Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolatai

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hungary USA Locator.svg

Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatai a 20. század közepe óta a magyar külpolitika, Magyarország kétoldalú kapcsolatainak kiemelkedően fontos részét képezik.

Az Egyesült Államok, mint bevándorló ország történetéhez, társadalmi-gazdasági fejlődéséhez az oda kivándorló rengeteg etnikum között a magyarok is jelentős mértékben hozzájárultak, különösen tekintettel arra, hogy az emigránsok között a hazai lakosságnál nagyobb arányban voltak a tehetséges, vállalkozó szellemű, valamilyen területen már eredményeket felmutató fiatalok.

A két ország kapcsolataira igen nagy mértékben nyomta rá a bélyegét a nemzetközi hatalmi politika alakulása. Magyarországot vezető köreinek német orientációja a 20. század első felében két világháborúban állította szembe az Egyesült Államokkal. 1945 és 1990 között a Szovjetunió és a nyugati világ közötti hidegháború határozta meg kapcsolatainkat.


Korai kapcsolatok[szerkesztés]

Az első magyar, akiről bizonyosan ismert, hogy Amerika területére lépett, Budai Parmenius István volt, aki 1583 augusztusában Humphrey Gilbert expedíciójával elérte a mai Új-Fundlandot. Ez a terület azonban később Kanada része lett, nem pedig az Egyesült Államoké.[* 1]

Már a későbbi Egyesült Államokhoz kötődik azoknak a magyaroknak a harca, akik részt vettek az amerikai függetlenségi háborúban, mint Kováts Mihály huszár ezredes és Polereczky János, aki őrnagyként harcolt George Washington hadseregében. Ő állítólag még 1828-ban is élt a Maine állambeli Dresden(wd) városában. Részt vett a függetlenségi háborúban gróf Benyovszky Ferenc, a híres Benyovszky Móric unokaöccse is, és maga Benyovszky Móric is felajánlotta az amerikai kongresszusnak, hogy Németországban toboroz a számukra, de erre nem került sor.[2]

1848-as forradalom és szabadságharc[szerkesztés]

Utassy Frigyes György

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc nagy szimpátiát váltott ki a túlnyomórészt monarchia-ellenes Egyesült Államokban. Magyarország nyílt politikai támogatása a szenátus és a demokrata párti sajtó részéről, a magyar függetlenség elismerésének lebegtetése, majd 1851-ben Kossuth Lajos kihozatala az Oszmán Birodalomból a USS Mississippi(wd) fedélzetén csaknem az Ausztriához fűződő amerikai kapcsolatok teljes megszakítását eredményezte.[3]

Az amerikai polgárháború[szerkesztés]

Az 1861–65 közötti amerikai polgárháborúban már igen sok magyar vett részt, sokan közülük a magyar szabadságharc leverése után emigráltak. A „Garibaldi-Gárda" néven is ismert New York-i 39. sz. gyalogezred(wd) csaknem felerészben magyarokból állott. Első ezredese Utassy Frigyes György lett. A másik nagyrészt magyarokból álló csapattest a „Lincoln Puskások" nevű egység volt, melyet Mihalotzy Géza magyarokból és csehekből alakított. Mihalotzy később ezredes és az illinoisi 24. sz. gyalogezred(wd) parancsnoka lett, 1864-ben esett el. Nagy hírnévre tett szert Zágonyi Károly ezredes, aki még mint őrnagy és John C. Frémont tábornok lovastestőrségének parancsnoka, 1861 október 25-én Springfieldnél, vakmerő lovastámadással aratott győzelmet sokkal erősebb ellenséges csoport felett. Ebben a rohamban egy másik magyar, báró Majthényi Tivadar hadnagy, is kitüntette magát.[2]

Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Egyesült Államok kapcsolatai[szerkesztés]

Magyar–amerikai kapcsolatok a két világháború között[szerkesztés]

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszert az Egyesült Államok igazságtalannak tartotta, nem fogadta el, a kongresszus nem ratifikálta azt, így az annak részét képező trianoni békeszerződést sem. Ehelyett 1921. augusztus 29-én az Egyesült Államok és Magyarország különbékét írt alá Budapesten. Ez azonban tartalmilag megegyezett a trianoni békével, csak a Népszövetségre vonatkozó részek maradtak ki belőle.[4][5]

