„British Racing Motors” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a F1 és MotoGP nagydíjak kisbetűsítése, lásd OH 225-226. |
a r2.7.2) (Bot: következő módosítása: ru:BRM |
||
82. sor: | 82. sor: | ||
[[pt:British Racing Motors]] |
[[pt:British Racing Motors]] |
||
[[ro:British Racing Motors]] |
[[ro:British Racing Motors]] |
||
[[ru:BRM |
[[ru:BRM]] |
||
[[sl:British Racing Motors]] |
[[sl:British Racing Motors]] |
||
[[sv:British Racing Motors]] |
[[sv:British Racing Motors]] |
A lap 2012. február 24., 22:31-kori változata
BRM | |
Fájl:BRM F1.gif | |
Teljes név | British Racing Motors |
Székhely | Bourne, Lincolnshire, Egyesült Királyság |
Alapító(k) | Raymond Mays, Peter Berthon |
Jelentős versenyzők | Reg Parnell Mike Hawthorn Maurice Trintignant Jo Bonnier Dan Gurney Graham Hill Jackie Stewart John Surtees Niki Lauda |
Motorok | BRM, Climax |
Gumik | Dunlop, Firestone, Goodyear |
Formula–1-es szereplése | |
Első verseny | 1951-es brit nagydíj |
Utolsó verseny | 1977-es olasz nagydíj |
Versenyek száma | 197 |
Konstruktőri világbajnoki címek | 1 (1962) |
Versenyzői világbajnoki címek | 1 (1962) |
Győzelmek | 17 |
Első rajtkockák | 11 |
Leggyorsabb körök | 15 |
A British Racing Motors (röviden BRM) egy brit Formula–1-es csapat volt, amely – kisebb-nagyobb megszakításokkal – 1951 és 1977 között szerepelt a sportágban, és 1962-ben megszerezte mind az egyéni (Graham Hill), mind pedig a konstruktőri világbajnoki címet.
A csapat története
A kezdetek
A BRM vállalatot 1947-ben alapította a brit autóversenyző Raymond Mays és Peter Berthon, azzal a céllal, hogy az olasz és a francia márkákhoz hasonlóan különböző brit vállalatok egyszer egy motorsportprojektbe egyesüljenek. Kereken 100 cég vett részt a megvalósításban, így a Rolls Royce szállította a kompresszorokat az első modellhez, az 1.5 literes, V16-os motorral felszerelt P15-höz.
1951-1957
A csapat 1950-ben debütált egy világbajnokság keretein kívül megrendezett versenyen, Silverstone-ban, de Raymond Sommer már a rajtnál kiesett. Reg Parnell ősszel majdnem megnyert egy nehéz versenyt Goodwoodban, a csapat azonban újból visszavonult továbbfejleszteni az autót. A BRM első világbajnoki versenyén, az 1951-es Formula–1 brit nagydíjon Reg Parnell ötkörös hátrányban az ötödik helyen végzett. Az 1952-es és 1953-as szezonokban Formula–2-es szabályok voltak érvényben, ezért a BRM felhagyott egy ilyen autó fejlesztésével, és csak néhány világbajnokságon kívüli versenyen vett részt. 1955-ben az új P25-tel tértek vissza. 1956-ban és 1957-ben Mike Hawthorn, Tony Brooks és Ron Flockhart voltak a csapat pilótái, akik rajthoz állak néhány versenyen, de pontot nem szereztek.
1958-1961
Hosszú idő után 1958-ban született meg az első siker: Harry Shell és Jean Behra a holland nagydíjon a második illetve a harmadik helyen végzett illetve év végén a negyedik helyet szerezték meg a konstruktőri bajnokságban. Az 1959-es holland nagydíjon Jo Bonnier megszerezte a brit csapat első győzelmét. 1960-ban érkezett a BRM-hez a csapat legeredményesebb versenyzője, Graham Hill, de a sok műszaki hiba miatt nem sok siker jutott neki. 1961-ben a csapatfőnök Alfred Owen eredményeket követelt és a csapat megszűnésével fenyegetőzött.
1962
Az 1962-es évadban csatlakozott a csapathoz Richie Ginther, és Hillel valamint a P57-tel sikerült elérnie a BRM történetének legnagyobb sikerét, megnyerni a csapatvilágbajnoki címet. Négy győzelemmel (Hollandia, Németország, Olaszország és Dél-Afrika) Hill egyéni világbajnok is lett.
1963-1965
1963-tól a BRM motorokat is szállított több csapatnak, és a Hill-Ginther-páros, később pedig a Hill-Jackie Stewart kettős jó eredményeinek köszönhetően háromszor egymás után másodikak lettek a konstruktőri bajnokságban (1963, 1964, 1965), csakúgy mint Hill az egyéni pontversenyben.
1966-1969
1966-ban új motorszabályok léptek érvénybe, és az újfejlesztésű H16-os motorral ellátott P83-assal nem sikerült sok jó eredményt elérni, kivéve egy győzelmet Hill kedvenc pályáján, Monacóban. 1967-ben Graham Hill elhagyta a csapatot, akinek a helyére Mike Spencer érkezett, és Stewart két dobogós helyezést szerzett Belgiumban és Franciaországban. Az év végén Stewart a Matrához szerződött, helyét Pedro Rodríguez vette át. A legtöbb futamon párja Richard Attwood volt, de egy-egy versenyen Spence illetve Bobby Unser is versenyezhetett. Az Attwood-Rodríguez páros két második és két harmadik valamint további két pontszerző helyen ért célba, amely az ötödik helyet jelentette a csapatnak a konstruktőrök között. Az 1969-es évad az előzőnél is rosszabbul alakult. John Surtees és Jackie Oliver egy harmadik illetve két további pontszerző helyet jegyzett.
1970-1974
Owen Alfred 1970-ben átadta a csapat vezetését testvérének, Jean Stanleynek. Ekkor érkezett Tony Southgate fejlesztési vezetőnek illetve Pedro Rodríguez négy év után először a belga nagydíjon versenyt nyert a BRM-nek. 1971-ben Jo Siffert és Peter Gethin szintén egy-egy győzelmet aratott, ám Siffert az év végén, egy nem világbajnoki futamon, Brands Hatchben halálos balesetet szenvedett. Ő volt az egyetlen pilóta, aki egy BRM volánjánál halt meg. 1972-ben érkezett a csapathoz Jean-Pierre Beltoise, akinek sikerült Monacóban nyernie. Ez volt az utolsó BRM-futamgyőzelem a Formula–1-ben. 1973-ban Beltoise és Clay Regazzoni mellett a fiatal Niki Lauda is a csapatnál versenyzett egy évig, akire Enzo Ferrari azonnal felfigyelt, és a későbbiekben két világbajnoki címet szerzett az olasz csapatnak. 1974-ben a Dél-afrikai második helyezésnek köszönhetően a BRM a hetedik helyen végzett a pontversenyben.
1975-1977
Alfred Owen 1974-ben bekövetkezett halála után a csapat mindig nagy anyagi gondokkal küszködött, és a BRM csődbe ment. Stanley-BRM néven 1975-ben Mike Wilds és Bob Evans ismét szerepelt a sorozatban, de nem szereztek pontot. Egy év kihagyás után, 1977-ben még indultak néhány versenyen, majd végleg befejezték Formula–1-es pályafutásukat.
Lás még
Külső hivatkozások
Előző világbajnok: Ferrari |
Formula–1-es világbajnok 1962 |
Következő világbajnok: Team Lotus |