Cooper Car Company

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Cooper
Teljes név Cooper Car Company
Székhely Surbiton, Surrey, Egyesült Királyság
Alapító(k) Charles Cooper, John Cooper
Jelentős versenyzők Egyesült Királyság Stirling Moss
Franciaország Maurice Trintignant
Ausztrália Jack Brabham
Új-Zéland Bruce McLaren
Egyesült Királyság John Surtees
Mexikó Pedro Rodríguez
Ausztria Jochen Rindt
Motorok Bristol, Alta, Climax, Maserati, BRM
Gumik Dunlop, Firestone, Goodyear
Formula–1-es szereplése
Első verseny Monaco 1950-es monacói nagydíj
Utolsó verseny Monaco 1969-es monacói nagydíj
Versenyek száma 129
Konstruktőri világbajnoki címek 2 (1959, 1960)
Versenyzői világbajnoki címek 2 (1959, 1960)
Győzelmek 16
Első rajtkockák 11
Leggyorsabb körök 14

A Cooper Car Company egy brit versenyautó-vállalat volt, amely az 1950-es és 1960-as években az egyik legsikeresebb Formula–1-es csapat volt.

Története[szerkesztés]

Kezdetek[szerkesztés]

Cooper T43

Charles Cooper és fia, John Cooper 1946-ban kezdett el saját versenyautókat építeni. Az első versenyautót még a családi surbitoni garázsukban építették. Megépítették a Cooper 500-as modellt, amely viszonylag olcsó volt, így privát versenyző indult vele. A Cooper autókkal az 1940-es évek végén Stirling Moss és Peter Collins is sikeresen szerepelt. Az első Cooper, amely a Formula–1-ben indult, a T12-es modell volt. V2-es, 1,1 literes JAP motorral volt felszerelve, az 500-ashoz hasonlóan már ebben is a pilóta mögött foglalt helyet az erőforrás. Harry Schell indult vele az 1950-es monacói nagydíjon, de már a verseny első körében kiesett.

Az 1952-es Formula–1 világbajnokságra megépítették a kétliteres, Bristol motorral meghajtott T20-ast, amellyel Mike Hawthorn a brit nagydíjon harmadik lett. 1953-ban megalapították a Cooper Car Companyt. 1955-től Jack Brabham is részt vett az új T40-es modell tervezésében, Owen Maddock mellett. Brabham az 1955-ös brit nagydíjon részt vett az autóval, de csak a 25. helyre kvalifikálta magát. Ideje 27 másodperccel volt rosszabb a pole pozíciónál. 1957-ben Maddock megalkotta a T43-ast, amelyet már a Coventry Climax motorja hajtott. Brabham a negyedik helyen végzett a monacói nagydíjon.

Sikerek[szerkesztés]

Az autó versenyképességét látva a Cooper úgy döntött, hogy 1958-ban a teljes szezonban részt vesznek. Ebben az évben írták ki először a konstruktőri világbajnokságot is. Az évad első versenyén Stirling Moss a Rob Walker Racing Cooper T43-asával megszerezte a farmotoros autók első győzelmét. Moss ezután elhagyta csapatát, helyét Maurice Trintignant vette át. A francia ezután győzött a monacói nagydíjon, a Cooper T45-össel. A Cooper a harmadik helyen zárta az évet 31 ponttal.

1959-ben Jack Brabham győzött a Monacóban és Aintree-ben, míg Moss Portugáliában és Olasországban Rob Walker csapatával, Bruce McLaren pedig az évadzáró amerikai nagydíjon. Brabham megszerezte első világbajnoki címét a T51-essel, a Cooper pedig győzött a konstruktőri bajnokságban. A Cooper győzelmei elavulttá tették az előtte uralkodó orrmotoros autókat, és három év múlva már az összes csapat középmotoros autót használt. 1960-ban megépítették a T53-ast. Az évadnyitó argentin nagydíj Moss indult az első helyről, végül McLaren nyerte a versenyt. Brabham a szezon közepén sorozatban győzött öt nagydíjon (Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália), ennek köszönhetően ismét világbajnok lett. A Cooper 48 ponttal magabiztosan nyerte a konstruktőri bajnokságot.

Új szabályok, visszaesés[szerkesztés]

Cooper-Climax T60

1961-ben a motorok hengerűrtartalmát mindössze másfél literre korlátozták. Erre a Ferrari készült fel a legjobban (immár ők is farmotoros autóval indultak), míg a Climax nem készített elég erős motort. A Cooper ez évben egyetlen győzelmet sem aratott, McLaren egy dobogós helyet szerzett, Brabham pedig egyszer indult a pole pozícióból Wakins Glenben. A konstruktőri negyedik helyet szerezték meg. 1962-ben Brabham elhagyta a Coopert, és saját csapatot alapított, Bruce McLaren lett az elsőszámú versenyző. 1962-ben megnyerte a monacói nagydíjat, és a világbajnokság harmadik helyén végzett. A csapat 1963-ban és 1964-ben is ötödikként végzett a Lotus, a BRM, a Brabham és a Ferrari mögött. John Cooper egy közúti balesetben súlyosan megsérült. Apja halála után, 1965 áprilisában eladta a Cooper csapatot a Chipstead Motor Groupnak.

