I. Balduin jeruzsálemi király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Balduin
I. Balduin jeruzsálemi király (Blondel, 1844)
I. Balduin jeruzsálemi király (Blondel, 1844)

Edessza grófja
Uralkodási ideje
1098. március 10.1100. október 2.
Elődje
Utódja II. Balduin edesszai gróf
Jeruzsálem királya
Uralkodási ideje
1100. november 11.1118. április 2.
Koronázása Betlehem
1100. december 25.
Elődje
Utódja II. Balduin jeruzsálemi király
Életrajzi adatok
Uralkodóház Boulogne-ház
Teljes neve Baudouin de Boulogne
Született 1058?
Alsó-Lotaringia
Elhunyt 1118. április 2.
el-Arís
Nyughelye Jeruzsálem, Szent Sír-templom
1118. április 7.
Házastársa Godehilde de Toeni
Arda marasi úrnő
Adelaide del Vasto
Édesapja II. Euszták boulogne-i gróf
Édesanyja Ida lotaringiai hercegnő

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Balduin témájú médiaállományokat.

I. Balduin jeruzsálemi király és edesszai gróf (franciául: Baudouin de Boulogne; Lotaringia, 1058? – el-Arís, 1118. április 2.) francia nemes, keresztes lovag, 1098–1100 között Edessza grófja, 1100–1118 között Jeruzsálem királya.[* 1]

1098-ban az első keresztes államként az Edesszai Grófság, 1109-ben a Tripoliszi Grófság, továbbá a tulajdonképpeni Jeruzsálemi Királyság megalapítása az ő nevéhez fűződik. Uralkodása alatt sikeresen verte vissza az arab támadásokat, megszilárdította a keresztes országokat, tartóssá tette a frank jelenlétet a Szentföldön. Hadjáratai eredményeként fontos városokat és jelentős területeket vont a jeruzsálemi korona uralma alá. Az egyházzal folytatott küzdelme egy világi királyság létrehozásáért az ő győzelmével zárult; a többi keresztes államot a frank hűbéres rendszer átültetésének segítségével vazallusi függésbe kényszerítette.

Élete[szerkesztés]

Származása és ifjúkora[szerkesztés]

Blason Courtenay.svg

Baudouin de Boulogne valamikor 1058 környékén látott napvilágot II. Euszták boulogne-i gróf (1015/1020k.–1087k.) és Ida lotaringiai hercegnő (1040k.–1113) harmadik és egyben utolsó fiaként. Apai és anyai ágról is ősi családból származott: Joseph François Michaud francia történész csak anyai ági felmenőként,[1] egyes legendák azonban mindkét szülő közös őseként nevezik meg magát I. Károly római császár és frank királyt.[2] Idősebbik bátyját, Euszták grófot a grófi cím várományosaként kezelték, ifjabbik fivére, Gottfried előtt pedig a katonai hivatás lebegett célként. Baudouint, mint legfiatalabb gyermeket, egyházi pályára szánták a szülei, különösen mélyen vallásos édesanyja. A reimsi székesegyház iskola tanulója volt, s ennek köszönhetően – igénytelennek tartott bátyjaival ellentétben – kifinomult műveltségre tett szert:[3] „fiatal korában Balduin otthonosan mozgott a hét szabad művészetben. Klerikus lesz belőle, így mondták, és előkelő felmenői révén sok egyházi juttatást kapott a reimsi, cambrai-i és liège-i egyházkerületből.”[4] A fiatal nemes azonban Türoszi Vilmos, a 12. századi történetíró elmondása alapján 1080 körül lemondott az egyházi karrierrel kapcsolatos terveiről.

Vallásos tanulmányai befejezése után Baudouin de Boulogne elköltözött a szülői házból, hogy Normandiában telepedjék le. Itt ismerkedett meg Godehilde de Toenivel (?–1097), Raoul II. de Tosny angolszász nemesember leányával. Annak ellenére, hogy Godehildét még gyermekkorában odaígérték Robert de Beaumont-nak, Leicester 1. grófjának, Baudouin de Boulogne feleségül vette az angolszász nemeskisasszonyt. Fiatal feleségével visszatért Lotaringia földjére, hogy átvegye a korábban fiatalabb bátyja által uralt Verdun megye irányítását.

Az első keresztes hadjárat[szerkesztés]

1096-ban II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföldre azért, hogy segítsenek a bizánciaknak és visszafoglalják a szeldzsuk törököktől Jeruzsálem városát. A felhívásra hamarjában paraszti, alsóbb néposztályok alkotta sereg verődött össze, amely Remete Péter vezetésével indult meg a Szentföld irányába, ámde az út folyamán többször is kifosztották, kirabolták a környező vidékek lakosságát, mígnem végül október 21-én a „szegények seregét” szétverték Anatóliában. Ugyanekkor egy másik, főként nemesek alkotta csapat is gyülekezett Bizánc szomszédságában; ugyancsak a pápai felhívásra válaszul. Hozzájuk szándékozott csatlakozni Baudouin és két testvére, Euszták és Gottfried, aki ekkor Alsó-Lotaringia hercegségét kormányozta. Baudouint elkísérte felesége is; az utazás és a fegyverzet költségeit csak úgy tudták fedezni, hogy eladták ingóságaikat. A testvérek 1096 augusztusában hagyták el Lotaringiát, s Remete Péter útvonalát követve tartottak a bizánci fővárosba. Októberben érték el Magyarország határát; Bouillon Gottfried követeket küldött Kálmán magyar királyhoz, hogy engedélyezze a hadak áthaladását az országon. Az uralkodó személyesen is tárgyalt a kérdésről a lotaringiai herceggel, s azt szabta feltételnek, hogy „az általa legellenszenvesebbnek talált”[5] Baudouin de Boulogne feleségével maradjon hátra túszként egészen addig, míg a keresztesek el nem hagyják az országot.[6] Baudouin de Boulogne csak hosszas vonakodás után fogadta el a feltételeket; végül akkor csatlakozott fivéreihez, mikor azok november végén átkeltek a Száva folyón, és megérkeztek Nándorfehérvárra. Innen a sereg tovább menetelt a Balkánon át a bizánci főváros felé. A fivérek december 23-án érkeztek meg a Bizánci Birodalom székhelyébe; a császár kifejezett kívánságára az Aranyszarv-öböl felső részénél táboroztak le. Bouillon Gottfried itt szándékozott bevárni a többi keresztes vezetőt, akik szintén útra keltek már.

A bizánci császár fogadja a Boulogne-fivéreket

A fővárosban székelő bizánci uralkodó, I. Alexiosz bizánci császár megrémült a keresztes seregek nagyságát látván; s gondja volt rá, hogy mindig a lehető legkevesebb számú keresztes tartózkodjék a fővárosban, illetve hogy minél gyorsabban átkeljenek a Boszporuszon. A császár hűségeskü fejében hajlandónak mutatkozott a keresztes seregek ellátmányát biztosítani; az esküt azonban sem Bouillon Gottfried, sem Baudouin de Boulogne nem tette le. I. Alexiosz válaszul megvonta az ellátmányt, így a keresztesek a környező lakosság kifosztására kényszerültek, és a sikereken felbuzdulva a fővárost is fenyegették. Az ellenük vezényelt császári csapatok könnyedén megfutamították a kereszteseket; így Baudouin de Boulogne és a többi keresztes vezető április 4-én, húsvétvasárnap kénytelenek voltak letenni a hűségesküt a császárnak: ebben megígérték, hogy az újonnan megszerzett területek mind a bizánci uralkodót illetik.[7] A Boulogne-fivérek vezette csapat továbbvonult Pelekanonig; hamarosan helyükre újabb keresztesek érkeztek a bizánci udvarba. Ők is letették a hűségesküt a császárnak; az eskütételre az uralkodó meghívta Bouillon Gottfriedet és testvéreit is. Az ünnepély végeztével az egyik frank nemes ráült a császári trónra, mire Baudouin de Boulogne „ráripakodott, hogy csak az imént lett a császár hűbérese, vegye hát figyelembe az ország szokásait.”[8][9]

