Síugrás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A síugrás olyan télisport, amelyben a síelők lesiklanak a sáncon, majd a végén, a „sáncasztalon” elrugaszkodnak, és megpróbálnak olyan messzire repülni, amennyire csak lehetséges. Az ugrás hosszára kapott ponthoz hozzáadódik az ugrás stílusára kapott pont, amit öt versenybíró oszt ki. A síugráshoz hosszú és széles sílécet használnak. A síugrás leginkább télisport (bár ma már vannak műfüves síugrósáncok is), része a téli olimpiák műsorának is.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A síugrás a norvégiai, azon belül a Telemark megyei Morgedalból ered, de az első rendes versenyt 1862-ben Tyrsilben tartották. Az első széles körű síugróverseny Husebybakkenben volt (Oslo mellett) 1879-ben. Az évente ismétlődő eseményt 1892-től Holmenkollenben rendezték, és azóta is Holmenkollen maradt a síugrók Mekkája.

Versenyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Síugró, Calgary, Kanada

Ma a FIS síugró versenyeket háromféle sáncon tartják. A sáncok besorolást a leérkező lejtő (ezt felugró lejtőnek nevezik) kialakítása szerint osztályozzák. A legmeredekebb szakasz a lejtő inflexiós pontja, ez alatt van a K (kritikus) pont, amelyen még az ugró leérkezése lágy, a röppálya és a lejtő hegyes szögben találkozik, ez alatt van a kifutó lejtő. A sáncasztal alsó éle és a K pont közötti távolsággal osztályozzák a sáncok méretét.

  • „Normálsánc” vagy K90-től K110-ig.
  • „Nagysánc” vagy K120-tól K140-ig.
  • „Sírepülősánc”, amin a K 240 méter is lehet.

Az egyéni olimpiai verseny egy tréning-ugrásból és két pontozott, „éles” ugrásból áll. A csapatversenyben egy nemzetből négy versenyző vesz részt, akik szintén két sorozatot ugranak. A síugrás az egyik eleme az északi összetett sportnak is.

Női síugrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 2011/12-es szezontól a női ugróknak is rendeznek világkupa sorozatot. Ugyan jóval kevesebb verseny van jelen pillanatban mint a férfi világkupában és az első szezonban még csak normál sáncon rendeztek versenyeket de a női síugrás szépen fejlődik. A történelmi első összetett világkupát az amerikai Sarah Hendrickson nyerte meg óriási fölénnyel. A 2012/13-as szezonban a szezonzárót Osloban már nagysáncon rendezik. 2012-ben már Nyári GP versenyeket is rendeznek a hölgyek számára és szintén ebben az évben hozták létre a vegyes csapatversenyt is amely ugyan úgy zajlik mint egy normál csapatverseny azzal a különbséggel hogy két női és két férfi ugróból áll egy csapat. A vegyes csapatverseny szerepel a 2013-as val di fiemmei északi sí világbajnokság programjában is.

Pontozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A síugrás pontozása mára már korántsem olyan egyszerű. A pontszámnak minimum három de akár négy összetevője is lehet. Az ugrók mindenképpen kapnak pontot a távolságukra, a stílusukra és kapnak még bonyolult matematikai képlettel kiszámolt szélkompenzációt is amely hátszél esetében plusz szembeszél esetében mínusz pont. A negyedik összetevő pedig a beülő kompenzáció lehet. Ez akkor kerül képbe ha valami oknál fogva a zsűri úgy dönt hogy fentebb vagy lentebb kell tenni a beülőt (de akár a versenyző edzője is küldheti lentebb a versenyzőt de csak lentebb fentebb nem). A beülő kompenzációt minden sáncnál külön-külön határozzák meg.

