ots=_NC8NXSXY0&sig=c7Y-GuaBCwc5azBXQARRvxTuxgo&hl=en&sa=X&ved=0ahUKEwik8fCM5p_OAhVDI8AKHfHfAko4FBDoAQggMAA#v=onepage&q=immanuel%20kant%20von%20der%20verschiedenen%20rassen%20der%20menschen&f=false
  13. GEORGI, Johann Gottlieb: Russia : or, A compleat historical account of all the nations which compose that empire. 1780. https://archive.org/details/russiaorcompleat01georiala
  14. HAGER, Joseph: Neue Beweise der Verwandtschaft der Hungarn mit den Lappländern. Wider neue Angriffe der Sainovitsischen Abhandlung. 1793. https://books.google.hu/books?id=ampgAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false
  15. RUDBECK, Olavus Jr.: Specimen usus linguae Gothicae. in Eruendis atque illustrandis obscurissimis quibusvis Sacrae Scripturae locis: addita analogia linguae Gothicae Cum Sinica. Nec non Finnonicae Cum Ungarica. 1717.)
  16. BEREGSZÁSZI NAGY Pál: Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den Morgenländischen. 1796. https://dea.lib.unideb.hu/dea/handle/2437/173326
  17. GYARMATHI Sámuel: Affinitas Lingvae Hvngaricae cvm lingvis Fennicae Originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabvlaria dialectorvm Tataricarvm et Slavicarvm cvm Hvngarica comparata. 1799. https://books.google.hu/books?printsec=frontcover&id=UqURAAAAIAAJ&hl=hu#v=onepage&q&f=false
  18. CSATÓ Pál: A’ magyar nyelvbeli ragasztékok és szóképzők. 1834. https://books.google.hu/books?id=MVZKAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu#v=onepage&q&f=false
  19. SCHOTT, Wilhelm: De lingua Tschuwaschorum. 1841. http://reader.digitale-sammlungen.de/en/fs1/object/display/bsb10850307_00001.html
  20. " Die Stammväter der Magyaren in Ungarn waren, wie die Geschichte leise andeutet und der Ur-Kern ihrer Sprache zu bestätigen scheint, ein Gemisch von Türken und Hyperboreern. Ihre häufigen Wanderungen hatten noch fernere Amalgamation mit Indo-Germanischen Völkern zu Folge, und so entwickelte sich der heutige Ungar, aus mancherlei Völker-Elementen eben so geläutert und männlich schön hervorgegangen, wie sein heutiger Nachbar und Ur-Verwandter, der Osmane. " SCHOTT, Wilhelm: Versuch über die Tatarischen Sprachen. 1836. 7.o.
  21. <http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=42651:a-kelet-nepe&catid=68:cssandorklara&Itemid=105 Sándor Klára:> A Kelet népe (letöltve: 2013. március 2.)
  22. Glatz Ferenc (főszerk.): A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002. I–III. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2003
  23. Stemmler Ágnes: Mátyás Flórián nyelvészeti munkásságáról. Magyar Nyelv, C. évf. 1. szám (2004. március)
  24. VÁMBÉRY Ármin: Magyar és török-tatár szóegyezések." In: Nyelvtudományi közlemények VIII. 109-189. o. http://www.nytud.hu/nyk/reg/008.pdf
  25. Csepregi Mária: Kérdések a nyelvrokonságról. In: Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Mária, Panoráma, Budapest 2001, 9–18. o.
  26. A szabályos hangmegfelelésekről (Rénhírek, 2010. február 3.)
  27. http://www.uralonet.nytud.hu/search.cgi?resetform=1&collapse=1
  28. Pl. a német haben latin rokona nem a habeo, habere ige, hanem a capio, capere. A szabályos hangmegfelelések érvénye kizárja az előbbit és bizonyítja az utóbbi állítást. A hangtörvények messzemenően merev kezelése miatt itt még az sem számít, hogy a haben ráadásul ugyanazt jelenti, mint a habeo, míg a capio csak közvetve rokonítható. Éppen ez a körülmény az egyik érv azon elméletekben, amelyek a hangtörvények kizárólagosságát vitatják.