1965-ben a Coopernél kezdte Formula–1-es pályafutását a későbbi világbajnok, Jochen Rindt illetve Ron Dennis, aki az osztrák versenyző mérnöke volt. A csapat lemaradásának oka az autó alváza volt. A Lotus önhordó karosszériáját több csapat is átvette már. Owen Maddock kitartott a hagyományos alváztípusnál, de ez már elavulttá vált (T66, T73, T59 és T77).

Cooper-Maserati T86

1966-ban az új tervező Derrick White lett. Megalkották az első monocoque-vázas modellt, a T81-est, emellett a Maserati V12-es motorjaira tértek át a 3 literes formula első évében. Bár a monacói nagydíjon nem szereztek pontot, Rindt a belga nagydíjon második lett, amit még több dobogós hely követett. A bajnokság közben John Surtees a csapathoz igazolt a Ferraritól, az év végén pedig győzött a mexikói nagydíjon. 6 dobogós helyezéssel, egy pole-lal, egy győzelemmel és 30 ponttal a csapat a konstruktőri harmadik helyet szerezte meg.

Az 1967-es évben Rindt és Pedro Rodríguez volt a csapat versenyzője, de a csapat számos privát versenyzőnek is szállított régebbi autót (T79, T77). Rodríguez meglepetésre megnyerte a dél-afrikai nagydíjat, a sikercsapat utolsó győzelmét aratva. A helyi John Love saját Cooper T79-esével a második helyen végzett. A csapat az év végén 28 pontot gyűjtve harmadik lett a Lotus és a Brabham mögött. Már a szezon közepén el akartak indulni a T86-ossal, de csak az évad végén debütált az új autó (Rindt negyedik lett vele az olasz nagydíjon).

Az 1968-as év nem sikerült olyan jól, mint várták, ugyanis a BRM V12-es motorjai nem hozták meg a kívánt eredményt. A spanyol nagydíjon Brian Redman, Monacóban Lucien Bianchi volt harmadik, aki ezzel a Cooper utolsó dobogós helyezését szerezte. A csapat az év végén visszavonult a sportágból. Formula–1-es Cooper autóval Vic Elford állt utoljára rajthoz az 1969-es monacói nagydíjon.

A Formula–1-en kívül a csapat a Mini Cooperrel az 1960-as években raliversenyeken is sikeresen szerepelt.

Formula–1-es eredmények[szerkesztés]

Jelmagyarázat: D =Dunlop, G =Goodyear, F =Firestone A félkövérrel jelzett versenyző abban az évben világbajnok lett.

Évad Modell Gumi Motor Versenyzők Helyezés
1968 T81B, T86, T86B, T86C F
G
BRM,
Maserati
UK Brian Redman
Olasz Ludovico Scarfiotti
Belga Lucien Bianchi
UK Vic Elford
Francia Johnny Servoz-Gavin
UK Robin Widdows
7. (14 pont)
1967 T81, T81B, T86 G Maserati AUT Jochen Rindt
MEX Pedro Rodríguez
UK Alan Rees
UK Richard Attwood
Belga Jacky Ickx
3. (28 pont)
1966 T81 G Maserati USA Richie Ginther
AUT Jochen Rindt
NZL Chris Amon
UK John Surtees
MEX Moises Solana
3. (30 pont)
1965 T77, T73 D Climax NZL Bruce McLaren
AUT Jochen Rindt
5. (14 pont)
1964 T73, T66 D Climax NZL Bruce McLaren
USA Phil Hill
5. (16 pont)
1963 T66 D Climax NZL Bruce McLaren
Dél-Afrika 1928-1994 Tony Maggs
5. (25 pont)
1962 T55, T60 D Climax NZL Bruce McLaren
Dél-Afrika 1928-1994 Tony Maggs
USA Tim Mayer
3. (29 pont)
1961 T55, T58 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
4. (14 pont)
1960 T51, T53 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
USA Chuck Daigh
UK Ron Flockhart
Világbajnok (48 pont)
1959 T51 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
USA Masten Gregory
Olasz Giorgio Scarlatti
Világbajnok (40 pont)
1958 T44, T45 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
UK Jack Fairman
UK Roy Salvadori
UK Ian Burgess
3. (31 pont)


További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Cooper Car Company témájú médiaállományokat.


Előző világbajnok:
Vanwall
Formula–1-es világbajnok
1959-1960
Formula–1-logó Következő világbajnok:
Ferrari