Marik

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A marik többségükben Oroszországban, a Mari El köztársaságban élő, finnugor nyelvű nép. Lélekszámuk az 1989-es népszámlálás idején 670 686 volt, azonban csak a 43%-uk élt a köztársaságban. Több mint 50%-uk a volt Szovjetunió más területein, legtöbben Baskíriában (105 000 fő). Nyelvük a mari nyelv, melynek két eltérő dialektusa a hegyi és a mezei mari nyelv. Külső elnevezésük a cseremisz.

Népnevük[szerkesztés]

A marik hivatalos neve 1918-ig cseremisz volt, ma ez a külső elnevezésük. Ennek a szónak a keletkezése mindmáig bizonyítatlan, annyi biztos, hogy két tagból, a csere és a misz szavakból áll össze. A misz szó, illetve hasonló megfelelői számos finnugor nyelvben megtalálható „férfi” jelentéssel. A vita a csere- előtag körül folyik. A legelfogadottabb elmélet szerint ez a csuvas śar szóból származik, amelynek jelentése „had”. Ez található meg a magyar sereg szóban is. Az évszázadok óta mellettük élő csuvasok a marikat valószínűleg vitézségük miatt jelölték ezzel a szóval.

A mari a nép belső elnevezése. Az 1918-ban Kazánban összeült Mari Kongresszus óta ez a hivatalos népnév. Valószínűleg iráni eredetű jövevényszó, az óiráni márya átvétele, jelentése: „férfi”, „férj”, „ember”. Ezek a jelentései mind a mai napig megvannak a szónak a mari nyelvben.

A marik száma Oroszország közigazgatási egységein belül, 2010-ben:

Régió A marik száma 2002-ben A marik száma 2010-ben A marik aránya 2010-ben
Mariföld 312 178 290 863 43,9%
Baskírföld 105 829 103 658 2,6%
Kirovi terület 38 390 29 598 2,3%
Szverdlovszki terület 27 863 23 801 0,6%
Tatárföld 18 787 18 848 0,5%
Udmurtföld 8 985 8 067 0,6%
Hanti- és Manysiföld 7 309 7 289 0,5%
Nyizsnyij Novgorod-i terület 7 757 6 415 0,2%

Történelmük[szerkesztés]

A mari nép őstörténetére megfelelő források hiányában csak a régészet és a nyelvészet ad bizonyos válaszokat. Legközelebbi rokonaiktól, a mordvinoktól (erzák és moksák) az i. e. 1. évezred vége körültől kezdtek különválni, ami az i. sz. első évszázadokig befejeződött. A marik őseit a gorogyeci kultúra és az azelinói kultúra népei közt sejthetjük. Ez a kettősség a mai napig él a népben és nyelvében. Az előbbibe a mordvinnal közelebbi rokon hegyi cseremisz népcsoport őse, az utóbbiba a permi népekhez közelebb álló mezei marik ősei tartoztak.

Történelmüket általában a náluk nagyobb hatalmú szomszéd népekkel való kapcsolatuk határozta meg. Ez alapján történelmük három nagyobb szakaszra osztható:

  • 700-1236 bolgártörök hatás
  • 1236-1552 tatár hatás
  • 1552-től orosz uralom.

Az első kétes forrás a marikról a Jordanes Getica című művében található Scremniscans népnév. Ezután a kazár nép adófizetőiként találkozunk velük carmisz néven. Az orosz őskrónikában is szerepelnek cseremisz néven, és itt meg is említik a lakóhelyüket, amely az Oka folyó mentén húzódott.

A marik az ősmagyarok után a leginkább törökösödtek el a finnugor népek közül. A bolgártörökök a 7. században érkeztek a mai Csuvasföld és Tatárföld területére, ahol birodalmat alapítottak (Volgai Bolgárország vagy Magna Bulgaria). Ebből az időből való sok bolgártörök (csuvas) eredetű jövevényszó a mari nyelvben, és sok mari eredetű jövevényszó a csuvas nyelvben. Erre a korra jellemző a mari nép művelődési és gazdasági fejlődése, török szokások, vallás átvétele. Főleg a kereskedelem, ruházat és kézművesség terén tanultak sokat.

1236-ban Batu kán vezetésével a mongolok szétverték Volgai Bolgárországot, és annak területére is kiterjedően megszervezték az Arany Hordát (tatárok). A tatárok a mari népet is meghódoltként írják le. Azonban a mariknak inkább szövetséges, mint alárendelt státuszuk volt az Arany Hordában. Ezt bizonyítja az is, hogy ebben az időben a mari népnek volt adót nem fizető „nemes” rétege is, ők alkották a tatár sereg legütőképesebb alakulatát, másrészt a tatárok a marik földjét El-nek hívták, amit független országokra szoktak alkalmazni.