Baudouin de Boulogne április 26-án indult el testvéreivel Pelekanonból; előttük és mögöttük alig egy napnyi távolságra menetelt Bohemund tarantói herceg, illetve IV. Rajmund toulouse-i gróf. Május 6-án értek a szeldzsuk főváros, Nikaia falai alá, és megkezdték az ostromát. Június 19-én, közel egy hónapon át tartó kemény ostrom gyümölcseként a szeldzsuk főváros megadta magát – igaz, nem keresztes seregeknek, hanem a megsegítésükre érkező bizánci csapatoknak.[10] Nikaiából a keresztesek a régi bizánci úton indultak tovább Kis-Ázsia felé, hogy Antiochia érintésével érjék el úti céljukat, Jeruzsálemet.[11][12] Még Nikaia ostroma közben Baudouin de Boulogne megismerkedett Vazul rabani és kaiszoni örmény fejedelem fivérével, Bagrattal. Bagrat csatlakozott a keresztesekhez, és barátságba került Baudouin de Boulogne-nyal: kapcsolatuk erősnek bizonyult, Bagrat tanácsadóként elkísérte a frank nemest hadjáratai és kalandozásai során.[13] Dorülaion közelében török csapatok támadták meg őket, azonban nehézlovasságukra támaszkodva a keresztesek megfutamították ellenségeiket. A sereg tovább menetelt a Kilikiai Örmény Királyság felé, az anatóliai sivatagon át. Az út viszontagságos volt a nyári forróságban: „kietlen, víz nélküli és lakatlan vidék, ahonnan csak nehezen tudtunk kievickélni és elevenen kimenekülni, mivel rendkívül sokat szenvedtünk az éhségtől és a szomjúságtól. Semmi ennivalót nem találtunk, hacsak tövises növényeket nem, amelyeket összegyűjtöttünk, és a kezünk között szétmorzsoltunk.”[14] Az útszakaszt augusztus közepén hagyták maguk mögött, hogy néhány ikónioni pihenőnap után megérkezzenek Hérakleiába, az antiochiai út egyik fontos elágazásához: a főút a Kilikiai-kapun át haladt, mely azonban török kézen volt, és a zord időjárás mellett a hágók, szurdokok keskenysége is további veszélyforrást jelentett.[15] A másik út, némi kitérővel, Kaiszareia érintésével, az Anti-Taurusz-hegységen át vezetett, többnyire örmény keresztények lakta területeken. A keresztes sereg három részre szakadt: a fősereg a kockázatok mérlegelése után, meghallgatva a velük tartó bizánci vezetők tanácsát is, a biztonságosabbnak ítélt kaiszareiai útvonal mellett döntött, két kisebb egység pedig – Tancrède de Hauteville, illetve Baudouin de Boulogne csapata – a rövidebb és gyorsabb első megoldást választotta.

Szeptember 1015. után Tancrède de Hauteville nyomdokait követve Baudouin de Boulogne a főseregtől leszakadva nyugati irányba vonult, a Taurusz-hegység láncain és a Kilikiai-kapun át Tarszosz városa felé, majd onnan felkanyarodva Mamisztrán át az örmény fővárosba. Serege mintegy ötszáz lovagot és kétezer gyalogost számlált.[16] Tancrède de Hauteville a helyi keresztény és örmény lakosság kérésére a török kézen levő Tarszosz erődje ellen vonult. Baudouin de Boulogne három nappal lemaradva követte őt; a török helyőrség csak a boulogne-i gróf közeledő csapatát látva adta fel a várost. Tancrède de Hauteville saját uradalmának nyilvánította a települést, de végül kénytelen volt meghátrálni a nagyobb haderővel rendelkező Baudouin de Boulogne elől, aki szintén magának követelte Tarszoszt. Miután átvette a város feletti uralmat, Baudouin de Boulogne a szülővárosából származó Boulogne-i Guynemer kalózkapitány legénységének támogatásával saját helyőrséget állított fel a városban. A két rivális nagyúr, Tancrède de Hauteville és Baudouin de Boulogne csapatai hamarosan szembe kerültek egymással Mamisztránál, ám a két frank vezér végül békét kötött egymással.

Baudouin de Boulogne csapata ősz közepe táján érkezett meg az örmény fővárosba, Marasba, ahol az örmény uralkodó, I. Torosz kilikai örmény nagyúr szívesen fogadta őket. A Bouillon Gottfried vezette fősereg is a városban táborozott, továbbindulás előtt rövid pihenőidőt töltött itt; ezalatt Baudouin de Boulogne felesége, a hérakleiai szétválás óta a fősereggel utazó Godehilde de Toeni betegségben meghalt, ami azt jelentette, hogy férje nem tarthatott többé igényt az asszony birtokaira.[17] Baudouin de Boulogne ezután sem maradt a fősereggel. Egy saját királyság reményében szakadt le a főseregtől: unokatestvérével, Baudouin de Bourcq-kal az Eufrátesz völgyét és az örmény fennhatóság alatt álló Edesszát tűzték ki útcélul. Hada mindössze száz főt számlált,[18] lényegesen kevesebbet, mint a kilikiai expedícióban: vélhetően az Antiochia ostromára készülő fősereg nem nélkülözhetett ennél több katonát. Az Eufrátesz vidékén lévő kisebb örmény fejedelemségek és városállamok felszabadítóként üdvözölték a frank sereget: egyszerre reméltek tőlük segítséget a környéken portyázó törökök és a bizánciak ellen. 1097 telének elejére a keresztesek egészen a folyóig nyomultak előre, bevették a térség két legjelentősebb erődjét, Ravendelt és Turbesszelt.

Magánélete[szerkesztés]

Személyében a keresztes hadjárat legtehetségesebb és legkiválóbb államférfiját tisztelhetjük.[19]
Valamennyiük közül Balduin volt a legtehetségesebb, legtürelmesebb és a leginkább előrelátó.[20]
– Steven Runciman I. Balduin jeruzsálemi királyról

Foucher de Chartres, az első keresztes hadjárat francia krónikása úgy írt Baudouin de Boulogne-ról, mint egy új Józsuáról: „népének segítő jobbkeze, ellenfeleinek a félelem és az ellenség.”[21] Politikai és hadvezetési érzékéről a későbbi korok krónikásai is elismerően írtak, noha magánéletét illetően olykor helytelenítő kritikákat is megfogalmaztak vele szemben. Államférfiúi képességeivel, sikeres hadjárataival sikerült kivívnia még a muszlimok tiszteletét és elismerését is.[22]

Türoszi Vilmos, aki ugyan nem ismerte személyesen a lovagot, Saulhoz hasonlította: „Balduint nagyon magasnak mondják, és sokkal nagyobb testű, mint fivérei […] Jellegzetes arcszíne volt, sötétbarna hajjal és szakállal. Sas-orra volt, és prominens felső ajka. Alsó állkapcsa egy kissé beesett, de nem túlságosan, hogy hiányosságnak lehessen venni. Rátermett, bátor és komoly volt, mind öltözködésében és beszédében. Mindig egy válláról lelógó mentét hordott […] Nem volt izmos, de túlságosan gyenge sem, hanem közepes testfelépítésű. Ügyesen használta karjait, fürge volt lóháton, aktív és szorgalmas volt, amikor az államérdek szólította.”[4] A keresztes hadjáratokról és a Boulogne-fivérekről szóló történeti művekben gyakran emelik ki, hogy – amellett, hogy fizikailag is megtermettebb volt fivéreinél – Baudouin de Boulogne jelleme, életszemlélete is merőben más volt, mint bátyjaié:

