Gramofon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A gramofon a 19. század végén feltalált hanglejátszó készülék, mely elsőként volt alkalmas nagyüzemi módon gyártott műsoros zeneanyagok, az úgynevezett gramofonlemezek lejátszására. Évtizedekkel a rádió-korszak előtt széles tömegek számára tette lehetővé másként elérhetetlen előadók és dalok meghallgatását, ezzel egy mai napig ható kulturális forradalmat indított el.

Emil Berliner és az ősgramofon

Előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberiség történetében évszázados igény volt előzőleg rögzített dallamok gépi visszajátszására. Erre hosszú időn keresztül mechanikus harangjátékok, majd különféle zenegépek, gépzongorák, kintornák szolgáltak. Ezek ugyan képesek voltak egy dallam visszaadására, de élő hangot ténylegesen rögzíteni és visszaadni nem voltak képesek.

Az első, hétköznapi használatra is alkalmas hangrögzítő és lejátszó berendezés a Thomas Alva Edison féle fonográf volt, melynek első, legegyszerűbb változata 1878-ban került a boltokba. A hangot egy tölcsér fogadta, az összegyűjtött hangrezgések egy membránt rezgésbe hoztak, ehhez egy tű csatlakozott, ami a rezgéseket egy viaszhengerre karcolta, csavarmenethez hasonló formában. A lejátszás ennek pontosan a fordítottja volt. A tekercsek gyenge hangminőséget adtak, játékidejük kettő perc, élettartamuk néhány tucat lejátszás volt, leginkább a mai diktafonoknak feleltek meg. Noha léteztek gyári műsorral rögzített tekercsek is, ezek tömeggyártása sokáig megoldhatatlan volt.

Ezen a helyzeten változtatott a szinte azonos elven működő, de henger helyett lapos korongot, hanglemezt használó, Emile Berliner által kidolgozott gramofon, a későbbi lemezjátszó közvetlen elődje. Noha a fonográffal ellentétben a lejátszó hangot rögzíteni nem volt képes, a hanglemezek ipari mértékő gyártása hamarább megoldódott, mint a műsoros fonográfhengerek sokszorosítása.

Működési elve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gramofon alapvető működését tekintve egyrészt megegyezik a fonográffal, de ebben a rendszerben a hang nem hengeren, hanem egy lapos korongon van rögzítve, másrészt szintén megegyezik a későbbi idők lemezjátszóival, azok egyszerűbb, mechanikus működésű ősének tekinthető. A gramofonkészülék a fonográffal ellentétben kizárólag lejátszásra szolgált, a lemezek stúdióban, illetve gyárban készültek. A lapos korongba préselt barázda az iparszerűleg sokáig sokszorosíthatatlan fonográfhengerrel szemben lehetővé tette a hanglemezek tömeggyártását, így a zene immár mindenkié lett, egy új kulturális forradalom indult el ezáltal.

A gramofon több, mint fél évszázadon keresztül uralta a zenei piacot. Mind a készülék, mind a rögzítési módszer hosszú fejlődésen és minőségi javuláson ment át az évtizedek alatt. Mindezek ellenére a fonográf is sokáig használatban maradt, a gramofon nem szorította ki a piacról. Míg zenehallgatásra a gramofon, később a rádió szolgált, házi jellegű és szabad ég alatti hangfelvételek készítésére továbbra is a fonográfot használtak a magnetofonok megjelenéséig.

Tölcséres Victor V gramofon 1907 körülről
Hordozható gramofon at 1930-as évekből
Egy gramofon hangszedője. Látható a tű, a nagyméretű hangképző membrán és az elvezető tölcsér kezdete.

A gramofonlemezek készítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gramofonlemezen a hangot ún. Berliner féle oldalírással rögzítik, azaz a barázda mélysége állandó, a tű a hangrezgések ütemében oldalirányban rezeg.

A korai időszakban teljesen mechanikus módon történt a hangrögzítés. Egy igen nagy méretű tölcsér fogta fel az énekesek és hangszerek hangját. A tölcsér egy membránhoz vezetett, ami közvetlenül mozgatta meg az írófej tűjét, mely eleinte cink, később speciális viaszlemezbe karcolta a hangrezgéseket, körülbelül telefonhang minőségben. A viaszlemezről galvanizálás útján előbb negatív, majd arról pozitív lemezeket készítettek, a kész hanglemezt ezekkel préselték forró sellakba. Eleinte a lemezek egyik oldalán volt csak információ, később áttértek a kétoldalas lemezre. A lemezek mérete és sebessége is változott az idők folyamán, a végső szabvány a 78-as fordulat, a játékidő oldalanként 5-6 perc lett.

