Finnugor nyelvrokonság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Finnugor nyelvrokonság alatt a nyelvtudomány által a finnugor nyelvcsaládba tartozónak tartott, közös eredetűnek vélt élő és holt nyelvek csoportját, illetve ezek belső (elsősorban nyelvi-nyelvtörténeti) viszonyait értjük. A magyar és a nemzetközi nyelvtudomány jelenleg általánosan elfogadott álláspontja szerint a finnugor nyelvcsaládba tartozik a magyar nyelv is, amely az obi ugor manysi/vogul és hanti/osztják nyelvvel együtt alkotja a nyelvcsalád ugor ágát. A balti-finn, volgai és permi nyelvcsaládok együttese képviseli a finn ágat. A finnugor nyelvcsalád a szamojéd nyelvekkel együtt alkotja a nagyobb uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvek túlnyomó többsége jelenleg európai, az obi ugor nyelvet beszélők ősei viszont a középkor folyamán az orosz terjeszkedés következtében átszorultak az Urál keleti oldalára, Szibériába; a szamojéd nyelvcsalád ismert (élő és kihalt) tagjait azonban mind Ázsiában beszélték.

A finnugor nyelvrokonság mellett felhozott nyelvtudományi érvek között egyaránt vannak hangtaniak (fonetikai és fonológiai), szótaniak (morfológiai), jelentéstaniak (szemantikaiak) és mondattaniak. A rokon szavak hasonlóságaiból összeálló hangmegfelelések, illetve a közös ősnyelvi szóalakra való visszavezethetőség tehát a közös ősnyelvből származásnak csak egyik vetületét képezik. A nyelvrokonság további, külső megerősítését képezheti a finnugor népek kultúráinak rokonsága, mely azonban, akár az anyagi kultúra, akár a zene vagy az irodalom oldaláról nézzük, önmagában sokkal kevesebb bizonyítékot őrzött meg, mint a nyelvek.

A magyar és a finnugor nyelvek vélt rokonsága azonban nem jelenti azt, hogy a honfoglaló magyarok feltétlenül genetikailag is rokonságban lettek volna a finnugor népekkel, még kevésbé mondható el ez a mai magyarságról.

Zichy István 1922-ben vetette fel a nyelvcsere lehetőségét a magyar nép finnugor nyelve és törökös műveltsége kettősségének magyarázatául. Szerinte a „magyar-ugorok”, egy kezdetleges életmódú, halász-vadász nép, az Ural két oldalán, a hajdani Permi kormányzóság déli részén volt őshonos. E szállásterület keleti határára, a Tobol és Isim folyók alsó folyásához költöztek Kína határvidékéről a hunokkal rokon bolgár-törökök az i.e. I. században. E törökök a magyar-ugorok népéből szereztek szolgákat és asszonyokat. A szolgák számos török szót vettek át uraik nyelvéből, ezek a magyar nyelv régi török szavai. Viszont a török hódítók eltanulták alattvalóik nyelvét. Az első török hullámot egy és egy negyed évszázad után követte egy újabb hun-török bevándorlás, de eddigre már végbement a hódítók nyelvcseréje és a meghódítottak beolvadása. Így jött létre a történeti magyarság, amelynek nyelve finnugor, de műveltsége és életmódja egyértelműen törökös. E nyelvcsere után még sokáig fennmaradhatott a hunok „ó-csuvas” nyelve, amit a más török népekkel való érintkezés és kereskedelem is indokolt. Valószínűleg e kétnyelvűségre utalt Konstantin császárnak a magyarok kétnyelvűségéről szóló híradása is. [1] Elképzelését azonban a magyar kutatók szinte egyöntetűen elutasították.

Nyelvészet, kultúra és genetika[szerkesztés]

A nyelvek rokonságának vizsgálata a nyelvészet tudományának feladata. A nyelvrokonság vizsgálata során felmerülő kérdések jellemzően az általános, a történeti és az összehasonlító nyelvészet hatókörébe tartoznak.

A nyelvtörténeti kutatásokat különösen megnehezíti a korai nyelvemlékek hiánya. A különféle nyelvekből hangzóanyaggal csak a hangrögzítő berendezések (fonográf, gramofon stb.) XIX. századi feltalálása óta rendelkezhetünk, de a legtöbb nyelv esetében még írásos nyelvemlékeink is csak néhány száz, igen szerencsés esetben néhány ezer évesek. A manapság finnugornak nevezett nyelvek közül is csupán a magyar bír komolyabb múltra visszatekintő írásbeliséggel, és tudjuk ugyan, hogy a magyar törzsek már a honfoglalás előtt rendelkeztek írásbeliséggel, ám a jelenleg ismert nyelvemlékek a magyar honfoglalás után keletkeztek. Régebbi nyelvemlékeink szilánkosak és kevesek, ami maradt, nem több, mint néhány idegennyelvű szövegekben megőrzött személynév, méltóságnév és helynév. A finn írásbeliség csak viszonylag későn, a XVI. század közepén jött létre, a kisebb finnugor nyelvek többsége pedig egészen a XX. századig nem rendelkezett saját írásbeliséggel. Az írásos nyelvemlékek kapcsán azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az érintett nyelv hangkészletét hiányosan és rosszul visszaadó betűkészletek és szabályozatlan helyesírás okán valójában csak találgatni lehet, hogy az olyan korai nyelvemlékek, mint a Halotti beszéd és könyörgés miként is hangzottak élőbeszédben. Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonság okán vizsgálat alá vett nyelvek XIX. századnál korábbi nyelvállapotainak vizsgálata és leírása az etimologizálást is beleértve kizárólag rekonstrukción alapul, annak eredményeit tényanyag nem támasztja alá. Így csak a kérdéskörben születő különféle elképzelések és elméletek, nyelvi rekonstruktumok hihetőségének, elfogadhatóságának, valószínűségének, plauzibilitásának eltérő fokairól beszélhetünk a természettudományok körében megszokott jellegű bizonyosság helyett.[2] Valójában, ha egy elmélet, nyelvi besorolás akár száz százalékban megfelel is a kutatás megkezdésekor támasztott előfeltevéseknek és peremfeltételeknek, még akkor sem biztos, hogy ténylegesen helyes.

Épp ezért fordult a kutatás más tudományok felé segítségért és megerősítésért. A nyelvészeti kutatás hamar összefonódott a filológia, a történészet, régészet, néprajz, embertan és újabban az örökléstan kutatásaival, igyekezvén felhasználni e tudományágak kutatási eredményeit saját elméleteinek alátámasztására.

A nyelvrokonság kérdésének vizsgálatára a humángenetika eszköztára sajnos alkalmatlan, azzal legfeljebb a rokon nyelveket beszélő népességek biológiai rokonsága vizsgálható. Különösen igaz ez az olyan holt népességek vizsgálatára, melyek nem hagytak maguk után érdemi mennyiségű rendszeres nyelvemléket (például hosszabb sírfeliratokat), melynek segítségével a vizsgált leletanyag egyértelműen egy adott nyelvi közeghez, közösséghez lenne köthető.

A nyelvrokonság nem jelenti az egy nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek szükségszerű genetikai rokonságát, azonban a tudományban mindig alkalmazandó takarékossági elv mint legegyszerűbb magyarázatot, valószínűsíti azt.

Az eddigi humángenetikai kutatások a finnugor vérrokonságot ugyan nem tudták megerősíteni,[3] azonban mind a honfoglalás kori Kárpát-medencei népesség ásatag mintáin, mind a recens magyar és más uráli nyelvű populációkon végzett apai és anyai ági genetikai összehasonlító vizsgálatok azt mutatják, hogy a honfoglalás kori és a jelenkori magyar népességnek egyaránt jelentős rokoni kapcsolatai vannak mind a jelenkori ázsiai populációkkal, mind a ma uráli nyelveket beszélő népekkel, ráadásul e két rokonsági kör közt jelentős átfedés van.[4][5][6] A vizsgálatok értékét persze jelentősen csökkenti a vizsgált ásatag minták egyelőre meglehetősen kis száma, ráadásul az eredmények értelmezésében sincs széles körű egyetértés.

A kultúrák és a nyelvek története igen gyakran nem feleltethető meg egyértelműen, határozottan és kizárólagosan egy-egy népesség történetének, és sem a kultúrák, sem a nyelvek, sem a népek története nem fedi, mert nem is fedheti a génekét. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a tudomány művelői e három kategória (illetve más lehetséges és elérhető források) adatait, információit összevessék és belőlük összefogott, egységes képet próbáljanak rajzolni: valójában ez a tudomány lényege, fő feladata, az emberi megismerés fő mozgatórugója.

A finnugor nyelvrokonság elméletének nyelvtudományi alapjai[szerkesztés]

A nyelvészetben azokat a nyelveket sorolják egy családba, amelyekről úgy vélik, közös származásúak. Ez azt jelenti, hogy közös őstől, azaz egy közös korábbi nyelvállapotból erednek, amit ősnyelvnek, alapnyelvnek vagy protonyelvnek neveznek. Az összehasonlító módszer e korábbi nyelvállapot vizsgálatának, helyreállításának egy útja a leszármazottak összevetésével és olyan elméletek alkotásával, amelyek képesek megmagyarázni a korábbi állapothoz képest történt változásokat (azaz az utódnyelvek széttartását, a divergenciát).

Az összehasonlító módszer jelenti a nyelvek nyelvcsaládokba sorolásának és a családfán belüli ágakba sorolásának alapját is. A módszerrel olyan szópárokat vagy – kettőnél több nyelv esetében – szókészleteket vizsgálnak, amelyek hangalakjukban és jelentésükben majdnem vagy teljesen megegyeznek (kognátuszok). A vizsgálat célja annak kiderítése, hogy a rokon (vagy feltehetően rokon) nyelvekben a rokon (vagy feltehetően rokon) szavak, amelyeket feltehetőleg mind az ősnyelvből örököltek, mutatnak-e bármiféle szabályos hangmegfeleléseket. Amennyiben igen, úgy azok alapján szabályok alkothatók arról, hogy a hangoknak mi módon kellet kifejlődnie.

A módszer azon az elképzelésen alapul, hogy a hangok szabályos módokon változnak, vagyis változásuk nyomon követhető. Azaz, ha a szókészletben szabályszerűségek figyelhetők meg, úgy felvethetők a valamikori protoalakok, a hangváltozások és e hangváltozások viszonylagos időbelisége. Ha a vizsgált nyelvek némelyike osztozik bizonyos hangváltozásokon, úgy elmélet alkotható közbenső protonyelvekről is, ami a családfa csomópontjainak kijelöléséhez szolgálhat alapul.

Természetesen egy alapnyelv bármely jellemzőjének helyreállíthatósága az elérhető forrásokban fellelhető nyelvi anyagtól függ. Ha a leánynyelvek már kihaltak és nem maradt utánuk nagyobb mennyiségű írott nyelvemlék, vagy élők ugyan, de nem rendelkeznek nagyobb múltra visszatekintő írásbeliséggel, az megnehezíti az összehasonlító módszer használatát és erősen rontja az eredmények megbízhatóságát. A manapság finnugornak nevezett nyelvek közül csupán a magyar bír komolyabb múltra visszatekintő írásbeliséggel, a finn írásbeliség csak viszonylag későn, a XVI. század közepén jött létre, a kisebb finnugor nyelvek többsége pedig egészen a XX. századig nem rendelkezett saját írásbeliséggel. Az írásos nyelvemlékek esetében azt is szem előtt kell tartani, hogy az érintett nyelv hangkészletét hiányosan és rosszul visszaadó betűkészletek és szabályozatlan helyesírás okán valójában csak találgatni lehet, hogy a korai nyelvemlékek miként is hangzottak élőbeszédben. Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonság okán vizsgálat alá vett nyelvek XIX. századnál korábbi nyelvállapotainak vizsgálata és leírása az etimologizálást is beleértve kizárólag rekonstrukción alapul, annak eredményeit tényanyag nem támasztja alá. Így csak a kérdéskörben születő különféle elképzelések és elméletek, nyelvi rekonstruktumok hihetőségének, elfogadhatóságának, valószínűségének, plauzibilitásának eltérő fokairól beszélhetünk a természettudományok körében megszokott jellegű bizonyosság helyett.

A nyelvek közti genetikus kapcsolatot kutató hagyományos módszerek, így az összehasonlító módszerre épülő történeti összehasonlító nyelvészet jellegzetessége is, hogy nincs olyan tárgyilagos mérce, amely alapján egyértelműen eldönthető lenne, hogy az ismert emberi nyelvek közül melyeket érdemes vagy kell vizsgálni arra nézvést, hogy egy nyelvcsaládot alkotnak-e, azaz a nyelvek kiválasztása a nyelvészek két vagy több nyelv véletlenszerűnél nagyobb hasonlóságára vonatkozó személyes megérzésein alapul.[7] A valószínű genetikai rokonság néha magától értetődő lehet, mint például a szláv nyelvek esetében, más esetekben a nyelvek morfológiai paradigmáinak hasonlósága, vagy a nagyszámú szókincsbeli hasonlóság utal rá.

A tárgyilagos mérce e hiánya számos vitára adott és ad okot a nyelvhasonlítás történetében; már Beregszászi Nagy Pál is azt kérte számon a korai, elsősorban német "finnugristákon", hogy miért vonták vizsgálódásuk körét indokolatlanul szűkre, mikor a magyar nyelv több keleti nyelvvel mutat hasonlóságokat, Mátyás Flórián pedig a magyart a perzsával hasonlítva kora finnugristáin kérte számon ugyanezt.