[Bouillon Gottfriednél] Balduin még magasabb, aki a bátyjától minden tekintetben különbözött. Haja sötét volt, arca borotvált, bőre fehér; kemény, szívós, rideg fajta, aki örömét lelte a pompában, mégis könnyedén viselte el a háborús viszontagságokat.[23]Közülük [a Boulogne-rokonságból] a legderekabb Gottfried öccse, Balduin boulogne-i gróf: nagyratörő, hatalma tudatában gőgös arisztokrata, egy fejjel magasabb Gottfriednál is, ám jóval karcsúbb nála; sok másban is homlokegyenest ellentéte bátyjának. […] Kemény, acélos fajta tehát, ízig-vérig akarnok: bátor, okos, lelkiismeretlen. Az első keresztes háború valamennyi részvevője közül a legsikeresebb.[24]

Már a Szentföld királyaként, frank nemesi származása és keresztény uralkodói mivolta ellenére Baudouin de Boulogne szívesen öltötte magára a muzulmán előkelők viseletét, s így példájával hozzájárult ahhoz, hogy a muszlim ruha- és hajviselet elterjedt a keresztes államokban letelepedett frank nemesek körében.[25]

Baudouin de Boulogne magánélete, szexuális beállítottsága vitatott. Háromszor nősült, második és harmadik házassága kétségtelenül boldogtalan volt. A források ellentmondásosak arra vonatkozóan, hogy születtek-e gyermekei[* 2] és házasságon kívüli kapcsolatáról sem történt feljegyzés. Steven Runciman történész ugyanakkor azt írja, Baudouin de Boulogne „kedvelte a szerelmi kalandokat, de nagyon diszkréten viselkedett”[26]; és Rudolf Pörtner is megjegyzi, hogy a frank nemest „ a veszélyek és a fáradalmak ugyanúgy vonzották, mint a puha párnák és a hölgyek, akiknek elcsavarta ugyan a fejét, de le nem igázhatták soha.”[27] Ennek ellentmondanak a korabeli, illetve pár száz évvel később élt krónikások feljegyzései, akik második felesége elhagyása után Baudouin de Boulogne-t homoszexualitással gyanúsították meg: „hiába küzdött a test buja bűnei ellen.”[4]

Uralkodása[szerkesztés]

Edesszai grófként[szerkesztés]

Az első keresztes állam születése[szerkesztés]

Baudouin de Boulogne bevonulása Edesszába 1098 februárjában (Joseph-Nicolas Robert-Fleury)

1098. február 6-án Baudouin de Boulogne és nyolcvan lovagból álló hada[28] ünnepélyes keretek között bevonult az örmény kézen lévő Edessza városába. A helyiek érkezésének hírére a város határában gyűltek össze köszöntésére. A francia nemes Torosz edesszai nagyúr, a település kormányzójának kérésére érkezett a városba: az edesszai uralkodó követei újévkor felkeresték őt azzal, hogy segítségét kérve Edesszába hívják. A keresztes fősereg ugyanis ezzel egy időben ostromolta Antiochiát, és a város felszabadítására készülő Kerboga moszuli emír hatalmas seregének útja az edesszai területen vezetett át. Torosz nagyúr eredetileg zsoldosként akarta felfogadni a frankokat, ám Baudouin de Boulogne lényegében a saját kedve szerint szabhatott feltételeket a szorult helyzetben lévő edesszai kormányzónak: kizárólag azért cserbe volt hajlandó segítséget nyújtani, ha a korosodó, gyermektelen Torosz edesszai nagyúr fiává és örökösévé fogadja, emellett egyszersmind társuralkodójának nevezi ki őt.[29][30] Az örökbefogadási szertartásra rögtön azután került sor, hogy a keresztesek megérkeztek Edesszába.

Az örmény nagyúr nem örvendett népszerűségnek alattvalói körében, s Baudouin de Boulogne tudatosan táplálta ezt az ellenszenvet. Ő maga ráadásul népszerűvé vált, mikor egy február 1420. közötti, edesszai fegyveresekkel közösen szervezett expedíció eredményeként edesszai fennhatóság alá vont néhány török falut. A katonai vállalkozás eredetileg Balduk szamoszatai emír megdöntésére irányult, aki – amellett, hogy be-betört az edesszai területekre és kifosztotta a lakosságot – könnyen elvághatta volna a várost a Nyugattól. A keresztes-edesszai hadművelet ugyan nem járt sikerrel, mivel a felkészületlen sereg visszavonult a törökök elől, de a török falvak megszállása visszavetette a szamoszatai portyák számát és megalapozta Baudouin de Boulogne jó hírnevét az örmények körében.[31]

A helyzet az örmény fejedelem és alattvalói között hamarosan olyannyira elmérgesedett, hogy március 7-én felkelés tört ki a kormányzó ellen. Nem ismeretes, hogy Baudouin de Boulogne milyen mértékben vett részt az összeesküvésben, ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy az összeesküvők legalább a frankok hallgatólagos beleegyezését ne szerezték volna meg.[28][32][33] A felkelők a fejedelmi palotához vonultak, ahol az uralkodói őrség is átállt hozzájuk. Ahelyett, hogy fogadott apja segítségére sietett volna, Baudouin de Boulogne azt tanácsolta Torosz nagyúrnak, hogy adja meg magát, amit az örmény fejedelem meg is tett azzal a feltétellel, hogy feleségével együtt szabadon távozhat az örmény Melitene városába. Noha Baudouin de Boulogne kezességet vállalt örökbefogadója életéért, a lemondott kormányzót bezárták palotájába. Torosz nagyúr március 9-én a palota egyik ablakán keresztül próbált megszökni, a tömeg azonban elfogta és meglincselte.

Másnap, március 10-én Baudouin de Boulogne I. Balduin néven elfoglalta Edessza trónját, és felvette a grófi címet, létrehozva ezáltal az első keresztes államot. I. Balduin edesszai gróf „másodszülött fiúként hagyta el Európát, otthon semmi reménye sem lehetett, hogy igazi uralkodó legyen, Edesszában viszont még egy évet sem töltött, máris ő lett a leghatalmasabb frank fejedelem Keleten.”[34] Noha Edessza határai nem a Szentföld területén húzódtak, a fejedelemség elhelyezkedésénél fogva stratégiailag fontos szerepet töltött be egy esetlegesen később alapítandó palesztinai állam védelmében. A grófság jelentősebb vezetői a frank nemességből kerültek ki, de mind örmények, mind muszlimok viselhettek hivatalt és szerepet vállalhattak az állam irányításában. A muszlimok emellett szabadon gyakorolhatták vallásukat; ámbár a „nyugati közvélemény elszörnyedt e tolerancia láttán.”[35] Vallási toleranciájának zálogaként a gróf feltétlen hűséget követelt alattvalóitól: „ha e téren jogos kételyei támadtak, olyan keményen lesújtott, hogy még a bizonyára korántsem érzékeny lelkű helyi hatalmasságokon is túltett.”[36]

Az Edesszai Grófság és uralma megszilárdítása[szerkesztés]