A későbbiekben a gyártási folyamatnál bevezették az elektromosságot. Ettől fogva hatalmas tölcsér helyett mikrofont, elektromos jelerősítést, hangkeverést is tudtak végezni. A lemez vágását is elektromágneses elven működő vágófej végezte ezután, a hangminőség egyre jobb lett, de a rendszer lényegéből adódóan nem érte el a későbbi mikrobarázdás lemezek hangminőségét.

Kisebb, erre szakosodott stúdiók egy példányos lemezek készítését is vállalták, direktvágással. Ilyen készítése látható a Halálos tavasz című film egy jelenetében.

A hangosfilm feltalálása és a mágnesszalagos hangrögzítés bevezetése közötti másfél évtizedben a filmek párbeszédeit és a kísérőzenét is viaszlemezre vágták, ez alapján készült a fényhangcsík. Jórészt ez a viaszlemezes technika volt az egyik oka a korai hangosfilmek gyenge hangminőségének.

A lejátszó készülékek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lejátszásra alkalmas gépek folyamatos fejlődésen mentek át. A klasszikus készülékek teljesen mechanikus elven működtek. Két fő fajtájuk létezett, a nagy méretű tölcséres, és a hordozható, melyben a tölcsér a doboz belsejében volt elrejtve. Mivel semmi elektronikus jelerősítés nem létezett, a megfelelő hangerő létrehozásához nagy barázdaszélesség volt szükséges. A széles barázdában a zene rezgéseit követő acéltű egy membránhoz kapcsolódott, az azon keletkezett hangot erősítette fel a nyílt, vagy dobozban elhelyezett tölcsér. A lemez forgatását kézzel felhúzott rugós motor biztosította.

Az 1930-as évektől kezdődően kezdtek elterjedni az elektromos motorral működő, a barázda rezgését nem közvetlenül hanggá, hanem elektromos jellé alakító gramofonok vagy saját erősítővel és hangszóróval, vagy gyakrabban rádiók, zeneszekrények részeként.

A gramofon végnapjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1950-es évektől az elektronika gyors ütemű fejlődésnek indult, az elektromos erősítésnek köszönhetően nem volt már szükség arra, hogy a hanglemez barázdája biztosítsa a szükséges hangerőt. A barázda ettől fogva már csak jelet szolgáltatott a hangszedő és az erősítő számára, így le lehetett csökkenteni szélességét és a fordulatszámot, jelentősen megnövelve a játékidőt. Megjelentek a vinil alapanyagú, alacsony zajú, nehezen törő mikrobarázdás hanglemezek, a teljesen elektronikus módon működő lemezjátszók, megérkezett a viaszlemez helyett lényegesen jobb hangminőséget nyújtó új, mágnesszalagos stúdiótechnika, mindezekkel a hangminőség teljesen új értelmet nyert, a hagyományos gramofonlemez idejétmúlttá vált. A legutolsó ilyen lemezek az 1960-as évek elején jelentek meg, majd végleg átadták helyüket az azonos játékidejű, de lényegesen kisebb SP és a nagyobb, de lényegesen hosszabb játékidejű LP lemezeknek.

A gramofonlemezek lejátszása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gramofonlemezek lejátszására is alkalmas utolsó készülékek 1965 körül, már bőven a mikrobarázdás lemezek korában készültek, ezeken volt külön beállítható 78-as fordulat, valamint elfordítható tű normál- és mikrobarázdás lemezek számára.

A gramofonlemezeket elvileg modernebb lemezjátszókkal is le lehet játszani, de csak rossz fordulatszámon, az optimálisnál gyengébb minőségben, a lemez és a tű fokozott kopása árán. Egyrészt a mikrobarázdára méretezett tű nem fekszik bele teljesen a széles barázdába, a tűnyomás sem elegendő, másrészt a sebességet utólag számítógépes úton korrigálni kell, erre több lehetőség is van.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bokor József (szerk.). Grammofon, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.). Hozzáférés ideje: 2011. október 14. 


Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gramofon témájú médiaállományokat.