Az összehasonlító módszer lépései a következők:[8]

  • Az első lépés a rokonnak tűnő szavak szókészleteinek összegyűjtése. Cél a minél nagyobb készletek gyűjtése. A gyűjtés során előnyben részesítik az alapszókincs körébe eső szavakat (testrészek, alapvető cselekvések, névmások stb.), mivel ezeknél a nyelvészek szerint alacsony a kölcsönzés esélye. A gyűjtés fontos szempontja, hogy a szókészletek szavai hangalakjukban és jelentésükben majdnem vagy teljesen megegyezzenek. A még elfogadható hangalakbéli és szemantikai eltérések mértéke vita tárgya a nyelvészek között.
  • A második lépés hangmegfelelések keresése a szókészletekben. (Egyszerű példák: magyar három, moksa kolma, finn kolme. Magyar hal-, moksa kulo-, finn kuole-. Magyar ház, moksa kud, finn kota (kunyhó). Megfelelés: magyar h-, moksa és finn k-. De: magyar , moksa kev, finn kivi. Magyar kéz, moksa käď, finn käsi. Megfelelés: magyar k-, moksa és finn k-.) A talált megfelelések alapján hangmegfelelési szabályok állíthatók fel, amelyek az összehasonlító módszer előfeltevése alapján kivétel nélküliek. Ha egy szabálytól eltérés tapasztalható, elvileg lennie kell egy másik szabálynak, amivel az eltérés magyarázható. (A fenti példához kapcsolódó szabályok: A magyar szavakban szókezdeten ma h- hang található, ha azt veláris, azaz mély magánhangzó követi, míg a többi uráli nyelvben k-. Ha azonban szókezdő k- után magas, azaz elöl képzett magánhangzó következik, az magyar szavakban is k- marad, ahogy a többi rokon nyelv megfelelő szavaiban.) Itt válik nyilvánvalóvá, miért törekszenek a nyelvészek minél nagyobb szókészletek összeállítására: nagyobb szókészletekből több esetleges hangmegfelelés ismerhető fel, a felállított szabályokat pedig több példa támaszthatja alá, ennek halmazati hatása pedig növeli a teljes elmélet valószínűségét.
  • A harmadik lépés a nyelvcsalád alapnyelvének helyreállítása. Ez kétlépcsős folyamat:

a. Az alapnyelv hangrendszerének a második lépésben kidolgozott megfelelések alapján történő helyreállítása. (Körülbelül eddig a pontig jutottak az uráli/finnugor nyelvészet művelői a XIX. század végére.)

b. Az alapnyelv morfémáinak (az alaktani paradigmák és a szókészleti elemek) helyreállítása az első lépésben összeállított szókészletek alapján, az a. pontban helyreállított alapnyelvi hangrendszer alapján. (Ehhez már szükség van az általános nyelvészet, a nyelvtipológiai kutatás és a fonológia XX. században elért eredményeire.)

  • A negyedik lépés az alapnyelvhez viszonyított olyan hangtani, szókészleti, jelentéstani, alaktani és morfoszintaktikai újítások keresése, amelyekben a feltételezett nyelvcsaládnak csak egyes csoportjai osztoznak.
  • A negyedik lépés eredményeinek felhasználásával megalkotható a nyelvcsalád belső osztályozása, a családfa.

A genetikus nyelvészet és a családfamodell[szerkesztés]

A családfaábrák használata a feltételezett nyelvcsaládok megjelenítésére majdnem egyidős magával a történeti nyelvészettel; először August Schleicher vetette fel alkalmazásukat 1853-ban.

A módszer alkalmazhatósága két fontos előfeltevésre épül. Ezek közül az első, hogy a nyelvek mindig egy egyszerűbbtől egy bonyolultabb nyelvállapot felé fejlődnek. Ez az előfeltevés szükségszerű, hisz, ha a nyelvfejlődés során egyszerűsödés zajlott, úgy fennmaradt írásos nyelvemlékek hiányában az utólagos rekonstrukció lehetetlen. Azonban az emberi nyelvek összetett rendszerek, amelyek önmagukban is több alrendszert tartalmaznak, és e nyelvi alrendszerek bonyolultsága nyelvenként eltérő, ráadásul a nyelvek fejlődése során az alrendszerek is átalakulnak: némelyik egyszerűsödik, mások összetettebbé válnak. Ez okozta, hogy a nyelvészek nem tudták besorolni a kínai nyelveket, mert azok izoláló nyelvekként látszólag ősi primitívséget tükröztek. (Friedrich Max Müller például az 1800-as évek közepén szigetnyelvként tekintett a kínaira.)

A másik előfeltevés, hogy a nyelvek elkülönböződése hasadásokkal történik, úgy hogy a nyelvközösségek újra és újra szétválnak, miközben a köztük lévő kapcsolat végleg megszakad. Azonban ilyesmi a valóságban csak elvétve történt, így valójában ez nem a szabályt, hanem a kivételt jelenti a nyelvek születésében.

Valójában a nyelvi változások a nyelven belüli szétterjedés folyamatának köszönhetően születnek; a nyelvi közösség egymással kapcsolatban álló beszélői/nyelvhasználói egymást másolva együttesen fogadnak be és terjesztenek el valamely újító beszédmódot, nyelvi szokást. Ha ez az újítás a nyelvi közösség egy részének nyelvhasználatában állandósul, úgy annak nyelvi örökségévé is válik, így továbbadható a leszármazottaknak. Valójában ez a szétterjedési folyamat húzódik meg a nyelvek közti „genetikus” kapcsolatok mögött, ahol minden alcsoportot azok az újítások határoznak meg, amelyeken azok tagjai együtt átmentek. Ezek a nyelven belüli szétterjedési folyamatok kölcsönösen érthető beszédváltozatok közt zajlanak le. A nyelvi közösségek ilyen esetekben a köztük a különbségeket növelő nyelvi újítások bekövetkezte után is érintkezésben maradnak. Ilyen esetekben, mivel a kapcsolatban álló beszédközösségek nyelvváltozatai hosszabb-rövidebb ideig még egymás számára kölcsönösen érthetők maradnak, semmi sem akadályozza meg, hogy az eljövendő nyelvi újítások a kialakult nyelvi hálózat egymással átfedésben lévő részein gyökeresedjenek meg. Az izoglosszák így kialakuló, a nyelvi újítások többszörös bonyolult átfedését és rétegződését mutató rendszere egymást metsző genetikai alcsoportokat eredményez, aminek leírása a családfamodellel lehetetlen.

A finnugor nyelvrokonság rendszere[szerkesztés]

A párhuzamosságok, pl. a hangtan terén a rendszeres hangmegfelelések megfigyelése képezi a nyelvrokonság bizonyításának folyamatában az első lépést. Két rokon nyelv (például a magyar és a manysi) rokon szavai olyan párhuzamokat mutatnak, amelyek a véletlenszerűséget kizárják. A megfeleltetések szabályossága ugyanis nem csak e két nyelv szavainak bizonyos csoportjában figyelhető meg – a rokon nyelvek bármely két nyelvét kiválasztva ugyanannak a szóhalmaznak egy részét – és köztük a rendszerszerű párhuzamokat – biztos, hogy megtaláljuk. Így lehetséges, hogy az uráli nyelvek közös korpusza (ld. Starostin uráli adatbázisa) több, mint ezer szótőt sorol fel, amelyből 230 megtalálható a magyarban is (A Magyar Tudományos Akadémia Uralonet adatbázisában végzett kereséssel 252 olyan, biztosnak ítélt finnugor etimológia és 134 biztosnak ítélt uráli etimológia található, amely a magyarban is megvan.[9])– ezek pedig minden rokonnyelvi megfelelőjükkel szabályos megfeleléseket (párhuzamokat) mutatnak. Ugyanez érvényes minden nyelvcsalád bármely két rokon tagjára is, tehát univerzális nyelvtörténeti jelenségről, a nyelvek történeti (diakrón) változásának látható és megfogható következményeiről van szó.

A hangmegfelelések felismerése, szabályaik azonosítása nem mindig könnyű – sőt, például a magánhangzók esetében, igen bonyolult is lehet. A hasonlóság akár megtévesztő is lehet.[10] Nem mindegy, például, hogy a megfigyelt hang milyen hangtani környezetben (például zöngés hang vagy zöngétlen mássalhangzó, mély vagy magas magánhangzó következik utána) és milyen helyzetben (szó eleji, szó közepi, szó végi pozícióban) van. Bizonyos hangváltozások csakis bizonyos hangtani helyzetben, környezetben zajlanak le, mások esetleg mindettől függetlenül mennek végbe. Minden hangváltozásra igaz azonban, hogy a nyelv történetének egy bizonyos szakaszában ment végbe.

A mai nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések kialakulásának folyamatát és jellemzőit írják le a hangtörvények. A hangtörvények tehát nem azt rögzítik, hogy melyik rokonnyelv milyen helyzetben és környezetben álló melyik hangja melyik más nyelvben milyen hangnak felel meg, hanem azt, hogy ezek a hangmegfelelések hogyan jöhettek létre. A hangtörvények tehát adott nyelv hangrendszerének változásait írják le. Csak úgy alkothatunk képet a jelenleg is megfigyelhető megfelelések okairól, ha áttekintjük azokat a releváns hangváltozásokat, amelyek a két vizsgált nyelv történetében a legközelebbi közös ős felbomlása óta történtek.

Nem változhat azonban akármilyen hang akármilyen másik hangra. A lehetséges hangváltozásoknak vannak fizikai korlátai (a száj berendezéséből adódó lehetetlenségek) éppúgy, mint nyelviek. Az utóbbihoz tartozik a hangrendszer arányossága – a hangképzésnek úgy kell kihasználnia a szájüreg adta lehetőségeket, hogy az továbbra is lehetővé tegye a hatékony kommunikációt.

Minden hangváltozás az adott hang valamilyen fontos és jellemző tulajdonságát változtatja meg. A változás mindig fokozatos, vagyis egyszerre csak egyik jellemző változhat. A mássalhangzók leírásához általában szükséges fő változók például a következők: (1) a képzés helye a szájüregben, (2) a képzés módja (zöngésség, hehezetesség, lágyság, nazalitás) (3) az ejtés hossza.

  • A hangtörvények
  • A hangtani rendszer
  • A morfofonológiai rendszer
  • A szókészlet
  • A szótan
  • A mondattan

A finnugor nyelvek nyelvtipológiai jellemzői[szerkesztés]

Azonban e nyelvtipológiai jellemzők Eurázsia számos nyelvében megtalálhatók. Az a terület, amelyen az uráli nyelvcsalád kialakult, Észak-Eurázsia. E terület mind műveltségi, mind nyelvi szempontból nagy jelentőségű. Eurázsia számos nyelvcsaládjának ez az övezet volt a bölcsője, és az amerikai indiánok több törzsének ősei is innen vándoroltak el. Ez a térség az észak-eurázsiai nyelvi övezet vagy transz-eurázsiai nyelvi övezet.[11] Az észak-eurázsiai nyelvi övezet Fenno-Skandiától a Csendes-óceánig húzódik. Az övezet nyelvi összetétele még ma is rendkívül gazdag, területén számos nyelvcsaládot találunk: az uráli és az altáji nyelvcsaládot, valamint a paleoszibériai nyelveket. Az övezet nyelveire tipológiai egyneműség jellemző, az övezet nyelvei szinte mind az agglutináló, agglutináló-izoláló nyelvtípushoz tartoznak.

Így nem meglepő, hogy valamennyi fenti vonás (a tárgyas igeragozás kivételével) az altaji nyelvekre is jellemző, lásd: Urál-altaji nyelvcsalád.

A magyar és finnugor szókincs egyezései[szerkesztés]

A finnugor nyelvrokonság elmélete szempontjából nagy jelentőségű a magyar nyelv szókincséből a finnugor nyelvekkel rokonítható tőszavak száma. A vélt vagy valós finnugor és magyar szókészleti egyezések száma a különböző munkákban nagy változatosságot mutat, igencsak eltérő becslésekkel, sokszor ugyanazon szerzők tollából is.

  • Zsirai Miklós (1937):"kb ezerre rúgó finnugor alapszavunk"[12]
  • Fodor István (1975): "Nyelvészeink számítása szerint mintegy ezer finnugor eredetű szavunk van."[13]
  • Hajdú Péter (1975): "A szókészleti egyezések száma 1000-1200-ra tehető."[14] Később ugyanő (1980): "A hajdani finnugor alapnyelvből legfeljebb 800-1000 szót tudunk rekonstruálni."[15]
  • Kálmán Béla (1991): "A finnugor etimológiák közül mintegy 800-nak van magyar megfelelője."[16]
  • Klima László (1991): "Az összes figyelembe vett etimológiák száma 660."[17]
  • Kiss Jenő (1992): "uráli szó: 105, finnugor: 203, ugor: 126, összesen: 434.[18]
  • Zaicz Gábor (1994): "Nyelvünkben összesen mintegy 700 uráli, finnugor és ugor tőszó található."[19]
  • Björn Collinder (1955): 450 szó,[20] ugyanő később (1960): 400 szó.[21]

Az évek-évtizedek múltával a biztosnak vélt szókincsbéli egyezések nagymérvű fogyatkozásának lehettünk tanúi, a mai állapotot pontosan mutatja, hogy Magyar Tudományos Akadémia Uralonet adatbázisában végzett kereséssel 252 olyan, biztosnak ítélt finnugor etimológia[22] és 134 biztosnak ítélt uráli etimológia[23] található, amely a magyarban is megvan. Ez 386 szó.

Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelveket vizsgálták a lexikostatisztika módszerével is. A módszer hátránya, hogy nem minden esetben tud egyértelmű különbséget tenni a genetikai kapcsolat és a kölcsönzés között.

A módszer Morris Swadeshtől származik, aki úgy vélte, hogy összeállítható egy olyan szójegyzék, amely csak a minden emberi nyelvben legállékonyabbnak tekinthető alapvető fogalmakat és kifejezéseket tartalmazza. Elképzelése szerint az általa alkotott szójegyzék, a 100 szavas Swadesh-lista segítségével bármely két nyelv hasonlósága és rokonsági foka felmérhető a közös eredetű szavak arányának vizsgálatával. Minél nagyobb két nyelv alapszókincse közötti hasonlóság, annál közelebb állnak egymáshoz genetikai szempontból, és annál rövidebb idő telt el a kettő szétválása óta. Swadesh szerint, ha két nyelv alapszókincse 70 százaléknál nagyobb arányban tartalmaz rokon szavakat, akkor nagy valószínűséggel közös ősnyelvből származnak. Ha ez az arány meghaladja a kilencven százalékot, akkor a két nyelv közeli rokon.

Az alábbi példában a szavak kiválasztása a magyar nyelvből történt a 207 legalapvetőbbnek ítélt fogalmat tartalmazó Swadesh-lista alapján. A szavak között vannak névmások, kérdőszavak, a testrészek, rokonság, természeti jelenségek, érzékelés és fő tevékenységek (jön, megy, mond, tud, lát). Az összehasonlított nyelvek a finnugor nyelvek négy fő csoportját képviselik: ugor csoport – magyar, balti-finn csoport – észt, „volgai” csoportmordvin, permi csoportkomi.

