Ramlai csata (1102)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Második ramlai csata
Second battle of Ramla.jpg

Konfliktus keresztes háborúk
Időpont 1102. május 1718.
Helyszín Ramla (ma: Izrael)
Eredmény fátimida győzelem
Szemben álló felek
 Fátimida Kalifátus Jeruzsálemi Királyság
Parancsnokok
Saraf al-MaálíI. Balduin jeruzsálemi király
Szemben álló erők
20 000200 lovag
Veszteségek
ismeretlenközel 200 lovag
é. sz. 31° 55′ 54″, k. h. 34° 52′ 25″Koordináták: é. sz. 31° 55′ 54″, k. h. 34° 52′ 25″
A Wikimédia Commons tartalmaz Második ramlai csata témájú médiaállományokat.

A második ramlai csata a keresztes Jeruzsálemi Királyság és a fátimida Egyiptom között 1102. május 17-én és 18-án, a mai Izraelben található Ramla városának közelében megvívott ütközet, mely a keresztesek vereségével ért ugyan véget, de a muszlimok nem tudták kihasználni győzelmüket. A csatára az első keresztes hadjáratot követő egyiptomi választámadások keretében került sor, mintegy fél évvel az első ramlai csata után. A jeruzsálemi hadsereg főparancsnoka I. Balduin jeruzsálemi király, az egyiptomié Saraf al-Maálí volt.

Előzményei[szerkesztés]

Az egyiptomi fátimida kalifa vezíre, al-Afdal Sahinsah 1101 tavaszán hadjáratot indított a Jeruzsálemi Királyság ellen az első keresztes háborúban elfoglalt palesztinai területek visszaszerzésére. A támadást azonban a keresztesek megállították: az első ramlai csatában a jelentős túlerő ellenére legyőzték az egyiptomi hadat, melynek főparancsnoka is elesett. Minthogy Egyiptom hatalmas tartalékokkal rendelkezett,[1] a támadások csupán egy fél évre torpantak meg. 1102 tavaszára az egyiptomi vezír újabb hadsereget állított fel, mely körülbelül húszezer[2] arabot és szudánit számlált. Vezényletével a vezír a fiát, Saraf al-Maálít bízta meg.[1]

Ezenközben az 1101-es anatóliai keresztes hadjárat résztvevői – többek között István, Blois grófja – hajóra szálltak, hogy hazautazzanak a Szentföldről, ám viharba kerültek, és visszasodródtak Jaffába, a keresztesek egyik legfontosabb kikötőjébe.[3] A keresztesek ez idő tájt szereztek tudomást a közelgő egyiptomi támadásról; a távozni készülő nagyurak pedig úgy határoztak, hogy elhalasztják utukat és segítenek a jeruzsálemi királynak. A kereszteseknek ekkor több katonája várakozott Jaffa mellett, és szükség esetén a galileai helyőrségtől is remélhettek erősítést.[1]

A fátimida kézen lévő Aszkalon alatt gyülekező egyiptomi sereg 1102 májusának közepén indult meg Ramla városa felé, mely stratégiailag fontos helyen, a Jeruzsálemet Jaffával és Aszkalonnal összekötő úton feküdt. Ramlát a keresztesek tartották ellenőrzésük alatt, megerősített tornyában tizenöt őr állomásozott.[4]

I. Balduin jeruzsálemi királyt félretájékoztatták felderítői,[1] ezért a király azt gondolta, hogy mindössze egy kisebb, portyázó muszlim csapattal kell szembenéznie.[5] Javaslatára csupán a keresztes lovasság kelt útra a muszlimok ellen, a gyalogság és tartalék nélkül. A körülbelül kétszáz,[6] más források szerint ötszáz[7] lovagot számláló jeruzsálemi csapattal tartott István blois-i gróf, I. István burgundi gróf, VI. Hugó lusignani nagyúr, II. Gottfried vendôme-i gróf és a német-római császár Konrád nevű kapitánya is.[8]

A csata[szerkesztés]

A keresztesek 1102. május 17-én lovagoltak ki Jaffából. Rendezetlenül, nem hadrendben vonultak. A Ramla környéki síkságra érve szembesültek az egyiptomi haddal és annak hatalmas létszámával. I. Balduin király azonnal „rádöbbent tévedésére”,[7] azonban visszafordulni már nem lehetett, mert a szaracénok könnyűlovassága rögtön úgy mozgott, hogy elvágja a visszavonulás útját. Ennek ellenére az egyiptomiak nem rohanták le azon nyomban ellenségüket, mivel egy nagyobb keresztes sereg előőrsének vélték a néhány száz lovagot. Amikor rájöttek, hogy nincsen jeruzsálemi fősereg, körbevették a frankokat.

Az ezt követő összecsapásban a keresztesek jó részét – több mint százötven lovagot[9] – megölték.[10][2] Roger de Rozoy és Hugues Le Bourg néhány lovaggal áttört az egyiptomiak gyűrűjén, és sikeresen eljutottak a jaffai várba; míg a jeruzsálemi királynak életben maradt bajtársaival sikerült a ramlai erődítménybe menekülnie. Ramlának egyetlen jól védhető tornya volt,[7] a lovagok ebben barikádozták el magukat. Az egyiptomiak körbezárták a tornyot, az éjszaka beállta miatt azonban nem fogtak bele az ostromba.