A gróf még 1097 második felében, marasi tartózkodása alatt vagy nem sokkal edesszai trónra lépését követően feleségül vette Arda marasi úrnőt, az örmény nemesember Torosz marasi nagyúr[* 3] leányát. A gróf jelentős vagyonra tett szert, minthogy a marasi nagyúr nagy hozományt – 60 000 bezantot – adott leányának.[35] Az örmény hercegnővel kötött házasság egyrészt biztosította a frankok számára kulcsfontosságú örmény támogatást, másrészt megszilárdította a frank származású uralkodó legitimitását az örmény területekre és az edesszai trónra, mivel azokra Torosz nagyúr örmény fejedelemként jogot formálhatott. Az uralkodó és az örmények viszonyát ugyanakkor néhány hónap alatt beárnyékolta az, hogy az edesszai Torosz nagyúr ideje alatt kivetett magas adóterheket a gróf nem csökkentette, valamint az, hogy a frank nemesek szava sokkal többet számított az uralkodói tanácsban, mint az örményeké, míg birtokaikat az örmény előkelők kárára kapták vagy terjesztették ki. 1098 év vége felé ezért Edessza vezető örmény polgárai összeesküvést szőttek az uralkodó ellen, melyben szerepet szántak az menyegző óta a városban időző Torosz marasi nagyúrnak is: őt szánták I. Balduin helyére, illetve egy másik forgatókönyv szerint arra kényszerítették volna a keresztes lovagot, hogy apósával közösen kormányozzanak.[37] Egyik hű örmény alattvalója idejében leleplezte a gróf előtt az összeesküvést: annak két vezetőjét elfogták és megvakították, főbb társaikat megcsonkították, a gyanúba keveredetteket pedig börtönbe zárták, javaikat elkobozták.[37] Utóbbiak később 20 000-60 000 bizánci aranyért válthatták meg szabadságukat. A marasi uralkodó, bár az összeesküvésben betöltött esetleges szerepére nem találtak bizonyítékot, visszatért a hegyekbe – magával vitte leánya hozományának nagyobb részét is, ebből eddig ugyanis csak 700 aranyat fizetett ki vejének.[37]

I. Balduin gróf – noha edesszai uralkodása alig két évig tartott – fontos városokkal gyarapította az edesszai birtokokat. Uralkodásának első évében 10 000 aranyért megvette Szamoszata városát Balduk szamoszatai emírtől, aki a várost önként ajánlotta fel, megrettenve az edesszai túlerőtől.[35] Szarúdzs muszlim település volt Edesszától délnyugatra, Balak ibn Bahrám ortokida herceg adófizetője; a városlakók azonban fellázadtak a herceg ellen, mire ő az edesszai gróf segítségét kérte a felkelés letöréséhez. A gróf megragadta a kínálkozó lehetőséget; Szarúdzsban Chartres-i Fulko[* 4] parancsnokságával frank helyőrséget létesített.[35] Néhány hónappal később Biredzsiket és a településhez tartozó gázlót vonta fennhatósága alá, ezáltal biztosítva az Edessza és az ország két legfontosabb erődje, Turbesszel és Ravendel közötti zökkenőmentes összeköttetést, továbbá a kapcsolattartást a keresztes fősereggel.

1098 májusában Kerboga moszuli kormányzó felszabadító sereget vezetett a keresztesek ostromolta Antiochia megmentésére. A moszuli csapatok útja edesszai területen át vezetett; s a seregek megszakították útjukat, hogy megkíséreljék bevenni Edesszát. Három hétnyi eredménytelen ostrom után Kerboga továbbhaladt, a késlekedés azonban missziója sikertelenségét eredményezte: mire megérkezett Antiochia alá, addigra a keresztesek a város nagy részét uralmuk alá hajtották. Azáltal, hogy három hétig feltartotta Edessza alatt a moszuli felmentősereget, I. Balduin az egész keresztes hadjáratot megmentette.[37][38]

A keresztes seregek 1099. július 15-én vették be Jeruzsálemet. A Szent Város meghódításával sok keresztes lovag – többek között II. Róbert flamand gróf és II. Róbert normandiai herceg – teljesítettnek érezte fogadalmát, és visszatért szülőföldjére. Feltehetően a Bouillon-fivérek legidősebbje, Euszták is ekkor hagyta el a Szentföldet.[39] Bouillon Gottfried a frank lovagok egyetértésével felvette a „Szent Sír védelmezője” címet: ez tulajdonképpen egyet jelentett a jeruzsálemi királyi ranggal, noha Gottfried a királyi címet „visszautasította, mondván, nem lenne helyénvaló királyi koronát viselnie abban a városban, amelyben Krisztus töviskoszorút hordott.”[40] Jeruzsálem új urának egészségi állapota év végére megromlott, és nem lévén gyermeke, utódlása lett az egyik legfontosabb kérdés a Szentföldön. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy mind a meghódított Antiochia újdonsült uralkodója, I. Bohemund antiochiai fejedelem, mind I. Balduin gróf ekkor látták elérkezettnek az időt jeruzsálemi zarándoklatukra. Velük tartott Daimbert pisai érsek is, a pápai legátus vezetője. A zarándokok 1099 novemberének elején keltek útra: az edesszai gróf Banijasznál csatlakozott az antiochiai grófhoz[* 5] és az érsekhez. Számos hányattatás – úgymint élelemszűke és a térségben szokatlan hideg, esős időjárás – után december 21-én érkeztek meg Jeruzsálembe. A karácsony elteltével a pisai érsek és a vele szövetkező antiochiai fejedelem elmozdíttatták posztjáról Chocques-i Arnulf jeruzsálemi pátriárkát, megválasztásának körülményeit hozva fel indokként; és rábírták Bouillon Gottfriedet, hogy ismerje el a pisai érseket új pátriárkaként. Mind Bouillon Gottfried, mint I. Bohemund letérdeltek az új egyházi vezető előtt, aki beiktatta őket jeruzsálemi, illetve antiochiai birtokukba.[41][42] Ennek kiemelt jelentősége volt a frissen alapított keresztes államok és a római katolikus egyház viszonyában, hiszen a kérdés, hogy a meghódított területek frank nemesi vezetésű világi, avagy egyházi uralom alatt álló teokratikus berendezkedésűek lesznek-e, egyelőre még nem dőlt el véglegesen. Fivérével és az antiochiai uralkodóval ellentétben I. Balduin edesszai gróf nem hódolt a pátriárkának.[42] Nem tudni, hogy megtagadta ezt vagy egyszerűen nem merült fel annak szükségessége, hogy az edesszai uralkodó elismerje hűbérurának az egyházat; mindenesetre az egykori pisai érsek és az edesszai gróf gyanakvással kezelték egymást.

A zarándokok 1100 januárjában hagyták el Jeruzsálemet; az edesszai gróf februárra tért vissza országába, ahonnan augusztus legelején újabb hadjáratra indult a melitenei örmények megsegítésére. A város uralkodója, Gábor melitenei nagyúr a keresztesekhez fordult Gázi danismend emír készülődő támadása miatt. Az örmény fejedelem eredetileg I. Bohemund antiochiai herceget hívta, aki egy kisebb csapat élén meg is érkezett a városhoz, ám seregét a törökök megsemmisítették, az antiochiai uralkodó pedig fogságba esett. Ennek hallatán I. Balduin csupán száznegyven lovagot[43] számláló kis sereggel indult Melitene alá. A danismend emírhez a felmentő sereget jócskán felnagyító hírek jutottak el, így még az edesszaiak érkezése előtt visszavonult. Az edesszai gróf követte ugyan a törököket, azonban a gróf nem akarta felvállalni a kockázatát annak, hogy egy kis sereggel benyomul az ellenséges országba, így aztán három nap múltán visszafordult Melitenébe. A gróf akadály nélkül vonult be az örmény városba: Gábor melitenei nagyúr felszabadítójaként üdvözölte, és elismerte fennhatóságát. Az edesszai uralkodó ötven lovagot hagyott hátra a település védelmére, maga pedig visszautazott Edesszába.