A szavak kiválasztásánál az volt Swadesh szempontja, hogy azok alapvető jelentésűek legyenek, és nem az, hogy rokonságban álljanak, ezért így láthatóvá válik, hogy az egyes nyelvek alapszókincsében milyen arányban szerepelnek a hasonló alakú, azonos jelentésű szavak. Ezek közül vastag betűvel ki vannak emelve azok, amelyek mind a négy nyelvben azonos kezdőhangúak. (Ez a szavak rokonságának nem feltétele, de statisztikai alapon nem lehet véletlen egyezés, ha többször is előfordul.)

A mordvin és komi nyelv cirill betűs szavai után dőlt betűvel a megközelítő kiejtés magyar fonetikus átírásban:

Magyar Észt Mordvin (erza dialektus) Permják komi Swadesh-lista
szerinti sorszám
én(nincs kiírva -*m rag jelzi) mina мон mon ме me 1
te/ön sina тон ton тэ te 2
ő tema, ta сон szon сійö szijö 3
mi meie, me минь min ми mi 4
ti teie, te тынь tün ти ti 5
ők nemad, nad сынь szün найö najö 6
ez/itt see те te тайö tajö 7
az/ott too што sto сійö szijö 8
ki? kes? кие? kie? коді? kodi? 11
mi? mis? мезе? meze? мый? müj? 12
nem mitte а, аволь, эзь a, avol, ez абу abu 16
egy üks вейке vejke öти öti 22
kettő/más/iker kaks кавто kavto кык kük 23
három kolm колмо kolmo куим kulm 24
négy neli ниле nile нёль nöl 25
öt viis вете vete вит vit 26
ember isik ломань loman морт mort 38
gyerek, gyermek, pudre, /fi /fia laps эйкакш ejkaks челядь cseljagy 39
feleség (-né, nej) /némber naine ни ni гöтыр götür 40
férj abikaasa, mees мирде mirde верöс verösz 41
anya/szülő ema (тиринь) ава (tirin) ava мам mam 42
apa/a(család)fő isa тетя tetya бать baty 43
fa puu чувто csuvto пу pu 51
bőr/héj nahk киське kiszke ку ku 62
vér veri верь ver вир vir 64
csont/tetem kont, luu ловажа lovazsa лы 65
haj juuksed черь cser юрси jurszi 71
fej/kupa kőrv пиле pile пель pel 73
szem silm сельме szelme син szin 74
orr nina судо szudo ныр nür 75
száj suu курго kurgo вом vom 76
fog hammas пей pej пинь pin 77
nyelv keel кель kel кыв küv 78
láb, lábfej jalg пильге pilge кок kok 80
kéz käsi кедь ked ки ki 83
szív/szűny süda седей szedej сьöлöм szölöm 90
inni jooma симемс szimemsz юны junü 92
enni sööma ярсамс jarszamsz сёйны szöjnü 93
látni nägema неемс neemsz аддзыны addzünü 101
hallani kuulma марямс marjamsz кывны küvnü 102
tudni teadma содамс szodamsz тöдны tödnü 103
aludni magama удомс udomsz узьны uznü 107
élni elama эрямс erjamsz овны ovnü 108
(meg)halni surema куломс kulomsz кувны kuvnü 109
jönni tulema самс szamsz локны loknü 122
feküdni valetama кенгелемс kengelemsz куйлыны kujlünü 123
ülni istuma аштемс (озадо) astemsz (ozado) пукавны pukavnü 124
állni seisma аштемс (стядо) astemsz (sztjado) чеччавны cseccsavnü 125
adni andma максомс makszomsz сетны szetnü 128
mondani ütlema меремс meremsz шуны sunü 140
nap/van päike чипай, чи csipaj, csi лун lun 147
hold kuu ков kov тöлысь tölüsz 148
csillag täht теште teste кодзув kodzuv 149
víz vesi ведь ved ва va 150
kő/keu kivi кев kev из iz 156
föld maa мода moda мусяр muszjar 159
ég/menny taevas менель menel енэж enezs 162
szél tuul варма varma тöв töv 163
tűz tuli тол tol би bi 167
éj/nix öö ве ve вой voj 177

Swadesh szójegyzékeit saját tapasztalatai és megérzései alapján állította össze, ami számos bírálatra adott okot, és több más szójegyzék összeállításához vezetett. A legutóbbi ilyen a Leipzig-Jakarta jegyzék, amelyet a világ negyvenegy nyelvének vizsgálata után állítottak össze. Ez a százas jegyzék a szavakat állékonyságuk alapján rangsorolva gyűjtötte össze.

Az alábbi táblázat a finnugor nyelvcsalád két nagy nyelvének, a finnek és magyarnak Leipzig-Jakarta jegyzékéből ad ízelítőt, és e két nyelv mellett az összehasonlítás kedvéért a türkmén nyelv szavait is tartalmazza.

Állékonysági
helyezés
Jelentés
angolul
Magyar Finn Türkmén
1 fire tűz tuli ot
2 nose orr nenä burun
3 to go menni, indulni mennä gitmek, çykmak
4 water víz vesi suw
5 mouth száj, ajak suu agyz
6 tongue nyelv kieli dil
7 blood vér veri gan
8 bone csont luu süňk
9 2SG pronoun te sinä sen
9 root gyökér, gyök, tő juuri kök, düýp
11 to come jönni, érni, jutni tulla gelmek
12 breast mell, emlő, csecs, kebel rinta emjek, döş, göwüs, gursak
13 rain eső, zápor, zivatar sade ýagmyr, ýagyş, ygal
14 1SG pronoun én minä men
15 name név nimi at
15 louse tetű täi bit
17 wing szárny siipi ganat
18 flesh/meat hús liha et
19 arm/hand kar/kéz käsivarsi/käsi gol/el
20 fly légy, bögöly kärpänen siňek
20 night este, éj yö, ilta agşam, gije
22 ear fül kuulo gulak
23 neck nyak kaula, niska boýun
23 far messze, messzi, távol, távoli kaukana uzak
25 to do/make csinálni, készíteni, művelni, tenni, gyártani, végezni tehdä etmek
26 house ház talo, koti öý, tam
27 stone/rock kő, szikla kivi, kallio daş, gaýa
28 bitter keserű katkera ajy, hasratly
28 to say mondani, szólni, ejteni sanoa gürlemek, diýmek
28 tooth fog hammas diş
31 hair haj, szőr karva, hius tüý, gyl, saç
32 big nagy iso belent, uly
32 one egy yksi bir, ýekelik
34 who? ki kuka kim
35 3SG pronoun ő hän ol
36 to hit/beat ütni, verni, csapni, sújtani lyödä, iskeä kakmak, patlamak
37 leg/foot láb, lábfej jalka, jalkaterä aýak, daban
38 horn szarv, tülök sarvi şah
38 this e, ez tämä, se bu
38 fish hal kala balyk
41 yesterday tegnap eilen düýn
42 to drink iszik, inni, vedelni juoda içmek
42 black fekete musta gara
42 navel köldök napa kindik, göbek
45 to stand állni seistä durmak
46 to bite harapni, marni, kapni purra dişlemek, gapmak
46 back hát selkä arka
48 wind szél tuuli ýel, şemal
49 smoke füst savu tüsse
50 what? mi? mit? mitä näme
51 child (kin term) gyerek, gyermek lapsi çaga
52 egg tojás, mony muna ýumurtga
53 to give adni antaa bermek, emlemek
53 new új uusi täze
53 to burn (intr.) égni, izzani, gyúlni palaa ýanmak
56 not nem, sem, ne, se ei däl
56 good hyvä gowy, hoş, oňat
58 to know tudni, ismerni, bírni tietää bilmek
59 knee térd polvi dyz
59 sand homok hiekka gum
61 to laugh nevetni, kacagni nauraa gülmek, jakyrdamak
61 to hear hallani kuulla eşitmek
63 soil talaj, föld maa toprak
64 leaf levél lehti ýaprak
64 red vörös, piros punainen gyzyl, al
66 liver máj maksa bagyr
67 to hide rejteni, rejtőzni, bújni, dugni piilottaa, kätkeä bukmak, ýaşyrmak, gizlemek
67 skin/hide bőr, irha, hám iho, vuota, nahka deri, ham
67 to suck szopni, szívni, emni imeä, lutkuttaa emmek, sokjamak
70 to carry hordani, hordozni, vinni kantaa geçirmek, daşamak
71 ant hangya muurahainen garynja
71 heavy nehéz, súlyos raskas agramly, agyr
71 to take venni, fogadni ottaa almak
74 old öreg, agg, vén, régi, ősi vanha garry, köne
75 to eat eszik, enni, falni syödä iýmek
76 thigh comb reisi but
76 thick vastag, vaskos paksu galyň, ýogyn
78 long hosszú pitkä uzyn
79 to blow fújni puhaltaa üflemek, öwüsmek
80 wood fa puu agaç
81 to run futni, szaladni, rohanni juosta ylgamak
81 to fall esni, hullani, bukni pudota ýykylmak, düşmek
83 eye szem silmä göz, garak
84 ash hamu tuhka kül
84 tail farok häntä guýruk
84 dog kutya, eb, kopó koira it, köpek
87 to cry/weep sírni, ríni, pityeregni, zokogni itkeä aglamak
88 to tie kötni, kötözni, bogozni sitoa bogmak, baglamak
89 to see látni, nézni, pillantani, tekinteni nähdä görmek
89 sweet édes makea süýji
91 rope kötél, zsineg, árkány köysi tanap, ýüp, urgan, bag
91 shade/shadow árny, árnyék varjo kölege
91 bird madár, szárnyas lintu guş
91 salt suola duz
95 small kicsi, apró pieni kiçi, kiçijik
96 wide széles, bő, tág leveä giňiş, giň
97 star csillag, húgy tähti ýyldyz
97 in -ban, -ben, -ba, -be -stä, -ssä -da, -de
99 hard kemény kova gaty
100 to crush/grind zúzni, morzsolni, őrölni, darálni murskata, jauhaa üwemek, maýdalamak, külkelemek

Nyelvrokonságmondatok[szerkesztés]

Az alábbi mondatok olyan (tréfás) illusztrációk, amelyek a rokonnyelvek szókészletbeli és nyelvtani párhuzamait jól mutatják.

Vogul-magyar[szerkesztés]

Hurem né vitnel huligel husz hul pugi.
Három nő a vízből hálóval húsz halat fog.
Hurem-szát-husz hulach-szem empem viten eli.
Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.

Osztják-magyar[szerkesztés]

Pegte lau lasinen menl tou szilna.
Fekete ló lassan megy a tó szélén.[24]

Finn-magyar[szerkesztés]

Jään alla talvella elävät kalat uiskentelevat.
Jég alatt télen eleven halak úszkálnak.
Kivistä verinen oli vävyn käsi.
Kövektől véres volt veje keze.
Orvon silmä kyyneliä täynnä.
Árva szeme könnyel tele.
Kuka meni meidän edessämme?
Ki ment mielőttünk?
Miniäni antoi voita.
Menyem adott vajat.[25]

Permi-magyar[szerkesztés]

  • Munnü kolö. (komi)
  • Mününü kule. (udmurt)
  • Menni kell. / „menekül” (magyar)

Finn-mari (cseremisz)[szerkesztés]

  • Padassa on kuusi kalaa.
  • Poδəšto kut kol ulo.
  • Tuli palaa ja siksi lumi sulaa.
  • Tul jüla δa satlan lum šula.

A fenti mondatok a közös szókincsből kiválogatott szavakból állnak, amelyekből valamilyen értelmes mondat rakható össze. A „Ki ment mielőttünk?” mondat például törökül úgy hangzik, hogy „Bizden önce kim gitti?” („mielőttünk ki ment”). Mint az összehasonlító nyelvészetben általában, nem a hasonlóságnak van bizonyító érvénye, sem a különbségeknek nincs cáfoló ereje. Egy nyelvcsalád tagjaiból – az összehasonlító nyelvészet leegyszerűsítő módszere szerint[26] – épp úgy lesznek önálló nyelvek, hogy az idők folyamán különféle változások zajlanak le bennük, melyek révén eltávolodnak egymástól: a nyelvészet a rendszeres hangmegfeleléseket fogadja el döntő érvként, amit az uráli nyelvcsalád tagjai közt is meg lehet figyelni. A hasonlóság véletlen és rendszertelen is lehet, de az azonos típusú hangmegfelelések rendszeres előfordulása minimálisra csökkenti a véletlen esélyét. Ilyenek például a:

  • p ~ f (például: pegte ~ fekete, pugi ~ fog)
  • k ~ h (kala ~ hal)
  • t ~ z (viten ~ vízen)
  • mp ~ b (empem ~ ebem)
  • nt ~ d (antaa ~ ad)

stb.

Török[szerkesztés]

A közös szókincs nem csak nyelvrokonságra, hanem átvételre is utalhat. Minden esetben csak annyi a kérdés, hogy melyik tartozik az alapszókincsbe. Ugyanilyen játékot a török nyelvekkel is lehet játszani:

  1. Cebimde çok küçük elma var – Zsebemben sok kicsi alma van.
  2. Ben yedi uzun tepede yürüdüm – Én hét hosszú dombon jártam.

A példamondatok nem csak a szókincsbeli egyezésre, hanem a további nyelvi elemek egyezésére is utalnak. Az első mondatban a sok és van szavakat, a másodikban mind az öt szót uráli–finnugor eredetűnek írja le a TESZ.

Társtudományokból származó érvek a rokonság mellett[szerkesztés]

A legújabb kutatások jelentős genetikai rokonságot mutatnak ki a honfoglaló magyarok és a mai dél-uráli népek között.[27] Viszont a honfoglaló magyarok nyelvéből nem maradtak fent írásos emlékek: az első nyelvemlékünk jóval 894 után, 1192-95 körül keletkezett. Addigra a kétnyelvű honfoglalók nyelvének is a többségi nyelvhez kellett alkalmazkodnia.

