A román nyelv története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Ez a szócikk rövid áttekintést ad a román nyelv külső történetéről.

A román nyelv keletkezése[szerkesztés]

A román nyelv a vulgáris latin nyelv dunai latin nyelvnek nevezett változatának leszármazottja. E latin nyelvváltozat jelenléte i. e. 229-ben kezdődött a Balkán-félszigeten. Írott forrásai az egykori Daciában talált kb. 3000, és az egykori Moesiában talált kb. 3000 felirat.[1]

Egyes nyelvészek[2] szerint a protoromán nyelv a 7.8. században, mások[3] szerint a 6.–8. században keletkezett. Ennek az időzítésnek legfőbb érve az, hogy a szláv szavak, melyek csak a 8. század után kerülhettek a románba, nem viselik a latinból örökölt szavak hangtani változásait.[4]

A kutatók egy része[5] az első leírt protoromán szavaknak a torna, torna, fratre ’fordulj meg, fordulj meg, testvér’ mondatot tartja, amelynek első, megismételt szava Theophylactus Simocatta bizánci krónikás Történetek[6] című, 630 körül megjelent művében jelent meg, majd az egész mondatot egy másik bizánci krónikás, Theofanes Confessor írta le 810814 táján.[7] A mondat 587-ben hangzott el a bizánci hadsereg egyik avarok elleni hadjárata közben egy bizánci katona szájából, aki észrevette, hogy az előtte haladó társa öszvérének hátáról lecsúszik a málha, és a helyi lakosság nyelvén kiáltotta neki oda, hogy forduljon meg megigazítani. Ezt a többiek megfordulást parancsoló vezényszóként értelmezték, és tovább kiáltották, mire zűrzavar keletkezett a seregben. Más szerzők[8] szerint ez a nyelvemlék protoromán előtti.[9]

A források, főleg az írottak csekély száma és a politikai érdekek ütközése miatt a román nyelv keletkezésének helye vitatott.

Egyes nyelvészek[10] azt állítják, hogy a román nyelv kialakulása a rómaiak balkán-félszigeti jelenlétével, i. e. 229-ben kezdődött a trákok romanizálása nyomán, majd Dacia római hódításával (i. u. 106) folytatódott. Ide a Római Birodalom minden tájáról származó nagyszámú, de főleg latin kultúrájú és a vulgáris latin nyelvet beszélő telepeseket hoztak be, akik viszonylag rövid idő alatt beolvasztották a kemény ellenállása miatt megtizedelt helyi lakosságot. Ezért a dákok nyelve kihalt, kivéve néhány száz szót. Ezen elmélet szerint a római csapatok 275-beli kivonulása után a már dákoromán lakosság zöme helyben maradt.[11]

Más nyelvészek[12] azt hangoztatják, hogy a román nyelv kialakulásának helye csak a Dunától délre fekvő területek voltak, majd a romanizált népesség a Dunától északra fekvő területekre is bevándorolt a 10. századtól kezdve (részletek a román nép és vele együtt a román nyelv keletkezési helyéről hangoztatott elméletekről A románok eredete szócikkben).[11]

Más nyelvek hatása[szerkesztés]

A legelterjedtebb elmélet szerint a román nyelv szubsztrátuma trák-dák. Ennek csak bizonytalan nyomai maradtak fenn: régi szerzők szporadikus feljegyzései, görög és latin feliratokon és pénzérméken talált egyes szavak, tulajdonnevek (személynevek, helységnevek, vizek és hegyek nevei), görög és latin növénytani és orvosi írásokban található gyógynövények nevei.[4]

Általában azokról a szavakról tartják, hogy trák-dák eredetűek, amelyek biztosan nem latin, ógörög vagy ószláv eredetűek, nem a román nyelven belül keletkeztek, és van azonos indoeurópai eredetű megfelelőjük az albán nyelvben. Az albán nyelvre való hivatkozás arra alapszik, hogy egyesek szerint a trákból, mások szerint ennek rokon nyelvéből, az illírből származik.[13]

A szubsztrátumból vitatott számú szó,[14] valamint néhány hangtani, szóalkotási, alaktani és mondattani elem származhat, melyek nem befolyásolták a román lényegileg latin jellegét.[15]

A román nyelv szupersztrátumát az ószláv nyelv képezi, ugyanolyan mértékben, mint a nyugati újlatin nyelvek esetében a régi germán nyelvek. E hatás kezdetét egyesek a 6.–7. századra teszik, mások a 7.–8.-ra, végét pedig a 11.12. századra. Eredménye szavak és lexikális képzők gazdag tárában, valamint egyes hangtani, alaktani és mondattani elemekben nyilvánul meg.[15] Ebben az időszakban kezdődött a keleti újlatin nyelvek szétválása is, mivel szlávok ékelődtek be a protorománt beszélők csoportjai közé.[11]