Jeruzsálemi királyként[szerkesztés]

I. Balduin jeruzsálemi király koronázása 1100. december 25-én, karácsony napján

1100. július 18-án elhunyt I. Balduin gróf bátyja, a június közepe óta betegeskedő Gottfried. A Jeruzsálem feletti uralomra többen is igény tartottak, mint például Daimbert pisai érsek, a keresztes hadjárat pápai legátusának vezetője: ő I. Bohemund antiochiai fejedelem személyében egyik bábját akarta trónra ültetni. A frank lovagok vele szemben az elhunyt uralkodó öccsét, I. Balduin edesszai grófot támogatták, és meghívták a trónra. Az edesszai uralkodó csak a melitenei hadművelet után találkozott a bátyja halálhírét hozó követekkel. I. Balduin „kissé elszomorodott testvére halála miatt, de szerfölött boldog volt, hogy örökébe léphetett.”[40] Ekkor legfőbb riválisa, az antiochiai fejedelem török fogságban sínylődött, Daimbert pátriárka pedig tehetetlennek bizonyult az I. Balduint támogató frank nemességgel szemben. I. Balduin október 2-án udvartartásával, kétszáz lovagot és hétszáz gyalogost számláló testőrségével indult el a fővárosba.[43] Az edesszai koronát unokatestvérére,[* 6] Baudouin de Bourcq francia nemesre hagyta. Antiochiában három napos pihenőt tartottak; innen I. Balduin felesége és udvarhölgyei hajóra szálltak Jaffa városába, mivel a szárazföldi utat túl veszélyesnek ítélték meg. A gróf tovább folytatta útját, azonban minduntalan kisebb összecsapásokba keveredett az őt üldöző damaszkuszi törökökkel. Bejrút előtt a damaszkuszi csapatok megkísérelték elpusztítani a keresztes sereget, de a csatát a túlerő ellenére is a keresztények nyerték, így november 9-én Balduin bevonulhatott a fővárosba. A lakosság örömmel üdvözölte: „nem csak frankok, hanem görögök, szírek és örmények is voltak a Balduint fogadó tömegben, amely díszmenetben kísérte őt a Szent Sírhoz”.[44]

A fővárosban tartózkodtak ellenfelei is az ország feletti uralomért folyó vetélkedésben: Daimbert pisai érsek, egyben jeruzsálemi pátriárka és Tancrède de Hauteville lovag, aki időközben a galileai fejedelmi és tarantói hercegi címre is szert tett. Mindketten egy teokratikus, a pápa uralma alá rendelt államot akartak létrehozni a Szentföldön. Daimbert pátriárka a frank nemesek nyomására végül visszavonult egy, a Sion hegyén lévő kolostorba, Tankréd galileai herceg pedig északi birtokaira távozott.[44] 1100. november 11-én, Szent Márton napján I. Balduin felvette az uralkodói címet, jeruzsálemi királlyá nyilvánította önmagát: „neki, a hajdani hatalom nélküli, másodszülött fiúnak nem voltak aggályai a királyi címmel kapcsolatban.”[40]

Ellenségein nem áll bosszút: Daimbert pátriárkát visszahívta a fővárosba, meghagyván őt jogaiban. Tankréd galileai herceggel hosszas egyeztetések után 1101 márciusának elején személyesen tárgyalt: a galileai fejedelem megkapta az antiochiai régensi címet. I. Balduint 1100. december 25-én maga Daimbert pátriárka koronázta királlyá a betlehemi Születés templomában, minthogy arra a pátriárka nem volt hajlandó, hogy Jeruzsálemben szentelje uralkodóvá egykori ellenfelét.

Háborúk a Szentföldért[szerkesztés]

Az új király legfontosabb feladatának országa megerősítését tekintette. Ehhez pénzre volt szüksége, amit több portyázó hadjáratból és a muszlim foglyok váltságdíjából teremtett elő. 1101. április 15-én a jaffai kikötőbe genovai hajók érkeztek, fedélzetükön a pápai legátussal. I. Balduin egyezményt kötött velük: ennek értelmében a majdani zsákmány egyharmadáért a genovaiak egy évre a jeruzsálemi uralkodó szolgálatába szegődtek, valamint a genovai kereskedők minden meghódított város bazárnegyedében kaptak egy utcát.[45] Támogatásukat maga mögött tudva a király Arszuf ellen vonult; a túlerővel szemben a város lakói szabad elvonulás fejében megadták magukat. A sereg innen továbbhaladt Kaiszareia falai alá. A király felajánlotta a város vezetőségének, hogy ha megadják magukat, szabadon távozhatnak muszlim területre; az elöljárók azonban bíztak a település erős bizánci védműveiben, és nem tárgyaltak az uralkodóval. A keresztesek erre május 2-án belefogtak az ostromba, s május 17-én egy rohammal bevették a várost. A keresztesek vérengzést rendeztek a városlakók között, korlátlanul fosztogattak és gyilkoltak: „a kegyetlenkedés célzatos volt, Balduin meg akarta mutatni, hogy ha ellenfelei egyezségre jutnak vele, megtartja nekik tett ígéreteit. Máskülönben könyörtelen.”[46]

Az első ramlai ütközet

A király és a jeruzsálemi fősereg távollétét kihasználva az egyiptomi uralkodó támadást tervezett a királyság ellen. Szád ad-Daula al-Kavaszi mameluk vezetésével az egyiptomi hadak május közepén elérték Aszkalont, később pedig Ramla városát is. Az egyiptomiak a főváros bevételét tűzték ki célul; azonban a király sietve átvonult Ramlába, a muszlimok visszakényszerültek Aszkalonba. A jeruzsálemi seregek Ramla megerősítése után Jaffa mellett ütötték fel táborukat, s egész nyáron ott-tartózkodtak. Augusztus végén egy elfogott levélből I. Balduin értesült arról, hogy újabb egyiptomi csapatok érkeztek Aszkalonba. Az így megerősödött Szád ad-Daula szeptember 4-én indította el seregét Ramla külvárosa felé. Két nappal később a jeruzsálemi haditanács az azonnali támadás mellett döntött, annak ellenére, hogy a keresztesek mindösszesen kétszázhatvan lovast és kilencszáz gyalogost tudtak kiállítani, szemben a körülbelül háromszor ekkora egyiptomi haddal.[46] A keresztes hadurak saját embereik képzettségébe vetették bizalmukat, minthogy az egyiptomi sereget jórészt képzetlen, sebtében besorozott újoncok és könnyű fegyverzetűek alkották. Szeptember 7-én virradatkor a frankok lecsaptak az egyiptomiakra: az öt részre osztott jeruzsálemi hadsereg első négy csapatát megsemmisítették, végül a váratlanul támadó I. Balduin mért vereséget Szád ad-Daula vezérre, és egészen Aszkalonig üldözte a megfutamított arabokat. Időközben az a hír terjedt el a Jaffában várakozó királyi udvarban, hogy a csatában elesett a király is. Küldöttek mentek Tankréd galileai fejedelemhez és antiochiai régenshez, hogy vegye át az irányítást; másnap azonban a király győztes serege élén bevonult Jaffába.

Egy év múlva, 1102. május 17-én újabb összecsapásra került sor Ramla mellett az 1100-as keresztes hadjárat csapatai maradékának részvételével. Noha a csatában olyan jeles hadvezérek harcoltak, mint II. István blois-i gróf, I. István burgund gróf, IX. Vilmos aquitániai herceg és VI. Hugó lusignani nagyúr, a keresztesek csúfos vereséget szenvedtek az egyiptomiaktól: a félretájékoztatott parancsnokok jelentősen alábecsülték az egyiptomi sereg létszámát, így nem együttesen támadtak. Az ütközetben elesett többek között Blois grófja, Lusignan uralkodója[47] és Burgundia grófja. A király, akinek személye mindennél fontosabb volt a keresztesek számára, Gazala lova hátán Arszufba menekült.[* 7] Itt csatlakozott hozzá egy kisebb galileai sereg. Jaffa városát, ahol a királyné és az udvar időzött, megint ostrom alá vették az arabok; a király Godric of Finchale, a később szentként tisztelt angol kalóz segítségével a város felmentésére sietett. Kezére játszott, hogy pár nappal utána futott be a kikötőbe egy angol, német és francia katonákat és zarándokokat szállító hajóraj. A kellő utánpótlással a király május 27-én néhány óra leforgása alatt szétverte az ostromló egyiptomi sereget.