A Macumoto Hideo-féle marker gén kutatások jelentős sikereket értek el (például meghatározták a japánok és az ausztrálok genetikai eredetét). A kutatások szerint a mai magyar népesség 5%-ában megtalálható a mongolid népekre jellemző marker, viszont a kutatási eredmények alapján azt is egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a jelenkori populáció 95%-a teljesen europid. A közelmúltban a honfoglaló magyar sírokban talált csontvázakon végzett kutatások pedig kimondták, hogy a honfoglaló magyarok 3/4-e uralid típusú volt (egy korábbi kutatás 2/3 arányú európai antropológiai jellemzőket talált). Ennek fényében két eset lehetséges: a magyarság vagy mongolid eredetű, és az évezredek során olyan mértékben keveredett más népekkel, hogy ez már csak nagyon kis mértékben mutatható ki, vagy pedig eredetileg a magyar ember europid volt, viszont az őshazából történő vándorlás során sok mongolid néppel került kapcsolatba, így került a mongolid jelleg a magyar populáció 5%-ának géntérképébe. A felsorolt „kapcsolatokat” tényként kell kezelnünk, míg az első verziót pusztán a mérési eredmények nem igazolják, de a lehetőségét felvetik.[28]

A finnugor összehasonlító nyelvészet és néprajz számos magyar kulturális elem magyarázatát a finnugor nyelvű népek nyelvében és szokásaiban találta meg. (Például a „népmesei kacsalábon forgó ház”, a „nem tudom ki ia-fia” kifejezés stb.[29]

A rekonstruált finnugor alapnyelv[szerkesztés]

A feltételezett uráli/finnugor alapnyelvben az alábbi mássalhangzókat rekonstruálták;

  • p, *t, *č, *k, *s, *š, *ð, *l, *r, *m, *n, *ŋ, *j, *v, *t′, *ś, *ð′, *l′, *ń.

Az alapnyelv magánhangzókészletéről gyakorlatilag semmit sem tudunk, és a nyelvészek közt nincs egyetértés az uráli/finnugor alapnyelv magánhangzórendszerét illetően.

A feltételezett finnugor alapnyelvi szókincs rekonstruálása során a kutatók a következő szótagszerkezeteket különítették el (példaként rekonstruált alapnyelvi szavak állnak):

  • CVCV - *kala ('hal')
  • CVCCV - *kolme ('három')
  • VCCV - *ikte ('egy')
  • VCV - *aća (aszó')
  • CV - *mu ('más')

Jelölések: C = mássalhangzó, V = magánhangzó

A nyelvek grammatikai morfémáinak rendszere az alapszókincs mellett az a terület, ahol az ősi genetikai vonások jól kimutathatók, történetük jól nyomon követhető. Azonban az uráli/finnugor alapnyelvre nem sikerült meggyőző rekonstrukciót végezni az ige- és névszóragozási paradigmák, vagy a képzők terén. A mondattanról annál is kevesebbet tudunk, mint a hangtan, a nyelvtani elemek és a szókészlet uráli előzményeiről. A sikeres rekonstrukció legfőbb akadálya, hogy az uráli/finnugor családba sorolt nyelvek jelenlegi alakjukban nemigen hasonlítanak egymásra. Az alapnyelvi állapot mondattani rekonstrukciója csak fennmaradt szövegek alapján lenne lehetséges, azonban írásos emlékek ezekből a korai időszakokból nincsenek, ilyenek már csak a rokon nyelvek külön életében keletkeztek, mert az írásbeliség is csak e népek önálló történetében alakult ki. A nehézségeket és bizonytalanságot tovább növeli, hogy a magyar nyelv erőteljesen elüt a többi uráli nyelvtől, még a legközelebbi rokonainak tartott obi-ugor nyelvektől is.[30][31] Itt kell megemlíteni azt is, hogy bár a szakirodalomban a manysit és hantit egy-egy nyelvként említik, ezek a valóságban inkább nevezhetők nyelvcsaládoknak, mivel mind a manysinak, mind a hantinak tíz fölötti nyelvváltozata van, és ezek közt a változatok közt gyakran nem, vagy csak igen korlátozottan áll fenn a kölcsönös megértés.

A manysi és hanti feltételezett közös obi-ugor alapnyelvét nem sikerült meggyőzően rekonstruálni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az ugor alapnyelv (amelynek megbízható rekonstrukcióját tovább nehezíti a magyar és az obi-ugor nyelvek közti, fentebb említett erőteljes eltérés is), és ennek következtében végső soron a finnugor/uráli alapnyelv rekonstrukciója is kérdéses.[32] Ennek az irodalomban ritkán emlegetett ténynek azonban messze ható következményei vannak, mivel az összehasonlító nyelvészet klasszikus, ifjúgrammatikusok alkotta szabályai szerint két vagy több nyelv genetikai rokonságának megbízható bizonyítéka épp azok közös alapnyelvre való visszavezethetősége (azaz az alapnyelv megbízható rekonstrukciója) és az alapnyelvtől az egyes vizsgált nyelvekig elvezető diakrón folyamatok rekonstrukciója.

Családfamodellek[szerkesztés]

Az uráli/finnugor nyelvek első családfáját Budenz József alkotta meg 1878-ban. Az elképzelés az "Über die Verzweiung der ugrischen Sprachen" című munkában jelent meg. A német nyelvű munkát maga Budenz ismertette a Nyelvtudományi Közlemények XV. kötetében.[33] Budenz osztotta Castrén altaji nyelvcsaládról szóló elképzelését. Ebbe a nagy altaji családba beletartozott a mongol-tunguz-török nyelvcsoport, a szamojéd nyelvek és finnugor nyelvek is. A finnugor nyelveket Budenz — nyilván a magyarok felé tett gesztusként — ugornak nevezi.

Az ugor nyelvek családfája Budenz 1878-as elképzelése szerint.

Az ugor nyelvek közé a magyar, a lapp, a zürjén-votják, a vogul-osztják, finn, mordvin és cseremisz nyelvet sorolja. Ezt a csoportot aztán két része osztja: északi-ugor és déli-ugor ágra. Az északi-ugor ágba tartoznak: magyar, lapp, zürjén-votják, vogul-osztják. A déli-ugor ágba tartoznak: finn, mordvin és cseremisz. Az északi-ugor ág nyelvei közül először a lapp vált ki, a másik három nyelv azonban még együtt maradt. Ezek szétválása szerinte viszonylag rövid időtávban zajlott, ezért lehetetlen eldönteni, hogy a magyar a zürjén-votják, vagy a vogul-osztják nyelvvel maradt tovább egységben.

Budenz elméletére válaszul született meg a finnországbéli Otto Donner (1835-1909) „Die gegenseitige Verwandtschaft der finnisch-ugrischen Sprachen"[34] című tanulmánya 1879-ben. Ebben kifogásolja, hogy Budenz ugornak nevezi e nyelveket, mert ez szerinte megtévesztő, és a finnugor elnevezés használata mellett tör lándzsát. Elképzelése alapján a nyelvcsalád előszőr a finn és az ugor ágra vált szét. Az ugor ágba Budenzzel ellentétben csak a magyart és a vogul és osztják nyelveket sorolja, a lappot, zürjént és votjákot pedig a finn ágba helyezi. Külön is kiemeli, hogy a finnugor nyelvek rokonsgáról szóló elméletét kizárólag nyelvészeti megfontolásokra alapozta. Meglátása szerint a finn népek kölcsönös kapcsolatának maga adta általános vázlata összhangban van a történeti kutatás eredményével is, ami jelentősen emeli elmélete belső valószínűségét.

Donner 1879-es elképzelése a finnugor nyelvek családfájáról

A finnugor őshaza elmélete[szerkesztés]

A nyelvészetben Leibniz óta élő, tulajdonképp a bibliai hagyományban gyökerező elképzelés szerint a nyelvek végső soron egyetlen közös ősnyelvből, egy viszonylag kisszámú ősnépességtől származnak (azaz leszármazásuk monofiletikus), s születésük az idő múlásával kialakuló elkülönböződésnek köszönhető. Ezt az elkülönböződést pedig az ősnyelvet beszélő ősnépesség szétvándorlása, azaz a közösségek közti földrajzi távolság következtében megszűnő közvetlen kapcsolat okozza.

Ennek alapján az egy nyelvcsaládba sorolt nyelvek, az azokat beszélő népek őshazáját úgy lehet meghatározni, hogy megkeresik, honnan származtak el. Abból a feltevésből kiindulva, hogy a kirajzás egyetlen központból, viszonylag szűk területről történt, s a népesség minden arra alkalmas (elfogadható életfeltételeket nyújtó) irányba elvándorolt, elég megvizsgálni a nyelvcsalád nyelveinek földrajzi elterjedését; a kiindulási pont, azaz az őshaza valahol az elterjedési terület közepén kellett legyen. Ez az okoskodás a finnugor nyelvek esetében az Urál-hegység nyugati oldalára helyezi az őshazát.

Azonban erről a megoldásról hamar kiderült, hogy sok szempontból nehezen összeegyeztethető a rendelkezésre álló adatokkal. Így, bár évszázadok óta kutatják, e kérdésre máig sem született széles körben elfogadott tudományos válasz. Épp ezért igyekeznek a kutatók a néprajz, az embertan, a régészet és az örökléstan módszereit és eredményeit is felhasználni a kutatásban.

A finnugor nyelvekkel való rokonítás története[szerkesztés]

Az összehasonlító nyelvészet tudománya a 17. században kezdett kibontakozni. A német gondolkodó, Gottfried Wilhelm Leibniz nyelvészeti elméletei és elképzelései századokra meghatározták a népek és nyelvek eredetére irányuló tudományos kutatásokat. Tőle származik az elképzelés, miszerint nincs jobb módszer a föld különféle népei rokonságának és eredetének meghatározására, mint nyelveik összevetése. Az összevetéshez eszközül a szókészletek összevetését javasolta, s a kutatás megkönnyítésére szabványos, egymással könnyen összehasonlítható, alapvető szavakat (enni, inni, testrészek, tőszámok stb.) tartalmazó szójegyzékek gyűjtését ajánlotta. Innen ered az összehasonlító nyelvészetben gyakran emlegetett alapszókincs gondolata. Leibniz az orosz cárok tudományos tanácsadója is volt, így az ő elképzelésén alapuló jegyzékeket gyűjtöttek a cárok által a nemrégiben uralmuk alá hajtott területek és a határos földeken élő népek tanulmányozására indított kutatóutakon.

Leibniz felismerte, hogy a sémi nyelvek, mint a héber és az arab, és némely európai nyelvek, mint a számi, finn és magyar nem ahhoz a nyelvcsaládhoz tartoznak, amelyhez Európa legtöbb nyelve. Felismerte a magyar és a finnségi nyelvek közti hasonlóságokat és ennek nyomán felvetette a rokoni kapcsolatot. A magyarok eredeti hazáját a Volga és a Kaszpi-tenger tájára helyezte. Elképzelése szerint a finn, a magyar, a tatár, a török, a szarmata és a perzsa mind rokonok, és egy közös ősnéptől és ősnyelvből származnak, ami nem más, mint a szkíta.

Leibniz 1710-ben írott 'Brevis designatio meditationum de originibus gentium ductis potissimum ex indicio linguarum' (mi magyarul: Rövid elmélkedés a népek eredetéről a nyelvek tanúságtétele alapján) című munkájában [35] az emberi nyelveket egyetlen ősnyelvből eredezteti, amely idővel két ágra, a jafetikus és az arámi nyelvek ágára bomlott. A jafetikus nyelv bomlott aztán tovább a szkíta és a kelta nyelvekre. A szkíta nagycsaládba került a görög nyelv, a szarmata-szláv nyelvcsoport (benne az orosszal, lengyellel, csehvel, dalmáttal, bolgárral, szlovénnel és az avarral és kazárral), a török nyelvcsoport (benne a törökkel, kunnal, kalmükkel és mongollal) és a finn nyelvcsoport (benne a finnel, lappal, magyarral, észttel, livvel és szamojéddel). A kelta további két alcsoportra, a germánra és a keltára vált szét. A germán csoportba kerültek a német mellett a skandináv nyelvek. A latin nyelv a szkíta és kelta ág nyelveinek keveredésével jött létre. A jafetikus és arámi ág keveredéséből született a perzsa, örmény és grúz.

A svéd katonatiszt Philip Johan von Strahlenberg, aki orosz hadifogsága alatt Szibériába került és idejét térképészeti munkákkal, antropológiai és nyelvészeti megfigyelésekkel múlatta, 1730-ban megjelent Das Nord-und Ostliche Theil von Europa und Asia című munkájában az itt talált népek nyelveinek rövid szószedeteit közölte, s ezek alapján e nyelveket egymással és a magyar és finn nyelvvel is összehasonlította. Munkája, mely hamarosan angolul és franciául is megjelent, segített a tudósok figyelmét a finn-magyar kapcsolatra terelni.[36] Abban a mordvin, cseremisz, permják, votják, vogul, osztják, baraba tatár, finn, észt, liv és székely-magyar népet és nyelvet sorolja egy csoportba, amit hunnak (Hunnisch) vagy felső-magyarországi és finn (Ober-Ungarisch-und Finnischen) néven nevez.[37]

Chrétien Louis Joseph de Guignes francia keletkutató, sinológus, turkológus, nyelvész és történész 1756–1758 közt ’Historie générale des Huns, Turcs, Mongols et autres Tartares occidentaux avant et depuis Jésus-Christ jusq’ au présent’ (mi magyarul: A hunok, törökök, mongolok és egyéb nyugati tatár népek általános története Jézus előtt és után a jelenkorig.) címmel jelentette meg többkötetes, a kínai forrásokat is felhasználó történeti munkáját,[38] amely később német nyelven is megjelent. Ebben amellett érvel, hogy hunok a kínai forrásokban hiung-nu név alatt emlegetett néptől származnak és török nép vagy népszövetség voltak, tőlük eredtek az avarok s a magyarok is, ezzel megerősítve a magyar történeti hagyományt, s a magyart a törökségi népek és nyelvek közé sorolva. Érdemes megjegyezni, hogy következtetéseire nem nyelvészeti megfontolások, hanem a számára hozzáférhető történeti forrásanyag nyomán jutott, s hogy munkájához a korai magyar történetírókat nem használta fel, mivel szerinte azok megbízhatósága – amint azt műve előszavában kifejti – számos tekintetben kétséges.

