Magánhangzó-harmónia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magánhangzó-harmónia egy nyelvtani jelenség, egyes ragozó nyelvek sajátossága.

Lényege, hogy a nyelvekben, melyekre jellemző, magas hangrendű szóhoz magas hangrendű toldalék, mély és vegyes hangrendűhöz pedig mély hangrendű toldalék kapcsolódik (kivéve, ha azért vegyes, mert összetett szó, ilyenkor a szóösszetétel utolsó tagja számít.) A magyaron kívül sajátossága a finn, mongol, török, tatár és a koreai nyelvnek is. Egyes nyelvészek az ójapánról is feltételezik[forrás?]. A magánhangzó-harmónia nyelvtörténetileg nem stabil jelenség: idővel eltűnhet, majd újra ki is alakulhat[forrás?].

A magyar nyelvnek tizennégy, írásban is megkülönböztetett magánhangzója van, ezek hangrend szerinti besorolásban:

  • mély hangrendű: a, á, o, ó, u, ú
  • magas hangrendű: e, é, i, í, ö, ő, ü, ű

(Megjegyezni úgy a legkönnyebb, hogy – ha a hosszú/rövid ékezeteket nem különböztetjük meg – az „autó” szóban az összes mély, a „teniszütő” szóban az összes magas hangrendű hang előfordul.)