A király és az egyház[szerkesztés]

A Szent Sír-templom, a jeruzsálemi latin pátriárkák székhelye és a királyok temetkezési helye

Mielőtt Bouillon Gottfried meghalt volna, a jeruzsálemi pátriárka tisztségét Arnulf töltötte be, akit 1099-ben leváltottak. A helyébe kerülő Daimbert pisai érseknek kezdettől fogva nézeteltérései akadtak mind Bouillon Gottfrieddel, mind I. Balduin királlyal. Daimbert pátriárka egy teokratikus elven alapuló keresztes államot képzelt el a Szentföldön. A mindenkori jeruzsálemi uralkodónak létfontosságú kérdés volt az egyházzal való jó kapcsolat fenntartása, hiszen a pápaság finanszírozta a keresztes hadjáratok költségeinek egy részét, és az egyház vezette a katonai utánpótlást jelentő zarándokokat a Szentföldre. I. Balduin király mindezek ellenére a kezdeti megbékélés után folyamatosan civódott a pátriárkával az egyház államügyekbe történő beavatkozása felett.

Kapóra jött az uralkodónak, hogy kétség merült fel Arnulf pátriárka leváltása és Daimbert pátriárka kinevezésének törvényességével kapcsolatban. A pápához több panasz is érkezett ez ügyben, ezért II. Paszkál úgy döntött, legátust küld az események kivizsgálására. A legátust Móric portói püspök vezette, aki 1101 húsvétján érkezett meg a jeruzsálemi fővárosba. A király nyomban árulással gyanúsította meg Daimbert pátriárkát, vádja alátámasztására azt a levelet mutatta meg, amiben Bouillon Gottfried halála után a pátriárka meghívja I. Bohemund antiochiai fejedelmet a királyi trónra. A legátus hajlott arra, hogy elfogadja a király igazát: megtiltották a pátriárkának, hogy részt vegyen a húsvéti szertartásokon, amelyeket így Móric püspök vezetett le. A pozícióját féltő Daimbert megszorítottságában az uralkodóhoz fordult segítségért: háromszáz bizánci aranyat ajánlott fel a vádak ejtéséért cserébe.[48] A pénzszűkében lévő I. Balduin elfogadta az összeget, majd hivatalosan bejelentette a legátus előtt, hogy „nagylelkűen megbocsát Daimbertnak.”[48]

Ugyanezen év őszén egy francia főnemes ezer arany ajándékot küldött a pátriárkának azzal, hogy az összeg egyharmadát a Szent Sírnak, egyharmadát az ispotálynak, egyharmadát pedig a királyi sereg támogatására szánja.[48] Daimbert megtartotta magának mind az ezer aranyat, de mivel az adomány feltételei széles körben ismertek voltak, az uralkodó panasszal fordult a legátushoz, ami megfosztotta Daimbertet a pátriárkai címtől. Daimbert pisai érsek az antiochiai udvarba vonult vissza; I. Balduin az egyház értesítésének ürügyén nem töltötte be a pátriárkai posztot. Emberei átkutatták az egyházi kincstárat, ahol ráleltek a Daimbert által elrejtett aranyra.[48] Jeruzsálem egyházi irányítását helytartóként Móric püspök vette át; ő viszont gyenge egészsége folytán 1102 tavaszán meghalt.

Tankréd galileai fejedelem a királynak nyújtandó katonai segítséget Daimbert pátriárka visszaállításától tette függővé. Mielőtt a király határozhatott volna, újabb pápai legátus jött Róbert párizsi bíboros vezetésével. Nem akarván egyik felet sem magára haragítani, a jeruzsálemi király egy zsinatra bízta a pátriárka személyének megválasztását. A zsinat tanácskozása idejére ideiglenesen megint Daimbert került a pátriárkai székbe; a pápai legátus elnökölte zsinat azonban megfosztotta végül e címtől. A palesztinai püspökök egy Evremar nevű idős, köztiszteletben álló papot javasoltak pátriárkának. Evremar nem avatkozott bele az államügyekbe, a tényleges hatalmat helyette a valamikori pátriárka, Arnulf gyakorolta, aki segítőkészen, hűen viszonyult a királyhoz. Az elűzött Daimbert pisai érsek a pápához ment panaszt tenni, s a szentatya ugyan helyt adott neki és visszahelyezte posztjába, ám a volt pátriárka rövid időn belül, 1107. június 15-én elhunyt. A pápához azonban mind Evremartól, mind Arnulftól érkeztek panaszok a másik fél illetéktelen beavatkozásaira, így II. Paszkál Gibelin de Sabran arles-i érseket kérte fel a helyzet megoldására. Az érsek 1108 tavaszán elutazott a Szentföldre, ahol is Evremart alkalmatlannak nyilvánította a pátriárkai posztra, és megfosztotta kinevezésétől. Újabb zsinat ült össze, amelyen a király tanácsára végül magát Gibelint választották pátriárkává. Az idős arles-i érsek halálára már lehetett számítani: mikor négy év múlva meghalt, ismét Arnulf lett a pátriárka. Az új egyházi vezető és a jeruzsálemi király hathatósan együtt tudott működni a királyság ügyeiben. Arnulf nem ragaszkodott egy teokratikus állam kiépítéséhez, szívesen alárendelte magát az uralkodó akaratának és a világi hatalomnak. A latin keresztény papság és a helyi ortodoxok és eretnekek közötti ellentéteket együttes erővel simították el.

I. Balduin a szíriai keresztényeket különböző ajánlatokkal próbálta meg Jeruzsálembe csábítani, mivel a város lakossága drámai mértékben lecsökkent az 1099-es véres ostrom és a további szüntelen hadviselés miatt. A király népszerűségnek örvendett a helyi, nem latin keresztények körében abból kifolyólag, hogy szabad vallásgyakorlást biztosított nekik. Hasonlóan bánt a muszlimokkkal és a zsidókkal is: a királyságban több mecset és zsinagóga működött, a törvényszéken mindenki a saját vallása szent könyvére tehetett esküt. Pártfogolta a vegyes, tehát nem azonos vallásúak házasságát,[49] részben mivel így remélte biztosítani a jeruzsálemi sereg személyi utánpótlását.[50]

Hódító hadjáratok[szerkesztés]

1103 tavaszán I. Balduin sikertelenül ostromolta Akkót; a települést az egyiptomi flotta is támogatta. Nyáron a jeruzsálemi seregek a Kármel-hegyben vették fel a harcot a zarándokutat veszélyeztető rablókkal; a király veséje súlyosan megsérült az egyik ütközetben, az életveszélyes sérülés több hónap alatt gyógyult meg. 1104. május 6-án a genovai hajóhad segítségével a jeruzsálemi király újból megostromolta Akkót. A felmentő sereg reménye híján a város megadta magát, ezáltal a királyság szert tett egy minden időjárási viszonyok közt biztonságos kikötőre. Akkó lett a keresztes államok legjelentősebb és legfontosabb kikötője: ide futottak be az újabb kereszteseke szállító európai hajók, továbbá a város kereskedelmi központtá vált. 1105. augusztus 27-én a harmadik ramlai csatában az összevont damaszkuszi–egyiptomi sereg állt szemben a galileai, haifai és hebroni helyőrséggel kiegészített királyi hadakkal, amihez a pátriárka is csatlakozott százötven emberrel és a Szent Kereszttel.[51][* 8] Az összecsapást a frankok nyerték meg; a muszlimok visszavonultak. A harmadik ramlai csata eredménye zárta le az egyiptomi uralkodók a Szentföld visszahódítására tett kísérleteit. Ugyan az elkövetkező évtizedben több kisebb egyiptomi betörés és portyázó hadjárat vonult végig a határvidéken, de ezek nem jelentettek nagy fenyegetést, a keresztesek könnyűszerrel visszaverték őket.