A jezsuita testvér Pray György ’Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum’ (mi magyarul: A hunok, avarok és magyarok régi története) cím alatt[39] írta meg a magyarok őstörténetét, e műhöz felhasználva de Guignes munkáját is. Könyve Bécsben jelent meg, 1761-ben. Benne fenntartotta a hun–avar–magyar folytonosság tanát s támogatta a törökös származás elképzelését, munkája azonban messze túlmutatott a korábbi ez irányú próbálkozásokon, mivel felhasználta hozzá az akkoriban ismert valamennyi forrást, s az így kialakult őstörténeti kép már mai értelemben véve is tudományos jelleget kapott.

A magyar és a szkíta nyelvek szavainak táblázatos összevetése Johann Eberhard Fischer 1770-ben megjelent Qvaestiones Petropolitanae, De origine Ungrorum című munkájában

Johann Eberhard Fischer (1697-1771) német történész és nyelvkutató, aki részt vett a Nagy északi expedícióként ismertté vált cári kutatóúton (1733-1743), 1770-ben megjelent művében a magyart az általa szkítának nevezett nyelvekkel és népekkel (a finnekkel, komikkal, udmurtokkal, vótokkal, marikkal, mordvinokkal, manysikkal és hantikkal) rokonította, az ugorokat (az ő elnevezésével jugorok, a manysik és hantik) a magyarok legközelebbi rokonainak, tulajdonképp hátramaradt magyaroknak tekintette, s őket a Kína nyugati határán élő, török nyelvű ujguroktól eredeztette. A Fischer által Göttingában meghonosított ujgur rokonsági elképzelés később fontos szerepet játszott az ott tanuló Kőrösi Csoma Sándor ama döntésében, hogy az ujgurokhoz induljon rokonságkeresőbe.[40]

Fischer nevezett munkája megjelenésének évében látott napvilágot a magyar jezsuita testvér, Sajnovics János ’Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse’ (Mi magyarul: Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos.) című munkája. Ebben a szerző a magyar és számi nyelvet veti össze, összehasonlítva azok szavait és nyelvtanát, s bár leszögezi, hogy a magyar és a lapp nyelv beszélői egymás nyelvét meg nem értik, de vizsgálódásai alapján kijelenti, hogy ezen nyelvek egyeznek, amit nyilvánvalóan úgy kell érteni, hogy közös őstől eredő közeli rokonok. A jelentős nyelvi különbségekre magyarázatul a nagy földrajzi távolság s az a tény szolgál, hogy a magyarok i.sz. 400 körül elvándoroltak új hazájuk felé. Akad azonban e könyvben más érdekesség is. A könyv VI. paragrafusában Sajnovics elismerően és egyetértően ismerteti rendtársa, Hell Miksa elképzelését a magyar őseredetéről, ami szerint a magyar nyelv, egyetemben számos más ázsiai nyelvvel, például a törökkel, finnel, perzsával, a kínaiból származik, s e népek gyökere is közös. A könyv XII. paragrafusában Hell egy további őstörténeti elképzelését ismerteti, miszerint a magyarok őshazája Karélia volt, a magyarok a karéliaiaktól származnak, innen vándoroltak végül a Kárpát-medencébe a IX. századra. A karéliai őshazáról szóló elképzelést pedig a Karélia országnév elemzésével látja igazolhatni: Karélia, Karjelia azaz Kar-jel-Ország, vagyis vitéz, bátor, kiváló férfiak országa.

E paragrafusban található az alábbi szövegrész is:

„Az eddig idézetteken túl, szintén T. HELL atya, egy különleges értekezést készül összeállítani számunkra a lappokról. Bebizonyítja, hogy a lapp név egészen máshonnan ered, nem a németek dicstelen lap szavából (amit néhány tudatlan feltételez). Bemutatja a lappok és a régi magyarok közös viseletét. Dicséri testük erős, megbízható, a nehézségek kiállására termett és nevelt felépítését. Végül méltó elismeréssel említi meg sokféle erénnyel ékes lelkületüket. Ekkor ugyan joggal csodálkoznak majd az olvasók, ugyan miért festették le olyan sötét színekkel az írók a lapp népet, s miként voltak képesek olyan hihetetlen rágalmakkal befeketíteni, hogy emiatt néhány magyar egyenesen sértésnek tartja, bármiféle rokonság feltételezését a lappokkal.

Természetesen nem vezető államférfiainkra gondolok itt, hiszen ők igazságosabb mértékkel szoktak mérni, és felülemelkedve a tömeg általános vélekedésén, nem törődtek e mesés koholmányokkal, és egészen másként ítélték meg ezt a dolgot, amint magam is tapasztalhattam, midőn a múlt ősszel [1770] tiszteletemet tehettem jónéhányuknál. Bizony, maga a legfenségesebb császárnőnk és királynőnk, MÁRIA TERÉZIA, mikor T. HELL atyától bővebb értesüléseket nyert, habozás nélkül igen megtisztelőnek nevezte ezt a dolgot Magyarországra nézve, és a legkegyelmesebben megbízta a magyar szerzőket, hogy szorgalmasan kutassák ki mindazt, ami akár nyelvbéli, akár eredetbéli rokonságunkra vonatkozik, és a magyar nép dicsőségére jegyezzék fel és tegyék közzé.”[41]

Ez alapján úgy tűnik, hogy az udvari előkelők és a Habsburg uralkodónő egyaránt szívesen fogadták Sajnovics és Hell munkálkodását, és Mária Terézia hivatalossá is tette az ez irányú kutatást.

Fischer és más német szerzők a témát érintő munkáinak, főleg azonban rendtársának, Sajnovicsnak műve nyomán Pray újragondolta a magyar őstörténet kérdését és elképzeléseit ’Dissertationes historico-criticae in Annales veterum Hunnorum’ (mi magyarul: Történetkritikai értekezések a régi hunok históriájáról) címmel Bécs városában 1775-ben kiadott munkájában[42] osztotta meg a nyilvánossággal. Elfogadja, hogy fennáll a változó mértékű, de kiterjedt hasonlóság a magyar nyelv és az Észak-Európában és Ázsiában beszélt számos kisebb és nagyobb nyelv, úgymint számi, finn, lív, cseremisz, permi, mordvin, manysi, vót, hanti, udmurt, komi és csuvas közt. Ez alapján arra a következtetésre jut, hogy az e nyelveket beszélő népek rokonságban állnak, s eredetüket tekintve mind a közös, hun ősnépre vezethetők vissza.

„Nam si prima universi corporis incunabula spectes, Finni, Hunni, Avares, et Hungari, eadem mihi ortu gens sunt, et populus; tametsi postea, quod fere usuvenit, in ramos divisi, ut diversis nominibus, sic variis quoque dialectis inter se se different.” In: Első értekezés, I. paragrafus

„Hisz ha az összes törzs bölcsőjét nézzük, szerintem a finnek, a hunok, az avarok s a magyarok azonos nemzetből, egyazon népből erednek; ám később, amint az rendszerint előfordul, ágakra bomolva, különféle elnevezéssel, így nyelvi változások révén is szétválnak.”

A közös hun ősre visszavezethető népes család, amely így a magyar mellett a török népeket és a ma finnugornak tartott népeket is magában foglalta, gyakorlatilag megegyezik a manapság vitatott urál-altaji családdal.

Immanuel Kant 1775-ben írt, az emberi rasszokról szóló egyetemi előadásában az emberi fajt négy főrasszra osztja: fehér rassz, néger rassz, hun rassz (vagy más néven mongol, kalmük rassz), és a hindu rassz. A fehér rasszba sorolja az európai fehérek mellett az arabokat, török népeket és perzsákat. A rasszok létrejöttét természetföldrajzi hatásoknak tudja be. Nézete szerint a rasszok keveredéséből alakulnak ki az átmeneti formák, mint például a karakalpakok és számos más ázsiai, fehér és mongol rassz keveredéséből előállott nép. A szövegben Kant a finneket és számikat a magyaroktól származó népekként említi, akik jelenlegi lakhelyükre csak a magyarok Kelet-Ázsiából való elvándorlása nyomán kerültek. Sajnos e szövegből az nem derül ki egyértelműen, hogy Kant a magyarokat töröknek s így fehérnek tartja, vagy fehér-mongol keveredés eredményének.[43]

Johann Gottlieb Georgi (1729–1802) német gyógyszerész, vegyész, botanikus és földrajztudós 1770-ben csatlakozott Peter Simon Pallas szibériai felfedezőútjához. Az úton szerzett néprajzi megfigyeléseit 1776 és 1780 közt német, francia és angol, majd orosz nyelven is megjelentetett, többkötetes munkájában osztotta meg a nagyközönséggel. A műben bemutatja az Orosz Birodalom finnségi népeit is. Szerinte idetartoznak a számik, finnek, lettek, észtek, lívek, izsórok, cseremiszek, csuvasok, mordvinok, udmurtok, tyeptyerek, manysik, hantik.[44]

A számikról szólva úgy véli, hogy a finnek ősei közülük vándoroltak el délebbre, barátságosabb éghajlatra.

A róluk adott beszámolója nem túl hízelgő megjegyzések és tárgyilagos leírás keveréke. Szerinte például bőrük sárgássága nem csak az időjárás, hanem kéménynélküli, füstös hajlékaik és megrögzött mocskosságuk eredménye. Hajlamosak a restségre, gyanakvók, csalnak a kereskedésben, nagyra tartják magukat, asszonyaik, s nemritkán a férfiaik is ijedősek. Babonások és sok köztük a pogány. Beszédjük hangzása durva, vonításhoz és ugatáshoz hasonló. Nincs írásuk és ábécéjük. Kapzsik, nemigen segítik a szegényt. Ez, pontosabban ilyesmi volt a Sajnovics említette negatív kép a számikról.

Azonban a leírásból kiderül, hogy minden héten a folyókban megfürdenek, hogy nem lopnak, hogy szorgalmasak, testük erős, szellemük élénk, halásznak, vadásznak, szarvast tenyésztenek, a vadászatban bátrak, ruházatuk tisztes, meglehetős jómódban élnek, nincs köztük jobbágyság, saját, botokra rótt rovásírásuk van, vándorló életmódjuk miatt pedig gyakori, hogy két vagy akár három hatalomnak is adóznak. Vagyis életük, attól eltekintve, hogy nem földművelésből éltek, nem sokban különbözött a korszak európai vidéki lakosságának, például a magyar vagy moldvai parasztoknak életétől.

A finneket majd’ minden észak-európai nép ősének, azonban ázsiai eredetűnek tartja, akik nagy rokonságot mutatnak olyan európai és ázsiai népekkel, mint a csuvas és cseremisz. Megjegyzi, hogy a finnek valószínűleg csak a XIII. században váltak el a számiktól, miután megkezdődött köztük a keresztény térítés s letelepedtek.

A manysikról szólva említi, hogy:

„They are of a Finnish extraction as well as their language, but this latter has so many peculiarities of its own, and comprehends such a number of different dialects, that it has often, with good reason, been taken for a distinct language. ... Some authors pretend that they are the brethren of the ancient Ougrians, or of the present Hungarians, and found their conjecture on the situation of the Vogul territory, and the striking resemblance there is between the languages of the two nations.” 157-158. o.

„Ők finn eredetűek, akárcsak nyelvük, de ez utóbbi oly sok egyedi jellegzetességgel bír, és oly számos eltérő nyelvjárást ölel fel, hogy gyakran, s jó okkal, külön nyelvnek vették. ... Egyes szerzők felteszik, hogy ők a régi ugorok testvérei, vagy a mai magyaroké, s feltevésük a vogul terület elhelyezkedésére alapozzák, és a feltűnő hasonlóságra a két nemzet nyelve közt.”

Joseph Hager (1757-1819) osztrák történész és arabista, a bécsi egyetem arab nyelv professzora volt. 'Neue Beweise der Verwandtschaft der Hungarn mit den Lappländern. Wider neue Angriffe der Sainovitsischen Abhandlung' (mi magyarul: Új bizonyságok a magyarnak a lappokkal való rokonságáról. A sajnovicsi értekezés elleni új támadásokra.)[45] című, 1793-ban megjelentetett munkája sajátos helyet foglal el a magyar nép és nyelv őstörténetének kutatástörténetében. Ennek oka az a tény, hogy a munka csak rendkívüli jóindulattal nevezhető tudományos műnek: a rokonság melletti legfőbb érve az, hogy ez már rég tudott dolog, olyan tudósok, mint a már említett Fischer, a svéd Olavus Rudbeck az ifjabb (1660-1740) (Itt érdemes megemlíteni, hogy e szerző szerint a számi rokona mind a finnek, mind a magyarnak, de a hébernek is, emellett talált kapcsolatot a kínaival, góttal, és számos más nyelvvel is. A szerző a számit gót nyelvnek tartja.)[46] a porosz Gottlieb Siegfried Bayer (1694-1738), a norvég Knud Leem (1697-1774) és Sajnovics ezt már bizonyították. Néhány szó alapján (strava, méz) a hunokat szláv nyelvű népnek ítéli (28-29. o.). A cigányokról közli, hogy Afrikából, Zanzibárból származnak, ahogy ezt nevük is bizonyítja, hisz a Zengi-bar az Zanzibár, és Cigányföldet jelent. (47-48. o.). A magyar rokonság melleti nyelvi bizonyítékait egy harminckét szóból álló lista, az első hat tőszámnév hasonlósága és a nyelvhasználat egyes közös jellegzetességei (például, hogy e nyelvek külön szóval jelölik az idősebb és ifjabb fi- és lánytestvért) jelentik. A mű legfontosabb üzenete azonban az, hogy a magyarok kevélységből, nemzeti büszkeségből utasítják el e nem túl előkelő északi rokonságot s festenek maguknak dicső, de hamis múltat. Pedig műveltségüket más, főleg szláv és német népektől szerezték, ahogy ezt nyelvük számtalan jövevényszava is bizonyítja.

Beregszászi Nagy Pál kora ismert és elismert nyelvtudósa volt. Több munkát is szentelt a magyar és különféle keleti nyelvek közti hasonlóságok és kapcsolatok vizsgálatának. Ezek közt az első nagyobb terjedelmű a részben Hager említett művére szánt válaszkén is íródott 'Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den Morgenländischen.'(mi magyarul: A magyar nyelvnek keletiekkel való hasonlóságáról.)[47] 1796-ból. E mű az eredetileg az erlangeni egyetemen a magyar nyelvről 1795-ben tartott előadásának könyvváltozata. Benne a magyart többek közt a perzsa, arab, héber nyelvvel, s más ázsiai nyelvekkel is hasonlítja, s cáfolva Hager finn-lapp származásról és sarkköri őshazáról szóló elméletét, a magyar-török nép- és nyelvrokonság és a belső-ázsiai őshaza mellett foglal állást. Nem utasítja azonban el a —szerinte nem kellően bizonyított— magyar-finn rokonság lehetőségét sem, azonban ezt csak úgy tartja elképzelhetőnek, ha a magyarokat, törököket és finnségi népeket ősrokonság köti össze, és mindnek egy közös őse és lakóhelye volt valahol Ázsia melegebb éghajlatú helyén, ahonnan a lappok észak felé, a török délnek, és a magyarok napnyugatra húzódtak.

