Magyar szókincs

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar szókincs eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legelfogadottabb elmélet szerint szókincsünk jó része finnugor (azaz saját és önfejlődéses) eredetű, ezt a legjobban a magyar szóbokrokat bemutató Czuczor-Fogarasi féle szótár igazolja. A mai magyar szövegekben előforduló szavaknak a tudomány mai állása szerint 80-90%-a finnugor szavakra vezethető vissza. (Ennek kritikáiról az Alternatív elméletek a magyar nyelv rokonságáról cikkben olvashatóak további részletek.) A magyar nyelv emellett már az ősmagyar korban magába olvasztott iráni (alán, perzsa stb.) és török szavakat. (Ez utóbbiakról egyesek úgy tartják, hogy nem egyszerűen nyelvi kölcsönzés eredményei, a türk-magyar nyelvrokonság elmélete szerint ugyanis a magyar a török nyelvekkel áll közelebbi rokonságban, és köztudott hogy a 894-es honfoglalókat is Turci-nek nevezik.) Ebből a korból viszont nem mutatható ki szláv[1] hatás. Az ómagyar korban (896-1526) a magyar nyelv elsősorban latin és új-latin elemekkel bővült, és – különösen Mátyás idején – a francia és olasz szavak is megjelentek, ekkor a déli- és északi-szláv nyelvekben eltérő szavak a magyar közvetítésével jutottak el egymáshoz[1]. Majd a középmagyar nyelv (1526-1772) korszakában a német behatás nyomait lehet felfedezni. A török hódoltság alatt jelentős volt az oszmán-török hatás, ez azonban a hódoltsági területek fokozatos elnéptelenedése miatt kevésbé érvényesült (pl.: Bács 1522-1550 között a magyarok teljesen eltűntek, a lakosságot kicserélték más nyelvűekre[1]). A 18. századtól kezdve megerősödött a német nyelv hatása, a 20. században pedig számos nemzetközi vándorszó került a magyar nyelvbe, főleg az angolból, illetve kisebb részben a franciából, olaszból és más nyelvekből.

A szókincs bővülésének forrásai: 1. Jövevényszavak – példák:

Honfoglalás előtti jövevényszavak:

  • iráni eredetű szavak: ezer, kard, nemez, száz, tej, tíz, perzsa: vám, vásár, vár (főnév), alán: asszony, híd stb.
  • ótörök (bolgár-török és köztörök) eredetű szavak (kb. 300): kicsi, alma, sárga, iker, betű, bika, borjú, disznó, búza , árpa stb.

Honfoglalás utáni jövevényszavak:

  • török eredetű szavak: kun-besenyő: balta, csősz, kalauz, komondor; oszmán-török: zseb, papucs, bogrács, kávé, pite stb.
  • szláv eredetű szavak: kapál, kaszál, puszta, munka, barát, megye, paraszt, ebéd, asztal, vacsora stb.
  • német eredetű szavak: herceg, mozsár, páncél, zsinór, kastély, sógor, bejgli, cél stb.
  • latin eredetű szavak: angyal, kápolna, ceruza, iskola, kréta, kollégium, porta, tégla, rózsa, a hónapok nevei, stb.
  • lengyel eredetű szavak: galamb, cseresznye stb.
  • francia eredetű szavak: címer, furmint, kilincs, mécs, paraj, butik, garzon stb.
  • olasz eredetű szavak: lándzsa, pajzs, pálya, piac, egres, füge, mazsola, narancs, remete, banda, szalámi stb.
  • román eredetű szavak: áfonya, brindza, ficsúr, furulya, hodály, mokány, palacsinta, pohár, tokány stb.
  • angol eredetű szavak: futball, taccs, dzsip, busz, dzsentri, menedzser, klub, hobbi, keksz, notesz stb.
  • cigány eredetű szavak: ácsi, csaj, csávó, csór, csóró, dilinós, duma, gádzsó, góré ’főnök’, hóhányó, kajál, lóvé, manusz, séró, kéro, térd, szusz, bula, kula, zorall stb.
  • jiddis eredetű szavak: handlé, jampec, jatt, kóser, sóher, stika, balhé, haver, srác, szajré stb.
  • nemzetközi műveltségszavak:
    • vándorszavak: kömény, majom, maszlag, papagáj, tárkony, selyem, szablya, alabárd, borbély stb.
    • nemzetközi szavak: agronómus, akrobata, akusztika, automata, garázs, csekk, tröszt, algebra, szamovár, dzsungel stb.

A magyar szókincs nagysága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szókincsméret megállapítása számos nehézségbe ütközik:

  • Szónak vegyük-e a mindig együtt használt szószerkezeteket, amelyeknek együttesen más jelentésük van (például személyi igazolvány)?
  • Bízhatunk-e benne, hogy egy tudomány teljes szakszókincsét akárcsak egyetlen nyelven belül is feltérképezhetjük?
  • Szónak vegyük-e az összetett számok nevét, és ha igen, meddig?
  • Szónak vegyük-e azt, amire csak egy-egy előfordulás van az irodalomban, például a nyelvújítás korában létrehozták őket, aztán gyakorlatilag kihaltak, vagy csak egy szűk csoport ismeri őket?
  • A szókincs részének tekintsük-e azokat, amelyeket csak a szaktudományokban vezettek be egy-egy idegen kifejezés magyarítására, de csak az írásmódban különböznek az eredetitől, vagy még abban sem?
  • Szónak vegyük-e azt, amelynek jelentése felfogható és értelmezhető elemei alapján, de ténylegesen nem használatos, nem fordul elő?
  • Önálló szónak vegyük-e a szótári szavak produktív képzőkkel ellátott formáit, amelyek jelentése egyértelműen levezethető a tagjaiból?
  • Önálló szónak vegyük-e a szavak különféle jeles, ragos alakjait?
  • A magyar szókincs részének tekintsük-e azokat a szavakat, amelyeket idegen országban élő magyar anyanyelvűek vesznek át a saját országuk nyelvéből (például a románból, szlovákból, ukránból, ill. Amerikában az angolból)? – Ezeket ma már elfogadják a szókincs részeként, ha az adott magyar anyanyelvű közösség nyelvében elterjedtek ezek a szavak.

A legnagyobb magyar–idegen szótárak 120 000 szót tartalmaznak,[2] a következő húsz évben kiadandó A magyar nyelv nagyszótára pedig 110 000 szót fog tartalmazni.[3] A magyar nyelv szókincsét általában 60-100 ezer szóra teszik,[4] de az összes lexéma együttesen könnyen elérheti az egymillió szót.[5] Amint más nyelveken, egy művelt értelmiségi sem használ rendszerint 25-30 000 szónál többet.[4]

Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza /1962.március/(Custos kiadó 1996)
  2. A nyelv és a nyelvek, szerk. Kenesei István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, ISBN 963-05-7959-6, 77. o.
  3. Manyszi
  4. ^ a b [origo] Vendégszoba - Nádasdy: A magyar nem nehéz
  5. A nyelv és a nyelvek, szerk. Kenesei István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, ISBN 963-05-7959-6, 76. és 86. o.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]