Névelő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Névelő az európai nyelvekben
  határozatlan és határozott névelő
  csak határozott névelő
  határozatlan névelő, határozott a szó végére illesztett
  csak határozott, a szó végére illesztett
  nincs névelő

A névelő olyan nyelvtani szófaj, amelynek elsődleges feladata a névszókkal vagy jelzős szerkezetekkel jelölt dolgok egyénítettségének, vagy más szóval határozottságának jelzése. Emellett, nyelvtől függően, más szerepeket is betölthet, mint például a szám, a nem és az eset jelzése. A névelő használata szófajváltást is előidézhet, például melléknév főnevesítését, melléknév névmásként való használatát stb.

A névelők fajtáinak a száma nyelvtől függően különbözik. Sok nyelvben (a magyarban, az újlatin nyelvekben, a germán nyelvekben stb.) van:

  • határozatlan névelő, amely az utána következő dolog alacsony fokú egyénítettségére utal: "egy", "néhány"
  • határozott névelő, amely a dolog magas fokú egyénítettségét jelzi: "a", "az" (nyelvünkben a 16. században jelent meg, de a finnben pl. ma sincs)

A névelő hiánya általában határozatlanságot jelez. Szepesy Gyula Nyelvi babonák című írásában viszont ez áll: „A nyelvi valóság gondos tanulmányozásából ugyanis kiviláglik, hogy a határozott névelőnek nem csupán a determinálás a funkciója. Sok egyéb funkciója lehet. Említsük meg a szórendnek figyelemre méltó szerepét: Rákóczi út következik; de: Következik a Rákóczi út. A szórend fölcserélése azonban ennél fontosabb különbséget is eredményez. Tabi László egyik könyvének címe: »Címzett ismeretlen«. A nyelvi valósággal igen gyakran nem törődő nyelvművelők szerint Tabi László itt nyelvi vétséget követett el, mert így kellett volna írnia: »A címzett ismeretlen«. Véleményem szerint a szerző a magyar nyelv szellemének és sajátosságának ismeretében választotta a címet, mert itt teljesen fölösleges kitenni a határozott névelőt. Fordítsuk meg a szórendet: Ismeretlen címzett. Az állítmány azon nyomban jelzővé változott. Vonjuk ide a már említett példát Arany Jánostól: »Forrás vize nem iható.« Cseréljük föl a szórendet: »Nem iható forrás vize.« Az előbb még állítmányként használt »iható« íme jelzővé változott. Ha állítmánynak akarjuk megtartani, akkor ki kell tennünk a határozott névelőt: Nem iható a forrás vize. Vonjuk ide a köznyelvi példát is: Fűre lépni tilos. A szórend névelő nélkül is határozottságot sugalmaz. Cseréljük meg a szórendet: Tilos fűre lépni. Itt már nyoma sincs a határozottságnak.”

Egy kommunikációban előforduló köznévvel jelölt dolgot akkor tekintünk egyénítettnek vagy határozottnak, ha a köznévvel jelölt dolog egy adott dolgot jelent, úgy mintha azt tulajdonnévvel neveztük volna meg, és ez az adott dolog más, ugyanezen köznévvel jelölt dologgal nem helyettesíthető. Ezzel szemben, a határozatlanul álló köznevek és jelzős szerkezeteik valódi köznevet jelentenek; bármely ilyen köznévvel nevezhető dolog szóba jöhet, és ezek egymással bármikor helyettesíthetők.

A definícióból következik, hogy névelőt csak köznevek esetén lehet használni, ill. határozatlan névelőt pedig csak megszámlálható dolgok esetén.

A magyar nyelvben azonban bizonyos tulajdonneveket mindig határozott névelővel vezetünk be:

  • A természetes földrajzi egységek nagy része névelővel használatos: tengerek, hegységek, folyók neve; bolygók, csillagok szintén.
  • Nem használunk névelőt a városok és országok nevénél, kivéve ha az jelzős szerkezetben áll, vagy a neve arra visszavezethető (a középkori Magyarország, Egyesült Államok, Egyesült Királyság).
  • A személyneveknél alapesetben nem használunk névelőt, de bizalmasabb hangvételű nyelvhasználatnál előfordul, pl. a Kabos.
  • A földrészek nevét az Antarktisz kivételével névelő nélkül használjuk.
  • Az intézmények nevét szintén névelővel mondjuk: a Kölcsey Ferenc Általános Iskola, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság stb.

Egyes nyelvekben ennél több fajta névelőt tartanak számon. Például a francia nyelv nyelvtana az anyagnévelőt (article partitif) is ismeri, amely azt jelzi, hogy egy anyag meg nem határozott mennyiségéről van szó. A román nyelv nyelvtana a határozatlan és a határozott névelőn kívül még kettőt tart számon, amelyek betöltik a határozott névelő funkcióját is, de emellett más szerepük is van. A birtokos névelő (articol posesiv vagy genitival) a birtokos esetben álló névszókkal a birtokolt tárgyat képviseli, a melléknévi (vagy mutató) névelő (articol adjectival vagy demonstrativ) pedig a melléknevet és a számnevet főnevesíti.

Más nyelvekben nincs határozott névelő: ilyen volt a klasszikus latin nyelv (majd a kései latinban egyre inkább bizonyos mutató névmásokatILLE, ILLA, ILLUD vagy IPSE, IPSA, IPSUM – kezdtek el ilyen funkcióban használni) és ilyen a szláv nyelvek többsége (kivétel a bolgár nyelv és a macedón nyelv). Ezekben a nyelvekben a tárgy magas fokú egyénítettségét a névelő hiánya fejezi ki.

Helyére vonatkozóan nem minden nyelv tekintetében és/vagy nem minden névelőre illik ez az elnevezés, ugyanis egyes nyelvekben a főnév végére illesztik, például a határozott névelőt a románban és a bolgárban.

Nyelvtől függően a névelő lehet változatlan alakú (a magyarban) vagy változó. Például az újlatin nyelvekben számban és nemben egyezik a főnévvel, a román nyelvben pedig esetben is, azaz ragozzák.

Források[szerkesztés]

  • Avram, Mioara [1997]: Gramatica pentru toţi (Nyelvtan mindenkinek). Humanitas, Bukarest