1797-1798-ban írja meg Gyarmathi Sámuel a magyar nyelv északi rokonságát tárgyaló latin nyelvű művét 'Affinitas Lingvae Hvngaricae cvm lingvis Fennicae Originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabvlaria dialectorvm Tataricarvm et Slavicarvm cvm Hvngarica comparata.' (mi magyarul: A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel továbbá a tatár és a szláv nyelveknek a magyarral összehasonlított szójegyzékei.)[48] cím alatt.

A munka három részből és három függelékből áll. Az első rész a lappok és finnek nyelvének a magyarral való rokonságát, a második az észtek nyelvével való rokonságot bizonyítja, a harmadik pedig más, szerinte finn eredetű nyelveket (vogul, votják, csuvas, cseremisz, permi, zürjén, mordvin) hasonlít a magyarral. Az első függelék egy tatár/török szójegyzék magyarral rokonítható szavait vizsgálja, a második egy Nagy Katalin cárnő rendeletére készült szójegyzék elemzése, a harmadik pedig August Ludwig von Schlözernek (1735-1809) Gyarmathihoz intézett 1797. november 19-i levele. A kötet nem egységes értekezés, hanem közös célt szolgáló tanulmányok és dokumentumok gyűjteménye. A műben szerzője kifejti, hogy a szavak hasonlósága önmagában még nem elégséges bizonyítéka a nyelvek rokonságának, mert az lehet átvétel eredménye is, épp ezért fontos összevetni a nyelvek nyelvtanát is, aminek hasonlatossága képes eldönteni a rokonság kérdését. Eljárásában azonban nem következetes: míg a finn nyelvek és a magyar rokonságának bizonyításánál nagy jelentőséget tulajdonít a rokonítható szókészletnek s nem különösebben zavarják a nyelvtani rendszer szembeszökő eltérései, addig a török nyelv esetében úgy véli, hogy nincs döntő súlya a rokon szókészletnek, a nyelvtani rendszer hasonlóságai helyett ez esetben pedig a hangsúlyt a különbségekre helyezi. Így nyelvészeti megfontolások alapján elveti a magyar-török nyelvrokonságot, mivel úgy látja, hogy a magyar és török nyelv nyelvtana közt túl nagyok az eltérések. A hasonló szavakat kölcsönzésnek tartja. (241-242. o.)

Csató Pál a „A’ magyar nyelvbeli ragasztékok és szóképzők”[49] című, 1834-ben megjelent tanulmányában a magyar nyelv rokonsága kapcsán így fogalmaz: „…nyelvünk nem csak ragasztékaiban ’s képzőiben, hanem kivált gyökszavaiban ’s fűzetének egész szellemében több keleti ’s éjszaki nyelvekkel olly világosan rokon, de a’ rokonság’ fokai, határai mind ez ideig olly homályosak…”

Hogy e rokonágon pontosan mit is ért, azt így mondja el: „E’ rokonságot én, eddigi adatainkhoz képest, nem ugy értem, mintha a’ mi nyelvünk a’ zsidótól, chaldaeitól, syrustól, arabtól, vagy esth-től, lapp-tól, finn-től eredett volna, hanem a’ nemzetek eredhettek egy köz, keleti tőnemzettől, mellynek eredeti nyelvkincséből, azaz tiszta gyökszavaiból többet vagy kevesebbet tartottak meg, ’s azt azután utóbbi különválásokkal egymástól inkább vagy kevesbé eltérőleg bővítették, ’s hajlították. E’ szerint nem annyira a’ – minden nemzetnél későbbi fejledésű – ragasztékok’, képzőtagok’ vagy más akarminemű hajlitások’ hasonlóságából, mint inkább az egyenlő jelentésű tiszta gyökszavak’ több vagy kevesebbségéből lehet, és kell a’ nyelvek’ (’s ugy a’ nemzetek’) közelebb vagy távolabb rokonságára következtetni. ’S ezért tartom én szükségesnek, hogy nálunk kivált a’ keleti nyelvek’ tudománya ne csak felületesen, hanem a’ lehető legnagyobb kiterjeszkedéssel ’s alapossággal miveltessék.” i.m. 2-3. o. (A dőlt betűs kiemelések a szerzőtől.)

Álláspontja jól tükrözi a korabeli hazai vélekedést a magyar nép és nyelv rokonságáról, s jól láthatóan nem utasítja el az északi népekkel és nyelvekkel való rokonságot sem.

Wilhelm Schott német nyelvész, sinológus és orientalista, az altaji nyelvek egyik első rendszeres kutatója volt. Ő volt az első, aki nyelvészeti eszközökkel kimutatta, hogy az addig jobbára a finnségi nyelvek közé sorolt csuvas valójában török nyelv.[50] Nyelvészeti kutatásaival tudományosan is megalapozta az általa eleinte tatárnak, majd finn-tatárnak vagy altajinak (manapság urálinak és altajinak) nevezett nyelvek közeli rokonságának elméletét. Schott a finn-türk-magyar rokonság szószólója volt, és a magyarokat türk és sarkköri népek /azaz számik, szamojédek stb./ keverékének tartotta.[51] Ebből az álláspontból következett, hogy a tatár nagycsaládon belül a magyart mind a török, mind a finnségi nyelvekhez közelálló, mégis mindkettőtől különböző, köztes helyet elfoglaló, önálló nyelvnek tekintette.

Johan Fredrik Cajaani (1815-1887) 1846-ban megjelent Suomen Historia (mi magyarul: Finnország története) című könyvében a finn népnek közép-ázsiai eredetet határoz meg, a finn törzseket pedig egy családba sorolja a lappokkal, a hunokkal, az avarokkal, a magyarokkal és a törökökkel. E nagycsaládon belül a finn rokonság szűkebb körét szerinte a csuvas, mordvin, cseremisz, moksa, permi, votják, szamojéd és zürjén népek alkotják.

1848 előtt nemigen volt szokásban a teljes magyar történeti hagyomány és a magyar írott források elvetése. Az első tudós, aki látványosan szembefordult a magyar hagyománnyal, August Ludwig von Schlözer német történész volt.

"Unsere Schriftsteller irren gröblich, wenn sie den Ungern, die nun mit Slaven vermischt wohnen, und sich selbst Magyar nennen, einen fremden Namen geben, und ihnen alles zuschreiben, was von Hunnen, und den Ungern geschrieben steht. Denn diese Madscharen haben nichts gemein weder mit den alten Hunnen, noch mit den Türken, die zu Constantins Zeiten in Pannonien wohnten." SCHLÖZER, August Ludwig von: Allgemeine nordische Geschichte. Halle 1771. 538. o.[52]

"Íróink súlyosan tévednek, mikor a magyarokat, kik most szlávokkal összevegyülve élnek, s magukat magyarnak nevezik, idegen névvel illetik és mindent nekik tulajdonítanak, amit a hunokról és magyarokról feljegyeztek. Merthogy e madzsarokban semmi közös nincs a régi hunokkal, sem a törökökkel, akik Konstantin idejében Pannóniában éltek."

Schlözer elsősorban történetíró volt és nem nyelvész. Nyelvészettel csak mint a történetírás segédtudományával foglalkozott. Ennek oka pedig az volt, hogy osztozott Leibniz korábban már említett elképzelésében, miszerint a népek leszármazásának és rokonságának vizsgálatára azok nyelveinek összevetése a legalkalmasabb módszer. Ahogy azt maga többször említi, Carl von Linné biológiai rendszertana szolgált számára követendő például a nyelvek és népek rendszerezésében. Egész munkásságára, így e művére is rányomja bélyegét a korban jellemző északi gót nacionalizmus, ami mindenhol a germánok ősi nagy tetteit látta, a Franciaországot, Szicíliát és Angliát hódoltató normannoktól az Oroszországot megalapító varégokig. Az általa finnek tartott nyelveket (így a magyart is) nyelvjárásokként (Mundarten) emlegeti, mintha egyetlen nyelv, a finn kölcsönösen érthető változatai lennének. A magyar szókincsről szólva (érdemi bizonyíték nélkül) azt állítja, annak fele finn, de még inkább vogul szavakból áll. (421. o.) A magyarok származására vonatkozóan Fischer fentebb már említett ujgur-vogul-magyar rokonsági elméletét idézi, de nem szolgál magyarázattal, miért beszélnek az ujgurok törökül finn helyett.

Nagy port vert az erdélyi szászok felkérésére írott, háromkötetes „Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen” címen kiadott munkája is. E szerint számára a honfoglaló magyarok jelentéktelen, vad ázsiai horda, s a kelet felől a besenyőktől reszkető magyarok németek elleni katonai sikerei nem rátermettségüknek, harci erényeiknek vagy nagy számuknak voltak köszönhetőek, hanem annak, hogy a német nemzet ideiglenesen elveszítette önbizalmát. [53]

Schlözer mind történeti munkáiban, mind az általa kiadott folyóiratokban („Staatsanzeigen”, „Briefwechsel, meist statistischen Inhalts”) hangot ad annak a meggyőződésének, hogy a magyarok nem csak emberi mivoltukat (műveltségüket), hanem egzisztenciájukat is a németeknek köszönhetik, a németek nélkül nem lenne egyetlen magyar sem az európai földön, eltűntek volna, akár ikertestvéreik, a besenyők és kunok.[54]

Kazinczy … nem örvendezett különösebben arra a hírre sem, hogy a magyar nyelvet a lappal, finnel rokonították. 1808-ban A magyar nyelvről című írásában jegyezte meg: „Az újabb história bennünket még azon örömtől is meg kezd fosztani, hogy magunkat az Attila maradékainak mondhassuk.” Noha egyébként nem voltak kebelbarátok Kazinczyval, Berzsenyi szintén „Attila magvának” nevezte a magyarokat, s több versében is megidézte a fejedelmet – hasonlóan egyébként számos kisebb és nagyobb hírű reformkori íróhoz és költőhöz. Hosszas listát lehetne erről fölállítani, de elég annyit elmondani, hogy a finnugor rokonság fölvetése alig volt hatással a magyar közvélekedésre, még az elutasítása sem volt olyan heves, mint amilyennek utólag leírják – valójában észre is alig vették, a történet- és nyelvtudományban megjelent kritikai irányzatok még a reformkor tudományos világát sem hatották át. … Kölcsey, jól tudjuk, a Himnuszba Bendegúzt írta bele… Vajda János 1896-ban vehemensen védelmezte az Attila-hagyományt Magyarság és nemzeti önérzet című könyvében: „…erősen hiszem, hogy az ezeréves néphagyománynak van igaza, de ha nem hinném is, ezt bevallani, hirdetni, még ha kínpadra vonnának is, egyenes nemzet- és hazaárulásnak tartanám, mert nagyobb veszteségnek, károsabb hatásúnak ítélem egy nagyobb döntő csata elvesztésénél. A gondolat, hogy Attila és a hunok nem magyarok, úgy hat rám, mintha eret vágtak volna rajtam és legalább egy jó itce vért kieresztettek volna belőlem. És bizonnyal így hat ez az egész nemzet önérzetére.
Sándor Klára[55]

A 18. század második, a 19. század első felének magyar közvéleménye elfogadta a magyar nép és nyelv északi (finnekkel, számikkal való) rokonságát (elég csak Dugonics András a korban rendkívül népszerű irodalmi műveire gondolni), elutasította azonban az északi származás gondolatát, különösen annak Schlözer- és Hager-féle, a sok száz éves magyar történeti hagyományt puszta meseként elvető, a magyarságot államalkotásra és műveltségteremtésre képtelen finntatár törzsként, nyelvét finn nyelvjárásként kezelő megjelenésében. A helyzetet csak rontotta, hogy még a korszak tudományos irodalmában is szokásban volt a rokonság és a származás fogalmának következetlen használata, gyakori összekeverése.

A kialakuló finnugrisztika magyarellenességének vádja azonban több, mint légbőlkapott. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a Magyar Tudományos Akadémia tagjait nem ideológiai alapon választották,[56] ott voltak közöttük, ill. felvételt nyertek a finnugor nyelvrokonság támogatói és ellenzői egyaránt (pl. Mátyás Flórián).[57], sőt a félig-meddig betiltott, a nyilvános ülésezés jogától megfosztott Akadémia a forradalmárok és a nemzeti gondolkodás bástyája maradt a megtorlás és elnyomatás idején. A Vámbéry Ármin 1869-ben megjelent Magyar és török-tatár szóegyezések[58] című tanulmánya nyomán kirobbant, Ugor-török háborúként elhíresült nyelvtudományi vita is jobbára akadémiai tagok között zajlott. A vitában Budenz, Hunfalvy és társaik cáfolni próbálták Vámbéry elméletét, mely szerint a magyar nyelvben található igen jelentős számú török elem arról tanúskodik, hogy a magyar kontaktusnyelv, ugor és türk elemekből kialakult kevert nyelv, melynek nem csak egy, hanem két őse van. Vámbéry haláláig kitartott elmélete mellett.

Az ugor-török háború kapcsán érdemes felidézni a nyelvész Maarten Mous gondolatait: [59]

„Mixed languages pose a challenge to historical linguistics because these languages defy classification. One attitude towards mixed languages has been that they simply do not exist, and that the claims for mixed languages are instances of a naive use of the term. The inhibition to accept the existence of mixed languages is linked to the fact that it was inconceivable how they could emerge, and moreover their mere existence posited a threat to the validity of the comparative method and to genetic linguistics.”

„A kevert nyelvek kihívást jelentenek a történeti nyelvészet számára, mert ezek a nyelvek ellenálnak az osztályozásnak. A kevert nyelvek felé tanúsított egyik hozzáállás az volt, hogy egyszerűen nem léteznek, és a kevert nyelvekről szóló kijelentések a kifejezés naiv használatának esetei. A kevert nyelvek létezésének elfogadása elleni gátlás ahhoz a tényhez köthető, hogy felfoghatatlan volt hogyan is keletkezhetnek, és ráadásként puszta létezésük fenyegetést jelentett az összehasonlító módszer érvényességére és a genetikus nyelvészetre.”