A marik harmadik korszaka 1552-ben kezdődött meg, amikor az oroszok elfoglalták Kazán városát, a tatár kánság központját. A marik a tatárok szövetségében már a 14. századtól kezdve folyamatosan hadakoztak az oroszok ellen, kisebb-nagyobb sikerrel. Az új hatalom igen súlyos terheket rakott a meghódított Volga-vidéki finnugor és török népek vállára. Az adóterhek elviselhetetlenek voltak, az orosz betelepülés a legjobb termőterületeitől és erdeitől fosztotta meg az őslakókat.

Hitviláguk, isteneik[szerkesztés]

A marik hitvilágára a sokistenhit, a fák, és növények tisztelete, az állatkultusz, a természet erőinek megszemélyesítése, valamint az agrárkultusz volt jellemző. Hittek abban, hogy a növényeknek, és az állatoknak is van lelkük. Hitük szerint a fáknak is volt lelkük, és ők játszották a közvetítő szerepet a világszférák között. Voltak ártalmas hatású fák, és tuskók is, melyeknek a marik rendszeresen áldozatokat mutattak be. A medvének szintén nagy jelentőséget tulajdonítottak, hiszen őt egy olyan embernek tartották aki állatbőrbe öltözött, de a méhekhez, és madarakhoz hasonlóan ő is értette az emberi beszédet.[1]

A teremtéstörténet duális szerkezetű, hiszen Jumo és Keremet közös teremtő munkájáról számol be. A történet úgy szól, hogy Keremet vadkacsa alakjában úszkált a vízben, amikor Jumo parancsára lebukott a víz alá, és földet hozott fel a víz fenekéről. Keremet engedelmeskedett, azonban a föld egy részét elrejtette a csőrében. Jumo ráfújt a nála lévő földre, és ahogyan az szétterjedt a víz felszínén, létrejöttek a síkságok. Amikor pedig Keremet kiköpte a csőrében rejtegetett földet, létrejöttek a hegyek. Egyes mítoszok szerint Jumo letaszította az égből Keremetet, mert engedetlen volt.[1]

A főistenség tehát Jumo, vagy Kugo-jumo, akihez gyakrabban imádkoznak, és az ő áldozatait ölik meg a leghamarabb. Kugo-jumo nagyon messze, a magasban lakik, és nem avatkozik bele a világ dolgaiba. Parancsait Pujurs-jumo és Piljamabar segítségével osztja ki. Íja a szivárvány, lélegzete a levegő, és elég egyetlen intése, hogy megbüntesse a mari embert, vagy elhárítsa felőle a gonosz Keremet ártó hatását. Pujurs-jumo is az égben lakik, és az egész világ feletti hatalom az ő kezében van. Ő az átadó isten, a főisten alárendeltje, és nála van az a könyv (knyege vagy kagga), amelyben minden ember sorsa megvan írva, már születésétől fogva.[2]

Pijambar elsősorban Kugo-jumo és Pujurs-jumo hírmondója. Ő állandóan úton van a földön, és minden cseremisz imájába belehallgat, majd eldönteni, mennyire reálisak a kérések/panaszok, amiket hall. Ezenkívül ő az, aki megvédi az embereket Keremettől és családjától, akik a gonosz erőt jelentik az emberek számára.[2]

Erge-pujus-jumo, szintén az égben lakik, és ő a " gyermeket adó isten". Ő tartja a kezében a fiatal házasok életét, ő felel a boldogságukért, az egymást iránti szeretetért, a családban lévő viszályokért, és a gyermekek egészségéért. Hatalma az első együtt töltött éjszaka után kezdődik. Megjelenik még Küdürcs-jumo, aki a mennydörgés, illetve a villámlás istene. Aszály idején, mindig hozzá fordulnak a marik.[2]

Mjelen ava, pedig a Földanya, aki minden élőlényt táplál. Férje Mjelend-on, a föld ura, viszont ő csak kisebb jelentőséggel bíró istenség. Perk-ava, a bőség, gazdagság, istennője. Az ő áldozati állata a pej kanca. Paszu-ava, a mezők anyja, akihez a jó termésért imádkoztak.[3]

A marik hitvilága életük több terén is megfigyelhető, és összekapcsolódik. Ilyen például a vadászattal, étkezéssel kapcsolatos hiedelmeik, de ide tartoznak családi ünnepek is. Itt leginkább a gonosz, valamint a segítő szellemek játszottak nagy szerepet.

Étkezés, vadászat[4][szerkesztés]

A marik ősidők óta foglalkoztak halászattal, vadászattal és méhészettel. Annak ellenére, hogy több vadállatot is fogyasztottak, a vadliba, a daru, és a hattyú húsát nem ették, mert ezek fehér tollú madarak voltak, a fehér pedig az istenek színének számított, ezért isten madarainak hívták őket, és fogyasztásukat bűnnek tartották. Ebben a szokásban, feltehetőleg régi totemizmusok emlékei élnek tovább. Leginkább lovakat, szarvasmarhát, birkát, tyúkot, libát, és kacsát tartottak. Ezek közül az első kettő fontos szerepet töltött be az áldozati szertartásokon, az utóbbiak pedig a családi és nemzetségi szertartásokon töltötte be az áldozat szerepét.