Az egyiptomi fenyegetettség elhárulásával I. Balduin király stratégiailag fontos városok megszerzésére indult. A kikötők és a tengerparti városok létfontosságúnak bizonyultak a keresztes államok szempontjából, minthogy a tengeri útvonalak jelentették a legbiztonságosabb összeköttetést Európával. Szintén tengeren érkezett az utánpótlás is, további keresztes csapatok, zarándokok és szerzetesek; ez pedig kiemelt indok volt, hiszen az állandó háborúskodás miatt I. Balduin mindig emberhiánnyal küzdött, seregéhez nem csatlakoztak elegendően. A nagy itáliai kereskedővárosok – Pisa, Velence és Genova – felismerték a tengeri kereskedelemben és a hajózásban rejlő lehetőségeket. Segédcsapatokkal és pénzzel támogatták a kikötők ostromát, cserébe pedig kereskedelmi privilégiumokat kaptak a meghódított városokban. A király először 1108 augusztusában Szidón ellen vezetett támadást, de a város kormányzója pénzért megvásárolta a damaszkuszi törökök segítségét, akik visszavonulásra kényszerítették a királyt. 1109 júniusában Bertrand toulouse-i gróf kérésére a király részt vett Tripolisz ostromában. A kedvezőtlen szélirány miatt az egyiptomi flotta nem tudott a város felmentésére sietni, amit így vezetője szabad elvonulás fejében feladott. A keresztesek július 12-én bevonultak a városba. Bertrand toulouse-i gróf létrehozott egy újabb keresztes államot, melynek ő lett az uralkodója. A Tripoliszi Grófság a Jeruzsálemi Királyság hűbéres állama lett, a mindenkori tripoliszi gróf hűségesküvel tartozott a jeruzsálemi uralkodónak. 1110 elején genovai és pisai hajók, csatlakozva a jeruzsálemi sereghez, blokád alá vették Bejrútot. A település kormányzója a blokád sikertelen áttörésének kísérlete után elmenekült; május 13-án a frankok bevették a várost.

1108 végén a búrida Tugtakín damaszkuszi atabég és I. Balduin jeruzsálemi király tíz évre szóló fegyverszünetet kötött egymással, megosztva a Szauad és Adzslún közötti területet: egyharmad lett az atabégé, egyharmad a királyé, egyharmad a helyieké.[52] A fegyverszünet csupán erre a területre vonatkozott, a két fél továbbra is harcba szállt egymással az ország más részein. Az egyezmény eredményeként abbamaradtak a korábban szinte állandósult rablótámadások, így fellendült a kereskedelem, jelentős bevételt hozva mindkét félnek.

I. Balduin jeruzsálemi és I. Sigurd norvég király hadjáratuk során

Nem sokkal Bejrút bevételét követően érkezett meg Akkóba I. Sigurd norvég király, aki segédkezett a kereszteseknek Szidón újbóli ostrománál; a város 1110. december 4-én megadta magát. Ekkora a keresztesek kezén volt az egész szíriai partvidék Türosz és Aszkalon kivételével. 1111 őszén egy, a város értékes kincseit szállító türoszi karaván kifosztása után novemberben I. Balduin király belekezdett Türosz támadásába. Az ostrom nagyon elhúzódott: 1112 áprilisára a jeruzsálemiek még mindig nem tudtak eredményt felmutatni. A türoszi kormányzó Togtekin damaszkuszi atabég segítségét kérte; a damaszkuszi törökök visszakényszerítették az ostromlókat Akkóba. Samsz al-Hiláfa aszkaloni kormányzó pénzért fegyverszünetet vásárolt a jeruzsálemi udvartól, azonban ez ellenkezett uralkodója, az egyiptomi fátimida kalifa utasításaival. Samsz al-Hiláfa a keresztesektől szerzett támogatást háromszáz frank katona formájában. 1111 júliusában az elégedetlen aszkaloni lakosság egyiptomi felbujtásra megdöntötte a kormányzó uralmát, a frankokat kivégezték. Ekképpen mind Aszkalon, mind Türosz muszlim kézen maradt.

Szintén 1111-ben Tankréd galileai fejedelem Saizart próbálta bevenni, de az arab városok szövetsége felmentő sereget küldött. A fejedelem erre a jeruzsálemi királytól és a többi frank lovagtól kért segítséget. A tizenhatezer fős keresztény sereget[53] a király mellett a tripoliszi és az edesszai gróf, illetve az örmény fejedelmek harcosai alkották. Az egyesült frankok túlereje, továbbá a muszlim vezetők közötti viszály végül keresztény győzelmet hozott.

Arda királyné kolostorba kényszerítése

1113-ban a damaszkuszi uralkodó és az aleppói szultán egyesült seregei terveztek inváziót Jeruzsálem ellen, de a megszorongatott I. Balduint az al-Szannabra melletti csatában kisegítették az európai zarándokok és Antiochia csapatai. Ebben az esztendőben az uralkodó feleségül vette Adelaide del Vasto itáliai nemesasszonyt, I. Roger szicíliai gróf özvegyét. I. Balduin király előző feleségétől, Arda marasi úrnőtől még 1105-ben vagy 1108-ban szabadult meg oly módon, hogy az asszonyt hűtlenséggel vádolta, és kolostorba kényszerítette. Lépésének elsősorban anyagi oka volt, a szicíliai özvegy grófné ugyanis mesés hozományt vitt magával a Szentföldre. Emellett az is közrejátszott, hogy a második hitvese révén szerzett diplomáciai kapcsolatai mit sem értek az örmények által nem lakott Jeruzsálemben. Házasságkötése Adelaide del Vastóval törvénytelennek, illetve bigámiának minősült egyesek szemében, mert előző feleségétől hivatalosan nem vált el, és Arda még életben volt. Ebből számos problémája fakadt mind az uralkodónak, mind Arnulf pátriárkának, aki engedélyezte a szicíliai özvegy grófné és a jeruzsálemi király egybekelését.

1115-ben a király egy expedíciót vezetett a Jordán folyó mellékére a célból, hogy ellenőrzése alá vonja a jórészt csak beduinok által lakott területet. A mai Sobak városa közelében Krak de Montréal néven egy várat építtetett. Az uralkodó a következő évben visszatért, majd továbbhaladt a Vörös-tengerhez. A környének több helyőrséget létesített, hogy ezek segítségével felügyelhesse a Damaszkusz, Arábia és Egyiptom közötti utakat. 1117-ben megépítette Szkandalion várát a még mindig muszlim kézen levő Türosz szomszédságában, mivel így a környező erődökkel együtt szoros hálót font Türosz köré.

