Ramlai csata (1101)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Első ramlai csata
Ramla Jer.jpg

Konfliktus keresztes háborúk
Időpont 1101. szeptember 7.
Helyszín Ramla (ma: Izrael)
Eredmény keresztes győzelem
Szemben álló felek
 Jeruzsálemi Királyság Fátimida Kalifátus
Parancsnokok
I. Balduin jeruzsálemi királySzád ad-Daula †
Szemben álló erők
260 lovag
900 gyalogos
11 000 lovas
21 000 gyalogos
Veszteségek
80 lovag
nagyszámú gyalogos
5000
é. sz. 31° 55′ 29″, k. h. 34° 52′ 22″Koordináták: é. sz. 31° 55′ 29″, k. h. 34° 52′ 22″

Az első ramlai csata a keresztes Jeruzsálemi Királyság és a fátimida Egyiptom között 1101. szeptember 7-én, a mai Izraelben található Ramla városának közelében megvívott ütközet, mely a keresztesek győzelmével ért véget. A csatára az első keresztes hadjárat utáni egyiptomi választámadások keretében került sor. A jeruzsálemi hadsereg főparancsnoka I. Balduin jeruzsálemi király, az egyiptomié a mameluk Szád ad-Daula al-Kavaszi volt.

Előzményei[szerkesztés]

Az első keresztes hadjárat eredményeként létrejött Jeruzsálemi Királyság megerősítése érdekében 1101 tavaszán I. Balduin jeruzsálemi király megkezdte a part menti kikötővárosok elfoglalását: előbb Arszuf, majd Caesarea városát vette ostrom alá. A jeruzsálemi hadsereg lekötöttségét kihasználva al-Afdal Sahinsah, a fátimida kalifák vezíre támadást intézett a keresztes királyság ellen, hogy visszaszerezze az első keresztes háborúban elfoglalt palesztinai területeket.[1] A Szád ad-Daula al-Kavaszi mameluk vezette egyiptomi hadsereg május közepén érte el a muszlim kézen lévő Aszkalont, majd innen Ramláig nyomult előre.[2] Ramla stratégiailag kiemelt területen, a Jeruzsálemet Aszkalonnal, illetőleg a keresztesek egyik legfontosabb kikötőjével, Jaffával[3] összekötő úton feküdt.

Az egyiptomiak közeledtére I. Balduin király és csapatai még időben átvonultak Ramlába, így az egyiptomiak kénytelenek voltak visszahúzódni Aszkalonba az utánpótlás bevárására. A keresztesek megerősítették a ramlai erődítményt, majd főhadiszállásukat Jaffában ütötték fel, és egész nyáron ott állomásoztak az ellenség sakkban tartására. Augusztus végén egy elfogott levélből kiderült a jeruzsálemiek számára, hogy megérkezett az egyiptomi erősítés, és a muszlimok Jeruzsálem ellen készülnek.[2]

Szád ad-Daula szeptember 4-én indította meg seregét Ramla külvárosa felé. A két nappal későbbi, szeptember 6-ai jeruzsálemi haditanács úgy határozott, hogy elébe mennek az egyiptomi támadásnak, és rajtaütnek a szaracénokon.[4]

Haderő[szerkesztés]

Korabeli források szerint a jeruzsálemi had kétszázhatvan lovagot és kilencszáz gyalogost számlált; mindannyian jól fegyverzett és kiképzett katonák,[2] bár a kétszázhatvan lovag között többen voltak olyanok, akiket a király közvetlenül indulás előtt ütött lovaggá, a lovasság számát növelendő.[5] Foucher de Chartres, a jeruzsálemi király káplánja és krónikása, aki maga is részt vett a csatában, annyit jegyez meg a keresztesek hadrendjével kapcsolatosan, hogy a sereget hat egységre (acies) osztották;[6] és ugyanennyi egységről tud a század második felében élt Türoszi Vilmos is.[7] Aacheni Albert, aki szemtanú keresztény zarándokok elbeszéléséből szerezte információit,[8] ezzel szemben öt kontingensről ír,[9] s mindegyiknek meg is nevezi vezetőjét: az első egységet egy Bervold nevű lovag, a másodikat Geldemar Carpenel keresztes lovag, a harmadikat Hugó galileai fejedelem, a negyedik és ötödik szakaszt pedig maga a király irányította.[2]

Az egyiptomiak létszámát Foucher de Chartres és Türoszi Vilmos[7] is harminckétezer főre becsülte: krónikájuk szerint tizenegyezer lovas és huszonegyezer gyalogos állt hadrendben, többségük azonban frissen besorozott újonc, fegyverzetük pedig nem kielégítő.[2]

A csata[szerkesztés]

A jeruzsálemiek szeptember 7-én hajnalban kezdték meg a hadműveletet: kivonultak Ramlából és lecsaptak az egyiptomiakra. A jeruzsálemi hadsereg osztagai nem támadtak egyszerre, egyesült erővel.[10] Foucher de Chartres elbeszélésében „seregünk, szám szerint nagyon kevés ugyan, hat egységre osztva, »Isten segéljen!« csatakiáltással rontott az ellenség megszámlálhatatlan légióira. […] Máris visszaszorították és legyűrték két arcvonalunkat; de ezt látván a király előresietett a nehéz helyzetben lévők megsegítésére.[11] Aacheni Albert részletesebben számol be a csata elejéről: a támadást Bervold első csapata vezette, de az osztagot legyűrték az egyiptomiak, vezetőjét megölték, és hasonló sorsa jutott a csapat segítségére siető második keresztes egység is. A harmadikként érkező galileai egység súlyos veszteségeket szenvedett, ezért az őket irányító Hugó galileai fejedelem a menekülés mellett döntött. Megmaradt katonáival Jaffa felé futott, az egyiptomiak balszárnyával a nyomában. I. Balduin király egészen eddig nem avatkozott a harcokba, a galileaiak megfutamodására azonban negyven-ötven lovagja[12] élén lerohanta az ellenséget.[13]

