Cooper Car Company
| Cooper | |
| Teljes név | Cooper Car Company |
| Székhely | Surbiton, Surrey, Egyesült Királyság |
| Alapító(k) | Charles Cooper, John Cooper |
| Jelentős versenyzők | .svg){kind=small} Stirling Moss Maurice Trintignant Jack Brabham Bruce McLaren John Surtees Pedro Rodríguez Jochen Rindt |
| Motorok | Bristol, Alta, Climax, Maserati, BRM |
| Gumik | Dunlop, Firestone, Goodyear |
| Formula–1-es szereplése | |
| Első verseny |  1950-es monacói nagydíj |
| Utolsó verseny | 1969-es monacói nagydíj |
| Versenyek száma | 129 |
| Konstruktőri világbajnoki címek | 2 (1959, 1960) |
| Versenyzői világbajnoki címek | 2 (1959, 1960) |
| Győzelmek | 16 |
| Első rajtkockák | 11 |
| Leggyorsabb körök | 14 |
A Cooper Car Company egy brit versenyautó-vállalat volt, amely az 1950-es és 1960-as években az egyik legsikeresebb Formula–1-es csapat volt.
Története[szerkesztés]
Kezdetek[szerkesztés]
Charles Cooper és fia, John Cooper 1946-ban kezdett el saját versenyautókat építeni. Az első versenyautót még a családi surbitoni garázsukban építették. Megépítették a Cooper 500-as modellt, amely viszonylag olcsó volt, így privát versenyző indult vele. A Cooper autókkal az 1940-es évek végén Stirling Moss és Peter Collins is sikeresen szerepelt. Az első Cooper, amely a Formula–1-ben indult, a T12-es modell volt. V2-es, 1,1 literes JAP motorral volt felszerelve, az 500-ashoz hasonlóan már ebben is a pilóta mögött foglalt helyet az erőforrás. Harry Schell indult vele az 1950-es monacói nagydíjon, de már a verseny első körében kiesett.
Az 1952-es Formula–1 világbajnokságra megépítették a kétliteres, Bristol motorral meghajtott T20-ast, amellyel Mike Hawthorn a brit nagydíjon harmadik lett. 1953-ban megalapították a Cooper Car Companyt. 1955-től Jack Brabham is részt vett az új T40-es modell tervezésében, Owen Maddock mellett. Brabham az 1955-ös brit nagydíjon részt vett az autóval, de csak a 25. helyre kvalifikálta magát. Ideje 27 másodperccel volt rosszabb a pole pozíciónál. 1957-ben Maddock megalkotta a T43-ast, amelyet már a Coventry Climax motorja hajtott. Brabham a negyedik helyen végzett a monacói nagydíjon.
Sikerek[szerkesztés]
Az autó versenyképességét látva a Cooper úgy döntött, hogy 1958-ban a teljes szezonban részt vesznek. Ebben az évben írták ki először a konstruktőri világbajnokságot is. Az évad első versenyén Stirling Moss a Rob Walker Racing Cooper T43-asával megszerezte a farmotoros autók első győzelmét. Moss ezután elhagyta csapatát, helyét Maurice Trintignant vette át. A francia ezután győzött a monacói nagydíjon, a Cooper T45-össel. A Cooper a harmadik helyen zárta az évet 31 ponttal.
1959-ben Jack Brabham győzött Monacóban és Aintree-ben, míg Moss Portugáliában és Olaszországban Rob Walker csapatával, Bruce McLaren pedig az évadzáró amerikai nagydíjon. Brabham megszerezte első világbajnoki címét a T51-essel, a Cooper pedig győzött a konstruktőri bajnokságban. A Cooper győzelmei elavulttá tették az előtte uralkodó orrmotoros autókat, és három év múlva már az összes csapat középmotoros autót használt. 1960-ban megépítették a T53-ast. Az évadnyitó argentin nagydíjon Moss indult az első helyről, végül McLaren nyerte a versenyt. Brabham a szezon közepén sorozatban győzött öt nagydíjon (Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália), ennek köszönhetően ismét világbajnok lett. A Cooper 48 ponttal magabiztosan nyerte a konstruktőri bajnokságot.