Az Egyesült Államok vezető körei az 1930-as években rokonszenvvel, megértéssel viszonyultak Magyarországhoz. Franklin D. Roosevelt elnök diákkorában kellemes utazást tett a Monarchia egyes tartományaiban és szép emlékeket ápolt a térséggel kapcsolatban. John Flournoy Montgomery budapesti amerikai követ (1933–1941), valamint utódja, Herbert Pell szintén nagy szimpátiával kezelték a Magyarországot, jelentéseikben a magyarországi belső helyzetet kiegyensúlyozottnak, a náci Németországgal szembeni magyar ellenállás lehetőségét pedig valószínűnek láttatták. Még az egyes korábbi magyar területek 1938 és 1940 közötti magyar visszacsatolását sem kifogásolták. William Christian Bullitt, a washingtoni külügyminisztérium egy vezető diplomatája 1939 tavaszán, Kárpátalja visszakerülését követően is mindössze arra figyelmeztette a magyar vezetőket, hogy vigyázzanak, nehogy a területi revízió érdekében teljesen Németország mellé álljanak, és így Magyarország végső soron ismét a vesztesek között találja magát.[5]

Kétoldalú kapcsolatok a második világháborútól a rendszerváltásig[szerkesztés]

A magyar hadüzenet[szerkesztés]

A Jugoszlávia elleni támadásban való magyar részvétel, a Szovjetunió elleni hadüzenet nyomán a Magyarország iránt megértő amerikai álláspont módosult. Adolf A. Berle külügyminiszter-helyettes 1941 áprilisában úgy fogalmazott, hogy Magyarország „megszegte szavát és rosszul viselkedett”. A kassai bombázást amerikai részről is a németek érdekében álló provokációnak tartották, a diplomáciai kapcsolatok megszakítására azonban nem is gondoltak. Az 1941. december 12-i magyar hadüzenetet sem Roosevelt, sem a külügyminiszter, Cordell Hull nem vették komolyan, azt a román és a bolgár hadüzenethez hasonlóan a kényszerhelyzetnek tudták be. Hull erre később úgy emlékezett, hogy Roosevelttel egyetértettek abban: nem kérik a Kongresszustól a hadiállapot bejelentését ezekkel a csatlósállamokkal szemben. „Tudatában voltunk annak, hogy kormányaik bábok voltak Hitler kezében, és úgy mozogtak, ahogy dróton rángatták őket”. Ezt az értékelésüket az is megerősítette, hogy a hadüzenet ellenére Pell amerikai követ még hetekig Budapesten maradt, és egy ideig folytatta diplomáciai tevékenységét is, sok magyar személyiséggel fenntarthatta kapcsolatát.[5]

Roosevelt csak 1942. június 2-án küldte tovább a Kongresszusnak Bárdossy László magyar miniszterelnök decemberi jegyzékét és kérte a hadiállapot elismerését. Az amerikai kormány azonban tudatában volt annak, hogy Magyarország, csakúgy mint Bulgária, Románia és Finnország a német és olasz erőszak hatására vált az Egyesült Államok ellenfelévé.[5]

A háborúból való magyar kilépés ügye[szerkesztés]

1942-re Horthy Miklós számára világossá vált, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút, ezért puhatolózó megbeszéléseket kezdeményezett a semleges államokban a szövetségesek képviselőivel. Fő célja az volt, hogy a háborúból való kiugrás és különbéke révén megelőzze a német illetve a szovjet katonai megszállást, és a győztesekhez csatlakozva biztosítsa az ország területi épségét (az újonnan visszaszerzett területekkel együtt).[6]

Ezek a célok azonban teljességgel irracionálisak, elérhetetlenek voltak. A magyar elit angolbarát része abban a hitben ringatta magát, hogy Magyarország fontos lehet az angolszászok számára a bolsevizmus elleni harcban. A nyugati szövetségesek azonban sokkal jobban rá voltak utalva a Szovjetunió katonai erejére a nácizmus elleni harcban, minthogy ebben a korai időszakban fontolóra vették volna Magyarország elfoglalását a szovjetek elől, ami egyébként sem tartozott a katonai lehetőségeik közé.[7]

Magyarország csak az 1943 augusztusi quebeci konferencia(wd) idejére vált fontossá a szövetségesek számára, de akkor sem kedvező módon. Ekkor tűzték ki ugyanis a második front megnyitásának hozzávetőleges idejét, és ettől kezdve a szövetségesek katonapolitikájának középpontjába a normandiai partraszállás sikerének biztosítása került. Ezért úgy döntöttek, hogy – tekintet nélkül a Magyarország és az itteni zsidóság helyzetére – ösztönzik Magyarország német megszállását, hogy az itt bevetett német hadosztályok is gyengítsék a németek erejét nyugaton.[7]