Minden sánc alján van egy K-pont (Kalkulációs pont, Kritikus pont). Ezt a pontot a K-vonal jelöli. A K90 és K120-as versenyeken a K-vonal 90 és 120 méteren van. A versenyzők hatvan pontot kapnak, ha erre a vonalra érkeznek. Ahány méterrel távolabb/közelebb érnek földet, az méterenként normálsáncon 2,0, nagysáncon 1,8, sírepülő sáncon 1,2 pont hozzáadást/levonást jelent.

Emellett öt bíró egy, a sánc mellett lévő toronyból pontozza az ugrás szépségét, stílusát. Maximum 20 pontot adhatnak a stílusra: szilárdan álltak-e a lécek repülés közben, egyensúlyban volt-e a versenyző, a jó testtartásra és a landolásra, amikor is telemark pozícióba kell megérkezni.

Az összpontszám a távolságra adott pontok, a bírói pontszámok (a legnagyobb és a legkisebb kiesik), a szélkompenzáció vagy adott esetben a beülő kompenzáció összege . Az egyéni versenyben az győz, akinek az összpontszáma a legmagasabb.

Technika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern V-technikát a svéd Jan Boklöv dolgozta ki 1985-ben. Az ugrások ezzel kb. 10%-kal lettek hosszabbak, mint a párhuzamos léctartással. A modern síugrásban az aerodinamikának is fontos szerepe van. A versenyzők ezért olyan ruhát viselnek, ami ennek megfelel.

A korábbi technikák közül megemlítendő a kongsberger-technika, amit két norvég síelő, Jacob Thullin Thams és Sigmund Ruud tökéletesített az első világháború alatt. Eszerint a technika szerint a felsőtestet előre kell hajtani, a karokat pedig előrenyújtani a lécek mentén, párhuzamosan. Ennek köszönhetően a világrekord 45–50 méterről 100 méter fölé került. az 1950-es években a svájci Andreas Daescher módosította a kongsbergert, és ez maradt a standard technika a V-stílusig, 1985-ig.

A síelőknek telemark pozícióban kell érinteniük a földet, azaz a síelő egyik lába a másik előtt kell legyen, és a másik térdét be kell hajlítania; ez az úgynevezett támadóállás. A stílus pontozásánál ezt is értékelik.

Népszerűség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A síugrás elsősorban Skandináviában és Közép-Európában népszerű. Csaknem minden világklasszis síugró innen, vagy Japánból származik. A legerősebb síugrónemzetek Finnország, Norvégia, Németország és Ausztria (természetesen vannak sikeres ugrók más országokból is). Nagy tömegeket vonz a Négysáncverseny, amit újév körül tartanak Németországban és Ausztriában, négy különböző sáncon.

Rendeznek úgynevezett sírepülő versenyeket is, hatalmas sáncokon (mint például a planicai (Szlovénia), vagy a „Kulm”, (Bad Mitterndorf, Ausztria). A jelenlegi világrekordot 2011. február 11-én Johan Remen Evensen ugrotta Vikersundban (246,5 méter).

Világrekordok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mérföldkövek[1]
  • Első világrekordként, a norvég Sondre Nordheim 18,5 méteres ugrását jegyezték meg. Az etalon távolságot 1868-ban mérték
  • 11 évet /1879/ kellett várni a 20 méteres álomhatár eléréséig. Az új csúcsot szintén norvég versenyző, Olaf Haugann jegyzi.
  • 34 évvel /1913/ később Ragnar Omtvedt lépi túl az 50-métert.
  • 1936. március 15-én az osztrák Josef Bradl elsőként repül 100 méternél messzebbre /101/.
  • 31 évvel később 1967. február 11-én sikerült először 150 métert ugrani a norvég Lars Grini-nek.
  • Csak 27 évet kellett várni a 200 méter eléréséhez. 1994. március 17-én Planicán[2] a finn Toni Nieminen 203 méterre repült. Ez volt a 77. világrekord. A 76. néhány perccel korábban született, a 196 métert ugró osztrák Martin Höllwarth-nak nem sok idő jutott ünneplésre.
  • A XX. század utolsó világcsúcsát az osztrák Andreas Goldberger állította fel. 2000. március 19-én Planicán 225 métert ugrott.[3]
Úgy tűnik - 17 év után - a planicai sírepülő csúcsok átíródnak.

Olimpiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A síugrás 1924 óta része az olimpiai programnak. 1960-ig váltakozó méretű sáncokon bonyolították le, 1964-től külön rendeznek nagy és normál sáncugrást, az 1988-as olimpia óta csapatversenyeket is tartanak. 2014-től női síugróverseny is lesz.

Síugró Világkupa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzett síugrók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korábbi világbajnokok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aktív világklasszisok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Férfiak:

Nők:

Magyar fejezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első hazai síugrósáncot 1919-ben adták át a Normafánál. Itt folyamatosan az 1990-es évekig volt sísánc, utóbb egy 20 m-es és egy 40 m-es. A 40 m-es műanyag borítású volt, és nyáron nemzetközi versenyeket is rendeztek rajta. A sportközpontot - privatizációja után - szállodává alakították, a sáncot lebontották.

Később épült a Mátrában (Galyatető, Mátraháza) és Sopronban valamint Pécsett is. A sportág a nyolcvanas évek végére leépült, az utolsó magyar bajnokságot 1989-ben tartották. 2009-ben csak Kőszegen található sánc és működő szakosztály. Több korosztályban magyar bajnokságot is rendeztek. Haladnak a korral, már a lányoknak is rendeztek bajnokságot. [3]

Magyar bajnokságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régi idők bajnokai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Haberl Aladár[6] (Budapest, 1898. február 9.1990. május 19.) Egyes krónikák szerint 1921-ben ő nyerte az első magyar bajnokságot, annak ellenére, hogy ebben az időben a sízés még nem szakosodott. A versenyszám két stációból, futásból és ugrásból állt. Az első téli olimpia egyik magyar részvevője volt 1924-ben Chamonixban. 92 éves korában gyilkosság áldozata lett.
  • Szepes Béla. A legsokoldalúbb magyarok egyike. 1928-ban az olimpián ezüstérmet szerzett gerelyhajításban. A síugrás mellett északi összetettben is nyert magyar bajnokságot. Bábáskodott – forgatókönyvíróként és segédrendezőként – több magyar film születésénél. Elismert képzőművész, egykoron a Képes Sport hetilap szerkesztője volt. Felesége a hozzá hasonlóan sokoldalú Szepes Mária volt.
  • Ványa Pál Hétszeres magyar bajnok. Első és utolsó győzelme között 12 év telt el.
  • Darabos Sándor (1914. február 6.1992. november 2.) Négyszeres magyar bajnok. 1942-től edző, 1952-ben mesteredző minősítést kapott. Foglalkozott a sízés történetével. Több publikációja is megjelent, többek között a Népsport hasábjain.
  • Mező Bertalan (1930. február 4.) Ötszörös magyar bajnok, testnevelő tanár. 1957-től Kanadában él. Tagja volt a Torontói Ski Clubnak, ugyanitt edzőként is tevékenykedett.

Dózsa Tibor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1959. január 11-én nemzetközi síugró versenyt rendeztek Mátraházán. A rossz hóviszonyok miatt a versenyzők, az éppen ott – Laky Károly vezetésével – táborozó vízilabda-válogatott segítségével hordták a havat a sáncra. Pihentetőül fociztak a közelben lévő teniszpályán. A Népsport január 8.-i, csütörtöki számában Szabó András tudósított az előző napi edzésről. Hiányolta Dózsa Tibort, az egyik legjobb formában lévő versenyzőt. Edzője Hemrich Ferenc tájékoztatása szerint focizás közben megsérült, ez az oka az edzés kihagyásának. A pénteki tudósításban nem esett szó a versenyzőről, vasárnap viszont arról tudósít, hogy a január 8.-i, csütörtöki edzésen megsérült és ez sporttársait lelkileg nagyon megviseli. A hétfői számban a versenyről szóló beszámoló olvasható, valamint egy tőmondatban Dózsa Tibor állapotáról szóló egyre rosszabb hírekről számolnak be. A teljes évfolyamot átlapozva sem találtunk további információt.[7]

A versenyt az NDK-s Panchold (62; 68 /sáncrekord; 221) nyerte, Kiss Endre holtversenyben a 7-8.; Csávás László a 9. helyen végzett.