Minthogy felmentősereg érkezésében nem reménykedhetett, I. Balduin király, akinek „életben maradásától a királyság fennmaradása függ[ött]”,[7] az éj leple alatt negyedmagával kiszökött a várból. A keresztény krónikák elbeszélése szerint egy arab emír segítette, aki a király egy előző csatában tanúsított lovagiasságát akarta meghálálni:[11] az emír éjjel bebocsátást kért a ramlai toronyba, és arról informálta a királyt, hogy az egyiptomiak napkeltekor támadni fognak, majd átkalauzolta a keresztes fejedelmet a szaracénok vonalán. Szintén elmenekült – a királytól és egymástól függetlenül – az éjszaka folyamán Lithard de Cambrai jaffai őrgróf és a brüsszeli Gothman lovag.[7] Utóbbi megvitte Jeruzsálembe a hírt a ramlai vereségről, de egyben azt is tanácsolta az ott összegyűlt kereszteseknek, hogy ne adják meg magukat az egyiptomiaknak.

Május 18. reggelére az egyiptomiak rőzsenyalábokkal rakták körbe a ramlai tornyot, majd meggyújtották azokat. A frankok a német Konrád kapitány irányításával ekkor a kitörés mellett döntöttek. Az összecsapásban az egyiptomiak levágták a blois-i, a burgundi és a vendôme-i grófot, a lusignani nagyurat és csaknem valamennyi lovagot.[* 1] Konrád kapitány életét megkímélték, azonban rabságba hurcolták.[12] Ibn al-Aszír történetíró négyszáz megölt, és háromszáz fogságba vetett keresztesről ír,[13] ez azonban ellentmond a keresztény leírásoknak, melyek a teljes, tehát a május 17-ei összecsapásban elesettekkel együtt vett keresztes csapat létszámát ennél kevesebbre teszik.

Érdekesség, hogy Foucher de Chartres, I. Balduin király krónikása elsősorban nem a szaracénok létszámbeli fölényével magyarázza a keresztesek ramlai vereségét, hanem a király elbizakodottsága mellett azt hozza fel döntő körülményként, hogy a jeruzsálemi uralkodó nem gyűjtötte össze a rendelkezésére álló teljes hadsereget, nem vitte csatába a gyalogságot, és nem hadrendben vezette lovagjait az ütközetbe.[14]

Következményei[szerkesztés]

Arszuf és Jaffa[szerkesztés]

A Ramlából kiszökő I. Balduin király a jaffai erődbe tervezett eljutni, a környék azonban hemzsegett az ellenséges katonáktól. Az uralkodó két napon keresztül bolyongott a közeli dombvidéken és az őt üldöző egyiptomi őrjáratok elől bujkált; végül a Saron-síkságot átszelve május 19-én este megérkezett a keresztesek ellenőrizte Arszufba. Ugyanekkor érkezett a városba egy nyolcvan lovagból álló galileai csapat Hugó galileai fejedelem vezénylete alatt, akik az egyiptomi hadsereg jövetelének hírére vonultak délre.[15] Május 20-án reggel a galileaiak továbbvonultak, a szárazföldön próbáltak meg áttörni Jaffa felé; a király pedig Godric of Finchale angol kalandor hajóján a tenger felől közelítette meg a kikötővárost.

A Jaffában tartózkodó jeruzsálemi udvar Roger de Rozoy-tól értesült a ramlai vereségről. Az udvar a tengeren keresztül akart menekülni, azonban május 20-ára az egyiptomiak a vízen és a szárazföldön is bekerítették a várost. A szaracénok felmutattak egy fejet a városban rekedteknek annak bizonyságául, hogy I. Balduin király meghalt a csatában; a fej valójában nem a királyé, hanem egy rá külsőre nagyon hasonlító keresztes lovagé volt.[15]

A kedvező északi szélnek köszönhetően az I. Balduin királyt szállító hajó átjutott az egyiptomi flottán, és megérkezett a jaffai kikötőbe. A király a városból kitörve bevitte a galileai különítményt a falak mögé, majd egy helybéli szerzetessel a fővárosba és a hebroni helyőrséghez küldetett erősítésért; és írt az északi keresztes uralkodóknak, Tankréd antiochiai régensnek és II. Balduin edesszai grófnak is.[15] Hívására kilencven katona, lovagok és alacsonyabb rendűek vegyesen,[16][17] érkezett Jaffához; a jobban felfegyverzett lovagoknak sikerült áttörnie az ellenség vonalát és bejutnia az erődbe, a többi katonát azonban az egyiptomiak a tengerbe szorították, ők úszva jutottak be a városba.[18] Tankréd régens és II. Balduin gróf még nem keltek útra, amikor egy kétszáz hajót számláló, angol, francia és német zarándokokat szállító flotta futott be a jaffai kikötőbe, biztosítva a kellő katonai erőt a jeruzsálemi királynak.[15]