Az amerikai bombázások[szerkesztés]

B–24 Liberatorok harci alakzatban Olaszország felett

A formális hadiállapot beállta után, 1942 őszén az amerikai hírszerzés, az Office of Strategic Services (OSS), a CIA elődje megkezdte a bombázandó magyarországi célok azonosítását. A célok kiválasztásában a legfontosabb szempont a hadiipari termelés akadályozása, valamint a kelet, elsősorban Románia felé irányuló német vasúti közlekedés bénítása volt. Az amerikai gazdaság háborús átállítása, a légierő kiépítése és a szövetségesek olaszországi partraszállása 1944 elejére teremtették meg a Magyarország elleni légitámadások lehetőségeit. 1944 február második felében az amerikaiak leállították az előkészületeket, mivel tudomásukra jutott, hogy a németek készülnek megszállni Magyarországot és várták a magyar kormány reagálását. Mivel a megszállás nem ütközött ellenállásba, és 1944. április 3-án sor került az első tömeges bombatámadásra, amit aztán a háború végéig több száz hasonló, úgynevezett szőnyegbombázás követett.[8]

A bombázások súlyos pusztításokat végeztek, de stratégiai céljaikat, a hadiipar leállítását, a vasúti forgalom megbénítását nem tudták elérni. A Duna magyarországi nyolc vasúti hídjából kettőt, a Tisza tíz vasúti hídjából ugyancsak kettőt romboltak le. A magyarországi repülőgépgyárakat súlyosan megrongálták, de a gyártást mégis sikerült fenntartani egészen 1944 őszéig. Hasonló volt a helyzet a többi célpont esetében is; a termelés jelentősen visszaesett, de nem szűnt meg teljesen. A magyar hadiipart csak a szovjet hadsereg magyarországi előretörése állította le. A lakosság vesztesége a bombázások következtében a korabeli becslések szerint mintegy 20 ezer halott lehetett.[8]

A párizsi béke[szerkesztés]

A tengelyhatalmak és kis csatlósaik között az Egyesült Államok a háború végén is különbséget tett, még a Magyarország iránti szimpátiából is megmaradt valamennyi. Az amerikai külügyminisztérium 1944 nyarán még nem csak az ellenséges Romániával, hanem a szövetségesnek elismert Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben is elképzelhetőnek, sőt indokoltnak tartott egy kisebb, etnikai elvű határkiigazítást Magyarország javára. 1946-ra, a párizsi békeszerződések előkészítése idejére ez a Romániával szembeni határkiigazítás támogatására szűkült, azonban a diplomáciai alkudozások során végül erről is könnyen lemondtak, mivel az Egyesült Államoknak sem pro, sem kontra nem fűződtek különösebb érdekei a térséghez.[5]

A hidegháború és a magyar-amerikai kapcsolatok[szerkesztés]

A háború befejezése után az Egyesült Államok az éles hidegháborús retorika beindulása ellenére beletörődött abba, hogy Magyarország a szovjet befolyási övezetbe kerül. A magyar kommunista párt az országban minden téren átvette a hatalmat, ellenfeleit behódolásra kényszerítette. Az NKVD segítségével szervezték meg a magyar politikai rendőrséget, amely kizárólag a kommunista pártnak engedelmeskedett.[9]

A budapesti amerikai követ, Arthur Schoenfeld tájékoztatta Washingtont a szovjet gazdasági terjeszkedésről, de a politikai hatalomátvételt nem érzékelte pontosan. A polgári politikusok közül többen a segítségét kérték, de a követ minden beavatkozást elutasított azzal, hogy az Egyesült Államok nem szól bele idegen országok belügyeibe; még panaszkodott is jelentéseiben arra, hogy a magyar demokratikus erők nem elég bátran szállnak szembe a kommunistákkal, nem érdemlik meg a segítséget. A beavatkozás elutasítására épülő amerikai politika és a magyar demokratikus erők határozatlansága így egymást erősítették. Egyébként is az amerikaiak – az angolokkal együtt – elfogadhatónak tartották a szovjetbarát erők győzelmét, eszközük amúgy sem volt ennek megakadályozására. Csak remélték, hogy gazdasági befolyásuk egy részét meg tudják őrizni, de ebben is csalódniuk kellett: 1948-ban „burzsoá szabotázsra” hivatkozva perek indultak a magyarországi amerikai érdekeltségek vezetői ellen, letartóztatásuk előjátéka volt a cégek államosításának. Így került börtönbe Robert A. Vogeler, az International Standard Electric Corporation alelnöke is, akit csak 1951-ben engedtek ki a börtönből és utasítottak ki az országból.[10]

