Magyar szókincs

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar szókincs eredete[szerkesztés]

A legelfogadottabb elmélet szerint szókincsünk egy része finnugor (azaz saját és önfejlődéses) eredetű, ezt a legjobban a magyar szóbokrokat bemutató Czuczor-Fogarasi féle szótár igazolja. A mai magyar szövegekben előforduló szavaknak a nyelvészet aktuális álláspontja szerint 80-90%-a finnugor szavakra vezethető vissza, ugyanakkor alig 500 alapszó rokonítható közvetlenül a finnugor nyelvek valamelyikével. (Ennek kritikáiról az Alternatív elméletek a magyar nyelv rokonságáról cikkben olvashatóak további részletek.) A magyar nyelv emellett már az ősmagyar korban magába olvasztott iráni (alán, perzsa stb.) és török szavakat. Ez utóbbiakról sokan úgy tartják, hogy nem egyszerűen nyelvi kölcsönzés eredményei, a türk-magyar nyelvrokonság elmélete szerint ugyanis a magyar a török nyelvekkel áll közelebbi rokonságban, és köztudott hogy a 894-es honfoglalókat is turkoinak nevezik a bizánci források. Ebből a korból viszont nem mutatható ki szláv[1] hatás. Az ómagyar korban (896-1526) a magyar nyelv elsősorban latin és új-latin elemekkel bővült, és – különösen Mátyás idején – a francia és olasz szavak is megjelentek, ekkor a déli- és északi-szláv nyelvekben eltérő szavak a magyar közvetítésével jutottak el egymáshoz[1]. Majd a középmagyar nyelv (1526-1772) korszakában a német behatás nyomait lehet felfedezni. A török hódoltság alatt jelentős volt az oszmán-török hatás, ez azonban a hódoltsági területek fokozatos elnéptelenedése miatt kevésbé érvényesült (pl.: Bács 1522-1550 között a magyarok teljesen eltűntek, a lakosságot kicserélték más nyelvűekre[1]). A 18. századtól kezdve megerősödött a német nyelv hatása, a 20. században pedig számos nemzetközi vándorszó került a magyar nyelvbe, főleg az angolból, illetve kisebb részben a franciából, olaszból és más nyelvekből.

A szókincs bővülésének forrásai: 1. Jövevényszavak – példák:

Honfoglalás előtti vélt jövevényszavak:

Honfoglalás utáni jövevényszavak:

A magyar szókincs nagysága[szerkesztés]

A szókincsméret megállapítása számos nehézségbe ütközik:

  • Szónak vegyük-e a mindig együtt használt szószerkezeteket, amelyeknek együttesen más jelentésük van (például személyi igazolvány)?
  • Bízhatunk-e benne, hogy egy tudomány teljes szakszókincsét akárcsak egyetlen nyelven belül is feltérképezhetjük?
  • Szónak vegyük-e az összetett számok nevét, és ha igen, meddig?
  • Szónak vegyük-e azt, amire csak egy-egy előfordulás van az irodalomban, például a nyelvújítás korában létrehozták őket, aztán gyakorlatilag kihaltak, vagy csak egy szűk csoport ismeri őket?
  • A szókincs részének tekintsük-e azokat, amelyeket csak a szaktudományokban vezettek be egy-egy idegen kifejezés magyarítására, de csak az írásmódban különböznek az eredetitől, vagy még abban sem?
  • Szónak vegyük-e azt, amelynek jelentése felfogható és értelmezhető elemei alapján, de ténylegesen nem használatos, nem fordul elő?
  • Önálló szónak vegyük-e a szótári szavak produktív képzőkkel ellátott formáit, amelyek jelentése egyértelműen levezethető a tagjaiból?
  • Önálló szónak vegyük-e a szavak különféle jeles, ragos alakjait?
  • A magyar szókincs részének tekintsük-e azokat a szavakat, amelyeket idegen országban élő magyar anyanyelvűek vesznek át a saját országuk nyelvéből (például a románból, szlovákból, ukránból, ill. Amerikában az angolból)? – Ezeket ma már elfogadják a szókincs részeként, ha az adott magyar anyanyelvű közösség nyelvében elterjedtek ezek a szavak.

A legnagyobb magyar–idegen szótárak 120 000 szót tartalmaznak,[2] a következő húsz évben kiadandó A magyar nyelv nagyszótára pedig 110 000 szót fog tartalmazni.[3] A magyar nyelv szókincsét általában 60-100 ezer szóra teszik,[4] de az összes lexéma együttesen könnyen elérheti az egymillió szót.[5] Amint más nyelveken, egy művelt értelmiségi sem használ rendszerint 25-30 000 szónál többet.[4]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza /1962.március/(Custos kiadó 1996)
  2. A nyelv és a nyelvek, szerk. Kenesei István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, ISBN 963-05-7959-6, 77. o.
  3. Manyszi (e-nyelv.hu)
  4. ^ a b Vendégszoba - Nádasdy: A magyar nem nehéz
  5. A nyelv és a nyelvek, szerk. Kenesei István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, ISBN 963-05-7959-6, 76. és 86. o.

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]