A finnugor nyelvrokonság és őshazaelmélet kritikái[szerkesztés]

Az elmélet első bemutatása óta számos tudományos kritikán átesett, részleteit folyamatosan alakítják. Azonban az uráli/finnugor nyelvrokonság hirdetői több, mint másfél évszázadnyi tudományos kutatómunka ellenére sem tudnak felmutatni egységes, széles körben elfogadott elméletet sem a finnugor nyelvek leszármazási rendjét és annak időrendjét, sem az e nyelveket beszélő népek őstörténetét illetően, ami azt is jelenti, hogy a magyar nyelvnek az uráli nyelvek közt elfoglalt pontos helye is tisztázatlan.[60][61][62] Épp ezért nem véletlen, hogy az elképzeléseket és az alkalmazott módszertant is sok - gyakran igencsak megalapozott - kritika érte. Többen jelentkeztek alternatív nyelvrokonság-elméletekkel is. Ezek az elméletek kidolgozottságukban és tudományos színvonalukban jelentős eltéréseket mutatnak és olykor egymásnak is élesen ellentmondó állításokat tesznek.

Az alternatív nyelvrokonság-elméletek hirdetői jellemzően a magyar nyelv és a többi finnugornak tartott nyelv közötti kapcsolatok jellegét, illetve az esetleges rokonság mértékét kérdőjelezik meg. Az alternatív kutatók többsége szerint a finnugor-magyar nyelvi kapcsolatok tagadhatatlanok, de e kapcsolatok mértéke, jellege, oka kellően nem tisztázott, mint ahogy a magyar nyelvet az egyéb nyelvekhez fűző kapcsolatok sem eléggé föltártak. Így önmagában a finnugor-magyar nyelvi kapcsolatok léte nem bizonyítja a (nyelvészeti értelemben vett) finnugor-magyar genetikai kapcsolatot és nem zárja ki a más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal való rokonságot.

Az első jelentős alternatív elméletnek Vámbéry elmélete tekinthető, amely a magyar nyelvet kontaktusnyelvnek, közelebbről kevert nyelvnek tartotta, amelynek nem csak egy, hanem két őse van. Vámbéry utolsó, már csak halála után kiadott, "A magyarság bölcsőjénél"[63] című munkájában adta összegzését munkásságának. Ebben amellett érvel, hogy a mai magyar nép és nyelv valójában csak a Kárpát-medencében született meg, az ide legkésőbb Attila idejében betelepült türk-ugor népkeverékből és a közé több hullámban betelepülő török népelemekből, melyek közül az utolsó jelentősebb a "honfoglaló" magyarok török törzse volt, akik aztán megalapították a Magyar Fejedelemséget. (Ez az elképzelés megelőlegezi a László Gyula képviselte kettős honfoglalás elméletet és azzal sokban megegyezik.)

Paolo Agostini az uráli nyelvcsalád gyakran hangoztatott régiségét vonta kétségbe, s amellett érvelt, hogy a ma az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvek olyan kreolizált nyelvek, amelyek egy olyan ősi pidzsin nyelvből fejlődtek, amely a Kazár Birodalom által ellenőrzött kereskedelmi útvonalak mentén és a kazár kereskedőtelepek körül alakult ki. Álláspontját elsősorban arra alapozza, hogy az urálinak tartott nyelvekben igen számos olyan török, mongol, tunguz, középperzsa, arab, héber, középlatin, korai szláv és germán eredetű kölcsönszó található, amelyek nem kerülhettek e nyelvekbe azok feltételezett közös Urál környéki vagy nyugat-szibériai őshazájában, így jelenlétüket csak az magyarázhatja, ha vándorszavakként kerültek be az egyes nyelvekbe egy jóval későbbi korban. Kiemeli, hogy az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvek a részben közös szókincsen és a nyelvtipológiai hasonlóságokon (amelyekben egyébként az altaji nyelvekkel is osztoznak) kívül nem mutatnak különösebb hasonlóságot. Álláspontja egyben azt is jelenti, hogy elveti az uráli/finnugor nyelvcsalád létezését. Nézete szerint a történelmi források és nyelvészeti megfontolások alapján a honfoglalás kori magyarok nagy valószínűséggel török anyanyelvűek voltak, de a kazárokkal való (a Birodalom kormányzásáról 38. és 39. fejezete által említettek szerint) viszonylag rövid együttélésük során gyorsan eltanulták a kazárok nyelvét is, mely szerinte a kazárok birodalmában kiterjedten használt, török alapú pidzsin nyelvet jelentette. A kereskedelmi kapcsolatok okán ezt a pidzsint ismerte és beszélte a Kárpát-medencében talált népesség is. A magyarok eredeti török nyelvéből, a kazár pidzsinből és a helyi népesség nyelvéből, nyelveiből alakult ki végül a mai magyar nyelv.[62]

Angela Marcantonio számos írásában bírálta az összehasonlító nyelvészet módszereit úgy általában, s azok alkalmazását az uralisztika területén különösen.[64][65][66][67][68]

Mario Alinei az etruszkot, egy ókori itáliai népcsoportot és nyelvét értelmezte uráliként és előmagyarként. Mivel azonban az etruszkok nyelve holt nyelv, amelyből rendkívül kevés nyelvemlék maradt fenn, így annak pontos leírása máig lehetetlennek bizonyult, ezért az elképzelés — mely egyébként a kőkori folytonosság elmélet (Paleolithic Continuity Theory) része — nehezen igazolható.

Budenz József mintegy 2000 szó finnugor rokonságát tette fel, végül 996-ról állapította meg a kapcsolatot. A finnugor elméletről szólva a mai napig is „körülbelül ezer” finnugor szóról szoktak beszélni. Valójában az elfogadottan uráli-finnugor kapcsolatú szavak száma nem éri el a 400-at, ezek is teljesen rendszertelenül jelentkeznek az egyes finnugor népek nyelveiben. Hol innen, hol onnan, Észak-Norvégiától a Jenyiszejig szóródik szét ez a 400 szó, mintegy 10 különböző nyelvben. Egy-egy finnugor nyelvben esetenként mindig csak néhány párhuzam található meg a magyarral, míg egymás között sokkal szervesebb kapcsolatokat mutatnak.[69]

Az alternatív vélemények szerint a finnugrisztika nem veszi figyelembe a magyarnak a más nyelvekkel való kapcsolatát, amelyek szerintük sokkal bővebbek, mint a finnugor irányban. „A finnugor elmélet aluldeterminál. Nem lehet olyan lexikai párhuzamokat izolálni, amelyek csak a finnugor nyelvekre érvényesek és más eurázsiai nyelvekre nem, mint például az altaji nyelvekre, törökre, mongolra, stb.”[70]

A finnugor őshaza feltételezése elsősorban a régészeti adatokkal egyeztethető össze nehezen. Egyes régészek szerint a ma rendelkezésünkre álló adatok alapján a nép finnugorságának elmélete egyenesen cáfolható, vagy legalábbis erősen valószínűtlen, és ebből (a nyelvtudományi szempontoktól függetlenül) a nyelvrokonság valószínűtlen voltára is következtetnek. László Gyula egyetlen finnugor őshaza helyett az Eurázsia nagy területein elterjedt ősi közvetítő nyelvet feltételez, amelyből számos szó és nyelvi elem került az egymással eredetileg semmilyen rokonságban nem álló népcsoportok nyelvébe.[71]

A régészek jeles képviselői – mint például Colin Renfrew – megfogalmazzák azokat az alapvető problémákat, amelyek a történeti nyelvészettel szembeállíthatók. Alapvető probléma, hogy a nyelvi változások nem tükröződnek a régészeti leletekben, mégis a finnugrisztika a tárgyi leletek egy adott együttesét szívesen azonosítja egy bizonyos csoporttal, törzzsel, néppel, akik meghatározott nyelvet beszéltek. A régészek szerint azonban ezek az azonosítások mindig problematikusak.[72]

Még hevesebb a vita egyes régészeti leletek kapcsán. Például számos olyan leleten vélnek felfedezni rovásírást (lásd például a szeged-nagyszéksósi leletet), aminek a korát honfoglalás kora előtti időre datálják, egyes kutatók azonban magyar olvasatot készítettek rá.[73]

A finnugor őshaza elméletével szembeni másik gyakori ellenvetés, hogy a magyar népi kultúra, magyar mitológia, magyar népmesék, magyar népzene, magyar népművészet elemeinek nagy része összeegyeztethetetlen a legtöbb finnugor népével.[74]

