Finnugor őshaza

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A finnugor őshaza vagy uráli őshaza az uráli (finnugor és szamojéd) nyelvű népek feltételezett közös őshazája az erre vonatkozó elméletek szerint. Az őshazát a proto-uráli (ősuráli) nép lakhatta. Az őshaza helye és kiterjedése vitatott, az elméletek többféle nézetet képviselnek.

Habár a szakirodalomban az uráli őshaza, illetve uráli ősnép és uráli alapnyelv kifejezések elterjedtebbek, ez a szócikk a finnugor őshaza megnevezést használja, amibe a finnugor nyelvű népek mellett a szamojéd népek őshazája is beleértendő. Az uráli őshaza név ugyanis megtévesztő lehet, hiszen nem bizonyított e nép hazájának az Urál hegység menti fekvése.

Az őshaza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. században előtérbe került a nyelvrokonság kutatása. A nyelvtudomány feltárta az egyes nyelvek rokonságát és felrajzolta a családfát. Az összehasonlító nyelvtudomány szerint az egyes rokonnyelvek egyetlen közös ősnyelvből (uráli) fejlődtek ki, amit egy ősi nép (proto-uráli nép) beszélt. Ez a nyelv az uráli alapnyelv, és ennek a nyelvnek a kialakulási helye (és az azt beszélő nép ősi élőhelye) az őshaza. Habár a magyarok őshazája is lehetne a finnugor őshaza, hiszen a magyarok ősei éltek ott, mégsem az, mert a magyar nyelv nem a finnugor őshazában, hanem Magna Hungariában alakult ki.

Ázsiai őshaza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. században a nyelvészek már ismerték a három nagy európai nyelvcsaládot, a finnugort, az indoeurópait és az altajit. A nyelvészek ezen alapnyelveket is megpróbálták még korábbi alapnyelvekre visszavezetni és a nyelvcsaládokat párosítani. Az első ilyen kísérletek megalkotói, az észt Wiedemann és a finn Castrén (egymástól függetlenül) az urál-altaji nyelvrokonság híveiként az őshazát Belső-Ázsiába, az Altaj-Szaján vidékére helyezték. Castrén járt is a helyszínen és az ott lévő földrajzi nevek egy részében finnugor szavakat vélt fölfedezni. Castrén elméletét azonban először nyelvészetileg, majd régészetileg cáfolták meg.

Volga–Káma vidéki őshaza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyelvészeti paleontológiát először egy oroszországi tudós, Köppen alkalmazta a finnugor népek esetében. Köppen a méhészkedés szavait vizsgálta, és mivel azok a finnugor és indoeurópai nyelvekben megegyeznek, így a két népnek közös őshazát keresett. Mivel korábban a méhészkedés Szibériában ismeretlen volt, Köppen az őshazát Európában kereste. Azért választotta végül is a Volga-Káma vidékét az "árjofinn" őshazának, mert az ott élő finnugor népek körében nagy hagyománya van a méhészkedésnek. Köppen érdeme, hogy az új módszereket elterjesztette a nyelvészetben, azonban hibája, hogy az ősi nyelvben szereplő növényneveket a mai földrajzi-éghajlati viszonyokkal vetette össze. Elméletetét így, hogy az őshaza nem terjedhetett át Ázsiára, hamar megcáfolták.

Baltikumi őshaza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1950-es években az őshazakutatásba a régészek is bekapcsolódtak. Az ekkor keletkezett legnagyobb jelentőségű mű, László Gyula Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című könyve, mely 1961-ben jelent meg. László Gyula a palynológiát (pollenvizsgálat) összevetette a nyelvészeti paleontológiával, és így világossá vált, hogy az Urál hegység mindkét oldala az utolsó jégkorszak után még sokáig lakhatatlan volt. Ebből kiindulva kizárta az Urál hegység menti őshazát és figyelme nyugatabbra terelődött. Másik nagy érdeme, hogy régészeti adatokat is felhasznált és ezeket összevetette a nyelvészeti eredményekkel. A feltehetőleg finnugor eredetű újkőkori fésűs kultúrát ez alapján azonosította a középső-kőkori szvidéri kultúrával, és így a finnugor őshazát a Baltikum területére helyezte. László Gyula antropológiai és nyelvészeti érvei azonban gyengék voltak, így elméletét elvetették.