A király támadása váratlanul érte az egyiptomiakat, akik eddigre biztosnak hitték győzelmüket. A megzavarodott egyiptomi sereg középrésze rövid küzdelem után menekülőre fogta a dolgot, s csakhamar a jobbszárny is követte őket. I. Balduin király megtiltotta embereinek, hogy megálljanak fosztogatni, helyette Aszkalonig üldözte a menekülőket. Este a keresztesek visszatértek Aszkalon alól az egyiptomiak elhagyott táborába összeszedni a zsákmányt, és a csatatéren töltötték az éjszakát.[2][14]

Foucher de Chartres ötezer főre becsüli az elesett muszlim katonák számát;[15] a halottak között volt Szád ad-Daula parancsnok is.[4][16] René Grousset az egyiptomiak „tétlen” természetével, míg Steven Runciman a kiképzetlenséggel és a könnyű, a keresztes nehézlovasság ellen nem hatékony fegyverzettel magyarázza a számbeli fölénnyel bíró egyiptomiak vereségét. Mindketten hozzáteszik, hogy az egyiptomiak nem tudták megfelelően kiaknázni a tartalékaikat.[17] William Hamblin ezzel szemben az egyiptomiak motivációjának hiányában és a nem megfelelő vezetésben látja a vereség okát.[17]

A keresztesek veszteségével kapcsolatban Foucher de Chartres nyolcvan lovag és nagyszámú gyalogos eleséséről ír.[18] Türoszi Vilmos a megölt lovagok számát hetvenben adja meg: „amikor számba vették a mieinket [a hadsereget], azt találták, hogy hetven lovag és ennél jóval több gyalogos hiányzik, de [az elesett gyalogosok] pontos száma nem ismeretes.[7]

Következményei[szerkesztés]

A menekülő Hugó galileai fejedelem és az őt üldöző egyiptomi balszárny azzal a hírrel érkezett Jaffába, hogy a keresztesek elvesztették a csatát.[14] A városban tartózkodó udvar ebből arra következtetett, hogy a király is elesett, ezért Arda jeruzsálemi királyné Tankréd antiochiai régensért küldetett segítségért. Az egyiptomi balszárny abban reménykedett, hogy fenyegetésükre Jaffa megadja magát, de minthogy erre nem került sor, másnap reggel visszaindultak vagy Aszkalonba,[19] vagy csatlakozni az általuk az ütközet nyertesének vélt egyiptomi főhadtesthez.[20] A jeruzsálemi király ekkora megérkezett győztes serege élén Jaffa alá,[21] és szétkergette az egyiptomi balszárnyat,[14] mely körülbelül ötszáz főt számlálhatott.[22]

A súlyos veszteségeket szenvedő, de hatalmas tartalékokkal rendelkező Egyiptom támadásait csak rövid időre akasztotta meg az első ramlai csatában elszenvedett vereség: a következő év májusában újabb hadjáratot indítottak Jeruzsálem ellen.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Mulinder, Alec: Ramla, First Battle of (1101). In The Crusades: An Encyclopedia. Szerk. Alan V. Murray. (hely nélkül): ABC-CLIO, Inc. 2006. 1005. o. ISBN 1-57607-862-0  
  2. a b c d e f Runciman 1999  338. oldal
  3. Brett 1995  17. oldal
  4. a b Pörtner 1985  246. oldal
  5. Oman 1898  290. oldal; Ryan 1916  105. oldal – II. könyv, XI., 2.
  6. Ryan 1916  107. oldal – II. könyv, XI., 10.
  7. a b c Türoszi 2014  X., XVII
  8. Smail 1995  166–167. oldal
  9. Verbruggen 1997  10. oldal
  10. Smail 1995  175. oldal
  11. Ryan 1916  107–108. oldal – II. könyv, XI., 10.
  12. Oman 1898  291. oldal
  13. Runciman 1999  338–339. oldal
  14. a b c Türoszi 2014  X., XVIII
  15. Keightley 1859  179. oldal
  16.  A muszlim források ellentmondásosak Szád ad-Daula sorsával kapcsolatban: Ibn al-Kalániszi szerint meghalt a csatában, Makrízi szerint viszont életben maradt. Lásd bővebben Brett 1995  24. oldal
  17. a b Brett 1995  18. oldal
  18. Ryan 1916  109. oldal – II. könyv, XI., 14.
  19. Ryan 1916  110–111. oldal – II. könyv, XIII., 2–5.
  20. Smail 1995  176. oldal
  21. Runciman 1999  339. oldal
  22. Verbruggen 1997  11. oldal

Források és irodalom[szerkesztés]

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés]

  • Asbridge, Thomas: The Crusades: The War for the Holy Land. (hely nélkül): Simon and Schuster. 2002. ISBN 978-1-84983-770-5  
  • Billings, Malcolm: A keresztes hadjáratok: Az iszlám elleni háború 1096–1798. Ford. Moczok Péter. Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó. 2007. ISBN 978-963-7054-471  
  • Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Ford. V. Tóth László. Budapest: Európa Könyvkiadó. 2002. ISBN 963 07 7140 3