Május 27-én I. Balduin király támadást indított az egyiptomiak elűzésére, akik ekkora már hozzáfogtak az ostromgépek építéséhez.[17] A csata menetéről nem született részletes beszámoló; Steven Runciman történész valószínűsíti, hogy „az egyiptomiaknak nem sikerült sem lerohanni, sem körülzárni Balduint, s az ezt követő frank nehézlovassági támadás megbontotta az egyiptomiak sorait és pánikot keltett közöttük.”[15] R. C. Smail történész magyarázatában a keresztény gyalogság megfelelő felszereltségének köszönhetően egyrészt sikeresen állta az ellenséges nyílzáport, másrészt viszonozni is tudta azt; a lovasság rohamai pedig „tehermentesítették” a gyalogságot, melynek hadrendje így nem bomlott meg.[19] Mikor a lovasságnak sikerült áttörnie az egyiptomiak vonalát, azok megfutamodtak, odahagyták táborhelyüket, és Aszkalon felé menekültek. A jaffai ütközetben a szaracénok három-négyezer katonát veszítettek.[9][20]

A második ramlai csata jelentősége[szerkesztés]

A második ramlai csatában aratott diadal után az egyiptomiak könnyűszerrel, egy kisebb különítménnyel bevehették volna a jelentős őrség nélkül maradt Jeruzsálemet.[21] Az egyiptomi tábornokok azonban összekülönböztek azon, hogy Jeruzsálemet vagy Jaffát kellene-e elfoglalni, és a határozatlan Saraf al-Maálí fővezér nem tudott döntésre jutni. Késlekedése ahhoz vezetett, hogy a jeruzsálemiek erősítést kaptak a zarándokoktól, és a jaffai csatában visszavonulásra kényszerítették az egyiptomiakat.[22]

Az 1102-es ramlai ütközet után kialakult helyzet jelentette az egyiptomiak számára a legígéretesebb lehetőséget arra, hogy visszahódítsák a palesztinai területeket.[21][23] Al-Afdal egyiptomi vezír az elkövetkező néhány évben több kísérletet újabb sikeres hadjáratra, vállalkozásait azonban nem kísérte siker.[24][13]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. A keresztény krónikák nem egybevágóak a tekintetben, ki mikor esett el. Foucher de Chartres csak annyit jegyez meg, hogy a két összecsapásban sokan elestek, köztük Blois-i István, de nem pontosítja, hogy a síkságon vagy a toronynál (Historia Hierosolymitana, II. könyv, XIX., 4.). Türoszi Vilmos a burgundiai és a blois-i István gróf elestét is az első ütközethez köti (Historia rerum in partibus transmarinis gestarum, X., XX.), szemben Aacheni Alberttel, aki szerint a két István gróf a toronybóli kitöréskor vesztette életét (Historia Hierosolymitanae expeditionis, IX., VI.).

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d Runciman 1999  339. oldal
  2. a b Türoszi 2014  X., XX.
  3. Pörtner 1985  253. oldal
  4. Ryan 1916  113–114. oldal – II. könyv, XV., 2.
  5. Oman 1898  292. oldal
  6. Michaud 1852  279. oldal; Verbruggen 1997  6. és 165. oldal
  7. a b c d e Runciman 1999  340. oldal
  8. Runciman 1999  339–340. oldal
  9. a b Oman 1898  293. oldal
  10. Ryan 1916  119–120. oldal – II. könyv, XVIII., 7.
  11. Michaud 1852  279–280. oldal; Keightley 1859  185–186. oldal
  12. Pörtner 1985  255. oldal
  13. a b The Chronicle of Ibn al-Athir for the Crusading Period from al-Kamil fi'l-Ta'rikh. 1. kötet. Ford. D. S. Richards. (hely nélkül): Ashgate Publishing, Ltd. 2010. 73–74 oldal. o. = Crusade Texts in Translation, 13. ISBN 0754669513  
  14. Smail 1995  125. és 131. oldal
  15. a b c d e Runciman 1999  341. oldal
  16. Ryan 1916  123. oldal – II. könyv, XXI., 7.
  17. a b Türoszi 2014  X., XXII.
  18. Ryan 1916  124. oldal – II. könyv, XXI., 8.
  19. Smail 1995  176–177. oldal
  20. Michaud 1852  281. oldal
  21. a b Runciman 1999  342. oldal
  22. Maalouf 2002  121. oldal
  23. Maalouf 2002  122. oldal
  24. Maalouf 2002  121. és 122. oldal

Források és irodalom[szerkesztés]

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés]

  • Asbridge, Thomas: The Crusades: The War for the Holy Land. (hely nélkül): Simon and Schuster. 2002. ISBN 978-1-84983-770-5  
  • Billings, Malcolm: A keresztes hadjáratok: Az iszlám elleni háború 1096–1798. Ford. Moczok Péter. Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó. 2007. ISBN 978-963-7054-471