Urálmenti őshaza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ugyancsak az ötvenes években alakította ki két magyar nyelvész: Hajdú Péter és N. Sebestyén Irén azt az elméletet, mely szerint a finnugor őshaza Ázsiában helyezkedett el. Hajdú Péter ugyancsak a pollentérképek alapján arra jutott, hogy az őshaza Nyugat-Szibéria északi részén lehetett és az Urál hegység északi nyúlványain keresztül áthúzódott Észak-Európába. Erről a területről vándoroltak aztán kelet felé a szamojédok ősei, nyugat felé pedig a balti és volgai finnugor népek ősei. Ezt az elméletet erősítették szovjet régészek, akik szerint az újkőkori Ural-Kámai kultúra a finnugor ősnép emléke. Valerij Nyikolajevics Csernyecov elmélete az őshazát szintén az Uráltól keletre, az Ob vidékére valószínűsítette. Hajdú Péter elméletét Veres Péter délebbre tolta az újabb pollenvizsgálatok alapján az Ural középső vidékére.

Nagy őshaza elmélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 80-as években a régészetben is új elméletek láttak napvilágot. A Felső-Volga vidéki ásatások bizonyították, hogy a kora bronzkorban nem folyt ezen a területen nyugati irányú népvándorlás. Ezáltal kétségessé váltak az Ural menti őshazaelméletek, mert ebben az időben a balti finnek már minden jel szerint a mostani területükön éltek. Ezzel egyidejűleg megerősödött Finnországban és Észtországban az az elmélet, mely szerint a finnek ősei már középső kőkorban is e területen éltek. Erkki Itkonen finn nyelvész megpróbálta az uráli őshazaelméleteket a finn-észt kutatási eredményekkel összhangba hozni és megalkotta a nagy őshaza elméletet. Itkonen szerint az őshaza az Urál hegységtől a Baltikumig terjedt. Elméletét bizonyítják régészeti leletek is, azonban nyelvészeti tények cáfolják: hogyan juthattak el iráni eredetű szavak Finnországba? Ennek ellenére Finnországban ezt az elméletet tartják a legvalószínűbbnek, ez pedig bizonyítja, hogy László Gyula nem tévedett a régészeti eredmények értékelésében, csak az elmélete egészében nem volt elfogadható.

Ez az elmélet volt elfogadott Oroszországban a 19 század végén. V.O.Klucsevszkij a Moszkvai Történeti társaság elnöke és a Moszkvai Egyetem professzora 1895-ben lejegyzett előadássorozatában a Felső-Volga vidékét mint a finnugor népek őshazáját adja meg. Ezt a területet az orosz törzsek csupán a 13. század folyamán gyarmatosították.[1]

Újabb eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az uráli őshazakutatások eredményéből úgy tűnik, hogy az uráli ősnépesség Kr. e. 4000 körül a Volga déli folyásvidékéről vándorolhatott három irányba észak felé, a mindenkori jéghatárt követve:

  • Északkelet felé Nyugat-Szibériába a Kaszpi-tenger északi partvidékén, és az Aral-tó vidékén keresztül
  • A Volga mentén észak felé Közép-Oroszországba
  • A mai Ukrajna területéről a Baltikum felé

Így alkották azt a széles sávot, amely Nyugat-Szibériától a Baltikumig tart, és amely a finnugor ősnép utolsó őshazája lehetett.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Kljucsevszkij 16. és 17. előadás

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Klima László: Őshazáink, vándorlásaink In: Finnugor Kalauz. Szerk.: Csepregi Márta 27-34 (2001) Panoráma
  • Kljucsevszkij: Курс русской истории (orosz nyelven). (Hozzáférés: 2011. február 20.)