Borászat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A borászat (oenologia, önölógia; a görög oinosz, azaz bor és logosz, vagyis vélemény, tanulmány szavakból) egy olyan tudományág, ami a borkészítés ismeretrendszerét – ide értve a borok előállítását, kezelését, fejlődését és a stabilizáció során végbemenő folyamatokat, illetve bizonyos fokig a borszőlőtermesztéssel kapcsolatos tudnivalókat és előírásokat, továbbá a borkultúrát – foglalja magába. Hétköznapi értelemben röviden borászati üzemet is értenek alatta.

Történeti áttekintés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szőlőtermesztés és egyes kutatások szerint feldolgozása, vagyis a bortermelés alapjai is más az ős- és ókorban ismert lehetett. Őshazájának a transzkaukázusi térség (Anatólia, Irán és Örményország) tekinthető, ahol már Krisztus előtt négy-ötezer évvel ismerték és termelték a ligeti szőlőt, melyből aztán két-háromezer év alatt fejlődött ki a kerti, vagy bortermő szőlő. A szőlőkultúra a görög civilizációval együtt fejlődött, történet és szakíróik (Homérosz, Hésziodosz és Teofrasztosz) leírják a termesztés, az aszalt és borszőlőkészítés szokásait. Ők honosították meg a Itália partvidékén (ahol a ligeti szőlő már igen elterjedt volt, ezért nevezték el Dél-Itáliát Oinotriának, vagyis Borországnak), illetve vitték be Gallia földjére is.

Az ókorban kezdetben taposással nyerték ki a borrá feldolgozott szőlő levét, de már egyiptomi falfestményeken is felismerhetőek a kezdetleges szőlősajtók több változata. Az elkészült terméket aztán agyag- és kőamforákban, bőrtömlőkben, földbe égetett vermekben, agyaghordókban tartották, előbbiekben szállították. Már ekkor fontos gazdasági jelentősége volt a kereskedelemben, a hadsereg jutalmazásában. A hamisítás ellen már akkor küzdöttek, az első ismer törvény Babilonban keletkezett (Hamurappi törvénykönyve). A szőlőtermesztés alapelveit Columella, római szakíró írta le először olyan alapossággal, hogy az újkori tudományág is nagy részben használja.

A római hódító légiók aztán a későbbiekben a Rajnától Angliáig, így Pannónia területén (mely utóbbi fellendítésében Probus római császár tett sokat) is meghonosították a szőlőtermesztést és a borkultúrát. Bár a későbbiek folyamán a hatalmi harcok (kereskedelem megakadályozás szőlők kivágásával és a népvándorlások) többé kevésbé lassították fejlődését, a középkorban a kereszténység újabb újabb lendületet adott (a bor kulturális és gazdasági jelentősége miatt). Még 1421-ben kilépett a szőlőkultúra a Földközi-tenger vidékéről, amikor Tengerész Henrik a Kanári-szigeteken és Madeirán szőlőskerteket alapított.

Amerikába a 16. században a telepesek vitték be az európai szőlő- és borkultúrát, először Dél-Amerika perui, majd chilei területeire, később, a 17. században az északi kontinensre, ahol azonban - a helyi kórokozók és kártevők miatt - eleinte csak Kaliforniában voltak ehhez megfelelő viszonyok, másutt az amerikai direkttermő fajták termelése folyt. Dél-Afrikában is ebben az időben telepítették az első szőlőt, míg Ausztráliában csupán a 19. században volt az első szüret. Ez idő tájt alapozták meg Belgiumban az üvegházi szőlőtermesztést és építették meg az első szőlőhajtató házakat. Azonban ahogy Amerikával megerősödött Európa kereskedelmi kapcsolata az 1800-as évek második felében, új veszélyek jelentek meg: a lisztharmat, a peronoszpóra és a filoxéra, amik jelentős károkat okoztak az addigra virágzó európai szőlőgazdaságban és nagy mértékben átalakították azt.

A világ bortermelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oktatás, képzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tóth Prónay Prónay Pál szakkönyvének borítója
(Pest, 1780.)

Magyarországon borászat oktatásáról az első írásos emlékeink az 1700-as évek végétől vannak, így például Tóth Prónay Prónay Pál nógrádi és honti táblabíró 1780-as, Mittelpacher Lajos, a bécsi Teréziánum főnemesi házak gyermekeinek birtokgazdálkodás oktatójának 1815-ös kiadású művei. Továbbá a 18. század folyamán olyan neves emberek segítették a szakoktatást, mint Wartha Vince, a Műegyetem neves professzora, Kosutány Tamás, a magyaróvári gazdasági akadémia kémia tanára, majd 1894-től az új Országos Kémiai Intézet igazgatója, és a bor erjedése, a borélesztő, a borbetegségek kérdéseivel foglalkozott, illetve Schams Ferenc, Rudinai Molnár István.[1][2]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Kollega Tarsoly István: Magyarország a XX. században; IV. kötet X. fejezet Műszaki és természettudományok: Szőlészet és borászat oktatás, mek.oszk.hu, Szekszárd - 1996-2000
  2. Szabadváry Ferenc: A magyar kémia művelődéstörténete, Mezőgazdasági kémia fejezet - 1998 (online: tankonyvtar.hu-n)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kozma 1966: Dr. Kozma Pál: Szőlőtermesztés I-II. - 1966
  • Borászat 1973: Dr. Kádár Gyula, Edelényi Miklós, Dr. Eperjesi Imre, Erdőss Tamás: Borászat - 1973
  • Borászat 1998: Eperjesi Imre, Kállay Miklós, Magyar Ildikó: Borászat - 1998 ISBN 9638439459
  • BorLex 2001: Mercz Árpád, Kádár Gyula: Borászati kislexikon, második javított kiadás - 1998/2001 ISBN 963 9358 32 0
  • Kállay-Rácz 2012: : Kállay Miklós, Rácz László: Bortechnológiai folyamatok és kémiai alapjaik; Eszterházy Károly Főiskola - 2012 (tankönyvtár)
  • Eperjesi 2011: : Eperjesi Imre, Kállay Miklós, Magyar Ildikó: Borászati technológia - 2011 ISBN 9789632866352
  • Molnár István: A szőlőművelés és borászat kézikönyve - 1897
  • Dr.Török Sándor-Dr.Mercz Árpád: Magyar borkultúra - 1997 ISBN 9637362975

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]