Esküvő[5][szerkesztés]

Az esküvővel kapcsolatos hiedelemvilágban több helyen is megjelennek a rontó, ártalmas szellemek, valamint a szerencsétlenséget okozó tettek. Ilyen például, már az esküvő elején az a tiltás ami a menyasszonyra vonatkozik (Magyar területeken is hasonló szokások vannak erre vonatkozóan, hiszen a vőlegény nem láthatja a menyasszonyt a ruhájában az esküvő előtt), ugyanis a amikor a násznép megérkezik a menyasszonyért, az nem láthatja a vőlegény érkezését, mert az szerencsétlenséget okoz.

A későbbiekben, hogy megvédjék a menyasszonyt a gonosz szellemektől, hajnal felé, amikor felöltöztették a menyasszonyt, arcára kendőt borítottak, hiszen így a gonosz szellemek nem árthattak neki. Ugyanezen célból, ruhájába több helyen is tűket szúrtak. A fém, mágikus szerepébe vetett hit, már ebben a szokásban is jól látható. Ehhez hasonló volt még az is, hogy az esküvői menetet úgy próbálták megóvni az ártó szellemektől, hogy az útjukba eső fákba tűket szúrtak. A lakodalom során többször is imádkoztak az őseikhez, valamint isteneikhez, hogy a fiatal párt védelmezzék és segítsék.

A lakodalom után, a menyasszonynak bizonyítania kellett rátermettségét. Először vizet kellett hoznia a kútról, ahol a Vízanya tiszteletére imát mondott, majd szakácsművészetét kellett megmutatnia. Nyilvánvalóan az esküvő után még több szokást is be kellett tartani ahhoz, hogy a házasság jó legyen, és termékeny. Ilyen volt például az a szokás is, amikor a férj rokonai meghívták magukhoz a fiatalokat, és gyermekeket ültettek az ölükbe, hogy nekik is sok gyermekük szülessen.

Születés[6][szerkesztés]

Az édesanyának már a terhesség alatt rengeteg olyan hiedelemnek kellett megfelelnie, melynek következtében egészséges gyermeke születhetett. Ilyen volt például az is, hogy semmiképp nem léphetett át kötélen, mert akkor a köldökzsinór a gyermek nyakára csavarodott volna. Nem mehetett ki a temetőbe, és holtat sem nézhetett meg, hogy az elhunytak ne tudjanak ártani sem neki, sem gyermekének.

A születés pillanatában, ha a gyermek nehezen jött világra, kinyitottak minden lakatot, és zárat, kioldottak minden csomót, hogy az újszülött lelke könnyebben utat találjon a földre. A köldökzsinórból jósolni tudtak: ha a maradványa 5-6 nap alatt vált le, akkor a gyermekre hosszú élet várt, ha hamarabb akkor rövid. Aki reggel született, arra nehéz élet várt, aki pedig burokban született, arról azt tartották, hogy szerencsés lesz. Miután a gyermek megszületett, mágikus módszerek segítségével próbáltál megóvni a gonosz szellemektől. A fém szerepe itt is kimagasló volt. A bölcsőbe mindig tettek valamilyen fémtárgyat, pl. kést, vagy ollót. Azonban óvó hatással bírt még a megszegetlen kenyér is, amit szintén a bölcsőbe tettek, amíg a szülők távol voltak.

Temetés[szerkesztés]

A marik halálistenét Azyrennek hívták. Ha valaki látta őt álmában, vagy bármilyen tisztátalan szellemet, akkor tudta, hogy előbb vagy utóbb megfog halni. A temetésre minden résztvevő hozott magával enni- és innivalót, majd gyertyákat gyújtottak az alvilág urának, segítőinek, és az őseiknek, az elhunyt tiszteletére. A marik is hittek abban, hogy őseiknek hatalma van az ők sorsuk felett, ezért többször is mutattak be áldozatot.[6]

Források[szerkesztés]

  • Margarita Kuznyecova: A cseremiszek (marik) In: Finnugor Kalauz Szerk.: Csepregi Márta 115-125 (2001) Panoráma
  • Zsirai Miklós: Finnugor Rokonságunk 239-249 (1994) Budapest
  • A cseremiszek (marik) története
  • Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 148-169. o. (2009) Piliscsaba

További információk[szerkesztés]

  1. ^ a b Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 166. o. (2009) Piliscsaba
  2. ^ a b c Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 167. o. (2009) Piliscsaba
  3. Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 168. o. (2009) Piliscsaba
  4. Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 149. o. (2009) Piliscsaba
  5. Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 159-162. o. (2009) Piliscsaba
  6. ^ a b Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 164-165. o. (2009) Piliscsaba