  29. Forrás
  30. Forrás
  31. Nyelvcsaládok kialakulhatnak még több módon, mint nyelvkiegyenlítődési folyamatok, areális hatások, felülrétegződés, pidginizálódás, kreolizáció, közlekedő nyelvek
  32. „A férfi csontvázak esetében viszont négyből háromnál megtalálható az eltérés, ami bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok jelentős része uráli eredetű.” Kevesen voltak a honfoglaló magyarok. Index.hu, 2007. január 31.
  33. „Magyarország is bekapcsolódott a nagy japán kutatás-hálóba, amelynek hozadékául Hideo Matsumoto és munkatársai arra a megállapításra jutottak - ezt nemzetközileg kötetekben és térképen is publikálták, - hogy az a marker-jelleg, amelynek legnyugatibb elterjedési területe a Kárpát-medencében a magyaroknál van, legkeletebbre Kelet-Turkesztánban a mai ujgurok és jugarok-lakta területen fordul elő, de megtalálható Mongólia egyes délnyugati területein is. Nem fordulnak elő ezek a markerek a finneknél és az ugoroknál, de megtaláljuk a mai finnugor népeknél.” Kiszely István: A magyar nép őstörténete; Matsumoto lecture: Hungarian Genetic Relations in Asia (angolul)
  34. Kálmán Béla: Chrestomathia Vogulica, Budapest: Tankönyvkiadó, 1989 (1975); Hajdú Péter (szerk.) Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Bp., 1975 – Régi, de még mindig használható összefoglalás a finnugor népek régészeti, nyelvészeti valamint néprajzi hagyatékáról és örökségéről.
  35. KÜNNAP, Ago: Possible Language Shifts in the Uralic Language Group http://www.ut.ee/Ural/kynnap/kpls.html
  36. ZIMONYI István: A magyarság korai történetének sarokpontjai. Elméletek az újabb irodalom tükrében. 2012. http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf
  37. AGOSTINI, Paolo: LANGUAGE RECONSTRUCTION – APPLIED TO THE URALIC LANGUAGES. http://hrcak.srce.hr/file/161182
  38. Videó
  39. Angela Marcantonio: The Uralic Language Family: Facts, Myths and Statistics Transactions of the Philological Society 35. Oxford and Boston: Blackwell (2002)
  40. A magyar nyelv eredetérôl, Dr. Marácz László, Amszterdami Egyetemg
  41. Götz, László. Keleten kél a Nap. Püski K. (1989). ISBN 963-8256-30-3 , 480–481. old.
  42. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Rédei Károly kritikájára Marácz László A kétszer kaksi igazsága című írásában válaszolt: [2]
  43. Angela Marcantonio: Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Budapest, 2006; A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete. Budapest, 2007
  44. László Gyula: Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest, 1981
  45. Renfrew, Colin (1989). „Az indoeurópai nyelvek eredete”. Scientific American (magyar kiadás) (12), 75–83. o.   Renfrew természetesen az indoeurópai nyelvekkel kapcsolatban beszél erről, de a történeti nyelvészet többi ágára is igaz.
  46. Lásd: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete; Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás. Lakitelek, 1994; Ruzsinszky László: A ragozó ősnyelv írásának világtörténete
  47. Lásd Falvay Károly: Nagyboldogasszony; Vámos Ferenc: Kozmosz a magyar népmesékben; Oláh Imre: Nimrud hagyomány; Juhász Zoltán: A zene ősnyelve; Lükő Gábor művei

Források[szerkesztés]

  • Csepregi Márta (ed.): Finnugor kalauz. Budapest: Panoráma, 1998., ISBN 9632438620
  • A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967-1978.

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]