Halála és utódlása[szerkesztés]

1117-ben a király súlyosan megbetegedett. Környezete meggyőzte arról, hogy mindez az Adelaide del Vastóval kötött bigámista házasság eredménye, illetve annak büntetése, ezért az uralkodó visszaküldte feleségét Szicíliába. Hamarosan felgyógyult, és 1118-ban már hadjáratot vezetett a mai Egyiptom területén található Farama városa ellen, ahonnan azonban a király újbóli megbetegedése miatt vissza kellett vonulni: „egy nap sétálni ment a folyó mellett, amit a görögök Nílusnak hívnak, vagy Gihon a héberek szerint, a város közelében, jól érezve magát, barátaival. Néhány lovag meglehetősen gyakorlottan használta dárdáit, hogy halakat ejtsen el, kivontassa a partra, bevigye a városba és megegye. A király ekkor érezte kiújúlni magában a fájdalmat és elgyengülést.”[21] A korabeli leírások és későbbi krónikák tanúsága alapján 1117. június 16-án és december 11-én holdfogyatkozás volt, öt nappal később az északi fény tűnt fel az égen.[54] A rendkívüli eseményt a királyok halálhírének hozójaként értelmezték.

I. Balduint sietve elkezdték visszaszállítani a fővárosba; ám a halál útközben utolérte el-Arís mellett, egy határmenti erődben, 1118. április 2-án. A király halálhírére „a frankok sírtak és a szírek és más muszlimok, akik látták őket, szintén bánkódtak.”[21] Az uralkodót fivére mellé, a jeruzsálemi Szent Sír-templomban temették el április 7-én, virágvasárnapon. Noha a király Adelaide del Vastóval való házasságkötésekor megegyezés született arról, hogy amennyiben nem születik gyermekük, a jeruzsálemi trón Adelaide del Vasto első házasságából származó fiára, II. Roger szicíliai grófra száll, a megállapodás érvényét vesztette, mikor a király pápai nyomásra felbontotta házasságát, és hazaküldte hitvesét. Jeruzsálem trónját a frank lovagok végül I. Balduin király unokatestvérének, II. Balduin edesszai grófnak és fivérének, III. Euszták boulogne-i grófnak ajánlották fel. III. Euszták visszautasította a koronát, így az II. Balduin edesszai grófra szállt.

Leszármazása[szerkesztés]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. I. Balduin bátyja és egyben elődje Jeruzsálem élén, Bouillon Gottfried hivatalosan soha nem vette fel a jeruzsálemi királyi címet; magát csupán a „Szent Sír védelmezőjének” titulálta.
  2. Steven Runciman és Rudolf Pörtner történészek a keresztes hadjáratokról írott könyvükben megemlítik futólag, hogy Baudouin de Boulogne-nak első feleségétől származtak ugyan utódjai, de mindannyian még kiskorukban meghaltak betegségben az édesanyjukkal együtt. Más források szerint azonban Baudouin de Boulogne gyermektelen volt.
  3. A források nem egyértelműek arra vonatkozóan, hogy Örményországi Arda édesapja azonos-e I. Torosz kilikiai örmény nagyúrral; de feltehetőleg nem, minthogy I. Torosz kilikiai nagyúr és „a hegyek ura” gyermekeiként két fiút tartanak számon. Illetőleg a marasi uralkodót emlegetik még Taphnuz, Tafroc és Tatul néven is.
  4. Nevük megegyezik ugyan, de a szarúdzsi helyőrség parancsnoka nem azonos az első keresztes hadjárat krónikásával, I. Balduin edesszai gróf és jeruzsálemi király udvari történetírójával.
  5. Antiochia uralkodója csak azután vette fel a hercegi-fejedelmi titulust, hogy 1099 végén a jeruzsálemi pátriárka beiktatta őt birtokába.
  6. Noha I. Balduin edesszai gróf és II. Balduin edesszai gróf unokatestvéreknek tartották magukat, a tényleges rokoni kapcsolatot nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani családjaik között.
  7. I. Balduin menekülését azért jegyezte meg az utókor, mert lovától kivételesen nagy teljesítmény volt vágtatva megtenni a nagy távot Ramla és Arszuf között, különösen azt nézve, hogy milyen sok lovat hajszoltak pusztulásba a keresztes lovagok hadjárataik során.
  8. A Szent Keresztről a keresztesek, főként pedig a templomos lovagok úgy tartották, hogy erre feszítették fel Jézust.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Michaud 1852  76. oldal
  2. Read 2001  79. oldal
  3. Pörtner 1985  30. oldal
  4. ^ a b c Türoszi Vilmos: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum
  5. Runciman 1999  121. oldal
  6. Pörtner 1985  171. oldal
  7. Runciman 1999  124. oldal
  8. Runciman 1999  125. oldal
  9. Pörtner 1985  182. oldal
  10. Pörtner 1985  186. oldal
  11. Runciman 1999  148. oldal
  12. Pörtner 1985  187. oldal
  13. Runciman 1999  158. oldal
  14. Howarth 1986  33. oldal
  15. Runciman 1999  153. oldal
  16. Runciman 1999  159. oldal
  17. Aacheni Albert. Historia Hierosolymitanae expeditionis: III. könyv, 27. fejezet, 358. oldal
  18. Runciman 1999  161. oldal
  19. Runciman 1999  168. oldal
  20. Runciman 1999  252. oldal
  21. ^ a b c Foucher de Chartres: Historia Hierosolymitana
  22. Pörtner 1985  349–350. oldal
  23. Howarth 1986  28. oldal
  24. Pörtner 1985  30–31. oldal
  25. Pörtner 1985  611. oldal
  26. Runciman 1999  357. oldal
  27. Pörtner 1985  31. oldal
  28. ^ a b Read 2001  82. oldal
  29. Runciman 1999  163. oldal
  30. Pörtner 1985  236–237. oldal
  31. Pörtner 1985  237. oldal
  32. Runciman 1999  165. oldal
  33. Michaud 1852  123. oldal
  34. Howarth 1986  34. oldal
  35. ^ a b c d Runciman 1999  166–167. oldal
  36. Pörtner 1985  239. oldal
  37. ^ a b c d Runciman 1999  168. oldal
  38. Pörtner 1985  238. oldal
  39. Runciman 1999  234. oldal
  40. ^ a b c Howarth 1986  38. oldal
  41. Pörtner 1985  229–230. oldal
  42. ^ a b Runciman 1999  237–238. oldal
  43. ^ a b Runciman 1999  249. oldal
  44. ^ a b Runciman. 251. oldal
  45. Runciman. 337. oldal
  46. ^ a b Runciman. 338. oldal
  47. Runciman. 340. oldal
  48. ^ a b c d Runciman. 343. oldal
  49. Runciman. 356. oldal
  50. Pörtner 1985  618. oldal
  51. Runciman; 349. oldal
  52. Runciman. 353. oldal
  53. Runciman. 370. oldal
  54. Runciman. 359. oldal

Források és irodalom[szerkesztés]

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Howarth 1986: Howarth, Stephen: A templomosok titka. Ford. Pálvölgyi Endre. (hely nélkül): Kossuth Kiadó. 1986. ISBN 9630928728  
  • Michaud 1852: Michaud, Joseph François: The History of the Crusades. Ford. W. Robson. London: George Routledge and Co; New York: A. C. Armstrong and Sons. 1852. Hozzáférés: 2016. máj. 24.  
  • Pörtner 1985: Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985.  
  • Read 2001: Read, Piers Paul: A templomosok. Ford. Majorossy Judit. Budapest: Gulliver Könyvkiadó Kft. 2001. ISBN 9639232122  
  • Runciman 1999: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Szerk. Veszprémy László–ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris Kiadó. 1999. ISBN 963379448X  

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Balduin jeruzsálemi király témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:

Edessza uralkodójaként Torosz edesszai nagyúr
Edessza grófja
1098–1100
Boulogne-ház
A Courtenay-ház címere
Következő uralkodó:
II. Balduin
Előző uralkodó:

A Szent Sír védelmezőjeként Bouillon Gottfried
Jeruzsálem királya
1100–1118
Boulogne-ház
A Jeruzsálemi Királyság címere
Következő uralkodó:
II. Balduin