Dózsa Tibor néhány hónappal később az Amerikai úti klinikán elhunyt. Óbudán helyezték örök nyugalomra, Kárpáti Rudolf többszörös olimpiai bajnok búcsúztatta.

27 évet élt.

Dózsa Tibor emlékverseny

A 28 éves korában meghalt sportemberre minden évben versennyel emlékeztek. Első alkalommal 1960. január 24-én mérték össze tudásukat az egykori versenyzőtársak. Részletek a Népsport tudósításból.

A jól előkészített, gyors pályán már az előkészületek során szinte "szórták" a hatvan méter feletti ugrásokat a versenyzők. A legnagyobb esélyes Csávás László volt, aki az edzéseken 68 méterig jutott. Az előjelek ismeretében a zsűri elővigyázatos volt és tizenkét méterrel megrövidítette a nekifutót. A túlzott óvatosság hatvan alatti távolságokat eredményezett, így a második sorozat előtt nyolc, a harmadik előtt pedig másfél méterrel hosszabbították meg a kezdő szakaszt. A nagyszerűen sikerült versenyt a kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Dózsás Kiss Endre (57; 62,5; 63; 301,5) nyerte. Fél ponttal maradt le az egykori klubtárs Csávás István, aki 67 méterre javította, a Galgóczi Tamás és a bátyja által tartott 63,5 méteres sáncrekordot. Csávás László az első két sorozat után vezetett, de a harmadik 62,5 méteres ugrását nem tudta "megfogni", így a harmadik helyre csúszott vissza. A versenyen Kiss Gyula, az Előre - kicsit szertelen - versenyzője ugrásközben "elhagyta" az egyik sílécét. Egy lábas érkezését komolyabb sérülés nélkül megúszta.

Négysáncverseny[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Négy síugróverseny összefoglaló neve. Minden évben (1952 óta) Németországban és Ausztriában rendezik meg december vége és január eleje között. Sorban a helyszínek: Oberstdorf, Garmisch-Partenkirchen, Innsbruck és Bischofshofen. A magyar síugrók 1961-ben indultak először ezen a klasszikus sorozaton. A legjobb eredményeink: Összetettben 1962-ben Csávás László a 29. helyen végzett. 1963-ban Gellér László Innsbruckban a 16. helyet szerezte meg, alig 2-3 méterrel elmaradva a dobogósoktól. 1981-ben Fischer László 19. lett.