Az amerikai belenyugvó álláspont az 1948. februári prágai kommunista hatalomátvétel után változott meg. Az ekkor létrehozott amerikai Nemzetbiztonsági Tanács iránymutató álláspontot fogadott el, miszerint a kelet-európai szovjet befolyás biztonsági kockázatot jelent az Egyesült Államok számára, a Nyugat elleni szovjet támadás kiinduló platformja lehet, ezért saját biztonságuk érdekében meg kell akadályozni a kommunista rezsimek megszilárdulását. Az amerikai politika ettől kezdve minden eszközzel a térség, benne Magyarország stabilitása ellen küzdött.[10]

A „felszabadítás politikája” – gazdasági és pszichológiai hadviselés[szerkesztés]

1948-tól az Egyesült Államok meghirdette a felszabadítás doktrínáját, ennek tényleges célja azonban nem ezeknek az országoknak a kommunista uralom alóli felszabadítása (mivel azt nem tartották lehetségesnek), hanem a rezsimek meggyengítése volt. Fő eszközei a gazdasági embargó és a lélektani hadviselés voltak.[11]

A gazdasági hadviselés lényege az embargó, a tőkeáramlás, az áruforgalom és különösen a technológiai transzfer korlátozása volt. Ezek súlyos gazdasági nehézségeket okoztak Magyarországnak, fokozták az erősen központosított szocialista tervgazdaság belső problémáit, a technikai elmaradottságot, a hiánygazdálkodást, hozzájárultak a lakosság kiszolgáltatottságához, nyomorához. Az embargó azonban soha nem lehetett teljes, ezenkívül ellentéteket okozott a nyugati táborban, mivel a nyugat-európai országoknak gazdasági érdekük fűződött volna a keleti kereskedelemhez, ellentétben az Egyesült Államokkal.[11]

A lélektani hadviselés hasonlóan problematikus volt. Fő eszköze az elsősorban a Szabad Európa Rádió révén a nyugatról érkező híradások voltak, de emellett klasszikus felforgató tevékenységet is végeztek, elsősorban az amerikai titkosszolgálatok. A rádióadások mellett tömegesen szórtak le röplapokat léggömbökről. A harsány propaganda folyamatosan ellenállásra buzdított, bár konkrét felhívás a felkelésre nem hangzott el, de azt a benyomást keltették, hogy a Nyugat az esetleges felkelők segítségére fog sietni. Az amerikai vezetés ugyanakkor befelé azt az álláspontot alakította ki, hogy Kelet-Közép-Európában bármilyen felkelés bukásra van ítélve. Ennek ellenére intenzíven folytatódott a rejtett hadviselés, a fennálló hatalom elleni felforgatás, a megszálló szovjet csapatok ellen bevethető ellenálló csoportok szervezése a szinte elkerülhetetlennek tartott harmadik világháború esetére. Az amerikai felforgató tevékenység meglehetősen kontraproduktív volt. Az ellenállásra beszervezett személyeket elfogták, bebörtönözték, gyakran kivégezték.[12]

Kétoldalú kapcsolatok az enyhülés idején[szerkesztés]

A rendszerváltás után[szerkesztés]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Ugyancsak Új-Fundlandon kötöttek ki és alapítottak telepet i. sz. 1000 körül a vikingek, expedíciójukban a sagák szerint részt vett egy Tyrker nevezetű férfi. Nem kizárt, hogy ő a vikingekhez csapódott magyar ember volt, mivel ekkoriban Európában többek között a magyarokat is türköknek nevezték.[1]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Erdődy János: Küzdelem a tengerekért – A nagy felfedező utazások kora; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981., 4. kiadás, 10-11. old.
  2. a b Pivány
  3. Stephen Tuffnell, review of Sovereignty Transformed: U.S.-Habsburg Relations from 1815 to the Paris Peace Conference, (review no. 1556) online
  4. Diplex 521. o.
  5. a b c d e Romsics
  6. Borhi 13. o.
  7. a b Borhi 14. o.
  8. a b Pataky
  9. Borhi 16. o.
  10. a b Borhi 17. o.
  11. a b Borhi 18. o.
  12. Borhi 19. o.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]