Új szabályok, visszaesés[szerkesztés]
1961-ben a motorok hengerűrtartalmát mindössze másfél literre korlátozták. Erre a Ferrari készült fel a legjobban (immár ők is farmotoros autóval indultak), míg a Climax nem készített elég erős motort. A Cooper ez évben egyetlen győzelmet sem aratott, McLaren egy dobogós helyet szerzett, Brabham pedig egyszer indult a pole pozícióból Wakins Glenben. A konstruktőri negyedik helyet szerezték meg. 1962-ben Brabham elhagyta a Coopert, és saját csapatot alapított, Bruce McLaren lett az elsőszámú versenyző. 1962-ben megnyerte a monacói nagydíjat, és a világbajnokság harmadik helyén végzett. A csapat 1963-ban és 1964-ben is ötödikként végzett a Lotus, a BRM, a Brabham és a Ferrari mögött. John Cooper egy közúti balesetben súlyosan megsérült. Apja halála után, 1965 áprilisában eladta a Cooper csapatot a Chipstead Motor Groupnak.
1965-ben a Coopernél kezdte Formula–1-es pályafutását a későbbi világbajnok, Jochen Rindt illetve Ron Dennis, aki az osztrák versenyző mérnöke volt. A csapat lemaradásának oka az autó alváza volt. A Lotus önhordó karosszériáját több csapat is átvette már. Owen Maddock kitartott a hagyományos alváztípusnál, de ez már elavulttá vált (T66, T73, T59 és T77).
1966-ban az új tervező Derrick White lett. Megalkották az első monocoque-vázas modellt, a T81-est, emellett a Maserati V12-es motorjaira tértek át a 3 literes formula első évében. Bár a monacói nagydíjon nem szereztek pontot, Rindt a belga nagydíjon második lett, amit még több dobogós hely követett. A bajnokság közben John Surtees a csapathoz igazolt a Ferraritól, az év végén pedig győzött a mexikói nagydíjon. 6 dobogós helyezéssel, egy pole-lal, egy győzelemmel és 30 ponttal a csapat a konstruktőri harmadik helyet szerezte meg.
Az 1967-es évben Rindt és Pedro Rodríguez volt a csapat versenyzője, de a csapat számos privát versenyzőnek is szállított régebbi autót (T79, T77). Rodríguez meglepetésre megnyerte a dél-afrikai nagydíjat, a sikercsapat utolsó győzelmét aratva. A helyi John Love saját Cooper T79-esével a második helyen végzett. A csapat az év végén 28 pontot gyűjtve harmadik lett a Lotus és a Brabham mögött. Már a szezon közepén el akartak indulni a T86-ossal, de csak az évad végén debütált az új autó (Rindt negyedik lett vele az olasz nagydíjon).
Az 1968-as év nem sikerült olyan jól, mint várták, ugyanis a BRM V12-es motorjai nem hozták meg a kívánt eredményt. A spanyol nagydíjon Brian Redman, Monacóban Lucien Bianchi volt harmadik, aki ezzel a Cooper utolsó dobogós helyezését szerezte. A csapat az év végén visszavonult a sportágból. Formula–1-es Cooper autóval Vic Elford állt utoljára rajthoz az 1969-es monacói nagydíjon.
A Formula–1-en kívül a csapat a Mini Cooperrel az 1960-as években raliversenyeken is sikeresen szerepelt.
Formula–1-es eredmények[szerkesztés]
Jelmagyarázat: D =Dunlop, G =Goodyear, F =Firestone A félkövérrel jelzett versenyző abban az évben világbajnok lett.
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
További információk[szerkesztés]
| Előző világbajnok: Vanwall |
Formula–1-es világbajnok 1959-1960 |
|
Következő világbajnok: Ferrari |