A mai Románia területén a népvándorlások korában megjelentek gótok, hunok, gepidák, longobárdok, avarok, besenyők, kunok, de ezek nyelvei nem hatottak a románra.[16]

Később, a történelem során nagyobb hatást, de csak a szókészletre, a magyar nyelv, az óegyházi szláv nyelv, a környező szláv nyelvek (bolgár, szerb, ukrán), az oszmán-török nyelv és a görög nyelv gyakorolt. A legtöbb jövevényszó a 18. század végétől kezdve került a román nyelvbe, a nyugati újlatin nyelvekből, főleg a franciából és az olaszból, a 20. században pedig az angol nyelv hatása érződött a legerősebben.[15]

A nyelvtörténet korszakai[szerkesztés]

Írott források hiányában a román nyelv korszakainak meghatározása sokkal nehezebb, mint a nyugati újlatin nyelvek esetében.[17]

A protoromán nyelv[szerkesztés]

A protorománnak nevezettet tekintik a román nyelv legrégibb időszakának, mely a keleti újlatin nyelvek szétválásáig tartott. Ez a folyamat a 10. században kezdődhetett, és a 12. században fejeződhetett be. A protoromán vonásai azok, amelyek az összes keleti újlatin nyelvben máig is megvannak. A legjelentősebbek a következők:

  • a névszók esetében nőnem egyes számban a birtokos/részes eset raggal való megkülönböztetése az alanyesettől, például casă ’ház’ vs. case ’ház valamije/háznak’;
  • a határozott artikulus a szó végére való illesztése (végartikulus);
  • semlegesnem többes számban az -uri végződés elszaporodása;
  • az analitikus alakú jövő idő, a latin volo ’akar’ igéből származó segédigével: voi cânta ’énekelni fogok’;
  • az analitikus alakú feltételes mód jelen idő: aș cânta ’énekelnék’;
  • az [ə] (közepesen nyílt/zárt, középen képzett, ajakkerekítés nélküli magánhangzó) megjelenése.

A 13. századtól kezdve a keleti újlatin nyelvek egymástól függetlenül fejlődtek tovább. Komolyabb kutatások csak az ún. dákoromán, azaz a szokásosan románnak nevezett nyelv történetével foglalkoztak és foglalkoznak.

Az archaikus román nyelv korszaka[szerkesztés]

A román első korszaka az archaikus nyelvé (13.–16. század), mely eleinte viszonylag nagyon egységes lehetett, de fokozatosan nyelvjárásokra tagolódott. Más nyelvekhez, mint például az olasz vagy a német, mégis viszonylag egységes maradt. Ebből az időszakból csak elszigetelt és részleges írott forrásai vannak, latin, magyar és egyházi szláv dokumentumokban, számos román szó alakjában. Az utóbbi nyelv volt a román ortodox egyház és a közigazgatás nyelve. Ugyanezen a nyelven írták a románok az első irodalmi műveiket is.

Neacșu levele

A régi nyelv korszaka[szerkesztés]

A régi román nyelv korszaka a 16.-tól a 18. századig terjed, pontosabban 1521-től 1780-ig. Az első említett évből származik a legrégibb fennmaradt teljes román szöveg, egy câmpulung-musceli (Argeș megye) kereskedő, Neacșu levele, amelyet Brassó polgármesteréhez, Johannes Benknerhez (?-1528) intéz, cirill abécével. Nyelvezete érthető egy mai románul tudó számára is. Ugyanebben a században (datálásuk ennél nem pontosabb) íródott még négy vallásos jellegű kézirat, a Voroneț-i Kódex, a Șcheia-i zsoltároskönyv, a Voroneț-i zsoltároskönyv és a Hurmuzachi zsoltároskönyv, amelyek még egyházi szlávból való „ügyetlen” fordítások.

Az első román nyelvű nyomtatványokat, amelyek vallásos jellegűek voltak, az erdélyi protestantizmus hatására Coresi, havasalföldi diakónus és nyomdászmester készítette Brassóban 1561-től kezdve,[18] mivel hazájában csak óegyházi szláv nyelven volt szabad könyveket megjelentetni. E könyvek nagy fontossággal bírnak a román nyelv fejlődése és egyesítése szempontjából. Munténiai nyelvjárásban íródtak, amely a délkelet-erdélyi románok nyelvjárását is magába foglalja.[19] Ez a nyelvjárás adta a román irodalmi nyelv alapját.

Coresi által nyomtatott Apostolok cselekedetei, 1563

1582-ben megjelent a Palia de la Orăștie (Szászvárosi Ószövetség), amely az ószövetség első két könyvét tartalmazza. Feltételezések szerint az egész ószövetséget lefordították, azonban csak ez maradt fenn. Öt bánsági és hunyad-vármegyei román egyházi ember készítette a fordítást Heltai Gáspár 1551-ben kiadott könyve alapján, valószínűleg a Vulgatát is felhasználva. A könyvet Geszti Ferenc dévai nemes költségén Șerban, Coresi fia nyomtatta ki.