A vita tudományos kereteken kívül is folyik, például Dúró Dóra parlamenti képviselő egy ízben az országgyűlésben is felszólalt a finnugor elmélet ellen.[75]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ZICHY István: A magyar őstörténet és a nyelvtudomány. In: Akadémiai értesítő. 33. kötet. 1922. 36-38. o. http://real-j.mtak.hu/105/1/AkademiaiErtesito_1922.pdf
  2. „Abban aligha lehet nézeteltérés, hogy rekonstruált nyelvek föltételezésekor, illetőleg tulajdonságaik meghatározásakor csakis a plauzibilitás különféle fokairól érdemes beszélni.” BAKRÓ-NAGY Marianne: Mit tudunk az ugor történeti fonológiájáról? In: Nyelvelmélet és kontaktológia 2. 2013. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/13367/file/Nyelvelmélet%20és%20kontaktológia%202.pdf
  3. Bálint Csanád: A történeti genetika és az eredetkérdés(ek). A közös kutatás szükségessége és lehetőségei. Magyar Tudomány, 2008/10., 1170. [1]
  4. „A minták többsége (91%) európai haplocsoportba tartozik, három szekvencia kifejezetten ázsiai kládba (A, B, M) sorolható. Szembetűnő különbség mutatkozik, ha a honfoglalókat a temetkezési szokások alapján két eltérő szociális státusszal rendelkező csoportra osztjuk. A szegényes temetkezési mellékletekkel rendelkező köznépi sírokból előkerült csontleletek haplocsoport megoszlása igen hasonlít egy átlagos európai populációéhoz, csak egy szekvencia sorolható Ázsiára jellemző kládba (M). Ezekről a leletekről azonban nem dönthető el egyértelműen, hogy a honfoglalóktól, vagy már a magyarok érkezése előtt a Kárpát-medencében élő más népcsoportoktól származnak. Ezzel szemben a klasszikus honfoglalók, akik a temetkezési mellékletekkel gazdagon ellátott sírokból kerültek elő, sokkal heterogénebb megoszlást mutatnak. Ezt mutatja, hogy a magyar nyelvű populációk közül itt a legmagasabb a genetikai diverzitás. A köznépi csoporttal ellentétben itt jóval magasabb,11% az ázsiai haplocsoportok (A, B) aránya, ráadásul az N1a haplocsoportba tartozó három minta mindegyike rendelkezik egy mutációval (16189C), ami az adott klád ázsiai ágára jellemző, így a klasszikus honfoglaló vonalak 28%-a ázsiai eredetű.” In: TÖMÖRY Gyöngyvér: A Kárpát-medence honfoglalás kori (10-11. századi) lakosságának valamint mai magyar nyelvű népcsoportoknak összehasonlító mitokondriális alapú filogeográfiai analízise. 2008. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1088/2/Tömörytézisek.pdf
  5. LAHERMO Päivi, SAVONTAUS Marja-Liisa, SISTONEN Pertti, BÉRES Judit et al: Y chromosomal polymorphisms reveal founding lineages in the Finns and the Saami. 1999. https://www.researchgate.net/publication/12945848_Y_Chromosomal_Polymorphisms_Reveal_Founding_Lineages_in_the_Finns_and_the_Saami
  6. NÉMETH Endre, FEHÉR Tibor, PAMJAV Horolma: Ugorok, finnugorok, markerek. 2015. http://www.regulytarsasag.hu/fv_xx_1_nemeth_feher_pamjav/
  7. ALLEN, William Sidney: Relationship in comparative linguistics. in: Transactions of the Philological Society. London. Vol 52. Issue 1. 1953. p. 52-108.
  8. CAMPBELL, Lyle: Historical Linguistics. An introduction. 1999.
  9. http://www.uralonet.nytud.hu/search.cgi?resetform=1&collapse=1
  10. Pl. a német haben latin rokona nem a habeo, habere ige, hanem a capio, capere. A szabályos hangmegfelelések érvénye kizárja az előbbit és bizonyítja az utóbbi állítást. A hangtörvények messzemenően merev kezelése miatt itt még az sem számít, hogy a haben ráadásul ugyanazt jelenti, mint a habeo, míg a capio csak közvetve rokonítható. Éppen ez a körülmény az egyik érv azon elméletekben, amelyek a hangtörvények kizárólagosságát vitatják.
  11. JANHUNEN, Juha: Proto-Uralic - what, where, and when? in: The Quasquicentennial of the Finno-Ugrian Society. Mémoires de la Société Finno-Ougrienne No. 258. 2009. 61–62. http://www.sgr.fi/sust/sust258/sust258_janhunen.pdf
  12. Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Reprint, Trezor kiadó 1994, 49.old.
  13. Fodor István: Verecke híres útján... Budapest, Gondolat, 1975, 15.old.
  14. Hajdú Péter, A rokonság nyelvi háttere. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Budapest, Corvina, 1975, 15. old
  15. Hajdú Péter: Nyelvtörténet, őstörténet. Magyar Tudomány 87 (1980), 372.old.
  16. Kálmán Béla, A magyar és külföldi finnugor nyelvészek kapcsolata századunkban. In: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből, 1991, 326.old
  17. Klima László: A magyar szókészlet finnugor elemei és az őstörténet. In: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára. szerk.: Hajdú Mihály és Kiss Jenő, Budapest, 1991.
  18. Kiss Jenő, Az uráli etimológiai szótár. Magyar Nyelv 88 (1992), 398. old.
  19. Zaicz Gábor: A magyar nyelv vallomása. In: Zsirai Miklós, Finnugor rokonságunk, 1994 Reprint, Trezor kiadó, 599.old.
  20. Björn Collinder: Fenno-ugric vocabulary, Stockholm, 1955. Vö: Magyar Nyelv 76 (1980) 233-235.
  21. Björn Collinder: Comparative grammar of the Uralic languages, Uppsala, 1960.
  22. Biztosnak vélt finnugor-magyar etmológiák az Uralonetben. http://www.uralonet.nytud.hu/search.cgi?id_eintrag=&rkn_l=FU&rkn_c=1&skeleton=&skeletonjoker=fixfix&taxonomy=&rkn_BED=&verg_DI_list%5B%5D=16000&lexem=&verg_DI=&dialect_from=&dialect_to=&kme_fulltext=&author=&abbr=&submit=Keres
  23. Biztosnak vélt uráli-magyar etmológiák az Uralonetben. http://www.uralonet.nytud.hu/search.cgi?id_eintrag=&rkn_l=Ur&rkn_c=1&skeleton=&skeletonjoker=fixfix&taxonomy=&rkn_BED=&verg_DI_list%5B%5D=16000&lexem=&verg_DI=&dialect_from=&dialect_to=&kme_fulltext=&author=&abbr=&submit=Keres
  24. Forrás
  25. Forrás
  26. Nyelvcsaládok kialakulhatnak még több módon, mint nyelvkiegyenlítődési folyamatok, areális hatások, felülrétegződés, pidginizálódás, kreolizáció, közlekedő nyelvek
  27. „A férfi csontvázak esetében viszont négyből háromnál megtalálható az eltérés, ami bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok jelentős része uráli eredetű.” Kevesen voltak a honfoglaló magyarok. Index.hu, 2007. január 31.
  28. „Magyarország is bekapcsolódott a nagy japán kutatás-hálóba, amelynek hozadékául Hideo Matsumoto és munkatársai arra a megállapításra jutottak - ezt nemzetközileg kötetekben és térképen is publikálták, - hogy az a marker-jelleg, amelynek legnyugatibb elterjedési területe a Kárpát-medencében a magyaroknál van, legkeletebbre Kelet-Turkesztánban a mai ujgurok és jugarok-lakta területen fordul elő, de megtalálható Mongólia egyes délnyugati területein is. Nem fordulnak elő ezek a markerek a finneknél és az ugoroknál, de megtaláljuk a mai finnugor népeknél.” Kiszely István: A magyar nép őstörténete; Matsumoto lecture: Hungarian Genetic Relations in Asia (angolul)
  29. Kálmán Béla: Chrestomathia Vogulica, Budapest: Tankönyvkiadó, 1989 (1975); Hajdú Péter (szerk.) Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Bp., 1975 – Régi, de még mindig használható összefoglalás a finnugor népek régészeti, nyelvészeti valamint néprajzi hagyatékáról és örökségéről.
  30. COMRIE, Bernard: The Languages of the Soviet Union. 1981. 104. o. és 107. o.
  31. COMRIE, Bernard ed.: The World's Major Languages. 1990. 577. o.
  32. ABONDOLO, Daniel Mario ed.: The Uralic Languages. 2015. 5-6. és 358. o.
  33. BUDENZ, József: Ueber die Verzweigung der ugrischen Sprachen. Von Jos. BUDENZ. in: Nyelvtudományi Közlemények XV. kötet 1879. 157-168. o. http://www.nytud.hu/nyk/reg/015.pdf
  34. DONNER, Otto: Die gegenseitige Verwandtschaft der finnisch-ugrischen Sprachen. in: Acta Societatis Scientiarum Fennicae t.XI. 1880. 409-566. o. https://www.biodiversitylibrary.org/item/50283#page/1/mode/1up
  35. LEIBNIZ, Gottfried Wilhelm: Brevis designatio meditationum de originibus gentium ductis potissimum ex indicio linguarum. 1710. https://edoc.bbaw.de/files/956/Leibniz_Brevis.pdf
  36. STRAHLENBERG, Philipp Johann von: An historico-geographical description of the north and east parts of Europe and Asia http://catalog.hathitrust.org/Record/010825073
  37. STRAHLENBERG, Philipp Johann von: Das Nord- und Östliche Theil von Europa und Asia, In so weit solches Das gantze Rußische Reich mit Siberien und der grossen Tatarey in sich begreiffet, In einer Historisch-Geographischen Beschreibung der alten und neuern Zeiten, und vielen andern unbekannten Nachrichten vorgestellet ; Nebst einernoch niemahls ans Licht gegebenen Tabula Polyglotta (etc.) Magyar reprint kiadás 1975. http://altaica.ru/LIBRARY/Strahlenberg.pdf
  38. GUIGNES, Chrétien Louis Joseph de: Historie générale des Huns, Turcs, Mongols et autres Tartares occidentaux avant et depuis Jésus-Christ jusq’ au présent https://books.google.hu/books?id=VkkVAAAAQAAJ&printsec=frontcover&dq=inauthor:%22Joseph+de+Guignes%22&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwiGi4ing4zOAhWBUBoKHQNsAQw4FBDoAQgZMAA#v=onepage&q&f=false
  39. PRAY György: Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum https://books.google.hu/books?id=jPlcAAAAcAAJ&pg=PA295&lpg=PA295&dq=annales+veteres+hunnorum&source=bl&ots=odpCuOv6z5&sig=U-hZyTJOJoDoUOx6eW5f-KCVI3M&hl=en&sa=X&ved=0ahUKEwiO_rWTgozOAhUJnRoKHfVlDcc4FBDoAQgjMAE#v=onepage&q=annales%20veteres%20hunnorum&f=false
  40. http://csoma.mtak.hu/hu/csoma-elete.htm
  41. SAJNOVICS János: Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. http://mek.oszk.hu/12900/12944/12944.pdf
  42. PRAY György: Dissertationes historico-criticae in Annales veterum Hunnorum. http://reader.digitale-sammlungen.de/de/fs1/object/display/bsb10934630_00005.html
  43. KANT, Immanuel: Von der verschiedenen Racen der Menschen. In: Immanuel Kants frühere, noch nicht gesammelte kleine Schriften. 1795. 93. o. és 98. o. https://books.google.hu/books?id=NngTAAAAQAAJ&pg=RA1-PA87&lpg=RA1-PA87&dq=immanuel+kant+von+der+verschiedenen+rassen+der+menschen&source=bl&ots=_NC8NXSXY0&sig=c7Y-GuaBCwc5azBXQARRvxTuxgo&hl=en&sa=X&ved=0ahUKEwik8fCM5p_OAhVDI8AKHfHfAko4FBDoAQggMAA#v=onepage&q=immanuel%20kant%20von%20der%20verschiedenen%20rassen%20der%20menschen&f=false
  44. GEORGI, Johann Gottlieb: Russia : or, A compleat historical account of all the nations which compose that empire. 1780. https://archive.org/details/russiaorcompleat01georiala
  45. HAGER, Joseph: Neue Beweise der Verwandtschaft der Hungarn mit den Lappländern. Wider neue Angriffe der Sainovitsischen Abhandlung. 1793. https://books.google.hu/books?id=ampgAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false
  46. RUDBECK, Olavus Jr.: Specimen usus linguae Gothicae. in Eruendis atque illustrandis obscurissimis quibusvis Sacrae Scripturae locis: addita analogia linguae Gothicae Cum Sinica. Nec non Finnonicae Cum Ungarica. 1717.)
  47. BEREGSZÁSZI NAGY Pál: Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den Morgenländischen. 1796. https://dea.lib.unideb.hu/dea/handle/2437/173326
  48. GYARMATHI Sámuel: Affinitas Lingvae Hvngaricae cvm lingvis Fennicae Originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabvlaria dialectorvm Tataricarvm et Slavicarvm cvm Hvngarica comparata. 1799. https://books.google.hu/books?printsec=frontcover&id=UqURAAAAIAAJ&hl=hu#v=onepage&q&f=false
  49. CSATÓ Pál: A’ magyar nyelvbeli ragasztékok és szóképzők. 1834. https://books.google.hu/books?id=MVZKAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu#v=onepage&q&f=false
  50. SCHOTT, Wilhelm: De lingua Tschuwaschorum. 1841. http://reader.digitale-sammlungen.de/en/fs1/object/display/bsb10850307_00001.html
  51. " Die Stammväter der Magyaren in Ungarn waren, wie die Geschichte leise andeutet und der Ur-Kern ihrer Sprache zu bestätigen scheint, ein Gemisch von Türken und Hyperboreern. Ihre häufigen Wanderungen hatten noch fernere Amalgamation mit Indo-Germanischen Völkern zu Folge, und so entwickelte sich der heutige Ungar, aus mancherlei Völker-Elementen eben so geläutert und männlich schön hervorgegangen, wie sein heutiger Nachbar und Ur-Verwandter, der Osmane. " SCHOTT, Wilhelm: Versuch über die Tatarischen Sprachen. 1836. 7.o.
  52. SCHLÖZER, August Ludwig von: Allgemeine nordische Geschichte. Halle 1771. http://digital.onb.ac.at/OnbViewer/viewer.faces?doc=ABO_%2BZ156033906
  53. SCHLÖZER, August Ludwig: Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Vol. II. 1796. 164. és 169. o. https://books.google.hu/books?id=bJ0AAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu#v=onepage&q&f=false
  54. BÍRÓ Annamária: Nemzetek Erdélyben. August Ludwig Schlözer és Aranka György vitája. 2011. 164. o. http://eda.eme.ro/bitstream/handle/10598/29003/EME_ETF272_BiroAnnamaria-Nemzetek_Erdelyben.pdf?sequence=1&isAllowed=y
  55. <http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=42651:a-kelet-nepe&catid=68:cssandorklara&Itemid=105 Sándor Klára:> A Kelet népe (letöltve: 2013. március 2.)
  56. Glatz Ferenc (főszerk.): A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002. I–III. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2003
  57. Stemmler Ágnes: Mátyás Flórián nyelvészeti munkásságáról. Magyar Nyelv, C. évf. 1. szám (2004. március)
  58. VÁMBÉRY Ármin: Magyar és török-tatár szóegyezések." In: Nyelvtudományi közlemények VIII. 109-189. o. http://www.nytud.hu/nyk/reg/008.pdf
  59. MATRAS, Yaron, and BAKKER, Peter eds.: The Mixed Language Debate: Theoretical and Empirical Advances. 2003. 209. o.
  60. KÜNNAP, Ago: Possible Language Shifts in the Uralic Language Group http://www.ut.ee/Ural/kynnap/kpls.html
  61. ZIMONYI István: A magyarság korai történetének sarokpontjai. Elméletek az újabb irodalom tükrében. 2012. http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf
  62. ^ a b AGOSTINI, Paolo: LANGUAGE RECONSTRUCTION – APPLIED TO THE URALIC LANGUAGES. 1999. http://hrcak.srce.hr/file/161182
  63. VÁMBÉRY Ármin: A magyarság bölcsőjénél. A magyar-török rokonság kezdete és fejlődése. 1914. http://mek.oszk.hu/06900/06996/06996.pdf
  64. Angela MARCANTONIO, Pirjo NUMMENAHO, Michela SALVAGNI: THE ”UGRIC-TURKIC BATTLE”: A CRITICAL REVIEW. http://www.kirj.ee/public/va_lu/l37-2-1.pdf
  65. MARCANTONIO, Angela: The Uralic Language Family: Facts, Myths, and Statistics. 2002.
  66. MARCANTONIO, Angela: What is the linguistic evidence to support the uralic theory or theories? Linguistica Uralica. 2004. https://www.thefreelibrary.com/What+is+the+linguistic+evidence+to+support+the+uralic+theory+or...-a0200671634
  67. MARCANTONIO, Angela: A finnugor elmélet és a magyar nyelv eredete In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. 2008. http://mek.oszk.hu/05800/05875/05875.pdf
  68. MARCANTONIO, Angela: On the Position of Hungarian within the Ural-Altaic Typological Belt: Historical and Political Influences. In: Journal of Modern Education Review. Vol. V. No. 4. pp. 367-382. 2015. http://www.academicstar.us/UploadFile/Picture/2015-8/20158314364426.pdf
  69. Götz, László. Keleten kél a Nap. Püski K. (1989). ISBN 963-8256-30-3 , 480–481. old.
  70. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Rédei Károly kritikájára Marácz László A kétszer kaksi igazsága című írásában válaszolt: [2]
  71. László Gyula: Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest, 1981
  72. Renfrew, Colin (1989). „Az indoeurópai nyelvek eredete”. Scientific American (magyar kiadás) (12), 75–83. o.   Renfrew természetesen az indoeurópai nyelvekkel kapcsolatban beszél erről, de a történeti nyelvészet többi ágára is igaz.
  73. Lásd: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete; Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás. Lakitelek, 1994; Ruzsinszky László: A ragozó ősnyelv írásának világtörténete
  74. Lásd Falvay Károly: Nagyboldogasszony; Vámos Ferenc: Kozmosz a magyar népmesékben; Oláh Imre: Nimrud hagyomány; Juhász Zoltán: A zene ősnyelve; Lükő Gábor művei
  75. Videó

Források[szerkesztés]

  • Björn Collinder: Fenno-ugric vocabulary, Stockholm, 1955.
  • Björn Collinder: Comparative grammar of the Uralic languages, Uppsala, 1960.
  • Csepregi Márta (ed.): Finnugor kalauz. Budapest: Panoráma, 1998., ISBN 9632438620
  • A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967-1978.
  • Fodor István: Verecke híres útján... Budapest, Gondolat, 1975.
  • Kálmán Béla, A magyar és külföldi finnugor nyelvészek kapcsolata századunkban. In: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből, 1991.
  • Kiss Jenő, Az uráli etimológiai szótár. Magyar Nyelv 88 (1992).
  • Klima László: A magyar szókészlet finnugor elemei és az őstörténet. In: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára. szerk.: Hajdú Mihály és Kiss Jenő, Budapest, 1991.
  • Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Reprint, Trezor kiadó 1994
  • Romsics 2017: Romsics Ignác: Magyarország története. Budapest: Kossuth. 2017. ISBN 978-963-09-9005-9  
  • Sándor: Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Budapest: Typotex. 2011. ISBN 978-963-279-573-7  
  • Szilágyi: Szilágyi Ferenc: A magyar szókincs regénye. Budapest: Tankönyvkiadó. 1974. ISBN 963 17 0111 5  
  • Zichy: Zichy István: Magyar őstörténet. Budapest: Magyar Szemle Társaság. 1939. 44., 100. o.  

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]