Magyarok a világkupán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Múltidéző[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1965. március 21-én 145 méterrel az NDK-s Peter Lesser új világcsúcsot állított fel. /A "sírepülő hét" sorozat keretében megrendezett kulmi versenyen három magyar síugró is indult. Legjobb ugrásaik: Gellér László (137), Sudár Tamás (100) és Csávás László (97) méter volt./
  • 1965 januárjában az újjáépített mátraházi sánc összedőlt. A helyreállítást rekord gyorsasággal a versenyzők végezték el, némi honvédségi segítséggel. Így meg tudták rendezni a hagyományos Dózsa Tibor emlékversenyt. A győztes a Gellér dinasztia új reménysége, bátyját Lászlót megelőzve, a 17 éves Mihály volt.
  • 1974 augusztusában, a MOM által rendezett "Alkotmány Kupában", rajthoz álltak a Gvardia versenyzői is, élükön Wojciech Fortunával, az 1972-es olimpia bajnokával. Szoros küzdelem alakult ki Fortuna valamint Molnár Gyula és Zámbó Antal között. Meglepetésre az olimpiai bajnok csak második lett, Molnár mögött. A harmadik helyen Zámbó végzett.[8]
  • Fisher László 1987-ben a Calgary-előolimpián a 22. helyen végzett. Az olimpiára ennek ellenére sem utazhatott
  • Két családi dinasztia 63 bajnokságot nyert síugrás és északi összetett szakágakban. Ebből a Gellér fivérek 46, a Csávás fivérek 17-et birtokolnak.[9]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A síugrás azon sportágak egyike, ahol a rendezők mindent megtesznek a világ valamint sáncrekordok elérése ellen. Teszik ezt a versenyzők egészsége érdekében. A veszélyes ugrások elkerülése érdekében változtatják meg a nekifutási távolságot. Világcsúcs illetve sáncrekord elérése és a sorozat befejezése esetén mindig megteszik ezt.
  2. 1985 óta óta minden világrekordot Planicán ugrottak
  3. Két nappal korábban Thomas Hörl 224,5 méterre repült
  4. Sokak egybehangzó véleménye szerint minden idők legjobb síugró versenye volt.
  5. A sírepülésben az edzésen elért eredmények is hitelesíthetők
  6. Egyes forrásokban vezetékneve: Háberl
  7. Az átlapozás, nem levéltárosi alapossággal történt, de a korabeli sajtó nem foglalkozott illetve nem foglalkozhatott a rendkívüli eseményekkel. Lehet, hogy az "apróbetűs" hírek között szerepeltek a tragédia végső hírei is. A Népsport abban az időben nem jelent meg minden nap, terjedelme a mainak töredéke volt.
  8. *A MOM üzemi lapjának, a "FÓKUSZ"-nak 1974-es évfolyama, augusztusi szám
  9. Sídinasztiák, Schäffer János írása

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Magyar Sport Évkönyve 1960. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1961. Sport Lap és Könyvkiadó.
  • Endrődi lajos: A Magyar Sport Évkönyve 1963. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1963
  • A Magyar Sport Évkönyve 1965. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1966. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1967. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1968. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1969. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1970. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1971. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1972. Sport Lap és Könyvkiadó
  • A Magyar Sport Évkönyve 1973. Sport Lap és Könyvkiadó
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1974. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1975
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1975. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1976
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1976. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1977
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1977. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1978
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1978. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1979
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1978. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1979
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1979. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1980
  • Sass Tibor: A Magyar Sport Évkönyve 1980. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1981
  • A Magyar Sport Évkönyve 1981.
  • Sass Tibor, Császár Béla: A Magyar Sport Évkönyve 1982. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1983
  • Császár Béla, Ládonyi László: A Magyar Sport Évkönyve 1983. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1984
  • Ládonyi László: A Magyar Sport Évkönyve 1984. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1985
  • Ládonyi László: A Magyar Sport Évkönyve 1985. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1986
  • Ládonyi László: A Magyar Sport Évkönyve 1986. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1987
  • Ládonyi László: A Magyar Sport Évkönyve 1987. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1988
  • Ládonyi László: A Magyar Sport Évkönyve 1988. Budapest : Sport Lap és Könyvkiadó, 1989
  • A Magyar Sport Évkönyve 1989.
  • Sportlexikon I–II. Főszerk. Nádori László. Budapest: Sport. 1985–1986. ISBN 963-253-442-5
  • Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben I.-III. Szekszárd: Babits Kiadó, 1995. ISBN 963-7806-90-3, ISBN 963-495-011-6, ISBN 963-495-014-0
  • A Magyar Sport Kézikönyve. Sport Lap és Könyvkiadó. 1984. Szerkesztő: Antal Zoltán és Sass Tibor
  • Népsport 1959., 1960., 1965. évfolyamai
  • Kahlik Endre-Gy Papp László-Subert Zoltán: Olimpiai Játékok 1896-1976. Budapest : Sport lap és Könyvkiadó, 1977, ISBN 963-253-526-X

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Síugrás témájú médiaállományokat.