Az első teljes szövegű Biblia Bukarest-ben jelent meg, 1688-ban.

Az első román nyelvtankönyv, a Gramatica rumânească (Román nyelvtan), 17551757, Dimitrie Eustatievici brassói tanító munkája volt.

A premodern nyelv korszaka[szerkesztés]

1780-ban jelent meg az Elementa linguae daco-romanae sive valachicae,[20] ami a premodern nyelv időszakának kezdetét jelenti. Ez volt az elő fontosabb román nyelvtan, melyet már a latin ábécével írtak.

Ebben az időszakban, mely 1830-ig tartott, sok fordítás és mindenféle eredeti művelődési területekhez tartozó írások jelentek meg. A nyelvtanok egyben az első normatív nyelvészeti törekvések voltak. Ezek az egységes sztenderd nyelvváltozat kialakítását célozták, mely akkoriban az irodalmi nyelvet jelentette. Ekkor kezdődött a nyelv tudatos úgymond újralatinizálása.

A modern és a mai nyelv korszaka[szerkesztés]

1830 után a művelt nyelv változatossá kezdett válni a tudományok, a közigazgatás, a jog stb. nyelvének fejlődése révén. A szépirodalom az 1848-as írógenerációnak köszönhetően lendült fel, és ez az irodalmi nyelv fejlődését is jelentette.

1880-tól számítják a mai román nyelv időszakát. A premodern korszak után ebben is nagy viták folytak a nyelv normái körül. Két főbb irányzat alakult ki. Az erdélyi iskola megpróbálta a latinhoz közelíteni a nyelvet. August Treboniu Laurian 1871 és 1876 között megjelent szótára külön szószedetben csoportosította a nem latin eredetű szavakat, a nyelvből való kiiktatásuk céljából. A latinizáló irányzat etimologikus helyesírást is alkalmazott. Mindez mesterséges nyelvet produkált, melyet nevetségesnek éreztek, és ez végleg lejáratta a latinizáló irányzatot.[21]

A másik főbb irányzat Ion Heliade Rădulescu olaszosító tendenciája volt.[22] Ez többek között a fonemikus elvű helyesírás mellett szállt síkra. 1866-ban megalakult Román Irodalmi Társaság, mely 1879-ben a Román Akadémia lett. Ez 1881-ben a fonemikus helyesírás javára hozott döntést. Voltak még benne etimologikus elemek, de később ezekből, reformok következtében, egyre kevesebb maradt.

Az 1880 utáni korszak a román klasszikus íróké (Mihai Eminescu, Ion Creangă, Ion Luca Caragiale) is volt, akik nagy mértékben járultak hozzá az irodalmi nyelv fejlődéséhez.

Az ebben az időszakban tömegesen beáramló újlatin jövevényszavak nem változtatták meg a nyelv általános jellegét, és a kor követelményeinek megfelelően gazdagították a szókincset.

1989 után jelentős és gyors nyelvi változások jelentek meg főleg a terminológiák és a médiák nyelve terén, melyeket a főleg angol eredetű jövevényszavak iránti nagy nyíltság jellemez.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Pană Dindelegan 2013, 1–2. o.
  2. Például Alexandru Rosetti.
  3. Például Marius Sala.
  4. ^ a b Pană Dindelegan 2013, 2. o.
  5. Például Alexandru Philippide.
  6. Theophylacti Simocattae Historiae. II. 15. Leipzig: De Boor. 1887. 6–9. o.
  7. Chronographia. I. Anno 6079 (587). Leipzig: De Boor. 1883. 14–19. o.
  8. Például Ovid Densusianu.
  9. Sala 1989, 310. o.
  10. Ovid Densusianu, Sextil Pușcariu, Theodor Capidan, Alexandru Rosetti, Emil Petrovici, Gheorghe Ivănescu stb.
  11. ^ a b c Sala 1989, 274. o.
  12. Köztük Robert Roesler, Gustav Weigand és Alexandru Philippide.
  13. Brâncuș 2005, 44. o.
  14. Például Brâncuș 2005 szerint 90 biztosan, és 50–60 feltehetően a szubsztrátumból való (48–49. o.).
  15. ^ a b c Pană Dindelegan 2013, 3. o.
  16. Brâncuș 2005, 12. o.
  17. Pană Dindelegan 2013, 3–5. o. nyomán szerkesztett szakasz, kivéve a külön jelzett forrásokból származó információkat.
  18. Az első a Thetraevanghel, a négy evangélium fordítása.
  19. Lásd A román nyelv területi változatai.
  20. Samuil Micu KleinGheorghe Șincai. Elementa linguae daco-romanae sive valachicae (A dákoromán vagy oláh nyelv elemei). Bécs. 1780.
  21. Boia 2011, idézi Zamfirache 2016.
  22. Sala 1989, 276. o.

Források[szerkesztés]